Ludasmanyi rájött: ahhoz, hogy pénteken éjjel nyugisan aludhasson, előre le kell gyártania a műsorait. Mert Ludasmanyi a rádiónál dolgozott. Sose hitte volna, műszaki egyetemi hallgatóként, hogy idejut. Nem mintha ez egy rossz hely lenne, hanem mert huszasévei elején ez a szakma még annyira távol állt tőle, mint mondjuk az orvosi vagy az ügyvédi hivatás. Habár, ha meggondoljuk, elsőévesként, amikor terhesen sietett át a gyaloghídon a Politechnika egyetem impozáns épülete felé, és azt a dalt dúdolta magában, amit azóta se talál sehol, és soha többé nem hallott, hogy “Látom, tétován mész a híd felé a ködben/ És a villamos visz a hídon át/ Látom, nem jössz többé, és látom közben/ Azt a sohase múló éjszakát!”, a dalszöveg mellett, mindig azt ismételgette magába: “Nem baj, Feketefiú nem szeret, de én mégcsakazértis író leszek!”

Persze, nem lett író, de nagyon hamar közeli kapcsolatba került az újságírással és a művészvilággal. Egyből az egyetem elvégzése után! Ott ücsörgött a kolozsvári nagypostán, várta a pénzt a szüleitől, – miközben már két hete klandesztin lakóként, jogtalanul bitorolta orvosis barátnője diákszállását a Petőfi utcában, hisz az egyetemi év végetért, minden társa hazautazott (csak ő maradt ott magnak), és úgy képzelte, a város olyan kihalt nélkülük, mintha háború söpört volna végig rajta -, egyszercsak a hallban, fenn az elektronikus kijelzőn megjelent, hogy Hírszerkesztőt alkalmaz az Eastern Press Service magánhírügynökség. Ahogy kézhezkapta a pénzt, egyenesen odasietett, és nagy meglepetésére egy volt osztálytársnője nyitott ajtót. Fel lett véve! A szorongás és sötétbentapogatózás csak ezután következett, mert Ludasmanyinak fogalma se volt mi fán terem, semmit nem tudott a hírszerkesztésről. Két értelmes mondatot összerakni is kínkeserves munka volt számára, sose szerette a nyakkendős szövegeket, most aztán mégjobban megutálja őket, és meg is akart futamodni!

Kiállt hát nagy lendülettel stoppolni a nagyváradi útra,  eltökélt szándéka volt, hogy előbb a barátnőjéhez siet, kiönti a lelkét, aztán meg irány haza, falura! De mint mindig, Ludasmanyira akkor is vigyáztak az angyalok, mert egyszercsak, mintha a semmiből öltött volna testet, Autocad programot oktató volt tanára jelent meg előtte, és számon is kérte volt diákját, hogy mi ez a megfutamodás, ingyenélő akar lenni a szülei nyakán? Szedje össze magát, de gyorsan, és irány, sipirs vissza abba a hírszerkesztő irodába vagy mi a csodába! Mert Autókád úrnak se volt fogalma arról, hogy a hírszerkesztést eszik vagy isszák, de annyit biztosan tudott, hogy munkahely, és első lépés lehet, ugródeszka a további karrierhez. Így hát Ludasmanyinak nem volt mit tennie, visszakullogott a városba, megmenekült a munkanélküliségtől, és attól, hogy a szülei kénytelenek legyenek őt eltartani, még ha cseppet sem tetszett neki ez a visszatáncolás, visszacurikkolás. Két óra késéssel érkezett meg a központi tágas irodába, mert a magánhírügynökség székhelye a főtéren állt, pont a házasságkötő iroda szomszédságában. Megvolt a patinája az épületnek is, meg a belső helyiségeknek is, hatalmas ajtók, régi bútorok, bordó bársonnyal bevont, kényelmes fotelek, de ő mégis feszélyezve érezte itt magát, úgy általában mindig, nemcsak ezen az ominózus napon, amikor mindenki – számára érthetetlen, megmagyarázhatatlan módon – úgy tett, mintha pontos időben kezdte volna meg a műszakot! Egyik kolleganője filozófiát végzett, a másik kollegája bölcsészetet, a harmadik kémiát, nagy általános műveltséggel rendelkeztek mindhárman, és tájékozottságban se maradtak alul, neki pedig egyelőre nem volt erőssége sem a politika, sem a világtörténelem.

Amikor később barátnőinek mesélte, hogyan materializálódott ott az út szélén, a stopposoknál, hogyan látta előbb hományban az arcát kedvenc tanárának, majd egyre élesebbé vált a kép, egyre jobban kirajzolódott a magas, szikár úriember kontűrje, míg végül teljes mivoltában odateleportálódott eléje Autókád úr, senki nem hitte el neki. Ahogy nem hitték el a fura szerzeteket sem, akik az erdőben szaladgáltak, ugráltak előtte, mint a kenguruk vagy mint nemlétező fekete-fehércsíkos, embernagyságú futómadarak, és azt sem hitte senki, hogy Slenderman-nel is találkozott egyszer, ugyancsak a sötét rengetegben…

Akkor kezdődött életreszóló barátsága jelenlegi párjával (legalábbis reméli, hogy életreszóló!), naponta több órát beszélgettek telefonon, és legtöbbször akkor, amikor Ludasmanyi Didilány nevű idős kutyatársát sétáltatta. Amikor elindult felfelé a monostori, árokmenti járdán, még nem sötétedett, de aztán felhívta Lacit, dumáltak-dumáltak, és ő észre se vette, hogy beszélgetés közben szépen lement a nap. Tavasz volt, olyan május közepe lehetett, ő csak ment, mendegélt a hűséges, drága kis Didkóval, aki póráz nélkül sem távolodott el tőle, soha nem kóborolt el mellőle, közben a napi eseményeket tárgyalták meg, kommentálták újdonsült barátjával. Az ösvény, amin sétáltak, párhuzamosan haladt az erdő szélén, így hát nem volt túl sötét körülöttük, a városi fény beszűrődött a fák lombjai alatt, és ahogy ott masíroztak ketten, ő meg az öreg kutyus, és a telefonvonalban ott volt velük Laci is, egyszercsak egy óriási, vékony ember körvonalait pillantotta meg az ösvény baloldalán, az egyik fa törzsének közvetlen közelségében. Nem volt biztos benne, hogy jól látta-e, amit látott, az is megfordult a fejében, hogy talán felakasztotta magát az illető személy, azért van olyan magasan a feje, a lombkorona magasságában, de azt már nem volt ideje megfigyelni, hogy leér-e a lába a földig. A látvány módfelett ijesztő volt, szinte gondolkodás nélkül elkezdett rohanni, ahogy csak bírt, vissza se mert nézni, közben a telefonkapcsolatot se szakította meg barátjával, zihálva ecsetelte neki futás közben, hogy mit látott, és azt is, hogy sejtése szerint öngyilkosságról lehet szó. De másnap sem az újságokban, sem a rádióban, sehol nem jelent meg, hogy a monostori erdőben valakit felakasztva találtak volna. Most hogy így visszaemlékszik, csodálkozik is azon, hogy akkor egyáltalán nem gondolta tovább ezt az ügyet, és hogy fel sem tűnt, hogy nem hozta le a sajtó az öngyilkossági esetet. Csak most, hét év után, amikor ezt a Slenderman dolgot megtalálta a youtube-on, akkor eszmélt rá, hogy ő is azok közé a kevesek közé tartozik, akik láttak ilyen misztikus, fura szerzetet a sűrűben.

Azonban Ludasmanyinak bele kellett nyugodnia, hogy ő az az ember, aki semmit nem tud kézzelfogható tényekkel bizonyítani, még azt sem, hogy ma bicajjal hazafelé jövet, majdnem megsúrolta egy kamion, aztán meg majdnem szembement egy másik bringással, aki előtte levágta a kanyart. Pedig fejkamerája is volt, ami vételezett, csak véletlenül azt is leállította útközben egy lehajló ág, amibe beleütközött! Arról nem is beszélve, hogy amikor végre egy nagy csillagász jött el a NASA-tól Kolozsvárra, akivel akkora megtiszteltetés volt interjúzni, hogy ilyen megtiszteltetés hősünket még soha nem érte karrierje során, hazaérve, kiderült, hogy a magnó semmit nem rögzített. Lehetséges lenne, hogy nem is volt ott azon a rendezvényen az a magyar csillagász, és Autókád úr sem materializálódott neki oda a semmiből az úttest szélére, és a kenguruként ugrándozó, csíkos futómadarakat sem látta, de még Slenderman-nel sem találkozott a monostori erdőben? Csak álmodta, képzelte volna ezeket a dolgokat?

Évekkel később, amikor már a rádiónál dolgozott, egyszer még összefutott Autókád tanárúrral, akinek lelkesen elújságolta, neki köszönheti, hogy Kolozsváron maradt, és most már munkakönyves alkalmazott a közszolgálati rádiónál. És hálából szeretne vele egy portréinterjút készíteni! Autókád úr csak bölcsen bólogatott, nem is gratulált, nem idegenkedett túlságosan az interjú ötletétől, engedte meggyőzni magát. Megbeszélték a találkozót másnap délután 5-re, egy Hajnal negyedi kávézóban, az időpont neki megfelel, mivel 4-ig van órája az egyetemen, mondta, és a kávézó is útbaesik hazafelé menet. Ezzel elbúcsúztak egymástól. Ludasmanyi jókedvűen távozott, útközben a nagy találkozás pillanatára gondolt, amely életébe elhozta a fordulópontot, amit rajta kívül akkor senki más nem vett észre…

És Autókád úr másnap nem jött el a megbeszélt találkára…

Jó Csönd-herceg előtt

Holdfény alatt járom az erdőt. Vacog a fogam s fütyörészek. Hátam mögött jön tíz-öles ,Jó Csönd-herceg És jaj nekem, ha visszanézek. Oh, jaj nekem, ha elnémúlnék, Vagy fölbámúlnék, föl a Holdra: Egy jajgatás, egy roppanás. Jó Csönd-herceg Nagyot lépne és eltiporna. Ady Endre

Aki Trónok harca rajongó, annak egyszer az életbe el kell zarándokolnia Mdinába – jelentette ki Laci szombat reggel, és elvitt a legközelebbi buszmegállóhoz. Máltán.

Nem engedtem, hogy autót béreljen, mert Málta kicsike sziget, akkora területen fekszik, mint Vásárhely, mondták, ergo nincsenek távolságok, minden ott van egy köpésre. Hát elindultunk, én a nagy indiai tarisznyámmal, törölközőkkel, vizibugyikkal megpakolva, mert a terv szerint, estefelé majd úszúnk egyet a tengerben, valahol.

Hamar kiderült, hogy szombaton nem jár a busz, egy taxi intett, vegyen-e fel, de mi dacosan továbbmentünk, a következő megállóig, ahol már járt egy, ami Mostába ment. Nem indítottam el a sportórát, de volt vagy két kilóméter összesen a két megállóig. Ilyenkor Máltán kb 25 fok van, de ha süt a nap a fejedre, sokkal többnek tűnik.

Felültünk jobb híján a mosta-i járatra, és egy nagy dóm előtt leszálltunk, legalább azt nézzük meg, ha már útbaesik. Volt második világháborús óvóhelye is, és egy régi ágyu ki volt állítva az épület bal oldalára. Újságírós igazolvánnyal nem tudták, hogy beengedhetnek-e, félreállítottak, hogy várakozzunk, amíg jön az illetékes, aki tudja. Eluntuk a várakozást, szép ez kívülről is, mondtuk, és továbbindultunk.

Ja, elébb 5 euróért olyan pazar ebédet vettünk magunknak, hogy estig kitartott. Laci valami rizses-húsos-szószos lasagne csomagolásos melegételt, én egy valamilyen ugyancsak meleg lepényt, amibe spenót volt és még nemtommi, a vízzel és a narancslével együtt volt 5 euró s pár cent. A telefonja GPS-szét Laci beállította gyaloglásra, 3 km Mdiná-ig, itt van egy köpésre! A városszélén megebédeltünk, közben a kert mögött a tulaj szüretelte az olivabogyót. Sok bogyó még a járdára is hullt, fel is szedtem párat, mutassam meg itthon. Benn még volt egy gránátalmafája is. Micsoda kincs!!

Ott egyenesen felfele vezet az út. Laci ment elől, van annak egy húzóereje, ha előtted halad valaki, stimulál, nem fáradsz annyira el, és ha nem beszélgettek, van időd elmélkedni is. Ahogy mentünk, mendegéltünk, ő mindig kb 5 méteren előttem, rájöttem, miért mennek a keleti férfiak elől, és az asszonyok a gyerekekkel meg a csomagokkal hátul. Egyszerű: a férfi a felderítő, bármi, bárki is jönne szembe, ő van elől, ő szembesül a veszéllyel is, így védi a családját, a nő pedig azért cipeli a csomagokat, hogy a férfi keze szabadon legyen, tudjon védekezni, ha baj van.

Máltát azért nem éppen a gyaloglásra rendezték be, sok helyen elfogyott a járdánk, az úton kellett továbbmennünk. Életemben először mentem át körforgalomnál … gyalog.

Aztán végre ki is volt már írva, hogy ez az út vezet Mdinára, nem nagyon vannak útjelző táblák, csak amikor már ott vagy a közelben. Útközben láttunk állatklinikát, állatmentőautót, repülőgépmúzeumot, röptettek is egy embernélküli minirepülőt a fejünk fölött, és tök, krumpli, paradicsom, valamint szőlőültetvények mellett haladtunk el. És még néma rucákat is láttunk.

Aztán nagy nehezen elértük a kaptatót fel az erődítmény felé, ahol a Trónok harcát filmezték, és amelyet a csendes város néven találunk a világhálón. Az én fejemben az kavargott, hogy az arabok alapították, mert a neve arabos, és most végre Laci is megismerkedhet az arab kultúrával. Különben minden település neve arabos, leszámítva Vallettát, amely De la Valette nagymestertől kapta a nevét, aki 1565-ben visszaverte a török osztromot Máltán. Meg mindenféle deja vu érzésem volt, hogy mint R2D2 és az emberi nyelveken társalgó robotbarátja vándorolunk a sivatagban, amíg szemünk elé nem tárul a hatalmas vár kapuja. Meg az Ezeregy éjszaka meg a Weydoni asszonyvásárban is volt valami hasonló gyaloglásos sztori. Mindezeket egyben éltem át, miközben cipeltem a tarisznyám, izzadtam, és csak kevés vizet mertem inni, nehogy elfogyjon, és nehogy keljen pisilnem, mert nincs hol.

Laci már extázisban volt amikor a turistaparkolóhoz értünk, de kikötötte, ő azon a kapun akar bemenni, ahol a Trónok harcában bevonultak! Hiába volt fáradt, csökönyösen keresgélte a főbejáratot, pedig ott is felmehettünk volna egy lépcsőn.

Ez tényleg életem legkülönösebb városa, ha jött egy lovaskocsi, félre kellett húzódni!

Üzletek, szuvenírboltok, magánlakások, minden utcasarkon felhívás: Tiszteljük a lakókat, ne zajongjunk! Ezért lenne vajon a csend városa? És végre a Trónok harca!

Lacinak nagy kiábrándulás, semmi extra szuvenír, csak egy kulcstartót vásárolt, amelyiken írja a Trónok harca nem tudom milyen listáját. Nem dokumentálódtam e téren, beismerem.

Aztán egy katonás néni beterelt minket egy vetítésre, meg se mertük kérdezni tőle, hogy újságíróknak van-e árleszállítás, rakták is fel a fülünkre a fülhallgatót, és adták a szemünkre a három D szemüveget, Málta történetéről volt szó, Dragutról, a török vezérről, akinek nem sikerült bevennie a szigetet, s a máltai lovagrend történetének alakulásáról. Utána Please step to the next exhibition! Tereltek be egy földalatti kiállításra, ahol ugyanezek a mozzanatok viaszfigurákkal szemléltetve.

Utána még bementünk a bűntények és kínzások múzeumába is, de ezt nem akarom megmutatni, emiatt nem aludtam egész éjjel. Megelégedtem volna azzal is, ha csak a kínzóeszközöket látom, vagy csak ha ezt a kalodát kipróbálom.

Egy útikönyvben azt olvastam, hogy ne csak az épületeket nézzük, vegyük szemügyre a kopogtatókat is!

Jártam Amerikában, Egyiptomban, Tunéziában, Törökországban, Görögországban, Indiában, Nyugateurópában pár helyen, de ilyen különleges városban még soha nem fordultam meg. Ahol alkalmad van egyes-egyedül egy egész utcát birtokolni percekig. Milyen szenzációs érzés lehet ittlakni…

Délutánfelé mégiscsak megittunk itt is egy helyi sört, CISK a neve, és pont most 90 éves!

Hat óra fele járt, amikor megkerestük a buszmegállót, és már tájékozódtunk, tudtuk, hogy Buggiba közel van a mi szállásunkhoz, ott strand is van, mehetünk fürödni.

Én is csak tíz percet uszkáltam, ha már egész nap cipeltem a fránya törölközőket, mégiscsak bemerészkedtem!

Itt most vége kéne legyen, de nem volt, mert a GPS szerint két kilóméterre voltunk a szállásunktól, ami különben egy szuper patinás hely, úszómedence, jó kis szobák, reggeli (még ha két nap után látni se bírod a vattakenyeret meg a csomagolt, szeletelt sajtot), de a lényege, hogy nagyon olcsó, csak tudni kell onnan bejárni a szigetet. A legközelebbi strandot is utolsó nap fedeztük fel, láttuk ugyan már másnap reggel, de ki gondolta volna, hogy ha egy ilyen korlát vezet le a vízbe, és egy ember van a parton, azt kinevezhetjük strandnak!? 🙂 Ott találtam utolsó nap, hazaindulás előtt az őscsigát, ami elmászott! Ugyanis egy rák lakott benne, s én nem szivesen lakoltattam volna ki, inkább lemondtam róla …

Nem is tudom, ajánljam, ne ajánljam, mert ha itt most megosztom veletek ezt a csodálatos helyet, akkor már nem lesz ilyen kis gyöngyszem, elözönlik majd a turisták 😄😄

Úgy történt, hogy voltunk az unokatesóm lagzijában Váradon.

Megint kapkodás, rohanás, késveindulás, csak a szokásos, fontos dolgok otthonfelejtése, többek között a fekete gálaszoknyámé, ami azt eredményezte, hogy a gálablúzzal a farmerszoknyát voltam kénytelen felvenni, és “szolidaritásból” Laci is farmernadrágot kapott a zakóhoz, úgy hogy mi voltunk a farmeres pár. Mindegy, kibírtuk, és a társaság is kibírta. Attól még jóléreztük magunkat.

Kedves újlaki pár volt az asztaltársaságunk, velük beszélgettünk végig, amennyire a hangos zene engedte, és a rokonság tagjaival is váltottunk néhány szót, megismerkedtünk a közben felnőtt gyerekekkel. Hajnali 4-re értünk szállodai szobánkba, ahol épp éjszakai buli volt, de olyan fáradtak voltunk, hogy annyira nem zavart, egyből elaludtunk. Reggel pár fotó a szálloda teraszán, és indultunk is hazafelé. Jutkáék, a fenti képről, elmesélték, hogy ők Élesd felől jöttek, és hogy milyen jó az út, jó szerpentines. Hát gondoltuk, kipróbáljuk mi is visszafelé. Mert Szilágysomlyó és Várad között borzalmas útviszonyok vannak, ha Margitta felé indul az ember.

El is indultunk Kolozsvár felé, ott kell letérni Élesdnél, csak addig volt dugó, amíg a körforgalomnál kijutottunk a kolozsvári útra, utána már mehettünk normális tempóban. Sárga táblák jelezték, hogy a feketetói vásár miatt kerülőt ajánlanak a sofőröknek. És akkor az élesdi letérő után, és amiútán egy Pestis nevű településen áthaladtunk, egy csodálatos kanyargós út várt ránk. Nem győztük dícsérni, és milyen jól lehetne itt is bringázni, és lám, a motorosok sem vetették meg! Találkoztunk párral.

És aztán jöttek a kétnyelvű feliratok, románul és szlovákul. De érdekes, nem is tudtam, hogy itt szlovákok élnek! Apám mesélte régebb, hogy annak idején szlovák főnöke volt Sarmaságon, a bányánál (biztos innen származott a környékről), és amikor járt vele otthon, a falujában, a nővére nem tudott románul, csak szlovákul beszélt, Spurigán pedig háromnyelven is képes volt társalogni, a román és szlovák mellett, a magyart is megtanulta. Azért lett főnök 🙂

Laci csak ámuldozott, milyen szép kabanák vannak itt, milyen szép a táj, és miért ír mindent szlovákul is, még azt is, hogy polgármesteri hivatal, primarie, Obedky Urad. Látom, a google translate nem érti, pedig úgy írta valahogy, lehet elírtam egy betüt. Aztán egy kanyar után, felfelé, jobb oldalt, egy magaslaton, egy vendéglő, terasz, motorostalálkozó, fafaragások, viseletbe öltözött pincérek, még a teraszt is fűtötték. Habár nem volt rá szükség, mert szép napsütéses idő volt. Hol a fenébe vagyunk? Átkerültünk egy másik dimenzióba? Mi a csuda van itt? Egy kis oázis a sivár, hétköznapi Romániában? Gyorsan leparkoltunk, és kértünk egy-egy kávét!

Tiszta Ausztria van itt, kell szóljak a lányomnak, hogy amikor hazalátogatnak, ide feltétlenül ruccanjanak ki. Főleg mert nagyon közel van, Újlaktól csak 45 km, kb. Biztos az osztrák vejem is meg lesz elégedve. Az egész környék nagyon rendezett, az úttal együtt. Nemhiába fedezték fel a motorosok is.

Néztem, hogy az a fa-szobor kit is ábrázol? Egy szlovák “hortobágyi” csikóst? Vagy ki akar az lenni? Egy favágó, mert balta van a kezében, de a viselete annyira ismerős. Azzal a süveggel. Még hajfonata is van. Voltam benn a mosdóban, a vendéglő is tiszta faburkolat, minden asztal rönkfából, és a szlovák népviseletű csajok elárulták, hogy a komplexum egész évben üzemel, télen is. Na gondoltam, majd idehozzuk aput, szülinapjára.

Lefotóztuk az információs táblát is, hogy majd otthon kistudírozzuk, mert soha semmire nincs idő. Anyám közben háromszor hívott, hol vagyunk már!!? Azt is elfelejtettem neki megmondani, hogy nem maradunk éjszakára. Amikor meghallotta, akkora sokkot kapott, hogy berohant a házba, hogyne, mikor ő egy hétig készül a jöttünkre! Úgyhogy nem volt alkalmam mesélni nekik erről a csodálatos helyről, se a lagziról, semmiről, ezért most itt osztom meg az élményt.

Laci még most se tért magához, még most is azt mondogatja, hogy egy dimenziókapun áthaladva jutottunk valahova nyugat Szlovákiába, ahol ittunk egy finom, forró kávét egy fűtött teraszon, amiútán kis szerpentínes kanyargózás után visszazökkentünk a szilágysági szürke hétköznapokba, ahol átok ül rajtunk, mert mindenki feszült és ideges, és mi nem tudtuk elmesélni, hogy valójában miért is késlekedtünk.

nem tudtam sem olvasni, se írni, utóbbival most próbálkozom, újra megnéztem az Angol beteget, újra sírtam, mint régen a moziban, és retrózenét hallgattam. Jólesett a lelkemnek ez a kis időutazás vissza a tinikorba. Én tinilelkű vagyok retrózenehallgatás nélkül is, de most hétvégén még a megszokottnál is tinibbnek éreztem magam. Így telt el a szombat, aztán jött az október hatodika. Mivel most kerek évforduló volt, nagyon sok cikk jelent meg a tragikus eseménnyel kapcsolatban a világhálón. Most is csak eldöntöttem, hogy elolvasom az összeset, de most sem jutottam még oda. Reggel esett, délben esett, és csodák csodája 2-re kiderült. Hát bicajhoz öltöztem, Lacipárom felajánlotta ugyan, hogy elvisz, de visszautasítottam, aztán ő se bánta túlságosan, mert lefoglalta magát a laptopjával, csak utánamszólt, hogy cigit ne felejtsek el venni! A rendezvény három órára volt meghírdetve, én előtte egy félórával már ott voltam, 21 perc alatt értem oda, és pont 5 és fél kilométer oda az út, akárcsak a rádióig. Aztán még a konferáló kolleganőmmel is váltottam két szót, írtam egy rövid tudósítást 3-ra, és akkor szépen eleredt az eső. Három előtt felhívtak, nem hallottak semmit, én mindent hallottam, ha fordítva lett volna, akkor még el tudtam volna mondani a mondókám, de így lehetetlen volt. Nem értettem, mi történhetett, zavarták volna a vonalat, vagy elázott a telefonom, próbáltam eltávolodni a helyszíntől, közben még párszor próbálkoztunk a kapcsolással, de mindig ugyanaz volt az eredmény.

Elindultam felfelé a Postarét fölötti úton, a tetőn is állomásozott egy csendőrautó, nézték, hogy mit csinálok ott a papírjaimmal, a sisak is a kezembe volt, használhatom akár fehérfegyvernek is, gondolhatták. A tömegben is párszor megnéztek a sisakkal. Először nem akartam magammal vinni, de azzal volt szerencsém, mert nem vágott éppen annyira a szemembe az eső útközben hazafelé. Végül csak tudtam értekezni a hírszerkesztő kollegámmal, és megegyeztünk abban, hogy majd 5 előtt, a következő bejelentkezés előtt, egyeztetünk, hogy hogy legyen. És kitaláljuk közösen, hogy milyen telefonról jelentkezzek be. Gondoltam, megkérek egy sajtós kollegát, adja kölcsön a telefonját, de ahogy teltek a percek, és zajlott a program, az újságíró kollegák is lassan elszállingóztak, csak én maradtam ott az esőben, és nem is értem, miért mentem felfelé az úton, ahol nem volt menedék, miért nem húzódtam egyből a közelben lévő tömbház eresze alá. Néha én se értem magam, hogy miért hozok ilyen buta döntéseket.

Szóval lement a 3 órási híradó az én “tudim” nélkül, és úgy éreztem, fel kell hívnom a főszerkesztőt, hogy magyarázatot adjak a dologra. Elmeséltem, hogy szét vagyok ázva, a bicajom ülése is szétázott, és Laci sincs az üzletében, hogy oda menekülhessek. Azt tanácsolta: a legjobb, ha most hazamegyek, és otthonról tudósítok, arról, amit eddig láttam. Hát azt láttam, hogy kevés ember jött el, nem is csoda ebben az ítéletidőben. Inkább idős személyek, és hivatalosságok, akiknek muszáj ott lenni. Kérdezte, szerintem, hányan vannak, éppen akkor jött felém egy sportosabb úriember, továbbítottam neki a kérdést, azt felelte: szerinte még százan se vagyunk, kb. nyolcvanan lehetünk, de mivel ő most elmegy, csak 79-en maradunk. Szegény vértanuk, gondoltam, ők az életüket áldozták, mi még a szabadidőnket is csak nagy nehezen!

Felhívhattam volna Lacit, jöjjön utánam, de tudtam, hogy az időbe telik, és arra gondoltam, hogy egy ilyen zuhogó esős bicajozással leróvom én is kegyeletemet a Tizenhármak előtt. Mert megérdemlik. A Novi hétben az átjáró gombnyomásra vált zöldre, de én ott álltam hosszú percekig, hogy átmehessek a másik oldalra, amíg erre végre rájöttem. Addig is szépen ázott az ülésem. Aztán az autók felcsapták rám a vizet, az út szélén már tavacskák voltak minden enyhe lejtésnél, a Szinaja utca csúcs volt ilyen szempontból, már nem is lassítottam, minek? Mikor úgyis felcsapom az ülésig a vizet. A híd jobb oldali szélén is állt a tócsa, nem tudom hogyan, de ott is, lefelé főleg vízbe tekertem, és azon töprengtem, hogy ennyi ember hova megy kocsival ilyenkor vasárnap délután? Nem a vasárnapi ebéd lenne most a fontos, a szent, amikor végre együtt ebédelhet a család? Hát úgy tűnik, lejártak már ezek az idők. A Pallasnál csak úgy otthagytam a biciklit a tartóba állítva, le se kötöttem, hiszen csak a pénztárhoz mentem cigit venni. Mondom a nőnek, hogy itt árvizet csinálok maguknak, erre kacagott, hogy nekem már le se kell tusolnom, mert megmosdatott az eső. Csepegett a víz belőlem, a karomról, lábamról, fejemről. Volt egy kis válltáskám, a lányomtól kaptam, Louis Vuiton utánzat, hát az is úgy elázott, az alja még nedvesebb volt, mint a teteje. Pedig egész jó vinilintáskának tűnt. A kabátom az félig vízálló, de az se bírta már egy idő után, kezdett beázni.

Hazaérve aztán egyenesen a fürdőbe mentem, de a vizet mindenütt fel kellett törölni utánam, gyorsan letusoltam, a nadrág rám volt ragadva, le kellett fejtsem magamról, a cipő locsogott, még a nyakamban a kendő is teljesen vizes volt, a zoknit rendesen ki kellett csavarjam, mintha kimostam volna. Áztam még meg bicajon, a Vibe-ról hazafelé jövet például, ezelőtt két évvel, de az más volt, mert akkor nyár volt, a nyári zápor még jól is esik az embernek, de ilyenkor, amikor kb 10 fokos a hőmérséklet, sokkal jobban igénybeveszi az embert egy ilyen “elázás”. Laci csak annyit kérdett: Cigit hoztál? A telefonom is száraz helyre tettem, az akkut nem tudtuk belőle kiszedni, hogy külön száradjon, de kipróbáltam, és tökéletesen működik. Tényleg, zavarhatták volna a vételt? Eddig még sose fordult elő… A tudósítást aztán biztos ami biztos alapon, a vezetékes telefonról adtam le.