Monthly Archives: June 2016

Simone

11823998_417877668420479_1775466949_n

Végül Simone lett az egyetemen a legjobb barátnőm. A női ideálom – mondhatnám most utólag. Másodév elején ismertem meg, Manuval költöztek hozzánk a bentlakás hatodik emeleti 506-es számú szobánkba. Egy ágyban aludtak, mert Manunak se volt hol laknia, és csak öt fekvőhely volt a szobában, az ötödik a negyedik fölött. Manu magas volt, barna, rövidhajú, sovány, keskeny csípőjű, nyilván sportoló, és nagyon csúnya. Simone szőke, tökéletes női idomokkal: nagymellű, széles csípőjű, de szintén sportos. Ez csak később derült róla ki, mert télen Kisbányára járt sízni rettegett PD tanárunkkal, és állítólag jobban sízett nála. Ezért ment át harmadéven az anyagismeret vizsgán. Meg azért, mert feljött a mamája Szigetről, és elintézte. Az anyja is belevaló nő volt, addig, én, a kis falusiliba, nem is tudtam, hogy a nők is vezethetnek autót (Nálunk csak a sofőrbácsiknak volt saját kocsijuk, és azt is úgy hívtuk, hogy taxi :). Jött a Simone anyja a kék dáciájával, leparkolt a bentlakás udvarán, unzsenír besétált PD-hez a gépészeti katedrára, és elintézte, hogy a lánya átmenjen, sőt, ha lehet, nagyobb jegyet kapjon! Úgy néztem rá, mint egy csodabogárra. Pedig nem is bogárral jött :), és mit tudtam én akkor még, hogy hogy néz ki egy bogár :)). De visszatérve Manura, ő is fura volt kissé, nem kommunikált csak Simone-nal. Ha már legjobb-barátnők voltak… Ültek egész nap a hatodik emeleti ablakunkban, cigiztek, és számunkra, kis naivák számára, érthetetlen dolgokról beszélgettek. Akkor még nem tudtam, hogy a román fiúk kit szoktak  maguk közt Manuellának nevezni 🙂

Mi meg, a közönséges lányok, hatkor keltünk, mentünk rendesen reggelizni a kantinba, a menzára, amely az ország legjobb étkezdéje volt, kommunista viszonylatban. A főnök egy Ivașcu nevezetű félkezű ember volt, de az a félkeze az aztán vaskéz volt: megkövetelte a tökéletes rendet és higiéniát, szigorú volt a szakácsokkal és konyhai alkalmazottakkal, az ételek pazarok voltak és változatosak, és számomra, kis falusiliba számára, ismeretlenek: a bablevest például makarónival kombinálták, és szokatlansága ellenére egész ízletesnek találtam, minden szombateste szalmakrumpli volt tükörtojással, vasárnap pedig pacalleves és szavarina. De csak akkor jutottál hozzá az előbbihez, ha időben beálltál a sorba, mert mindenki a pacallevesre hajtott, és amiútán elfogyott, a pecheseknek „már csak” húsgombócleves maradt. Addig nem is hallottam a pacalról, de tudja a manó miért, egyből megszerettem, pedig állítólag tehéngyomorból készül, ami eléggé ciki, mondanám most, városilány-nyelvemen.

Simone-ék mindig eladták az ebédjegyüket, mert minden menő egyetemista ezt csinálta a bentlakásban, ruhára költötték a pénzt, és egy improvizált rezsőn kotyvasztottak maguknak ezt-azt, ami rendesen ki is verte a biztosítékot. A szó szoros értelmében. Ezért mindig cirkuszolt a villanyszerelő. Minket soha nem kínáltak meg a főztükből, és ez számomra valahogy természetesnek tűnt akkor. Igaz, én a kis falusiliba, nem is mertem volna hozzájuk szólni, annyira nagyvárosilányok voltak a szememben. Még műbőr miniszoknyájuk is volt. Simone után nagyon jártak a fiúk, és ez is számomra olyan szokatlan volt, mert énutánam, mondanom se kell, soha nem fordult meg senki a bentlakás udvarán, de még az egyetem folyósóján sem. Lehet a járásom miatt, habarnam. Volt egy Dan nevezetű elsőéves kis kupindonszerű srác, olyan ennivaló volt a bájos, mongolos szemeivel, ott sírt részegen az ajtónk előtt minden este, és csak az ajtón keresztül volt alkalma szerelmet vallani Simone-nak, aki arra sem méltatta, hogy beengedje. Egyszer véresen jelent meg, direkt megvágta magát valamivel, hogy Simone-t meghassa, de nem sikerült neki, gondolom eltaláltátok. Simone hidegvérrel rászólt, hogy menjen le a bentlakás rendelőjébe, és kérje meg a szolgálatos ápolónőt, hogy kötözze már be a sebét. A kis hősszerelmesnek nem volt mit tennie, végül lógó orral el kellett kullognia. Mert Simone már csak ilyen volt, nem lehetett olyan könnyen meghatni, sem átejteni ilyen olcsó kis trükkökkel. Otthon pedig várta a szakállas művészbarátja, akinek én szinte csókolomot köszöntem első látásra, olyan tekintélyparancsolónak tűnt. Főleg, hogy addig azt hittem: a szakállasok csak idős emberek lehetnek. Többször feljött hozzánk Kolozsvárra, hogy Simone-nak segítsen a tervrajza elkészítésében.

De meséljek magunkról is, a többiekről, a kis ijedt madárkákról. Egyszer egy vándorárus – bizsnicár – mondánank most kevertnyelven, aki karácsonyi képeslapokat jött eladni nekünk (és kiment a folyósóra nyíló ajtón, aztán pár perc múlva visszajött, nem éppen az ablakon, mert repülni azért nem tudott, hanem a fürdőszobán keresztül (két szobának volt egy mosdója, átjárási lehetőséggel), és ezért elneveztük tot-jo-sunt-nak :)) ez az ember, akinek még a szeme se állt jól, megjegyezte, hogy mi négyen olyanok vagyunk, mintha mindig révületben lennénk ott az 506-os homályos-északos-rideg szobánkban.  Igaz, ha most így utólag meggondolom, amolyan kis Robinsonszigeten éldegéltünk mi ott a Mechanika-bentlakásban. Megvolt a kis meleg otthonunk, remek menzánk, megértő tanáraink, akik a kezünket fogták, képletesen, de néha a szó szoros értelmében is, főleg műszaki rajzórán, ami számomra spéci a legnehezebb volt: sehogyse tudtam felfogni ésszel az egymásbafolyó síkokat. Hiába na, azt mondják a nőknek nincs térlátásuk. Nem is tudom mit kerestem én ott a politechnikán?  De hát ha minden osztálytársam mérnökire ment, én mire is mehettem volna? Már akkor bennem volt a nyájszellem 🙂 Vagy csak pragmatikus voltam – mondanám most? Hiszen ott volt a legtöbb hely, 180-an voltunk az évfolyamon, ahhoz képest, hogy a filológián, a magyar szakon, kilenc helyet hagytak jóvá általában, és egy falumbeli lány hatodjára próbálkozott már sikertelenül, amire én ötödéves lettem. Ekkora kitartásra és kilátástalanságra én nem vállalkoztam, pedig a szüleim megmondták, amikor érettségi után először vizsgáztam, és nem jutottam be, hogy ők csak azért vannak, hogy az én jövőmet megalapozzák. Ritkaságszámbamenő kijelentés falusi emberek részéről 🙂 És apropó a meleg kis kuckó! A mi tanáraink úgy vigyáztak ránk, hogy még a forradalomról is megóvtak. December 16-dikán, amikor Temesvár már forrongott, Pică nevű kémiatanárnőnk, aki a bentlakásért felelt (és aki főleg a lányokat vágta el a vizsgán), szobáról-szobára járt, és arra kért: utazzunk hamarabb haza karácsonyi vakációra, és másnap, amikor a vonatot vártuk,  már tele volt a vasútállomás katonákkal. Persze én az egészből semmit nem értettem, 21-dikéig, amikor otthon a kisszobában, a gyerekkori szerelmemmel néztük, hogy közvetítik élőben a világmegváltó eseményeket. De persze akkor se lettem okosabb. De én a kémiát se értettem soha, pechemre, lehet akkor most újságíróként jobban felfognám a légszennyezést meg a környezettudatosságot.

Na de a többi lányról szerettem volna itt most mesélni nektek: ott volt Mihi, a maroshévizi pap leánya, igen, az apja ortodox pópa volt, tehát ő maga is nagyon vallásos, amiből én rendszeresen gúnyt űztem, ezuttal kérek most bocsánatot tőle, mert időközben én is kvázi vallásos lettem 🙂 Mihi olyan volt, mint a mesebeli Mihaella, magas, hirtelenszőke, két ártatlan copffal (az egyetemen mindig azt hitték, hogy a hugom), és nyilván nagyon odaadó és jószívű kislány, akit a lakónegyedbeli bárban a pincérek legtöbbször gyanusan végigmértek, egyszer az egyik meg is kérdezte tőle, hogy a kisasszonynak van-e már buletinje? Mihi, a drága, harmadéven pirulva kérdezte tőlem: Edit, mondd már meg, mi az, hogy feláll? 🙂 Aztán ott volt a régeni Miri, akinek a szülei a feketemárcius után vátrások lettek, de mégis ő volt a kedvencem Simone megjelenéséig, mert olyan finom őzike-alkata volt, és olyan lassan, elegánsan tudta enni a suliban a szendvicsét, amire én, a mohó, képtelen voltam. Mert az őzikelányok mindig ilyen kecsesek. Töredelmesen bevallottam neki, ha fiú lennék, őt venném feleségül, de később a kijelentésem visszavontam, mert egyszer bevallottam neki, mennyire vágyom arra, hogy tüzetesen ismerjem a történelmet, és ő visszakérdezett blazírtul: „Na és ez mire lenne jó neked?” Hogy tud ilyet kérdezni egy egyetemista? Ha ezt nem érti, nem érdemli meg, hogy egy másik, következő „fiúéletemben” a feleségem legyen 🙂

Aztán volt Erzsi, a zsílvölgyi lány, aki esténként sírt az otthonmaradt bányász-kedvese után, akit Rambónak csúfoltak, és akinek az édesapja mesterként dolgozott a bányában, és ő úgy gondolta, hogy a mesterek rangos emberek. A bányavárosi lányt öt év alatt sikerült megtanítanom helyesen magyarul írni, aztán persze egy év leforgása alatt mindent teljesen elfelejtett, és egyetem után már kénytelen voltam románul levelezni vele, de ettől függetlenül őt főleg azért szerettem, mert lelkesedett a művészetek iránt, és eljött velem, a fordulat után, hatszor (!) a Kopasz énekesnőre. És ott volt akkor is, amikor fenn az erkélyen ültünk hátul, a Padlás című vendégelőadáson, és azt a közönség felé dobott teniszlabdát nekem sikerült elkapnom, pont mintha direkt nekem célozták volna. Ő rá a tanúm. De hol van ő már? Olaszországban a szállodaiparban dolgozik, informatikatanár létére. Mert közben elvégzett még egy egyetemet. És ott volt a másik Mihaella, aki a szebb Mihaella volt, aki 87-ben virágot vitt a Ceausescu házaspárnak, amikor munkalátogatásra jöttek, és azért, hogy felavassák az új villamosjáratot.  Persze, hogy ezt megtehesse, szép Mihaellának komoly vérvizsgálaton kellett átesnie meg tüdőszűrésen, nehogy véletlenül valami virust átadjon a „hőn szeretett” vezérnek. És ő volt az is, aki megnyerte a gólyabálon a szépségversenyt, még az egyetemi díszpanóra is kikerült a fotója. Pedig az IQ kérdésnél majdnem elbukott: nem ismerte fel Einstein eltorzított képmását. De szép volt, és ez sokkal többet nyomott a latban. Most is az, mert a szép nők tudnak vigyázni az alakjukra meg az arcbőrükre, mert sosem indulnak nulláról, mint a kevésbé szépek. Na és volt a máramarosszigeti Hajni, a másik szigeti lány, aki frusztrált volt, hogy rövidlátó, de ezt leszámítva írtó csinos volt, szép kreol bőrű, és remekül is táncolt, és egy év alatt tökéletesen megtanult gitározni, igaz mindig azt gitározta, hogy „Bobby este fiul tău”, de legalább kitűnően játszotta, mert a szigetiek zenésznek születnek. Aztán a másik szobában még voltak kedves lányok, tehetségesek meg rendesek is, de róluk most nem mesélek, így is túl hosszúra sikeredett ez a blogbejegyzés.