Nem Párizsban, habár oda is el szeretnék jutni, hanem az érmintszenti kúrián és az Ady emlékházban Zilahon, ahol diákéveiben albérletben lakott.

Most meg úgy vagyok, mint India után, még semmit nem dolgoztam fel, csak úgy nyersen beszámolok a látottakról.

Ott éltem a szülőház közelében, ha negyven kilóméternyi távolság közelnek számít, mégse vittek el soha oda, se az iskola, se a szüleim, és azt se tudtam, hogy Pásztor Mária, Ady édesanyja, az Ides, kalotaszegről származott. Azt hittem azt a versét, amit valamikor kívülről tudtam, csak a cifragúnyák ihlették meg. A göröngyös úton hazafelé (Szatmár megyében elég rosszak az utak, az adyfalvi bekötőutat leszámítva!) felhívtam kispetrii apámat: Apu, te tudtad, hogy Ady félig kalotaszegi volt? Tudtam! – vágja rá megjátszott felvágósan! És nekem miért nem mondtad soha? De ezt már nem hallotta, mert elment a digi telefonomon a jel.

A templomban Ady verseit Marosán Csaba színművész mondta el, aki szintén félig szilágysági, félig kalotaszegi. A szülőház udvarán gratuláltam neki, hogy minden tökéletes volt, még egy baki se csúszott be! Erre ő azt hitte, hogy így akarom mondani: Jaj, azt hittem, minden tökéletes volt, mégis volt egy baki! Aztán ő ámult el azon, hogy a csűrszínházat Petriben az én nagymamám egykori csűrjében rendezték be! Milyen kicsi már megint a világ…

Olyan az a szatmári táj, mintha már a magyar alföldön járna az ember, mintha már a határon is átment volna, még tanyát is látni! Átmentünk Tasnádon, jártam ott régebben a fürdőn, de semmire nem emlékszem, Károlyban is jártam, elvittek a kastélyhoz ötödikbe, arra sem emlékszem, és Szatmáron többször is, arra már emlékszem, de Adyfalvára, még a táblára sem! Hogy láttam volna valaha…

Gál Sándor tiszteletes elmondása szerint már csak 20 református család van a faluban (Ady idejében még 800 körüli lakosa volt Érmindszentnek, kevéssel több román, mint magyar), már megszokták, hogy a turisták bejönnek istentisztelet alatt is, fényképeznek, s vagy megvárják a végét vagy nem, de ha megvárják, amig lejár a prédikáció, akkor megtudhatják, hogy Ady édesanyja 1924-ben egy kelyhet adományozott a templomnak, amit meg is nézhetnek. Én sajnos nem néztem meg, mert amikor odajutottunk, hogy beszélgessünk, már a szeretetvendégség folyt javában. A tiszteletes sajnálkozott, hogy egy csomó emléklap megmaradt, pedig most tényleg tele volt az 1800-as évek végefelé épült kisméretű templom. Kb akkora, nem nagyobb, mint a miénk, az újlaki. Ady-t itt keresztelték, mondja büszkén, és én utóbb bánkódtam, hogy nem kértem egy pár emléklapot még: egyet anyuméknak, egyet a szomszédoknak, egyet a rádiónak… Mindegy most már, fénymásoltatni is lehet…

A nagy meglepetés akkor ért, amikor az Ady szülőházánál a gondnoknőt megkérdeztem, csak úgy rutinból: Ön mióta vette át e ház gondnokságát? És ő erre előbb felnevezett, aztán azt válaszolta, hogy ő tulajdonképpen már harmadik generációsként “szolgálja” az Ady családot, mert a nagymamája, a Katica néni 17-ben szegődött a családhoz cselédnek. Megszerették, főleg az Ides, ő volt vele szinte végig (mert Pásztor Mária Budapesten halt meg 1937-ben), és még a kisebbik házat is ráiratták. Azt a házat, ahol Ady született, a család aztán átköltözött a kúriára (ami a fenti képen látható). Szilágyi Enikő édesapja tehát az Ady szülőházában látta meg a napvilágot, ahova én remegve, félve tettem be a lábam. Ott voltak kétoldalt a keskeny ágyak meg a nagy emberek, és arról beszéltek, hogy el tudjuk-e képzelni, hogy régen egy ekkora ágyban ketten is elfértek…

Tavaly jártam Farkaslakán, de valahogy nem ihletődtem meg ennyire… Nem tudom, itt valahogy él Ady szelleme, és lehet azért is, amiért olyan sokat betegeskedett, és fiatalon hunyt el, és ott volt a megrendítő gyászjelentés a falon, hogy a család a rossz időre való tekintettel nem lehet ott a temetésen Budapesten, de holttestét hamarosan haza fogják szállíttatni! És ez a kedves hozzátartozó – mert akit ilyen régi szálak fűzik a költőhöz, az már hozzátartozó! – elmondta, hogy a nagymamájának még fogalma se volt, hogy kicsoda Ady, egyszer találkozott csak vele, tizennyolc évesen, aztán a költő halála után egyre többet hallott róla, Idest (ő is így hívta!) meghívták különböző irodalmi estekre, ahonnan hazatérve sokat mesélt neki, amit ő átadott unokájának, aki ebben a szellemiségben nevelkedett. De az unoka soha nem hozakodik elő a turistáknak ezzel, én most csak úgy véletlenül hibáztam rá a lényegre!

Arra a kérdésemre is, hogy az irodalomtörténészek gyakran felkeresik-e, szerényen válaszolt, hogy már mindent tudnak az irodalomtörténészek, nem tud ő már újat mondani, Vezér Erzsébet járt nála utoljára, amikor a könyvét írta Adyról, és az írónővel végig tartották a kapcsolatot, annak 2003-ban bekövetkezett haláláig.

Szóval ilyen közel jártam Adyhoz tegnap este, halálának századik évfordulóján, ma pedig útban hazafelé, mármint Vásárhely felé, beugrottam a zilahi, Kraszna utcai (ma strada 22 Decembrie) Ady emlékházba is. Ott hideg volt, mert oda is csak előzetes bejelentkezéssel lehet menni, az anyagokat a Petőfi Irodalmi Múzeumtól kapták, az ingatlant megvásárolták, a költő egykori albérletében semmit nem találtak már, előtte jóval kicsempésztek mindent, amit csak lehetett, de most folyik a tárgyalás egy magyarországi gyűjtővel, aki jó pénzért hajlandó az Ady relikviáktól megválni.

A ház homlokzatát szépen felújították, és az utcafrontra eső két szobát is, de nekünk nem volt időnk már elolvasni semmit, mindent lefotóztunk, mert megengedték, Lakatos Sándor gondnok megengedte, ő nem harmadik generációs ugyan, de ő is a közelben dolgozik, egy telefonhívás, és már jön is!

Kolozsváron is megállhattunk volna, de már nagyon sürgetett az idő, mert ilyen ez a 21 -dik század, ott a Kolozs Megyei Könyvtárban dolgozik Liana barátnőm, aki berendezte 2000 után az Emil Isac múzeumot a negyediken, és ahol a két költő barátságát őrző Ady emléktárgyak is helyet kaptak. Ott is megvan a halotti maszk, és több levél és fotó, ami akkor került elő, amikor Emil Isac örökösei a Dacia utcai ingatlant visszaigényelték. Akkor kerültek át a muzeális tárgyak a könyvtárba.

Most már indulhatok Párizsba…