Román-vasút-kálvária

 

Legyünk környezettudatosak, utazzunk vonattal, főleg ha sz@r az autónk! Mert az ember másképp nem adná fel a kényelmét, csak ha rákényszerül. Öt napos üdülésük tehát a vásárhelyi állomáson vette kezdetét (és ide még be kell tűznöm, és el kell ismernem, hogy szuperül felújították ezt az objektumot, kár, hogy a pénztárnál nem update-olták magukat a kedves hölgyek, mert ugyanolyan félvállról beszélnek az utassal, mint azelőtt, de ezt most hagyjuk). Szóval ott állunk egy utazótáskával, egy hátizsákkal, egy ócska napernyővel, egy strandtársával és két övtáskával felszerelkezve, amikor Laci egyszercsak próbál elbújni a hátam mögé, és odasúgja: Jaj, ez Román! Mondom, akkor mi van, itt a legtöbben románok! Nem, nem, ez Román úr, akitől bérlem az üzlethelyiséget! Most mit mond, ha megtudja, hogy megyünk a tengerre? Felemeli a helybért! Óh, miért emelné? De már jön is velünk szembe a tulajbácsi, és nyájasan köszönt: Jó estét Lacika! Hova, hova? „A tengerre mennénk” – nyögi ki a kedves párom. „Edit kapott jegyet a rádiótól”. Óh, vagy úgy? – kérdez vissza Román úr, és már indul is tovább, várja az unokáit Brassóból. Te balfék! förmedek rá Lacira, ahogy a hárpiafeleségek szoktak, mondhattad volna, hogy sátorral megyünk, amúgy is látja, nem vak, itt a sátor a hátizsák tetején! Miért kell mindig mellébeszélni? Attól még, hogy ő a tulaj, van jogunk kicsit üdülni? Vagy nincs? Jól kezdődik a vakáció, jegyzem meg, aztán jó nagyot lépek a beállt szerelvény első lépcsőfokára, mert ha nem emelem megfelelően magasra a lábam, félő, hogy a vágány és a frissen felújított peron közé esek.

 

Dédáig modern vonaton utazunk, onnan, a nagy pofáraesés, ugyanolyan százéves fülkék visznek tovább, mint annak idején táborozni, a Ceau idejében. (Azzal a különbséggel, hogy a bejárati ajtó fölött azt írja: Fara conectare! – mert az internet vagy annak hiánya, és az azzal kapcsolatos infók mindennél fontosabbak!) De legalább itt lehet aludni, úgy értem Ploiesti-ig, mert ott a tengerre utazókkal zsúfolásig megtelik minden kupé, és még a folyósó is. De en blokk, leszámítva a fenyő-incidenst Maroshévíz előtt (ahogy arról a facebookon is beszámoltam: váratlanul rázuhant egy fenyőfa a mozdonyra és sokáig, a végtelenségig vártuk a szakembert, hogy megbizonyosodjunk róla, nem történt-e nagyobb baj), egész kellemesen utaztunk. A réginek is megvan a maga előnye: lehúzhattuk az ablakot, ha hűsűlni akartunk, az új tipusú vonatokon ilyesmi nincs, ha történetesen leáll a légkondi, fulladozhatsz a nagy hőségben. Ha pedig elromlik egy ajtó, és nem záródik autómatikusan indulás előtt, ott vesztegel a vonat az állomáson, amíg megjavítják. Ilyen is előfordult már, mint mesélték. A másodosztálybeli fülkékben végig lehet feküdni a négyes széksoron, pompásan lehet szundizni. A modern járatokon kevésbé, mert csak két egymásmelletti széken lehetne „végigdőlni” fél testtel. A pihentető alvásomat azonban inkább annak köszönhettem, hogy – mint általában a korombeli besavanyodott, stresszes nők – azelőtt éjjel egy szembehunyást se tudtam aludni az izgalomtól: vajon minden rendben lesz-e? Vajon nem lopják-e el a parton a mobilunkat s a pénzünket? Aztán, hogy mennyit szenvedtem útközben a vizeletvisszatartás miatt, arról nem is akarok beszélni (bármilyen korszerű egy vonat, a mosdó az úgyis egy borzalmas, undorító, ragacsos hely marad, Romániában legalábbis). Szerintem nekem felüdülés lesz, ha majd a felnőttpelenka gondtalan, boldog korszakát megérem 🙂

 

Eforie-eufória

 

Eforie-Nordon leszálláskor azonnal kezelésbe vett egy fekete taxis, úgy értem „cápa”, hogy ő elvisz minket 20 lejért ahova csak akarjuk. A Meduza elnevezésű kampinget keressük, ott volt lebeszélve a szállás, mondtuk, amit aztán neki nem sikerült megtalálnia, bárhogyan is igyekezett, körbe-körbe vitt a központban, utóbb rájöttünk, hogy gyalogosan 15 percre volt az a kamping az állomástól, ahol lepakolt. Vali –kempingnek neveztük el később, a köpcös gondnok neve után, de most se tudom hol laktunk 5 napon keresztül, mert csak a telefonszámot tüntették fel a bejáratnál.

Odaérve mégiscsak úgy döntöttünk, jobb ha sátorozás helyett házikót bérlünk (70 lej egy éjszakára), esősidőt is jeleztek, meg ezzel az én nagy dilemmám is megoldódni látszott: a házikót be lehet zárni, a sátrat nem. Azzal riogattak indulás előtt, hogy a román tengerparton irtózatosan lopnak, minden értékre nagyon kell vigyázni a parton. Ez nekünk kb 10 percig sikerült, ez az elővigyázatosság és éberség, azután totál feloldódtunk (a tenger moraja mindennemű szorongásra a tökéletes gyógyír). Hülyeségnek tartottuk, hogy kövessük a többi turista példáját, akik a napernyőtől kezdve, a matracig, plédig, mindent magukkal cipeltek ebédidőben az önkiszolgálóba, és a vízbe is volt aki magávalvitte a telefonját és pénztárcáját speciális vízhatlan nyakbaakasztós táskába (hogy lehet azzal úszni, nem tudom :)). Amúgyis a mi fürdőlepedőnk pecsétes volt, az ernyőnk ütött-kopott, kinek kellene? Hamar kiderült, hogy a legjobb vendéglő a legolcsóbb. Ott ahol a legtöbben állnak sorba, ott a legfrissebb a kaja, a legnagyobb az adag, és a legkevésbé fukarak a kiszolgálók. A sor, a látszat ellenére, szuperszónikus sebességgel haladt. Főleg ha közben fészbukozol :).

De nem említettem, gondolom amúgyis uncsi, meg csak nekem fontos, hogy amikor 3 év kihagyás után a tengert és a partot most először megpillantottam, a sok színes ernyővel, zsibongással, fodrozódó habokkal, leírhatatlan érzés kerített hatalmába, mintha a menyország tárult volna elém. Szinte visítottam a boldogságtól. Nem tudott már érdekelni se Román, se a várható helybéremelés, se az otthonhagyott, félmagányra ítélt állatállományunk, a három kutya, a két macska (akik azért jó kezekben maradtak, mert isteni szerencse, amikor az ember szomszédai (is) imádják a négylábúakat!)

 

A Fekete tenger partján keveredik a Balkán és a nyugat: Eforie központja este csupa csillogás, teraszok, bazárok, utcai muzsikusok, Miki-egerek, elektromos kisbuszok, kivilágított kisvonatok, Mojito, kürtőskalács (amit ők kürtős-kolaknak becéznek). Megkóstoltuk a helyi specialitásokat, ettünk borbanfőtt petrezselymes kagylót (midii), fimon nagyon, és muslitost, ami valami panírozott-darált ponty, a báklává is ezerszer ízletesebb az itteninél, hiszen ők ennek a török édességnek a szakértői. Mindent olcsón kínálnak a vendéglő előtt, ahova amúgy se térhettünk volna be, ha pénzünk is lett volna, mert a legtöbb helyen a zene elviselhetetlen, „la tăți ni greu” stilusú szövegek, stb. Viszont volt ahol jazz ment, vagy sanzonénekes szórakoztatta élőzenével a vendégeket. De ezek a helyek a ritkább kategóriába tartoznak. Laci mind ámuldozott, hogy uau, itt a hotelnek van medencéje! Na és? Nem tudom honnan ez a rögeszméje, hiszen otthon is van medence, jó nagy, 15 percre van a házunktól bicaj-göri tandemben, és mégse vágyik oda soha. Ha meg mégis sikerül elcipelnem, sopánkodik, hogy hideg a víz. Most olvasom, hogy az éjszakai fürdőzést betiltották a Week-enden. Ezek szerint nem fognak többet éjjel a fejemre pisilni a nagymedence széléről :))

Ha már ilyen riportszerűen számolok be a viselt dolgainkról, el kell mondanom azt is, hogy ami zavaró a hazai tengerparton, számomra legalábbis, az hogy bankkártyát csak a nagyvendéglőkben fogadnak el, mintha a kártyarendszer nem jutott volna még el odáig. Igaz, így kevesebbet költ az ember, mert ha a készpénze elfogy, és ismét ki kell vennie a kártyáról egy-két százast, az már figyeleztetés-jelleggel bír. És a szemét, ami az aljban, a partmenti vendéglősor tövében húzódik, ami nem látszik fentről, a szirtfalról, a sétálóról, az valami förtelmes és kiábrándító. Ez az afrikai állapotokra emlékeztet, ahol a luxusvilla háta mögött ott a nagy szemétkupac. Szóval van még hova fejlődni. De szerintem jó úton járunk!

 Nudizás Techirghiol-on

Másnap, miután egész nap a tengerben locsiztunk és fejeseket bucskáztunk a habokba (leszámítva a délidőt), elhatároztuk, hogy megkeressük a híres feketeiszapos tavat. Románia legnagyobb sósvizű tavát, balneoterápiás központot. Az állomás környékén van, azt tudtuk, láttuk, és éreztük is a szagát, amikor megérkeztünk. Mintha a sivatagban vándoroltunk volna, olyan forrón tűzött a nap útközben, de azért kitartóan baktattunk a strandtáskánkkal a vállunkon. Ott is volt, amerre kerestük, és egy vándorcirkusz is állomásozott a közelében, hírdették a plakátok a szenzációs állat-fellépéseket. Tudtommal mintha betiltották volna a cirkuszi állatmutatványokat. Vagy ezt is csak papíron?

Előbb próbáltunk egy „ingyenes” tópartszakaszt keresni, mivel a bejárat eléggé drágásnak tűnt kívülről (azt is felújíthatták), de nem találtunk más megközelítési lehetőséget, ezért kénytelenek voltunk a főbejáraton bemenni, mint minden normális ember. A napi belépő személyenként, felnőtteknek 17 lej, próbált meggyőzni a hölgy, hogy vegyünk 60 lejes bérletet, ami gondolom egy szezonra, talán 7 vagy 10 napra szól. Az iszapos-masszázs árát nem is kérdeztük, az is kiírva, mint igénybevehető kezelés, óriás betükkel, és ugyanott, a pénztár fölött: Iszapot kihozni tilos! A nyugati turistának meg se fordulna a fejében, hogy kihozza, de mi itt balkánon vagyunk! A nők jobb oldalon nudizhatnak, a férfiak középen, a családosok vagy párok (csak) fürdőruhában a bal fertájon élvezhetik a különleges gyógyhatásokat. Választófalak különítik el a három részleget. Bementem hát jobbra, a nőkhöz, levetkőztem meztelenre, bekentem magam, mint a többi nőtársam, akik kioktattak, hogy meg kell várni, amíg megszárad rajtam a „máglávájsz”, és csak azután kell bemenni, így iszaposan a vízbe. Közben a parton a csillogó fekete kavicsokat szedegettem, meg a lilás árnyalatú kicsi fehér kagylókat. A víz algás, az is hozzásegít a csodaiszap termelődéséhez, meg valami féregfajta, de én csak a kisméretű legyeket vagy miket láttam, amelyek hirtelen felrebbennek, ha belépsz a tóba. Amikor eleget vártam arra, hogy megszáradjon rajtam a fekete, inkább híg kenőcs állagú anyag, (amit egy hosszúkás, magas lábakra szerelt vastepsiből kentünk magunkra, és egymás hátára), beúsztam a zöldes-feketés vízbe, átúsztam a választófal részen, gondoltam, meglesem, mit csinál Laci egyedül, amikor én nem látom, haha 🙂

Nézem: a kedves párom sehol, egy csomó, pocakos fekete ember a túloldalon. Egyszer „arra leszek figyelmes”, hogy tétovázva, félénken, lépked lefelé a vízbe vezető lépcsőn egy félig fehér, vézna alak, csak a karja és lába bekenve, fürdőgatya rajta. Atyaég! Ez Laci lesz! Ez szégyell levetkőzni! Megáll az eszem! Szégyelli a micsodáját, túl kicsi a többiekéhez képest, vagy mi a gondja ennek a fiúnak?? Most az egyszer lenne alkalma nudizni meg Ádám kosztümben úszkálni ebben a selymes gyógyvízben, erre ő gatyába jön be! Mikor mindenki más meztelen!

 

Folyt. köv.

 

Csak akkor írok, ha esik, mivel ilyenkor nem tartózkodom a szabadban. Habár bicikliztem már zuhogó esőben, és esküszöm csodálatos élmény volt, legalább olyan, mint másnak az Alpokban sízni. És akkor írok még, ha valamilyen frusztráló dolog történik velem.

Szombaton meg akartam nézni a magyarországi Jégkorszak kiállítást a Természettudományi Múzeumban, és bosszúságomra bogártalanítás miatt zárva találtam az intézmény kapuját, és a plakát szerint egész hétvégén zárvalesz. A tárlatot most nyitották meg, megjegyzem. Lehet a bébimammutnak bolhás volt a bundája. A helyi összeesküvéselmélet azt súgná nekem, hogy direkt zárták be a magyar vándorkiállítást: hétvégén a magyarok ne mehessenek magyar kiállításra :)) Ezen röhögnöm is kellett, jégkorszak, mint magyar ügy! de azért még kicsit kimorgolódtam-dohogtam magam, miközben továbbálltam. Aztán leparkoltam Laci-férjemnél, az üzlet előtt, és elkezdtem járni a várost, mit találok még, ha már bedöcögtem a szitibe? Nézegettem az üzleteket, meg cégeket, szombaton minden legkésőbb 2-ig, 3-ig bezár. Most, amikor az embernek ideje lenne nézelődni, és –  az olyan kiszámíthatatlan programmal működő nőknek is, mint én -,  betérni mondjuk egy fodrász- vagy kozmetikai szalonba.  Hétköznap, ha időpontot kérsz este 6-ra, várakoztatnak, és ha szóvá teszed, hogy telik az idő, azt mondják félig viccesen: Edit szivem, ilyen helyen az ember nem nézi az órát! Hát nem a francot, amikor alig várod, érj már haza! Sorbanálláskor is, ha négyen állnak előttem, már ideges leszek, miközben a többiek higgadt, dacos tekintetét figyelem, mintha az arcukra lenne írva : A sorbanállás erény!

Legutóbb a fodrásznál a mellettem lévő székben egy idős néni festette a haját, közben folyamatosan mesélt az unokáiról, a gyerekeiről, a számláiról, az egész háztartásáról. A fodrásznőnek nem is kellett válaszolnia, csak bólogatott megjátszott türelemmel. De a néni nem is azért mesélt, hogy figyeljen rá, vagy válaszoljon neki, egyszerűen csak szüksége volt arra, hogy kiöntse a lelkét. Kettő az egyben, a pszichológus lehet drágább is a fodrásznál!

Hogy visszakanyarodjak a szombat délutánomhoz, elindultam a Forradalom utcából a Novi hét negyed felfelé, kocsmákon kívül semmit nyitva nem találtam. De igen, a piacot! Jaj de jó, most házi termékeket fogok vásárolni, kivételesen! Hétközben sosincs időm erre. De nem volt szerencsém! A tejtermékes üzlet már rég bezárt, amit meg a piac udvarán működő márkás üzlet ajánlott, azt megtalálom a nagyáruházakban is, és lehet, hogy még olcsóbban. Na, de a zöldségárusok még itt voltak! Odamegyek egy bácsihoz, mondom, hogy adjon nekem egy sárgadinnyét, de ne legyen se túlérett, se zöld, mert idén eddig csak ilyeneket fogtam ki! Erre rámförmed, hogy ha a doamná így gondolja, hogy én csak zöldet meg túlérettet árulok, akkor vegyen mástól! Erre felment a cukrom, s üres kézzel távoztam. Sebbel-lobbal visszamentem Lacihoz, közben eszembejutott Amerika. Nem mintha nagy Amerika-párti lennék, de ott az üzletbe-lépéskor üdvözölnek, és nyájasan megkérdik How are you? Persze, tudom, hogy kötelességből teszik, és abszolút nem érdekli őket történetesen te hogy érzed magad aznap éppen, de jólesik a kedvesség. Egy bizonyos kor után minden szép szó jólesik, mégha színlelt is. Egy kolleganőmnek volt az az elve, hogy ő csak olyan üzletben vásárol, ahol az eladó kedves, még ha az a legdrágább áruház is a környéken!

Tudom, hogy itt nálunk a legtöbben minimálbéren tengődnek, és rosszkedvűek emiatt is, meg amiatt is, hogy a főnök szekálja őket (mert szexuálisan frusztrált, vagy ki tudja mi más baja van, ugyebár csak az bánt másokat, aki nincs rendben önmagával – tartják a személyiségfejlesztő trénerek). Szóval a hazai alkalmazottaknak abszolút nincs okuk jópofákat vágni. A lányom, aki Ausztriában él, először, amikor hazalátogatott, és nem voltak épp kedvesek hozzá a telefontársaságnál, elnézően megjegyezte: érthető, mert kicsi a fizetésük. Mikor legutóbb ismét hazajött, és turiba vittem, akkor meg azt ajánlotta: „Anyuc, tegyük vissza mi a felpróbált ruhákat a fogasra, mert itt az emberek nem szeretnek dolgozni!” Nem tudom, hogy igaza van-e, de ő most már külföldiként így látja. Ami pedig a munkahelyi konfliktusokat illeti, egyszer elmentem szempillát festetni, s amíg ott lehunyt szemmel tehetetlenül, kiszolgáltatva feküdtem, a fejem fölött a kozmetikus és a manikűrös megállás nélkül és cseppet sem zavartatva magukat, veszekedtek a céges számlákon. Pont ez hiányzik egy hosszú munkanap után, és pont ott, ahova kvázi relaxálni menne az ember. Ha egyáltalán kibírja kivárni a sorát!

Na szóval akinek nincs türelme a buta, tájékozatlan, túlontúl kiváncsi és határozatlan klienshez, az ne dolgozzon kereskedelemben! Legfeljebb kutatólaboratóriumban, ahol nincs ügyfélfogadás. Apropó, Laci „elfelejtette” több mint két éve kifizetni a ház- és telekadót. És a hivatal nem viccel, többszöri írásbeli felszólítás után, amiket gondosan eldugott előlem, zárolta a bankszámláját. De ezt már nem titkolta, jött haza nagy felháborodva, hogy két helyről is leszívták a pénzét, és egyik bankszámlájához se tud hozzáférni. Mire én magamban: Úgy kell neked, tanuld meg, máskor ne hanyagold el! De azért örültem, hogy nem úgy jártunk, mint az egészségügyi biztosítóval egy ismerősöm, hogy 5 év után jelezték: tartozik csekény 5900 lejjel. A városháza 2 év után elveszi, ami neki jár. De azért, gondoltam, nem árt utánanézni, lássam ki lett-e fizetve, és törölték-e a tartozásunkat?!

Péntek kivételesen rövidnap volt nekem is, hát bemegyek a  Polgárjenő hivatalba, mindent digitalizáltak közben, mióta én utoljára ott jártam, hangosbemondó, sorszám-autómata. Sorszámot veszek, várok, várok, gondoltam az információs részleghez tartozik az ügyem, tájékozódni jöttem. De rosszul gondoltam, mert csak a pénztárnál van hozzáférés a számítógépes kimutatáshoz, s oda nem is kell sorszám, holtszezonban. A pénztáros hölgy a Gyilkos elmék című sorozatban szereplő szőke, felcicomázott informatikus csajszit juttatta eszembe (aki fergeteges gyorsasággal pötyög a gépén, és mindent pillanatok alatt megtalál). Magyar is ráadásul ez a nemfilmbeli, kedves is, ami ritkaság a hazai ügyfélfogadás terén. Mondja, hogy tavalyi elmaradás van, 131 lej, a tavalyelőttit valóban kifizettük, csakhogy a számla-zárolást nem oldották fel, ahhoz le kell menni az alagsorba. Nem tudtam? Ezt a nyugtát vigyem le, és kérjem meg a 109-es szobában a tisztviselő urat, hogy oldja fel nekem a zárlatot.

Az az alagsor annyira de annyira kafkai volt, és felidézett bennem egy nem is olyan régi filmet, A hasonmás a címe, ha nem tévedek, az is pont ilyen hangulatú, csakhogy nálunk nem a tisztviselők a szorongásosak (azok köszönik szépen, elvannak), hanem az ügyfelek. Valahogy belénkszorult ez még a kommunista időkből, hogy az ablaknál mindig félni kell, izgulni, szorongni, mert sosem elég nekik a bemutatott hivatalos papírok száma, hiányosnak találják a dossziénkat, valamivel mindig visszaküldenek, járatnak potyára. Miközben szabadnapot veszünk ki, hogy elintézzük az elintéznivalónkat. Egy volt alkalmazott mesélte, hogy amikor ő itt dolgozott, ferdén néztek rá a kolleganők, mert ő tényleg meg akarta oldani az ügyeket, és még annak a szerény, türelmes, idős bácsinak is a problémáját, aki három hétig járt oda, és távozott minden alkalommal dolgavégezetlenül. Aztán nem bírta gyomorral az egészet, feladta, felmondott, hagyta, hogy azok győzzenek, és azok maradjanak, akik sakkban tudják tartani az embereket. Na ezért ilyenek az állami ügyfélfogadó irodák!

Lejutottam a kafkai alagsorba, felfedeztem, hogy még mosdó is van, és nyitva is áll, arra az esetre, ha a gyomoridegtől netán utolér valami, megtaláltam elsőre a 109-es szobát, nem volt nehéz, pont a folyósó végén van,  kiírva az ajtóra nagy fekete betükkel: Kényszervégrehajtás. Úristen, hova jutottam! Ezért érdemes volt egy fél életet tisztességes polgárként leélni! 🙂  Benn egy regénybeli figurával találtam szembe magam: magas, szikár középkorú férfi, hosszú, elnyúlt, sovány arc, mintha Ramszesznek egyenesági leszármazottja lenne, még az arca is ugyanolyan rézsárga. Mondom mi ügyben jöttem, és hogy csodálkozom, hogy nem oldották fel a zárlatot, a férjem rég kifizette volt az elmaradást. Szigorú, távolságtartó pillantás, vele nem lehet bizalmaskodni,  olvasom ki a tekintetéből, mondja, igen, valóban kifizette, de miért nem jöttünk hamarabb, hogy kérjük a feloldást? Ő magától ezt nem teheti meg, csak ha személyesen kérjük! És a bankoknak is levelet kell most küldjön, hogy már nem érvényes a zárlat. Felfogom én, hogy ez mekkora munka? – ez utóbbit csak hozzágondolta. A számon volt, hogy rákérdezzek: Az internet világában személyesen kell jönni? És a bankokhoz is? De nem akartam ingerelni, mert ki tudja, bosszúból úgy hagyja a számlánkat zárolva! Kértem, nyomtasson egy kimutatást, meglepett, hogy szó nélkül megtette, ebből aztán kiderült, hogy abszolút nem talál a fenti szőke-filmsztár-néni kimutatásával. A két rendszer nem tűnt kompatibilisnak. A múmiaszerű úr meg is kritizálta a felsőbb szinten dolgozó kolleganőjét, hogy az sokkal kevesebb pénzt vett el tőlem, mint amekkora a tartozás, menjek vissza, fizessek még ki 132 lejt. És akkor a tavalyi elmaradás le van tudva. És itt a két levél a két bankhoz, elviszem én személyesen a helyi fiókokhoz vagy küldje ő levélben Bukarestbe, a székhelyükre (ami kb még egy hetet vesz igénybe)? Ne, ne, semmi esetre se küldje postán, megyek én személyesen a bankokhoz is!

Fellélegeztem, alig vártam jöjjek ki onnan, még a levegőt is fojtogatónak éreztem, tartozásaink terhe valósággal nyomta a vállamat. Aki kitalálta azt a nagyon is szuggesztív összetett szót, hogy gondterhelt, egy ilyen baljóslatú helyen járhatott azelőtt. Visszamentem a szőke, derűs, duciarcú nénihez, finoman próbáltam értésére adni, hogy a lenti nyilvántartás szerint másképp állnak a dolgok. „Ja igen, igaza van, tényleg!” – vágta ő rá vidáman, mintha csak barkóbáztunk volna. Akkor fizesse ki a maradék 132 lejt, és minden rendben a tavalyi évvel! Kifizettem én mindent gondolkodás nélkül, csak szabaduljak már innen!

Laci az üzlet előtt várt. Cigizett, és nem aggódott sem a számlák, sem a világ dolgai, sem pedig dohányos tüdeje egészségi állapota miatt. Mikor mutatom a papírokat, még számon is kér: Azt ígérted, csak tudakozódsz, arról nem volt szó, hogy fizetni mész! Ne mind mérgelődj már! Egyszer szét fogsz robbanni az idegességtől!

Valami azt súgta: sürgősen menjek szabadságra a maradék pénzemből! Aztán ha újra zárolják a számlánkat, jövő nyáron megint végigjárom procedúrát. Hisz már egész rutinos vagyok. Legalább ilyenkor, határidős szezonon kívül, nincs sorbanállás! Ami számomra igazán megfizethetetlen!

dohányosnak lenni….

Óh, ma csak 11-re megyek munkába! Yuppi! Ráadásul ez a gyönyörű, verőfényes reggel. Ez már a Hawai-hoz közelít! Laci ágyba hozza a kávét, ő közben a nappaliban elszívja a reggeli három vagy négy cigijét, ki számolja? Ő nyithatja a könyvesüzletét később is, úgyse tér oda be senki nyáron, és ráadásul délelőtt. De mégiscsak úgy döntünk: elindulunk hamarabb, a városban még kávézunk egyet, mert ez az itthoni sose olyan. A legjobb kávét az az óriásgép főzi, amilyen a nagy benzinkutak szupermarketjében szokott lenni, de az kb annyiba kerül, mint a mi kis sárházunk. Úgyhogy bármennyire is szeretjük a jó kávét, rég lemondtunk arról, hogy akármilyen profi kávéfőzőt vegyünk, jó nekünk ez a kotyogós is, mert ha kedvünk szottyan, kávézhatunk a Frei-ban is.

Békés derüs reggel, elindulunk az ócska piros Bébi a fedélzeten feliratú, ütött-kopott Opelünkkel, végig a Remeteszegi utcában, amelyet én mindig olyan nyugatias kertvárosisnak érzek, és szeretném, hogy sose érjen véget az az út, sose jussunk el a hídig,és érjük el a főteret, főleg, ha munkába kell menni. Nem mintha nem szeretnék dolgozni, de azért utazni valahogy mégiscsak jobban szeretek. Besüt a nap a kocsiba, fénylenek a háztetők, jókedvű madárcsicsergéses reggel.

Két percig tart az ujjongásom, mert Laci megint rágyújt, nem volt elég a reggeli négy. Mérgesen lehúzom az ablakot egészen, hogy vegye észre, hogy engem igenis zavar! Mire ő szintén mérgesen, mert nem hülye, hogy ne vegye észre a célzást: Mondtam már, hogy te ne húzd le, elég ha én lehúzom, így most a füst itt fog benn keringeni! 

Erre kifakadtam: “Te nem tudod milyen az, amikor elmész a kollegákkal Strasbourgba, és még oda is, 1500 kilométer távolságra, magaddal viszed a füstöt a ruháidban!? Reggel, amikor a szállodában a szekrényem kinyitottam, a te dohányfüstöd csapott meg! Legalább most nyáron ne cigizz benn! A hugom élettársa már évek óta kinn szívja a teraszon. Ha rám nem is, az álllatokra gondolhatnál! Nekik kisebb a tüdejük, és mindennap kénytelenek passzívan dohányozni!” Minden háznak megvan a maga rendje! – vág ő vissza! Bezzeg az elején nem zavart a füstöm! Akkor bezzeg örültél, amikor Kolozsváron a hálószobádba cigiztem! Nem bántad azt se, ha egyiket szívom a másik után, csak jöjjek minden hétvégén! 

Erre egy régebbi szerelmesfilm jut eszembe, amikor az elején sülve-főve együtt vannak, aztán egy idő után a srácot már az is kiborítja, ahogy a csaj az almát majszolja. Persze, itt másról van szó, engem nem az zavar, ahogy Laci a cigit az ujjai közt fogja, vagy ahogy a füstöt beszívja vagy kifújja. Zavar, persze, nyugtalanít, hogy magát drogozza a nikotinnal, meg gudronnal vagy kátránnyal vagy mivel, feketíti a tüdejét, aggódom érte, de az sem elhanyagolható tény, az én és az állataim tüdejét leszámítva, hogy már minden kistányér, meg csészealj potenciális hamutartó. És hogy ha megtelik, se üríti ki. Ezt sose értettem a dohányosoknál (pedig én is az voltam hosszabb-rövidebb időközönként), hogy miért szeretik, ha tele a hamutálca? Vagy direkt nem ürítik ki, ha van egy antidohányos a házban, hogy bosszantsák? Vagy amikor végre este alaposan kiszellőztetek, azonnal megint rágyújt, szerintetek ezt is direkt csinálja? Volt egy pasi a haveri körünkben, aki mindig a tálca mellé hamuzott, és összebeszéltünk, hogy veszünk neki egy óriási, ipari hamuzót, lássuk mi lesz? Tutti, hogy azután is ugyanúgy mellément neki :))

Nemrég egy unokanővéremnek is elpanaszoltam Lacit és a cigis sztorijait, és azzal fejeztem be, hogy mennyivel “gazdagabbak” lennénk, ha elhagyná. Mondod te, aki nem cigizel! – volt a válasz, arra nem gondolsz, hogy egy dohányos kevesebbet eszik? Igen, és egy dohányos kevesebbet is dolgozik, mert joga van bármikor cigiszünetet tartani! Amikor Lacinak felhoztam, hogy keveset termel az üzlet, nem is látunk majdnem belőle semmit, azzal indokolta a csekély bevételt, hogy én fel se fogom, mennyibe kerül a cigaretta!

Mindenfélével érveltem, ezzel is, amit az imént leírtam (még mindig a kocsiban ülünk), meg azzal, hogy a függősége nem jogosítja fel arra, hogy az egész házunk egy kolbászfüstőlő legyen, stb… Tudom, el kell ismernem, nálunk Romániában nehéz lemondani, mert még az orvosok negyven százaléka is cigizik, pedig ők ismerik a legjobban az ártalmakat. Persze stresszoldó, le lehet vezetni vele a feszültséget, meg boldogsághormont szabadít fel. Laci is érvelt, végre volt mibe kapaszkodnia: Na látod, ez az, én minthogy idegösszeroppanást kapjak, inkább rágyújtok! Így ment a szöveg kevésbé vagy nem kevésbé ingerülten, amint közeledtünk a központ felé. Odafajult a dolog (mielőtt a központban kiszálltam volna, és a kocsiajtót magam után jól becsaptam volna), hogy Laci azt vágta a fejemhez, hogy ő ha nem cigizhet a nappaliban, akkor inkább elköltözik!

Persze, mondanom sem kell, hogy a közös kávézás aznap reggel elmaradt. A düh meg a tehetetlenség meg a sírhatnék gyötört, hogy a fenébe nem sikerül sose meggyőznöm ezt az embert, de még tudatosítani se benne valamennyire, hogy talán mégiscsak nekem van igazam, hogy ez nem csámcsogva-evés vagy  levesszűrcsölés vagy melléhamuzás. Ami csak idegesítő, de nem ártalmas! (Mondjuk, ha baj van az idegeiddel, akkor lehet, hogy igen).

Tisztában vagyok vele, hogy van aki a kutyát nem bírja elviselni a házban, hullatja a szőrét, meg behozza a kinti sarat meg bacilust a talpán, meg felmászik a kanapéra, és én azokat is megértem, mondjuk nem tudnék együttélni velük (sem), mert nekem fontos a kutya jelenléte a házban. Ez is egyfajta házirend nálam vagy függőség, vagy drog, nevezzük akárminek, amit persze Laci tolerál, másképp nem élnénk együtt.

Füstölögtem magamban céltalanul a főtéren, közben utambakerült egy kis lebúj az egyik utcasarkon. Rendeltem egy kávét, leültem egy asztalhoz, rajtam kívül egy árva lélek sem. A bár mögött egy korosabb nő, panaszkodott, hogy bizony, amióta a dohányellenes törvényt behozták, csak kevesen térnek be. Neki nem engedélyezték a teraszt, mert keskeny a járda a lokál előtt. Mondom, a Bolyai utcában sem szélesebb, ott mégis engedélyezték. De nem akartam megsérteni, hogy ide valószínű csak az alkeszek járnak, és botrányt csinálnának, vagy idehánynának az egyelőre nem engedélyezett teraszra. Ott szomorkodtam magamban, bántam már a cigis cirkust, mi lesz velem, ha mégis elköltözik, és egyedül maradok a szűk kis dohánymentes nappalinkban, a három kutyával a kanapén! Még a kutyakaját se fogom tudni hazacipelni, ha ő nincs. Nagyon zaklatott lettem, mindenféle sötét forgatókönyv megfordult a fejemben. (Úgy kell neked! – mondaná most egy dohányos, aki ezt olvassa.)

Basszus! Én mindjárt veszek innen a bárból egy doboz kék Pall-Mall-t, kiállok a járdaszélre a presszóskávémmal, és rágyújtok! Minthogy idegösszeroppanást kapjak! Úgyis azt tartják, hogy passzív dohányosnak lenni sokkal de sokkal veszélyesebb!

Az éjjel ismét álmot láttam: egy nagy kerek tárgyalóasztalnál ültünk hárman, és egy üzleti partner egy csokitortával akart kedveskedni, gondolom azért, hogy kedvezően befolyásolja a tárgyalás menetét. Elénktette a nagy fekete tálcát, mi meg ott ültünk szótlanul, szinte révületben, és a tálcán csak úgy maguktól fogytak a szeletek, amikor ő és én egyszerre nyúltunk ugyanazon kívánatos tortadarab után. Láttam a kezét, nem tudtam levenni  a tekintetem róla: finomvonalú volt és kecses. Akár egy precíz, remekbeszabott műszer. Olyan reális, olyan valósághű  volt az egész, hogy hirtelen megébredtem, és annyira, de annyira könnyűnek éreztem mindenem …

A telefonom jelezte közben, hogy volt egy nemfogadott hívásom Szándu barátomtól. Visszahívtam, és lelkesen mesélni kezdte, hogy neki is volt egy revelációja. Temetésen volt azelőtt nap, és a pap, miközben az elhúnytat búcsúztatta, azzal példálózott, hogy Cioran azért lett öngyilkos, mert soha nem tudta meggyónni bűneit. Ime tehát, testvéreim, mennyire fontos a megbánás és a gyónás!

Szándut, Cioran-rajongó révén, ez a kijelentés mélységesen felháborította, és a szertartás végén odament az  Isten szolgájához , hogy számonkérje: “Honnan veszi tisztelendő uram, hogy Cioran önkezűleg vetett véget életének?” Hát neki is csak úgy mesélték – mentegetőzött zavartan a tiszteletes. “Lehet összetéveszti Nietzsche-vel, mert mindkettő nihilista elveket vallott, és ő valóban öngyilkos lett. Talán innen a megtévesztő híresztelés” – próbált enyhíteni Szándu a helyzeten, de csak azért jutott erre a következtetésre, hogy magát megnyugtassa.

Aztán a kápolnától elindult a gyászmenet a sír felé, vonultak a sötétruhás emberek, lépésben a fekete lovak vontatta halottaskocsi után, és barátom lelki nyugalmát másodjára is megzavarta valami, ezúttal egy váratlan sms: “Alíg várom szeretkezzünk!” – csak ennyit írt az a Valaki, az a bizonyos rettentően fontos és izgalmas személy. És abban a percben barátomba belenyílalt a reveláció: az egész élet valójában egy nagy szeretkezés, ezért végülis nem az számít, mennyi  ideig tart. A lényeg, hogy ki a másik fél, mennyire spontán, és milyen intenzitású érzéseket tud kiváltani. Az életnek intenzívnek kell lennie! Nem baj az se, ha hamar elmész, mert ez azt jelenti, csodálatos a partner, akivel abban a Kharón előtti csónakban evezel. Végighallgattam telefonos eszmefuttatását, s eszembejutott valami. Mondom: “A jógázók meg azt vallják, hogy a tartós, csúcs előtti állapot az igazi. Legalábbis Szilágyi Erzsébet, volt lupényi évfolyamtársnőm – aki hangzatos magyar neve ellenére, csak törte a nyelvet – annak idején így tanulta a helybéli jógagurutól. De lehet még ennél is jobb, ha egészen kitoljuk a kapcsolatot az extrém felé, és a szeretkezés előtti feszültségi állapotban leledzünk. Mindörökké….

Lezártam a telefont, fülkagylómban az Ő tengere zúgott, spontánul visszaaludtam, és álmomban odaadtuk egymásnak magunkat…