Tavalyelőtt vásároltuk az ócskán a síléceket, balancsot, kötést, mindent. Akkor egyszer lehullott a hó, napokig hideg volt, még a Maroson is voltunk korcsolyázni, és eldöntöttük, hogy megtanulunk sízni. Laci-párom amúgy elég sportos tipus, görizik, úszik, korcsolyázik, de a sízés nála is valahogy kimaradt. Felcihelődtünk egy vasárnap délután, kutyák nélkül, felmentünk a domb tetejére, itt mellettünk van a Hermán (én mindig Herbáknak mondom), ahol a gyerekek szánkózni szoktak. Elég sok bajlódással, vesződséggel járt, amíg a bakancsot sikerült felhúznunk, kerestünk egy enyhébb lejtőt, és nekilendültünk. Nem is estünk el, és az aljban meg is tudtunk állni! Ezen eléggé csodálkoztunk mind a ketten. Aztán elolvadt a hó, tavaly meg nem is volt olyan, ami megmaradt volna a dombon, így kimaradt, és szinte elfelejtődött a nagy sí-projekt.

A tegnap, szintén vasárnap délelőtt Laci elment vásárolni, és azzal a nagyszerű ötlettel jött haza, de nagyon elszántan, hogy mi lenne, ha felmennénk megint a dombra sízni? Nem tudtam, mit válaszoljak, engem már nem lelkesít annyira, mert tudom, hogy ha valamit meg akarsz tanulni, ahhoz idő kell, feltételek, rendszeres gyakorlás. A városi biciklizésbe is úgy jöttem bele, hogy rá voltam kényszerülve a napi szintű gyakorlásra. Emlékszem, mennyire izgultam az elején, minden útkereszteződés meg körforgalom egy óriási kihívás volt nekem, imádkoztam előtte is, utána is.

De láttam Lacin a nagy lelkesedést, gondoltam, azzal is kevesebbet cigizik, kevesebb füst a nappaliban, a tüdőben, a nappaliban heverésző kutyáink tüdejében, semmiképp sem szabad a kedvét letörnöm! Menjünk fel a dombra! Viszont a kutyáktól nem lehet megszökni, ha látják, hogy öltözködünk, és nem reggel van (azzal persze nagyon is tisztában vannak, érzékelik, jobb az időérzékük nálunknál, azt is tudják kb mikor kell hazaérkeznünk délután), akkor nagyon tudnak követelőzni, sírni, kuncogni, hogy a szivem szakad meg. Egyszer mentem el nélkülük este szaladni, és azt a megbántódást a Maci arcán soha nem fogom elfelejteni! Akkor most hogy legyen – kérdem életem párjától, és úgy döntök, hogy csak ő fog sízni, nekem már nincs akkora motivációm, mint neki. És nem is értettem, nem firtattam, de most se értem, mitől ez a hirtelen elhatározás!😃

Hát felmentünk a három kutyával, engem a kutyák húzgáltak felfelé meg jobbra s balra, amíg haladtunk a dombtető felé. Nem engedhettem el őket, mert a domb másik oldalán, a tulajdonképpeni Hermánon, ott szánkóztak a gyerekek. Még ha nem is bántanák őket testes kedvenceink, de megijedhetnek, és nem tudnám megakadályozni, hogy oda ne szaladjanak a másik oldalra. Így hát én maradtam a három “fenevad” fogságában, amíg Lackó-Mackó rögzítette fel a lábára a bakancsot. Majdnem az erdő aljában voltunk, egész fenn, kérdeztem merre akar menni? Hát ahol jöttük, mondta, az úton lefelé! Te jó ég! Hát az göröngyös, meg kanyargós meg elég meredek is! Láttam, hogy ezt akarja, hát nem ellenkeztem, csak imádkoztam, nehogy eltörjön valamije, aztán nézhetjük magunkat! És hogy is vinném le innen a három kutyával együtt?! De nem szabad negativistának lenni, ezt tudjuk, szóval reméltem, hogy minden rendben lesz. 😊

El is indult lefelé a göröngyös úton, vészesen kezdett felgyorsulni, csak néztem, ez nem lehet igaz, a sílécek alatt szikrázott egy-egy kő, amint súrolta őket. Mi történt ezzel az emberrel? Nem volt ilyen! Talán szerelmes? Én csak amikor szerelmes vagyok, akkor vagyok képes önmagamat túlszárnyalni! Rohantam utána a három kutyával, nem nagyon volt idő sokat elmélkedni, mert nekem is vigyáznom kellett, hogy hova lépek, nehogy elcsússzak! Láttam, hogy félrehúzott a sáncba, amikor már túl gyors volt számára az iram, aztán megint nekiindult, megint felgyorsult, és elesett.

Nincs semmi bajod? Nincs! volt a rövid válasz, és felállt, indult megint, de akkora elszántsággal, hogy még megijesztett, és így ment ez az aljig. Én is közben odavágtam egyszer magam, szerencsére nem lett nagyobb baj, azonkívül, hogy jól bevertem a fenekem. De hát vastag kabát volt rajtam, felfogta az ütést. Lenn Laci szó nélkül lecsatolta a bakancsot, mindent berakott szépen a kocsiba, beültettük a kutyákat, és hazamentünk. Gondoltam, kérdezzem meg, sízel még holnap is? De inkább nyitva hagytam ezt a kérdést. Nekem úgyis csak a kutyapecérkedés marad, ha a tél kitart, és ez a síprojekt folytatódik.

Ma az üzletben Lackó azzal fogadott, hogy eldöntötte, csak hétvégén sörözik ezután! Ennyire működne a pozitív gondolatátvitel? Vagy mi történik itt, nem tudjátok? Mert nekem fogalmam sincs róla!!