Egyszerű szóváltás a 21-dik században egy alagsori könyvesboltban:

Fiatal lány, vásárló, kis nézelődés után: Ezt a könyvet szeretném!

Én (Lacitól koppintott standard szöveggel): Sikerült választani? 🙂

Ránézek a címlapra, a borítóra: Óh, pszichotriller! Próbálom észben tartani a címét, milyen kár, hogy hamarabb nem találtam rá erre a kötetre, beleolvastam volna. Scaunul gol/Üres szék, a szerző nevét nem tudtam megjegyezni, de lehet, hogy csak ponyva. Mind1.

A lány: Igen, érdekesnek tűnik, ami azt illeti, kíváncsi vagyok! Látom rajta, hogy fel van villanyozva, és annak is örül, hogy olcsón hozzájuthat egy ilyen viszonylag új és jó állapotban levő kötethez. És én, bármilyen antipatikus tudok lenni néha, őszintén örülök a mások boldogságának. Állítólag erre nem mindenki képes, és nyugaton még tanítják is!

Ugye megbocsátja, hogy ülve maradok, nehéz hetem volt! – szabadkozom az udvariatlanságom miatt.

Lány: Semmi gond, maradjon csak nyugodtan ülve! Kiveszi a pénzt a pénztárcájából: Tessék!

Elveszem a tíz lejest. Kettő jár vissza! – mondom hangosan, hogy nehogy tévedjek ezután a fáradtságos hét után. Tényleg teljesen kimerültem, pedig nem is dolgoztam sokat. De valahogy kiszívták az összes energiámat, és sokat beszéltem, fecsegtem, többet mondtam, mint kellett volna. Olyasmit, amit nem kellett volna! És olyasmit is, amit igazából nem is úgy gondoltam!

Óh, köszönöm szépen! – így a léány, s elmenőben kedvesen hozzáteszi: Pihentető hétvégét! Érzem, hogy ez a részéről nem csak üres protokollszöveg. Mindketten őszinték voltunk, és azt mondtuk, ami épp a szánkra jött. Kevés szóval sokat!!

Mint az a légikísérő ott Amerikában, amikor majdnem lekéstem Miami-ban hazafelé a gépem, mert az American Airline repterére mentem, és nem olvastam el a jegyemen a figyelmeztetést, hogy operated by Iberia. Aztán amíg az Iberia kapuját megtaláltam, rengeteg időt elvesztegettem, annyira késésben voltam már, hogy a csomagomat se mérték le, nem számított már, ha esetleg meghaladja a húsz kilót, csak az volt a fontos nekik is, hogy érjek oda a kapu bezárása előtt. Sietve átvették a nagy bőröndöt, felcimkézték, megmutatták az irányt, s én szaladtam, mint egy megkergült jószág, néztem a feliratokat, már nem engedhettem meg magamnak, hogy irányt tévesszek, csak rohantam, rohantam abban a falu nagyságú légikikötőben, egyszer egy reptéri alkalmazottat is megkérdeztem, úgy futás közben, errefele van-e a barcelonai járat, igen, igen, biztatott, szaladtam tovább, ijedtenegyedül, párszor voltam már ilyen helyzetben, hogy csak magamra számíthattam, de azért az ilyesmit az ember sose tudja megszokni, és akkor végre ott volt előttem a kapu, a Gate nemtudomhányas, már mindenki betódult rajta, egy negyvenes hispán tipusú egyenruhás légikísérő nyájasan rámmosolygott, mintha csak engem várt volna, és üdvözölt: Hello Sweety! Mintha a menyország kapuja elé értem volna. Azt hiszem, elkéstem! – mondtam én zihálva. Erre ő még megnyugtatóbban mosolygott: No, sweety, in then minutes! És betessékelt a repülőhöz vezető zárt folyósóra.

Még ma is fülembecseng a hellosweety-je…