Indiában végig fáztam, lehet nevetségesen hangzik, de a szobákban csak ventilátor volt, meg légkondi, így nem volt módomban a fűtést felhúzni. 😂 A kocsiban is légkondi volt, mert azt akarták, hogy komfortosan érezzük magunkat, én meg imádtam azt a párás, olykor fülledt levegőt, amit senki nem értett, hogy engem az miért nem zavar? Lehet egy előző életemben meleg égövi ember voltam. Nagy Bendegúz, a kerekesszékes világutazó azt tartja, hogy utazni nemcsak élvezet, hanem szenvedés is egyben, mert hol meleged van, sülsz meg, máskor fázol, dideregsz, de nem tehetsz semmit, vagy éppen szorít a ruhád, mint engem a szári, vagy történetesen wc-re kéne menned, de nincs hogy és nincs hova!

Mindenennek a kombinációja együtt volt rám érvényes ott benn a katolikus templomban, az indiai vonásokkal megfestett Jézuska és Szűz Mária színe előtt. A száriba meg kedves, fiatal rokonhölgy öltöztetett be, aki nagyon visszafogottan viselkedett, majdnem teljesen szótlan volt, előbb azt hittem minden indiai nő ilyen zárkózott, de a lagziban bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem így van. Jöttek sorban kislányaikkal együtt, mindenki meg akarta ismerni az európai vendégeket, megérintették a karunkat, magukhoz szorítottak, szelfizni kértek meg. A legtöbb tinilány az álmairól mesélt, ami a továbbtanulásról szólt általában, volt aki Európába szeretett volna jönni üzletasszonynak kitanulni, számukra a fehérember világa a gazdagságról, luxusról szól. Na, csak látnák a mi kis vityillónkat, amikor a három kutya összejárja a nappalit! Ők úgy képzelik, hogy aki ilyen távoli helyekre eljut, annak otthon már mindene megvan, villája, hatalmas luxusautója, nyaralója, talán még jacht-ja is. Mert náluk csak az utazik, aki előbb mindezeket a fényűzést biztosító javakat beszerzi. És a sok aranyékszerről nem is beszélve. Az arany státusszimbólum. Már az egész kicsi leánykák is be vannak aranyozva, mondhatni tetőtől talpig: fülbevaló, nyaklánc, karkötők, több is, még bokaláncot is viselnek.

Ez a kép egy vendéglőben készült, elutazásunk előtt, a közeli rokonság egy része elkísért a reptérre. A hátunk mögött az asztalon forró vízes kanna. Ők azt isznak, így szokták meg, a hőség miatt egészségesebb forró italt inni, mint hideget. Én is kipróbáltam, meg tudtam inni!😜 A repülőn pedig kimondottan jól fogott! Megfájult a fejem, és a légikisasszony ezt ajánlotta fejfájás ellen, és csodák csodája, hatott!! Kávéspohárban hozta ki, lefedve, és azt mondta szürcsölgessem, mert nagyon forró! Úgy tettem, és még a benyomásom is az volt, hogy ez kávé, csak nincs benne koffein, es még koffein mentes kávé sem :)) 

A lagziban odajött hozzám egy nagyon elegáns nő, sok finom ékszert viselt, a ruhájában tán még aranyszál is volt, és azt kérdezte tőlem, hogy Are you educated? Mondtam, igen, újságíró vagyok, akkor a bizalmába fogadott, és kb 15 percet beszélgettünk. Merthogy ő is képzett, árulta el, otthonról dolgozik, orvosi átírásokat készít vendégmunkások számára, nem nagyon értettem, hogy ez miben áll, de azért kellemesen elcsevegtünk. A másik váratlan kérdés, amit nekemszegeztek, az volt, hogy áruljam már el, ez megrendezett házasság vagy szerelemházasság? Angolul: This is an arranged or a love marriage? Ezt nem is értettem jóformán, csak utóbb silabizáltam ki, hogy mit is akarnak ezzel mondani, aztán megtudtam, hogy a legtöbb házasság ott még mindig házasságközvetítő révén jön létre, a szülők férjet keresnek a lányaiknak, közvetítő segítségével igyekeznek olyan társat találni, aki rangban, vagyonban mindenképpen a lányukhoz való. De már van olyan is, hogy munkahelyen ismerkednek meg – ez az oly ritkaságszámba menő szerelemházasság.

Azt ígértem a múltkor, hogy a hasonlóságokról fogok beszámolni, amelyeket az indiai lagzi és a kalotaszegi hagyományok között fedeztem fel. Először is, a száriba öltöztetésnél tűnt fel, hogy ott is a fő segédeszköz a biztostű, az egész ruha erős sicherheits tűkkel lett feltűzdelve, ahogy petrimamám nevezte a biztostűt, amit mindenre használt (a diványpárna varrásnál, meg a nagy terítőknél, amelyeket fel kellett gondosan tekerni, felfogni, hogy hímezni lehessen a bizonyos részeit, sarkait), és a lájbiján is mindig viselt egy-két tűt, mert sose lehet tudni, mikor lesz rá szükség! Aztán a templomban a menyasszonynak egy bizonyos ponton a fejére terítettek egy nagy kendőt, ekkor jutott eszembe a magyar mondás, hogy bekötötték a fejét, utána az a kendő a karjára került, és úgy kellett fognia, mint ahogy a pártás lányok tartják a karjukon a szőrkeszkenőt. Basszus! Mi tényleg Ázsiából jöttünk! – ezt látva, csak erre tudtam gondolni! De többször is gondoltam arra, hogy most azon a kontinensen tartózkodom, ahonnan mi, magyarok valamikor kirajzottunk!

Az eskövő a katolikus szertartás szerint zajlott, ott Kerala államban a lakosság 18 százaléka katolikus, a kis zömök tisztelendő úr nagyon lezser volt, előbb malajálam nyelven kezdte meg a misét, aztán rákérdezett a menyasszonyra, hogy ért-e valamit, ő őszintén bevallotta, hogy semmit az égvilágon!, ezután az atya angolra fordította a szót, utána már végig angolul beszéltek, csak a templomi énekeket fújták saját anyanyelvükön.

A végén áldást osztottak, de nem sajnálták senkitől a pászkát, mint itthon (tudjuk: csak az részesülhet az áldásban, aki katolikus, és aki meggyónt előzőleg!), még engem is odaszólítottak, szerencsére tudtam mit kell mondani. 😉 Lacim katolikus, megtanított, erre olyan büszke vagyok: A pap azt mondja: Krisztus teste!, te pedig csak simán rávágod, hogy Ámen! Egyszerű, és sose lehet tudni, mikor van rá szükséged, mikor kell magadat katolikusnak álcáznod 🙂 Az esketés szövege pedig tisztára a mi “hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek…” csak éppen angolul. Akkor ki is szökött egy könnycsepp a szememből. Nem létezik, hogy ennyire egységes legyen a világ!

Aztán ettünk, Indiában kézzel esznek, kipróbáltam, olyan, mint amikor az ember otthon jóízűen kitörölgeti a tányérját. De a lagziba mi azért evőeszközöket használtunk. Ott már jobbanesett kanállal, villával az étel. És főleg, hogy hoztak egy sűrű zöldséglevest, a kínai levesekre emlékeztetett, finom volt, és jólesett, nekem már nagyon hiányzott a léféle. Aztán volt valami kucsmagombaféleség piros mártással, az nagyon ízlett, a lagziban svédasztal volt igazából, mert mindent oda kitettek elénk, és mi, a vendégek szedtünk maguknak, abból, ami szimpatikusabbnak tűnt. Egyfajta marhahúst is hoztak, de reszelve vagy hogyan, úgy volt kisütve apró, szálkás darabokban, nem kóstoltam meg, csak vega kajákat ettem, és ami engem meglepett, hogy ott a vendéglők cégére fölé is úgy van kiírvam, hogy Nonvegetáriánus és vegetáriánus étel 😊. Ebből arra következtettem, hogy ezen a nagyrészt katolikusok és muzulmánok lakta vidéken is azért kevesebb a húsevő, mint a vegetariánus.

Meglepett, hogy India ezen a délnyugati részén nem szent a tehén, és hogy van egy csomó katolikus templom, a sok mecset mellett, mert az is van egy csomó, és hagyomány ide vagy oda, azért láttam robogón közlekedő nőket is. Van aki egyedül utazik, van aki a férjével, és féloldalasan ül fel a háta mögé, mint ahogy régen a nemes hölgyek ültek a lóra. De akármilyen modern egy nő, az egészen biztos, hogy ha férfival utazik, az vagy a férje, vagy a testvére, semmiesetre sem az udvarlója. Ott nincs ilyen, nem engedik el a lányokat a fiúkkal moziba sem! Pedig a moziipar az virágzik, ismerjük a híres bollywoodi filmipart!

Sajnos az öt nap alatt egyetlen elefánthoz se volt szerencsém, pedig a vőlegény elvitt minket terepjáróval (ott mindenki azzal jár, mert a vidéki és az erdei utak nagyon rosszak) olyan helyekre, ahol valós esély van elefántot látni, de csak elefántürüléket láttunk az útmentén, és egy vízparthoz közeli parkolót, ahol a turisták szokták várni az országot jelképező ázsiai elefántot. Most ott is csend volt, és néma várakozás. Kicsit szürkülődött már, a kép ezért homályos. Hazafelé menet hallottuk, hogy mégiscsak leereszkedtek később a partra a szakrális állatok, ilyenkor a szállodák egymást értesítik, és minden turista rohan a helyszínre. Én sajnos csak a reptéren fotózkodtam… műelefántokkal…😃