Mindenki képes rá..

(aki érez magában egy kis elhivatottságot, no meg időt is szán rá!) Még én is!! Most nem is ezt akartam bizonygatni, de erről jutott eszembe, mert olvastam, hogy január 27-dikén a magyar irodalom egy másik nagy alakja is elhunyt, nemcsak Ady, Szerb Antal is, és engem őhozzá is erős érzelmi szálak kötnek!

95-ben, amikor már másfél éve a rádiónál dolgoztam, akkor költöztem a Kolozsváron Gruia negyedbe, már nem tudom, hogy kerültem oda, de egy földszinti lakást béreltem ki egy olyan nőtől, aki már rég halott volt. A lakását a felső szomszéd rendezte, aki történetesen egy román kortárs költő élettársa volt. Már ettől is ki voltam ájulva, hogy jaj Istenem, egy élő költővel beszélhetek! Én, a kis senki! A hölgyet, akitől a lakást kivettem, Rosemarie-nak hívták. Nem nagyon csípte az akkori aktuális barátomat, ez nem lenne lényeges itt most, de azt hiszem erre vezethető vissza, hogy én is elkezdtem nehezteltelni rá, főleg mert mindig ott töltötte délutánjait a földszinti lakásban, amely elvileg az enyém lett volna, hisz én fizettem a lakbért! De én akkor még nagyon fiatal voltam, hogy erre fel merjem hívni a figyelmét, és az a tény, hogy akkor, amikor nálam ült a nappaliban, a kortárs román költő is ott tartózkodott vele, az némileg kárpótolt az intimitás hiánya miatt.

És itt jön most be a képbe Szerb Antal! Ez a kedves román nő, aki tökéletesen beszélt magyarul (most már kedves nekem is, mert közben felnőttemforma), fejébe vette, hogy ő lefordítja a Pendragon legendát. És engem kezdett el unszolni, hogy segítsek neki, fordítsam nyersbe, amit ő nem ért (de nagyon keveset nem értett, hát nem lett volna éppen olyan sok dolgom!), és ő majd finomítja, átülteti irodalmi nyelvezetbe. Lehet azért is akadt be neki ez a Pendragon, mert hogy Rózsa volt a neve, és a rózsakeresztesek miatt, úgy érezte kötelessége ezzel a könyvvel foglalkoznia. Én már akkor olvastam a könyvet, nekem is nagyon tetszett, és pont ezért lehetetlennek tartottam egy ilyen remekművet átültetni a miénkkel teljesen inkompatibilis nyelvbe, és Rosemarie-t is le akartam erről beszélni. Hagyja ezt meg a profi fordítóknak, az irodalmároknak! De őt nem lehetett eltántorítani a tervétől! Ő makacsul kitartott az elhatározása mellett! Ezért mondom, hogy mindenki képes rá, csak időt kell szakítani a szenvedélyekre, hogy profizmussá nőhessék ki magukat. Így vagyok én a kőedényekkel, először kezdtem az agyaggal, nem jutottam semmire, mert nem tudtam, hogyan égessem ki, hogy ne repedjen szét, még egy kisméretű sütőt is vettem a bútorturiból erre a célra. De minden alkalommal, égetés után, egy kis idő elteltével, az agyagedényem kísérteties módon szétesett! Félelmetes volt, ahogy minden alkalommal már-már azt hittem, ezúttal szerencsém van, de rá pár napra a “művem”ismét széthullott darabjaira. Hát feladtam, és akkor elkezdtem játszadozni a kövekkel, amíg megtaláltam a módját, és a megfelelő cementet, amivel összeragaszthattam a lapos köveket, egy idő után már a széleket is lecsiszoltam, és takaros kis virágedényt tudtam összeeszkabálni belőlük. Így lassan ez a hobbim lett! Az egyik. 🙂

A használhatatlan sütő jobbfelől, balfelől egy használt profi kávéfőző, a netről rendeltük, jó kávét főz, csak egyetlen baja van, hogy szépen kifolyik a víz belőle, amíg mi munkában vagyunk!

Rosemarie is ilyen kitartónak bizonyult, mert évekkel később, amikor már rég nem laktam nála a Gruián, láttam, hogy megjelent a Pendragon legenda román fordítása, azt nem tudom, milyen sikernek örvendett a román olvasóközönség körében, de ott feszített a könyvesboltok polcain, a kirakatban! Minden elismerésem, Rose!! Mondom most, de én akkor őt egy szigorú, idősödő nőnek láttam, aki megzavarta a magányomat, és a barátomat se tudtam felhozni miatta! Földszint lévén, annyira fel nem kellett volna hozni 😁

Volt egy rozoga írógépem, mérgemben leírtam az egész sztorit vagy hatvan oldalban, és beküldtem egy neves irodalmi laphoz. Persze válaszra se méltattak, csak az előre megfogalmazott szöveget küldték el postafordultával, hogy sajnálják, de nem üti meg a szintet. Annyit legalább közölhettek volna velem, hogy a történet érdekes, misztikus, csak a stílussal van egy kis baj, azon kellene még csiszolni imitt-amott! Mondom én most utólag! Mert nekem akkor még annyi eszem se volt, hogy felfogjam: képes vagyok legalább a sztorit meglátni valamiben, még ha nem is tudom a valóságot feltunningolni, izgalmassá tenni. Egy kis bátorítás akkor jóljött volna, de úgy látszik, mindennek eljön az ideje.

Azóta szerencsére feltalálták a közösségi oldalt és a blogot, és én egészen jól érzem magam a blogoszférában (a szót a Reblog-ról kölcsönöztem). Igen, mindennek eljön, ahogy az Utas és holdvilágnak is eljött, mert ezt a Szerb Antal könyvet csak most tavaly olvastam, illetve nem is olvastam, hanem hangoskönyv formájában meghallgattam, miközben a kutyák összenérózták a hálószobában a franciaágyat (ez meg a Laci-párom kifejezése, a copy-right az övé!), mert ők is élvezték a szunyókálást a művész kellemes hangjának közelségében! Most is fel tudom idézni azt a sevastagsevékony, éppen megfelelő, kellemes férfihangot, ilyennek képzelem a színészt is (se nagydarabnak se kicsinek), aki elmulasztotta rámondani a szalagra a saját nevét. Vagy szerénységből nem tette, vagy kivágták a hangfelvételről, amikor feltették a youtube-ra. Három nap alatt végighallgattam, egyéb teendőim mellett.

És aztán nemsokára Szerb Antal és Rosemarie – tiszta véletlenül! – megint belépett az életembe…

Stoppoltam, és felvett egy fiatal férfi, hozzám képest fiatal, akivel útközben Kolozsvár felé nagyon jól elbeszélgettünk, mindenről, párkapcsolatokról (házasságon belüliekről és házasságon kívüliekről), bicajozásról, kocogásról, (kacagásról is!), szabadidőről, munkáról és munkakerülésről, nagyon talált a szó, és a végén eljutottunk az irodalomhoz. De ide már akkor, amikor javában ereszkedtünk lefelé a Hajnal negyedből, és amikor közölte velem, hogy ő a Gruiába megy, és kérdezte, hol akarok kiszállni. Mivel román volt, megemlítettem neki, hogy van ez a fordítás, mondta sajnos nem ismeri, ajánlottam neki, hogy jó könyv, tegye félre a magyarokkal szembeni előítéletét, ha van ilyen, mert Szerb Antal egy rendkívüli író, és kár lenne kihagyni! Megígérte, hogy majd keresni fogja! Ezzel el is váltunk, és én rádöbbentem – amellett, hogy sajnálkoztam, milyen kevés idő jutott a bensőséges beszélgetésre – hogy semmire nem emlékszem ebből a kötetből, túl zöldfülű voltam én akkor még, hogy ezt a könyvet megértsem, és most, amikor mindenféle titkos társaságokról szóló dokumentumfilmet előszeretettel megnézek, pont ideje lenne elővenni ismét ezt a remek kötetet!

Ti sose jártatok még úgy, hogy azt érzitek, egy író vagy egy költő ott van veletek, miközben olvastok, és mintha éppen hozzátok szólna, és csak nektek és csakis nektek mesélne? Mert én már rég azt érzem, hogy minden szerző, akit kedvelek, a személyes jóbarátom! Ilyen jóbarátom lett nekem az idők múltával Rosemarie is, mert az idő, tudjuk, mindent megszépít, és még ez a román pasi is az lett, aki eszembejuttatta őt azon a kolozsvári esti utazáson. Rose remélem nem neheztelsz rám, hogy most itt kiteregettem mindenki előtt a mi kettőnk kis történetét? 🙂 Csakis Szerb Antal miatt és a fordításodért tettem!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s