Monthly Archives: December 2018

Müller Péter jóskönyve

Mindenki eldöntheti, hogy meddig kezeli fenntartásokkal Müller Pétert! Én pontosan a tegnap estig bírtam ki, álltam ellen neki, amikor rendezgettem itt a könyveinket a hálószobában, a kalotaszegi petrimamámtól örökölt szuszék tetején (a tulipános láda elődje, 200 évesnél is több, még a fűrészt sem ismerte, tiszta ácsmunka). Ez a szuszék éjjeliszekrényként is szolgál, meg a könyvespolc szerepét is betölti, a belsejében pedig a használaton kívüli matracokat tároljuk. Petrimama annakidején a gabonásban tartotta, és búzát tárolt benne, a helyét a szobában felváltotta az 1887-ből való tulipánosláda, amiben Both Erzsébet nevű nagymamájának vagy az anyósa anyjának volt a stafirungja (írja belül a láda fedelén, de azt csak apám tudná megmondani pontosan ki volt BE, vagy lehet már ő sem).  Hogy értékelték Ausztriában, amikor ezt a szót kiejtettem, milyen mágikus erőként hatott, milyen bő a szókincsem, jegyezték meg! A tulipános ládát a házzal együtt eladtuk, mi az nekünk, csak 150 éves, semmiség, meg az alsóházban az NJ jelzésű zöld, mintáscsempéket is, amelyek a benti kemence homlokzatát diszítik, a bánffyhunyadi Nagy János mester munkája, kb 1850-ből, Kós Károly egyik könyvében meg is rajzolta pont ugyanazt a mintát. Nem sajnálattal mondom mindezt, mert annál jobb kezekbe, mint az irodalom- és művészetpártoló Barabás családhoz, nem is kerülhettek volna. Akik felvirágoztatták nemcsak a Bódizs portát (volt Szalai – a Szalait onnan tudom, hogy a csűrben egy gerendán írja, hogy Ezt a házat építette 1759-ben…de erről mintha már meséltem volna :)), hanem az egész faluba életet és színt vittek.

A szuszékot elhoztuk még jóval azelőtt, hogy a házat eladtuk volna, egy kolozsi mesterember, Toldi-tipus, renoválta, úgy vitte a 20 centiméter széles, három méter hosszú gerendát a hóna alatt, hogy meg voltam győződve, ő is azzal mutatná meg, ha kérdeznék, merre van Buda. Az ősrégi ládát azóta megint kikezdte a szú, és ráférne egy kis védőolajos kezelés, de egyelőre itt nem találok egy megbízható asztalosmester Toldi Miklóst se. A könyveket pedig egész jól elbírja, a szuszék is egy Toldi a maga módján.

Szóval a tegnap estefelé elkezdtem rendezgetni, rendszerezni a könyveinket, lássam mi maradjon kéznél, és mit tegyek fel a polcokra, és miket küldjek vissza a könyvesüzletünkbe, és a kezembeakadt Müller Péter Jóskönyve. Már azelőtt is sokat nézegettem, de annyira töménynek találtam, hogy mindig letettem. Kölcsönkaptam pár éve a Laci nagynénjétől, aki mozgássérült, és sokat olvas, és a férje is vele együtt. Az olvasás tölti ki mindkettőjük idejének legnagyobb részét. Ott voltunk náluk egy szülinapon, de már van annak vagy három éve, megláttam a könyvespolcon a termetes kötetet, felkeltette az érdeklődésemet, kérdeztem milyen, el lehet olvasni? Azt feleli András, a férj, hogy nagy műveltség kell hozzá, hogy megértsd! Erre Manyi (Manyinak hívják a nagynénit 🙂 ) rávágja: És honnan tudod te, hogy Editnek nincs nagy műveltsége? És megtiszteltetésemre, úgy ítélték meg, hogy ideadják! Elhoztam, de csak rakosgattam innen-oda, onnan-ide, a szuszék jobb oldaláról a bal oldalára tettem, mindig csak belenéztem, belelapoztam, de nem fogott meg. Most meg mintha kicserélték volna közben, mintha nem is az a könyv lett volna, amelyikbe párszor beleolvastam: ahogy elkezdtem olvasni, nem értettem, miért tartottam annyira érthetetlennek és töménynek, hisz minden világos és érthető benne! Olvastam pár oldalt, aztán letettem, mert úgy éreztem, mintha egy csoda érintett volna meg, azonnal elaludtam, és különös álmot láttam.

47679767_336590540515451_1012544754849677312_n

Ezt már így nem adhatom vissza, kell szereznem egy másik példányt! Mindig azt hiszem, hogy jobban megjegyzem a dolgokat, ha minden fontosat és számomra érdekeset aláhúzok!

Azt álmodtam, hogy egy göröngyös úton megyek a biciklivel, és sötét van, éjszaka, és nem égnek a lámpáim. Megállok, tudom, hogy ez egy mellékvágány, amin járok, egy kerülőút, a városnak a körgyűrűje, vagy mindenesetre egy olyan út, amely a város peremén halad, de azt is tudom, hogy nem ezekkel a gondolatokkal gondoltam mindezt, csak ez volt a jelentése az álombeli érzéseimnek. Megálltam, kicsit mintha féltem volna, és láttam, hogy elől nincs is lámpám, csak hátul a kis piros led, azt bekapcsoltam. Abban a percben elkezdtek ugatni a nappaliban a kutyák, és megébredtem. Ha nem ébredek meg, nem emlékszem az álmomra se, reggelig egészen biztosan elfelejtem. Ma hajnalban pedig 5-kor szintén ugattak, mintha csak ébresztettek volna, és én frissen ébredtem, és azóta olvasom a könyvet. Hihetetlen! Úgyis mindig érdekelt engem a jövőbelátás, a tudományos jövőkutatás mellett, ha most elolvasom, lehet jósnő vagy látnok leszek :)) Mert aki ezt olvassa, azt a könyv segíti jó vagy rossz döntéseket hozni, inkább jókat. Mert Müller Péter szerint a jóslásban is bennevan: jós-lás, csak értelmezni kell a kifejezést: rávezetni a jóra, a bölcs  döntésre.

Most gondolhattok rólam, amit akartok, de modern szóhasznasználattal: nekem ez most bejött! Aztán majd kiderül, ezt a “kézikönyvet” hogy fogom tudni használni, és a magam javára fordítani azt a kínai bölcsességet, ami bennevan. De annyira szép dolgok vannak benne, szép gondolatok az életről, a mai világunkról, arról hogy már háromezer éve sötétségben élünk (lehet olvasható valamennyire a fenti fotón is)! Ki is nevethettek, de mindenkinek jogában áll, hogy eldöntse: a világon minden csoda vagy semmisem csoda. Ez már szinte közhelyes, ez az einstein-i mondás. Lehet akkor folyamodik az ember, vagy egészen biztos, hogy csak akkor, az alternatív tudományhoz, amikor már a hagyományos nem segít. Nagyon kétségbeesett lehetek – mondanátok most, lehet igen, lehet nem, én se tudom, de számomra néha biztonságosabb belekapaszkodni valami transzcedentálisba (is). Én ebből az álomból, amit ennek a könyvnek az első két oldala idézett elő, megértettem, hogy a parton vergődöm, vagy a sötétben tapogatózom, és hogy elől nincs fényem, ami az utamat megvilágítsa. Mert talán túl sokat szeretnék, és ahhoz nem vagyok elég instruált. Nemegyszer voltak nekem szimbolikus álmaim, olyan álmok, amelyek a tudatalattimból törtek fel, és megvilágosították vagy “felhomályosították” az elmém, és ennek a könyvnek a hatására ez a tulajdonságom most ismét felszínre tör, vagy máris felszínre tört, mint láthattuk.

Apropó a képzettség és az önbizalom, egyszer például azt álmodtam, hogy minden volt osztálytársam cégvezető, igazgató, és ugyanabban a gyárban dolgozik, ami egy nagy hangárban található, és az irodájuk pedig a padláson van, de annyira kockázatos oda felmászni, hogy alig mertem megkockáztatni, és csodálkoztam, hogy ők minden áldott nap képesek ezeken a veszélyes, imbolygó létrákon felkapaszkodni. Úgy tűnik nemcsak nekem volt hasonló álmom: egy nagy színésznőről olvastam, hogy amiután nyugdíjba vonult, az ő álmaiban is a színház úgy jelent meg, hogy a lépcsői nagyon, de nagyon meredekek voltak, és már félt felmenni rajtuk. Persze ebből könnyen ki lehet következtetni az önbizalomhiányt, nem kell ehhez Müller Péter, de a könyv lehet segít az önbizalom fejlesztésében, még akkor is, ha Ji King ősi, keleti tanításai kellenek hozzá. Úgy beszélek most, mintha reklámoznám a könyvet :))

A stafirunggal kapcsolatban: Ausztriában, a lányom esküvőjén egyszercsak azon kaptam magam, hogy folyékonyan beszélek németül, és Blankának a barátnői el vannak képedve, hogy hol volt nekem alkalmam ilyen jól megtanulni a nyelvet. A bizalom is egyből megnőtt irántam az anyatárs és apatárs meg az osztrák rokonság részéről, és akkor ott, ahogy meséltem a Hollé anyót, a Frau Holle-t, hogy ez pont olyan ez a táj itt lenn a völgyben, mint az én meséskönyvemben, a Grimm mesékben, amikor Hollé anyó megrázta a házának teraszáról a párnáit, és lenn a városban elkezdett hullani a hó, és közben néztem le a golfpályás völgybe, onnan a kastély magas kilátójáról, ahol az esküvőt tartottuk, és akkor ott, abban a gyönyörű nyárias időben, mintha belémvillant volna a felismerés, hogy ez nem is én vagyok,  hanem mintha az egykori Osztrák-Magyar Monarchiából kelt volna életre bennem egy régi, XIX századbéli polgárasszony, és nem is én szólok most, én csak egy médium vagyok, és  ő beszél most itt olyan folyékonyan és magabiztosan helyettem…Lehet két pohárnál többet kell meginni a magabiztossághoz 🙂

47572516_10218115022857475_645833210097303552_n

Ez biztos egy Griffmadár, Salzburgban fényképeztem, a japánok si tanakodtak ott mellettem, és próbáltak rákeresni a telefon alakfelismerő programjával, hogy milyen szerzet lehet ez, olyan szfinksz-szerűen ül, és a karmaival, olyan nagymacskásan kapaszkodik.

Itóka van? – életkép a boltból II

47316030_2223266354609183_309860020432928768_n

Az Itóka kötete itt nincs meg a sorban, mert a kép azután készült, amiután a könyvet eladtuk!

Lecsoszog egy idős nő a lépcsőkön, beköszön jó hangosan, és azt kérdi: Maguk követték el a merényletet? Miféle merényletet? Hát hogy reklámozták az Itókát? Laci: Miféle itókát? Itt csak könyveket árulunk! Óh na, hallottam reggel a rádióban, hogy megjelent Itókának a naplója Adyról, és már a fél várost összejártam, de senki se tudja, hol találom meg. Téka sorozat. Laci rávágja kurtán: Nincs meg!

Rohanok ki, mint egy eszeveszett a belső kuckóból, nehogy az idős hölgy elmenjen közben: Dehogynincs, itt van az fenn a polc tetején a Téka sorozatban! Meg is találom egyből, kicsit szakadozott a borítója. Hát erről lenne szó! Amikor adnám oda, kiesik belőle egy 78-as naptár, azt gyorsan felveszem, elteszem, gyűjtöm a régi naptárakat, egy ideje. Pontosabban, amióta minden harmadik antikváriumi könyvben találok egyet, amit feltételezem, hogy könyvjelzőnek használt a régi tulajdonos. De az idős nőt nem érdekli az én naptárgyűjteményem legújabb darabja.

A hölgy, kiderül, humán szakos, megkérdi: És ez vajon Bölöni Györgynek a felesége? Mondom, igen, igen, Anatole France-nak volt titkárnője, ott éltek Párizsban, jártak össze Adyval és Lédával. Ő azt tudja! De kíváncsi, mert a múlt század közepén, így fogalmaz!, olvasta a Bölöni könyvét Adyról, és az nagyon dokumentált kötet volt, de ez a nő – hallotta a rádióban, hogy ez csak egy napló –  ki tudja miket összeír itt, biztos plagizálja a férjét, egy kékharisznya!

 

 

 

 

 

Hát ezek közül egyik se a mi autónk, mert mi sose nyertünk a Loto-pronosport-tal!

Miért kell minden nőre ráfogni, hogy kékharisznya, csak azért, mert írni merészel? – szögezem neki a kérdést, én is nagy harciasan! És akkor egyetlen nagy levegővétellel elmeséli Szendrei Júliának majdnem az egész életét, hogy Petőfi kiadta csakis iránta való szerelemből a szerény, értéktelen költeményeit, viszont a Szeptember végén-nek a leírása a Szendrei Júliáé, s nem lehet tudni végül kit ihletett meg az a táj valójában, hogy Júlia mesélte Petőfinek, és Petőfi azután írta meg a verset, vagy fordítva volt, s lehet hogy Petőfi is tüdőbajos volt, mint a fia, Zoltán, és Szendrei Júlia mennyit szenvedett, mert második férje még a szobája közelébe se engedte, kulcsra zárta előtte az ajtót, és a végén nyomoruságosan halt meg méhrákban.

Aztán Ady is megkapta tőle a magáét (mármint a kedves vásárlónktól), hogy nem volt képes franciául megtanulni, hogy Itóka kellett fordítsa neki a helyi lapok cikkeit. Na ugye, mégiscsak hasznára volt Itóka az irodalomnak! – szalad ki a számon. De aztán nézeteltéréseink ellenére az irodalomszakértő néni elégedetten távozik, elmenőben az ajtóból tudatja velem, hogy van neki egy csomó könyve, nem kell neki semmi, csak ennek az Itókának akart utánajárni, és hála istennek nemhiába ereszkedett le ezeken a csúszós, életveszélyes lépcsőfokokon, megérte, és most siet haza, mert nagyon kíváncsi, hogy mit tud ez a fehérnép!

Elmegy, visszalépek a Laci kuckójába, mondom, látod, kéne neked egy ilyen eladó, mint amilyen én vagyok! Lacinak persze mindig kéznél van a frappáns válasza: Persze, egy 4 lejes könyvet eladsz félóra alatt! Igen, de boldoggá tettem egy idős hölgyet, ma se jött ki hiába a lakásából, hallott egy jó ajánlót a rádióban, elindult, utánajárt, megtalálta, és én emellett még az írónők mundérjának becsületét is megvédtem! Vagyis megpróbáltam. És mindezt félóra alatt! Jó, jó, most már mehetsz haza a négy lejeddel!  – tuszkol ki Laci az üzletből!

Nem a négy lejemmel voltam annyira boldog, a szomszédos kocsmában annyiba kerül két kávé, tej nélkül, hanem mert úgy éreztem szerencsésen találkozott a kereslet a kínálattal. Semmit se szeretek jobban, vagyis semmit se utálok jobban, mint amikor az eladó húzza a vállát, hogy nincs, és ötlete sincs az illető portékát hol lehet beszerezni. Én még pluszban információt is szolgáltattam. És ő is nekem Szendrei Júliáról! Azt mondta, lehet a Petőfi Erdélyben c. kötetben találom a leírást. Az sajnos nincs meg nekünk, de megrendelhetjük interneten!

Felpattantam nagy vidáman a bicajomra, és úgy döntöttem, bármilyen hepi is vagyok, nem akarom kockáztatni az életem többé, és újra meg újra, és nem hajtok be többet a Kossuth utcából az Aranykakas körforgalmába, hanem körbemegyek a Novi 7 felé, és visszafordulok az ottani első körforgalomban, és a Sinaia utcából megyek fel simán, jobb felől, ahol nem kell senkit előreengedni.

Méghogy Itóka kékharisnya volt!! Olyan kegyetlenek sokszor egymáshoz a nők!

Nagyutazás Szánduval

Mondtam Szándunak: én nem a várat, inkább a Fogarasi hegyet akarom látni, mert gyerekkoromban, mikor nekem nagyapó a Fujja a szél a Fogarasi hegyet tanította, azt hittem, az csak itt van a közelben a mi Maguránkon túl… Azt hiszem, ez volt az első nóta, amit tőle tanultam, óvodáskoromban: “Járnék hozzád babám, de nem lehet/Járnék hozzád, de rövid az idő/Isten veled régi volt szerető!” Még ma is beleborzongok, ha felidézem! Van ebben valami időeltolódásszerű, valami “jövőre jobb lesz a tavaly”-szerű, és valahogy az én balsorsomat vetíti előre. Az én szerelmi időeltolódásom van benne, az idősíkok összemosódása.

Bárhogyan írom, és bármiről írok, csak románul legyen! – kért meg Szándu azon a háromnapos közös téli nagyutazáson, és én nem voltam rá képes megírni, még magyarul sem! Szándu barátom nem nacionalizmusból kért erre, csupán azért, mert a google fordító cseppet sem megbízható. A három nap alatt csak addigra váltunk el egymástól, amig a mosdóba mentünk vagy tisztálkodtunk, én a spiritualitásról, az isteni gondviselésről, és a teremtéselmélet valódiságáról, az ezotéria tanainak igazáról próbáltam őt meggyőzni, ő meg engem az evolucionizmusról és implicite az ateismusról. Ő persze, egyetemi tanár lévén sokkal felkészültebb vitapartner volt nálamnál, én csak a belülről jövő érzelmeimre, az ösztöneimre és – mint kiderült – a szerencsémre  hagyatkozhattam, mert a szellemek és a túlvilági lények meg az őrzőangyalok ezúttal sem hagytak cserben :))

A beszélgetés Kolozsváron már a kocsijában elkezdődött a buszmegállótól hazafelé a lakásáig, és így ment ez végig, amikor a konyhában ettünk, amikor este ágybabújtunk – akkor éjjel kettőkor a poligámia versus monogámia kapcsán mesélte, hogy az evolució során miért örökítették nagyobb eséllyel tovább a génjeiket azok a férfiak, akik legalább három évig meg tudtak maradni egy nő mellett (Hogy ne hagyjam nyitva a kérdést, és ne kelljen a neten keresgélnetek, hát azért, mert három év alatt a nő felnevelhette a férfi segítségével és annak védelme alatt a közös gyereket, aki kvázi önállósult ezévek alatt, de ha hamarabb elhagyta, az egyedülálló kisgyerekes anyának kevesebb esélye volt életbentartani kicsinyét). Én mindent rögzítettem, próbáltam észben tartani, megjegyezni a sok darwini elméletet, ezért is lett a neve ennek a közös blogunknak a darwinsterwin, a Szándu vezetéknevét is beépítettem a címbe, az m betüt fejére állítva. Barátom mesélt a Darwin és a Wallace közötti vitáról, viszályról, hogy próbált Wallace a darwini elméletek ellen harcolni, az evolucionizmussal szembeszállni. Hogy hozta fel ellenérvnek a pávatollat, amelynek semmi értelmét, vagy csupán esztétikai értelmét látta az evolució során, hiszen az semmi gyakorlatias célt nem szolgál, azonkívül, hogy szép, és ezzel a kérdéssel egy megoldatlan feladat elé állította, és további töprengésre késztette az emberiség fejlődésének titkait boncolgató nagy gondolkodót. Aztán hogy csapott a homlokára Darwin egy szép napon, amikor felismerte, hogy a párválasztásban játszik szerepet az a nyavalyás pávatoll, ami neki annyi felesleges fejfájást okozott, hiszen a tojó azt a hímet választja, amelyiknek a legszebb a farkdísze! És akkor annak a pávának van esélye, hogy utódot nemzen, amelyiknek szebb a farka 🙂  Ezek a nőstény madarak is mennyire nők! :)) És aztán Szándutól megtudtam, hogy Wallace is felfedezőútra indult, de nem járt szerencsével, mert elsüllyedt a hajója. Na mondom, látod? Ha az Isten nem akarta volna, hogy Darwin előremozdítsa a tudományt, akkor az ő hajói süllyedtek volna el! De az Isten, akinek útjai kifürkészhetetlenek, Darwinnak adta meg az esélyt, hogy Gálápágosz szigeteire eljusson, és onnan haza is térjen, és megírja a világ talán legolvasottabb könyvét, A fajok eredetét, amely állítólag már a Biblia olvasottságát is felülmúlta.

Aztán beszélt nekem Szándu a legújabb agykutatásokról, amelyek során felfedezték, hogy nem igaz, hogy annyi agysejttel, neuronnal maradunk, amennyivel születtünk, mert az utazások révén az emberi agy úgymond felfrissül (ezt most én fogalmazom így), és új agysejtek, bizonyos neoneuronok keletkeznek. (Lehet nem pont így hívják őket, dehát mit vártok egy kontár újságírótól? :)) Erre nekem felcsillant a szemem, s mondom: Ezt már a Darwin apja is megállapította annak idején, amikor az öt éves vándorlása után hazatérő fiát viszontlátta, így kiáltott fel: Jaj, fiam, még a fejed formája is megváltozott! Olvastam az élete történetét! -vágtam fel, készültem erre a találkozóra! Ezen aztán Szándu jót nevetett, és kijelentette: nagyon szeret velem utazni, és eszmecserét folytatni! Én olyan mulatságos vagyok!

12404237_10208323916685520_605161873_n

Azt mondta, mint biológus, szereti az állatokat, és védi a fajokat, és a fajváltozatosság védelme elsőrendű feladata, de néha bizonyos szárnyasfajokat, mint a csirke, azért a saját fajfennmaradása érdekében bizony előszeretettel elfogyaszt! Persze a véleményünk itt is nagyban eltért!!

Fogarasra való indulásunk előtt, Fogaras az ő szülőföldje, betértünk a Hasdeu diákkampuszba ebédelni, ott egy nagyon jó kantin működik, amikor a húgommal annak idején ottlaktam, ott is laktam (három helyen leledzettem diákéveimben: Carmina orvosis barátnőm, volt osztálytársam bentlakásában, amit klandesztin használtam még egy hónapig az egyetem elvégzése után is, a Marasti téri mérnöki bentlakásban, hivatalosan, és nemhivatalosan még a húgomnál is a Hasdeu-ban, aki a BBTE hallgatója volt) még nem létezett a menza, vagyis akkor renoválták, és úgy tűnik profi munkát végeztek, mert most nagyon korszerű! Finomat ettünk, ott is végig beszélgettünk, és a magnó is végig vételezett az edénycsörömplés közepette, aztán amikor útra készen álltunk, és már jöttünk le a lépcsőn, és a járdán indultunk volna a kocsink felé, észrevesszük, hogy tömörülés, csődület van az egyik parkbéli sétány mellett. Közelebbmentünk, s akkor látjuk, hogy Hasdeu-nak a mellszobrát leplezik le éppen, és pont amikor odaértünk, akkor lebbentették le róla a fehér leplet. Ott volt egy ismerősöm is, egy magyar egyetemi oktató, kémiatanár, s ott mentegetőzött nekem, mintha szégyellné, hogy ő is odatévedt, hogy hát csak tiszteletből a román kollegák iránt, mert meghívták, nem akarta visszautasítani őket, de már megy is, sok a dolga. Nem sokat maradtunk mi sem, beültünk a kocsiba, és akkor Szándu elkezdett mesélni Hasdeu-ról, aki egy híres román orvos volt, kutató, ezért is neveztek el róla diáknegyedet vagy városrészt, tulajdonképpen, de amiután a 18 éves, tehetséges költő lánya, Iulia meghalt, nem tudott sehogyse belenyugodni, és elkezdett spiritizmussal foglalkozni, szeanszokat rendezett, hogy megidézze a szellemét. Na mondom, látod, Hasdeu is velem tart, onnan túlról üzen, ő irányította errefelé a lépteinket, azért kellett nekünk pont a szoboravatás pillanatát elkapni!

Aztán harmadik ízben is engem erősíteni látszottak a túlvilági lények: az úton – annyira jó volt vele utazni, egy ilyen felvilágosult szuperértelmiségivel, aki elsőkézből kapja a kutatás legújabb eredményeit, és azokat tovább is viszi, még ha szkeptikus ateista is, aki a fősodrású tudományt képviseli – szóval az úton, egy ponton román folkzenét kezdtünk hallgatni, és egyszercsak egy számomra ismeretlen Tatiana Stepa nevű énekesnő dalát indította el a Daciája CD lejátszóján: Da doamne iarna, adj istenem telet! – hát ez nagyon aktuális volt már 2015-ben is, nagyon enyhe és télicsapadékmentes volt az az év is, de nem ezért hatott meg a dal, hanem mert nagyon szép volt, és az énekesnő hangja annyira tisztacsengésű. Amikor lejárt, egymásranéztünk, és egyszerre mondtuk, a megrögzött ateista és az istenhívő: Ezt mégegyszer!

Voltunk a fogarasi várban, fényképezkedtünk egy csomót, királyi székben, folyósón, fegyverekkel a háttérben, el voltam ragadtatva az egész építménytől, a középkori páncélosoktól, a régi nemesi viselettől, és még nem tudom mi volt ott, újra át kéne nézzem a képeket, voltunk nála otthon, a szobájában háltunk, ahol a dédnagyapjának a százéves bocskorát őrzi, ami nagyon meghatott, és mutatott egy ősrégi cseréptálat, meg exotikus utazásaiból hazahozott mindenféle óriáspapagálytollat, szülei megvendégeltek, még az útra is felpakoltak, aztán harmadnap Szándu hazahozott Vásárhelyre, nálunk aludt egy éjszakát, mielőtt visszament volna Kolozsvárra. Itthon is ettünk, beszélgettünk, és szóbajött megint a misztikum, az én vesszőparipám. Szándunak akkor eszébejutott, hogy hiszen ő tartott erről egy előadást az egyetemen, persze tudományos megközelítésből. Milyen kár, hogy nem lehettem ott ezen az előadáson! – sajnálkoztam. Erre előkapta a laptopját, megkereste a powerpoint-os prezentációt, és ott a konyhaasztalnál előadta nekem az egészet, mintha egy népes hallgatóság előtt tette volna. Annyira beleélte magát, hogy még az alsó ajka is remegett kissé, akkor szokott ez vele előfordulni, amikor nagyon megindítja az, amiről éppen mesél. Innen tudom, hogy mennyire hiteles szakember, szívvel-lélekkel a tudománynak él, csak éppen nem értek egyet vele minden pontban, én a laikus :))

12788271_10208996480499615_1746864076_n

Lefényképeztem a történelmi pillanatot. Aztán dedikált nekem, akkor még nem volt saját kötete, de társszerzője volt egy egyetemi kiadványnak, és néztem, hogy pont a bölömbikáról írt egy fejezetet (és le is rajzolta a vízimadarat)! Mondtam, ez sem véletlen, mert én a Nagymama-interjú kötetemben is írok a bölömbikáról, de kicsit másképp, úgy ahogy az a régi, újlaki emberek tudatában élt. Ó mennyi közös dolog köt össze minket! – felkiáltással a három nehéz, intenzív kommunikációval telített nap után végre nyugovóra tértünk, hármasban Lackó férjemmel, Szándu a jobb oldalamon, én középen, Lackó baloldalt, úgy feküdtünk a kétszemélyes hálószoba-ágyban, mint a heringek, bocsánatot is kértem vendégünktől, hogy nem biztosíthatok neki jobb elszállásolási körülményeket, tél lévén a nappalit nem fűtöttük (akkor még fával tüzeltünk). Szándu erre csak mosolygott: Légy komoly, aludtam a dzsungelben hat éjszakán át függőágyban! Imádta, hogy az ágyunkat mindenfelőlről könyvek veszik körül, hogy milyen jó érzés a sok író társaságában lenni, és elalvás előtt a fülembesúgta: Holnap már nagyon fogunk hiányozni egymásnak! Én akkor nem vettem komolyan, de másnap este, amikor elutazott, egy hóbagoly szállt a szemközti szomszéd kerítésének oszlopára. Nem tudom mit üzent, mert én mindenben rejtett jeleket látok, de hogy azelőtt se, és azóta se láttam élőben hóbaglyot, az egészen biztos! A Zorán Hómadár című dala jutott eszembe, azt mind hallgattam napokon át, mert Tatianát nem volt merszem újrahallgatni. Ja és persze, ő is, a román folkénekesnő is a túlvilágon tartózkodik, 2008 vagy 2009 óta…

12814542_10208976709525353_674677556479083850_n

December 15-dikén lesz három éve, hogy ezt a nagyutazást megejtettük, teljesen illegálisan, mert még a rádiónál sem kérezkedtem el, akkor készült ez a “Tarkovszkij fotóm” is, amivel nagy sikert arattam ismerőseim körében. Akkor úgy volt, hogy sorozatot indítok a rögzített anyagból, de aztán nem írtam semmit, megírta Szándu jobban és másképpen, de az én agyamba azért minden beleégett, és most is ott van minden az agytekervényeimben meg a neoneuronjaimban, amik akkor keletkeztek (!!), és csak ott, mert időközben a felvételek elvesztek. És lehet nem is akarta az én Istenem, hogy bizonygassak semmit a darwinizmus ellen és a teremtéselmélet mellett, nem is vagyok én hivatott erre, de ez a háromnapos mesebeli út, amikor az én számomra az esztendő három napból állt, sőt nem is az esztendő, hanem az emberiség évezredei tömörültek három végtelenül hosszú napba, ez ma is olyan elevenen és fájdalmasan él az emlékemben, mint Tatiana Stepa szívhezszóló dala.

A Fogarasi hegyet sajnos csak az ablakból láttam…