A ház rabságában

Egyetemista koromban semmi más nem akartam lenni, csak anya és feleség. Utána meg minden, csak ne háziasszony! Most meg, vénségemre, amikor annyi dolgom lenne – a munkahelyen, a városban, esti programok, rendezvények – a ház rabságába kerültem. Bármilyen furcsán is hangzik. Valaki, aki ugyanebben szenved (gondolom, ha van ilyen, csak nőnemű lehet, mert a férfiak imádnak este elmenni otthonról!), akkor jelentkezzen, sorstársként!

Először az itthontöltött szabadságok ideje alatt vettem észre, hogy engem teljesen leköt a Ház, nagy há-val. Nekem nem hiányzik semmi, ha itthon vagyok, nem unatkozom, jólesik sepregetni, főzicskélni, vagy egyáltalán csak tenni-venni a házban, kirázni a szőnyegeket, elrakni az edényeket, odébbtenni egy kávéscsészét, csecsebecsét, a könyveket olvasgatni, rendezgetni. Egy ilyen szabim alatt meglátogatott Szándu barátom, és feltűnt neki, hogy én nem unatkozom. Nem akarnék a városban lógni inkább, ahelyett, hogy itthon ücsörögjek? – kérdezte. Nem, mondtam határozottan, én eggyé olvadok a házammal. Engem a házam beszippant, alig akar elengedni, amikor újra munkába kell mennem! Nem igazán fogta fel, de elfogadta, mint tényt. Viccesen megjegyezte: Tu te integrezi in absolut! – ahogy a jógában szokott lenni.

Volt egy motoros is a családban a régi lakók között, aki 43 évesen hunyt el, gyárban dolgozott, és a barátnőjét is felültette a motorbiciklire. Ezt a barátnős képet csak most látom, esküszöm, mintha nem lett volna benne a fényképes dobozban, vagy ennyire elkerülte volna a figyelmemet? Laci, te láttad? Kedves párom egyelőre húzza a csendest! Hajnali hat óra van!)

Amikor ideköltöztünk a Csángó utcába, a szomszédoktól próbáltam megérdeklődni, kik is éltek itt azelőtt. Ideköltözésünk után nemsokára kaptam egy levelet a gázosoktól, hogy még tartoznak 21 lejjel, vagy valami hasonló, de nem nekünk, hanem Nagy Margarétának címezve. Ő volt hát az előző lakó. Aztán az itthagyott ócska padládából előkerültek a régi képek is, megsárgult fotók, egyiken egy kísérteties menyasszony, nem mintha nem lett volna szép az ő korában, de a fotó majdnem teljesen elmosódott, a penész kikezdte minden oldalról, csak ő maradt meg középen, tisztán(-hófehéren) láthatóan. Vajon mit akar üzenni ez a kép nekem, a következő generációnak? Mert most már mi képviseljük a Házban az éppen élő generációt. Mindig ilyen buta, logikátlan, divatjsmúlt kérdéseket teszek fel magamban. A menyasszony nem Margit néni volt, ő fogyatékkal élő személy lévén, sohasem ment férjhez. Gyerekkorában a testvéreivel (négyen voltak) egy bombát találtak a kiskertben (kiásták a földből), és valami malefikus erőtől vezérelve, feltették melegedni a kályha tetejére. Elrobbant, Margit állt a legközelebb a veszta kályhához (amit mi aztán Klárinak, a hatodik szomszédban lakó cigányasszonynak ajándékoztunk), és a szétpattanó lövedék leszelt a koponyájából egy darabot. Nem történt különösebb baja, nem vált nyomorékká, de örök gyerek maradt lélekben, úgy látszik ez volt a sorsa. Nekem ehhez nem is kellett semmiféle bomba, én amúgyis gyereklelkű maradtam, lehet azért is költöztem ide, Margit méltó utódjaként.

Annyira zavart az a penészes rész ott a két oldalon, hogy levágtam, de most már bánom, mert még jobban érzékeltette volna, hogy ezen a képen csak a menyasszony látható! És most vettem észre, hogy a jobb vállán még valami farkasemberkéz is ott van :)) Lehet valaki felismeri…a menyasszonyt, nem a farkasembert. 😃

2013-ban döntöttük el Lacival, hogy összeköltözünk, és nagy vívódások árán, végül én adtam meg magam, én jöttem ide lakni Vásárhelyre Kolozsvárról. Egyből megtaláltuk ezt a házat, vagyis pont azt, amelyik rendszeresen szerepelt az álmaimban. Ugyanis volt egy nagyon régi visszatérő álmom, még rádiósfiatalkoromból, egy falusi házzal, amely az enyém volt, és onnan jártam munkába, mert a studió is ott volt valahol a közelben. Sose hittem volna, hogy ez megvalósul! Mert itt, a város peremén, olyan mintha tényleg falun laknék, és a rádió sincs túlságosan messze, csak 25 percnyire biciklivel. (Hazafelé 20, ha nincs csúcsforgalom!)

Az első képeken, amiket átküldött Laci annak idején, rémes állapotban volt a Ház, ő nem is számított rá, hogy én egyből beleszerelmesedem. Véletlenül talált rá a kis, jelentéktelen, romos ingatlanra, nem is hirdették a neten, csak egy megfakult tábla volt kitéve a telefonszámmal az utcafelőli ablakba, öt éve árulták már egyre csökkenő “árfolyamon”. Pontosan amióta Dani bácsi meghalt. Akkor kezdtem sejteni, hogy ez a ház rám várt! Most már biztos vagyok benne! Dani bácsi, az egyik testvér a négy közül, volt ugyanis az utolsó lakója, mert Margit hamarabb távozott az ő igazi mesevilágába. És azt hallottam, hogy a nagypapa, az első Dani táltosember volt, értett a gyógyításhoz. Cáfoljatok meg, ha nem jól értesültem. Még a sírját is megtaláltam a remeteszegi temetőben, tiszta véletlenül. És a fényképét is, itthon a ládában. Ifjabb Daninak volt egy nagytestű, fehér kutyája, amelyet halála után jóideig a szomszédok etettek. Valamennyivel azelőtt tűnt el, hogy Laci felfedezte volna számunkra a házat. Pedig mi igazán befogadtuk volna, mellettünk jó öregkora lett volna, ha vár még egy kicsit!

Azt hiszem, ők vannak itt velem ebben a hálószobában, ahol most írok, mert ez egyben a dolgozószobám is egy ideje. Pontosabban azóta, amióta az újlaki nagymamám könyvét írtam. Akkor történt, hogy valamit meséltem messengeren egy barátnőmnek, nyár volt, kinn ültem a teraszon, és nézem, hogy mi a csudát gépeltem én oda neki!!? Azt fogja hinni, hogy bezsongtam! Az jelent meg ugyanis a csettablakban, hogy Írj a szobában!, de úgy, mintha én üzentem volna ezt a beszélgetőtársamnak. Lacim rá a tanu. Én közben valami egész normális, mindennapi dolgot próbáltam vele közölni, és azt a “normális” dolgot kapta ő meg, ez az “utasítás” hozzá nem jutott el. Erről megbizonyosodtam, mert amikor megnyitottam a beszélgetést messenger módban (egész oldalban), akkor ott az az üzenet látszott, ami valójában átment neki, lenn meg, a kis ablakban a vészjósló Írj a szobában! parancs. Most tudom, hogy legyintetek, Laci biztos azt állít és azt erősít meg, amire én megkérem, de ti egyáltalán nem ismeritek őt! Soha nem szoktam megkérni semmire, se arra, hogy sízzen egy kicsit, mert történetesen meg akarom írni, se arra, hogy valami számomra kedvezőt kommenteljen a posztjaim alatt. Őt nem lehet megkérni, sem befolyásolni, ő nem vállalna cinkosságot, ő mindig csak azt tesz, amihez éppen kedve van, a való életben is, és a virtuális világban is. Boldog ember!! Róla nem lehet olyat írni, ami nem igaz, mert azonnal megcáfolná “élőben” a facebookon, és megszégyenítene vagy leleplezne, és nekem különben sincs olyan “blogírói fantáziám”, hogy dolgokat kitaláljak, én csak a puszta valóságot tudom lejegyezni, azt, amit megéltem. Mintha csak riportot írnék! Elvégre mezei riporter lennék, nem?

Azt hiszem ő lehetett az idősebb Dani bácsi, a kép hátoldalán 1959-es dátum áll, a sírján meg, ha jól emlékszem, 1961. A baloldali képet azért másoltam ide, mert tetszik, hogy szekeres.😜

Na szóval, azóta a szobában írok, és a régi lakók “fogságában” és bűvöletében élek. Nagyon várnak haza, sugallják (az állataimmal összefogva, akik között biztos ott van kutyaszellem formájában Fehér is), hogy siessek már, és nem akarnak reggel elengedni. És én nem tudom, hogy magyarázzam, de szeretem ezt az állapotot! Ezért sietek én mindig, ezért nincs időm délután kávézni a barátnőimmel, ezért szeretnék itthonról dolgozni, ezért vannak konfliktusaim a munkahelyemen, amikor este el kéne menni valamilyen rendezvényre, ezért nehéz velem esti programot szervezni (haragusznak is rám a barátnéim!), ezért esik nehezemre délután jógára menni, amire pedig nagyon vágyom! És ezért várom annyira a nyugdíjkorhatárt, nem azért mert kiégtem volna, ahogy a múltkorában feltételezték rólam (tettem egy ilyen kijelentést a FB-on tavaly a hőn áhított nyugdíjra vonatkozóan). Istenem, remélem megérem! Hogy kertészkedhessek, takaríthassak, olvashassak, foglalkozhassam minél többet az állataimmal, és a Házzal!

Itthon pedig, amikor jólesően feltörlöm a padlót, elrakom az edényeket, kirázom a szőnyegeket, a párnákat (és közben a városban hull a hó, de nem emiatt!) végre megnyugszom, integrálódom abba a bizonyos abszolútumba (Szándu barátom nem is sejtette, milyen igaza volt), és annyira de annyira jólesik a Ház bűvkörében létezni. A világ pont akkora, amekkorára méretezzük! 😍

Talán ő a Margit, a jobboldali, de nem vagyok benne biztos. Csak annyit tudok, hogy kistermetű volt, nagyon hosszú volt a haja, és mindig az udvaron fésülte ki.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s