Ludasmanyi tudta, hogy ha a főzés után még a közösségi oldalra is bekukkant, akkor végképp elúszott a Bulgakov regény hatása. Női sors: ott van háromnapja a hűtőben a brokkolli, valamit kéne már kezdeni vele, ott a konyhaszekrényben a csomagolt aszaltszilva, ami arra vár, hogy újlakimama-féle rakottszilvává lényegüljön. Laciférje, akit már nem nevezhet Luciférjnek, mert kiverte a hisztit e poénos név hallatára (hiába na, katolikus!), vasárnapi habitusa ellenére, bement az üzletbe, hogy végre összeeszkabálja azokat a fránya könyvespolcokat, amelyekhez már egy hónapja megvette a hozzávaló deszkát, addig neki pedig ki kéne préselnie magából valami minőségit A Mester és Margarita hatására. Kétszer olvasta a könyvet, először az unokanővére unszolására, aki egy kispetrii nyaralása alkalmával hozta át neki a szomszédból, azzal az ellentmondást nem tűrő felszólítással, hogy ezt muszáj kiolvasnod még idén nyáron! Mindig ellenszenves volt neki ez az egyetlen elsőunokatestvére, az apai nagynénje egyetlen gyermeke, mert mindig oktatni/nevelni akarta őt, lévén hogy ő már 27 éves elmúlt akkor, amikor Ludasmanyi még csak nemrég lépett a tinikorba. Magávalcipelte a szomszédos Almásra, ahol könyvelőként dolgozott, és még arra is rá próbálta venni, hogy a kajákat illetően ne legyen válogatós. A csirkebőrt szinte kihányta ott a vasárnapi díszebédnél, Mihókéknál, ahol Annabell unokanővére albérletben lakott, de igazából családtagnak számított. A cipelést pedig akár szószerint is érthetjük, mert az almási erdőn keresztül biza voltak olyan pillanatok, amikor az életerős unokanővér kénytelen volt a hátára venni csámpás kis rokonát, ha azt akarta, hogy időben megérkezzenek szállásadóikhoz. Aztán volt ott egy fiatal családorvosbarátnő, akit akkoriban körorvosnak hívtak, akinek a nevére LM már nem emlékszik pontosan, vagy Anita vagy Aletta, de a lényeg, hogy unokanővére legjobb barátnője volt, és aki alátámasztotta Annabell gyanúját, hogy a 11 éves Ludasmanyika eléggé vérszegény. Ezek után szabad volt neki is vörösbort innia, de csak a reggeli teával vegyítve. Volt még egy Mihók-kislánybarinő, akinek a nevére hősünk egyáltalán nem emlékszik már, talán azért mert egyáltalán nem volt szinpatikus neki, inkább olyan kényszerbarátkozás volt ez, hogy nehogy a háziak megsértődjenek, így hát LM kénytelen volt együttjátszani egy olyan játszótárssal, akihez az égvilágon semmi köze nem volt. Egyszóval egy borzalmas hetet töltött ott abban a vadidegen környezetben, amely egyáltalán nem hasonlított a mesebeli Kispetri világához, és még egy könyvet is kapott ajándékba (Caragiale Goe urát magyar fordításban), pedig inkább egy hajasbabára szavazott volna, ha már a Mitvegyekneked fejezetnél tartottak.

Másodjára az exférje késztetésére olvasta újra a regényt, mert az dicshimnuszokat zengett róla, de ezúttal a Jézusos és Pilátusos részeket átugorta, nem volt hozzájuk türelme, és annak ellenére, hogy ekkor már kedvenc könyvei közé sorolta, még mindig nem maradt gyakorlatilag semmivel, csak valamilyen jóleső érzéssel, a filmsorozatból pedig, – amit a 2000-es években az oroszok gyártottak, mivel csak román fordítással nézte, egy kukkot sem értett. Kizáródott tehát a megfilmesített változat élményéből, és exférje is, aki hétvégeken izgalommal várt minden részt, végül csalódottan jegyezte meg, hogy a sorozat nem emelkedik a könyv szintjére.

Most pedig, harmadjára, amikor egészen véletlenül rátalált a youtube-on a hangoskönyv változatra, lázasan kezdte el hallgatni, egész hétvégéjét erre szánta, hallgatta takarítás közben, este fülhallgatóval, gyógytornagyakorlatok végzése közben, és minél tovább hallgatta, annál inkább kezdett meggyőződni afelől, hogy első két alkalommal semmit nem értett meg, semmi nem jutott el a tudatáig, a lényege ennek a könyvnek rejtve maradt előtte. Persze, akkor még nem történt meg vele az a dimenzióáttörés (vagy a dimenziók közötti átjárás hihetetlen élménye), amit egyesek, a családja és az orvosai betegségnek neveztek. Előbb ő is annak vélte, lábadozása során, habár akkor biztosan tudta és érezte, hogy nem az! Mivel nincs jobb szava erre, dimenzióáttörésnek nevezi, és ez alatt azt érti, hogy lehetőséget kapott egy másik, párhuzamos világba való betekintésre. Istenem, hiszen a regénybeli költő, Iván és a Mester is ugyanarra a sorsra jutottak, ugyanazzal a dilemmával küszködtek, ami őt is egy jóideig meggáncsolta abban (legalább kemény tíz esztendeig), hogy magárataláljon és megértse az összefüggéseket! Micsoda felismerés! És most ez a remek regény hozzásegíti ahhoz, hogy felfogja: minden igaz volt, és az a fantasztikus dolog, amiben része volt, nem mindenkinek adatik meg! Ahogy igaz volt minden, amiről Iván szegény kétségbeesetten próbálta meggyőzni az elmegyógyintézet vezetőjét.

Ludasmanyinál a jelek már diákkorában megmutatkoztak, képességeinek a csirája már gyerekkorában megvolt benne, szülőfalujából hozta magával, ősi hajlam, táltosörökség. És mivel veleszületett képességek voltak, teljesen természetesnek tartotta őket, azt hitte, minden ember ilyen, hogy lát dolgokat, megérez dolgokat, tudja/érzi a jövőt. Igazából azonban a második nagy szerelembeesése során bontakozott ki mindez, a Pisti korszak idején, de neki akkor sem tűnt fel, hogy ez nem mindennapi dolog.

Pistit ő nevezte el Pistinek, senki nem szólította így! Ő volt az évfolyam osztályelsője, és LM csak akkor figyelt fel rá, amiútán negyedév végén Néró férjét otthagyta, és hároméves kislányával együtt hazaköltözött szüleihez. Akkor a nyári vizsgaidőszak idején történt, amikor fennlakott az építészeti kar Csillagvizsgáló utcai bentlakásában (most tudatosul benne, hogy tényleg, még ott is lakott a számtalan hely közül, ahol egyetemista éveiben, mint lakó megfordult), csípős bogárírtószag terjengett a folyósón, – és ez számára ma is egy kedves emlékeket idéző, kellemes illat -, és ott az udvaron futott össze Pistivel, aki nem is érti, mit kereshetett ott, hiszen ő éltanuló volt, nem maradtak el vizsgái őszire, de akkor per pillanat LM ezzel egyáltalán nem foglalkozott, hanem kapott az alkalmon, és megkérte, hogy segítsen neki, magyarázzon el egy tételt, amit nem ért. Pisti ott a bentlakás belső udvarán egyből készségesen nekifogott magyarázni, nagyon értett ahhoz, hogy közérthető nyelvre lefordítsa a bonyolult feladványokat, hősünk csodálattal nézett fel rá, és arra gondolt, csak úgy átvillant az agyán, hogy pont egy ilyen srácra lenne neki most szüksége, aki ilyen zseni, és jólnevelt, és segítőkész, biztos kihúzná őt ebből a mocsárból, amibe első Néró férje taszította. Pont egy ilyen szerelemre szomjazik ő most, pont egy ilyen fiúról akar álmodozni.

És a kívánsága pont ebben a formában valósult meg! Mindig akkor találkozott vele, amikor csak óhajtotta, de bármilyen furán is hangzik, nem megbeszélt találkák voltak ezek, hanem áhítozott, óhajtott találkozások. Amikor mozibament egy szobatársnőjével, titkon azt kívánta, bárcsak Pisti is itt lehetne! És ki jött be a moziterembe közvetlenül azután, hogy a villanyokat lekapcsolták, és a filmet elindították, ki más, mint az ő imádott Pistije! És hova ült le? Na mit gondoltok hova? Hát pont ő elébe az előtte levő sorba! LM tudja, hogy ez olyan hihetetlen, de akkor neki ezek a történések még mindig olyan természeteseknek tűntek. Volt úgy, hogy ment az utcán, és jött szembe vele egy magas, szemüveges, könyvmoly tipusú srác, és LM tudta/tisztában volt vele, hogy a következő szemüveges, aki szembejön, az csak Ő lehet. Akkor már az egyetemet elvégezték, és LM egyedülmaradt a városban, az orvosis barátnője bentlakását bitorolta, úgy kellett esténként belopakodnia barátnője kulcsával, hogy a kapus ne vegyen semmit észre. Oda vitte Pistit, akiről megintcsak nem lehetett tudni, mi a csudát keres a kincses városban, hiszen nemrég államvizsgázott le sikeresen tízesre, és terve szerint szülővárosában kívánt elhelyezkedni. No meg azelőtt, év közben is sok ilyen lehetetlen helyzet adódott, LM egyszer mérgében berugott, és eldöntötte, hogy megkeresi szerelmét a 400 ezer lakosú városban. Pisti albérletben lakott akkoriban valahol a Pata utcában, felült a trolira a Marasti téren, leszállt a központban, és a megállóban ki várakozott, na ki? Természetesen nem más, mint az ő Pistije, aki aztán elkísérte őt a barátnője orvosis bentlakásába, a Petőfi utcába. Barátnője még rajta is kapta őket, és utólag megjegyezte, ez a srác nem hozzá való, ennek nagy tervei vannak az életben, biztos nem fog elvenni egy gyerekes anyát. Értsd ezalatt pont azt, amit jelent: LM nemcsak anya volt, hanem anyaként is nagyon gyerekes! Inkább az a gitáros, szintén szemüveges, kisegérforma fiú volna jó neki a mechanikáról, aki olyan szerénynek és rendesnek látszik! Ludasmanyinak orvosis barátnője sokat rimánkodott, ne mind álmodozzon ilyen nagymenő sztárokról. Pedig Pisti nem is volt nagymenő, csak Carmina az ő biológus analitikus agyával kívülállóként elemezte a helyzetet, és jobban ráérzett arra, hogy barátnője esélyei nem túl jók a komoly karrier elé néző kollegái körében. Mert a fiúk, oktatta ki Ludasmanyit, nagyon materialisták, realisták, nem akarnak kölöncöt venni a nyakukban, annyi fiatal, szabad, szép lány veszi körül őket, akik közül válogathatnak! Boszorkánynak kellene lenned, hogy megkaparintsd magadnak! És LM nem tudta magáról akkor még, hogy ő igenis boszorkány, csak nem tudja megfogalmazni magában a vágyait!

Hosszú ez a Pisti sztori, nem szeretném untatni a kedves olvasót, csupán azt szeretném kidomborítani/ecsetelni, hogy ekkor kezdődött el LM képességeinek a megnyilvánulása, a vágyainak a materializálódása, mert ő még a kívánságaival sem volt tisztában, mert nem azt kívánta ott a Csillagvizsgáló utcai bentlakás belső udvarán, hogy bárcsak az enyém lenne ez a Pistifiú, hanem csak azt, hogy egy ilyen srácról akar álmodozni, hogy egy ilyen srác jelenlétére van szüksége, hogy az életét megszépítse, feldobja az egyetem utolsó évében, abban az összevisszaságban, ami a válással járt, és ez a vágya tökéletesen teljesült. Még rá egy évre is, amikor már igazi barátja volt, akivel együttlakott pont a Pata utcában, és akivel végül csúfosan összevesztek a Babes-Bolyai épületének olvasótermében, még akkor is megjelent az ő Álompistije, hogy rendbetegye a lelkivilágát, megvigasztalja bánatában. Jött ki az egyetemről, zokogva, és kétségbeesve, és Pistifiú ott állt a bejáratnál, LM könnyei fátyolán át alig ismerte meg, Pisti pedig a világ legtermészetesebb módján csak annyit mondott, hogy nyelvvizsgát jött tenni. Csak pár szót váltottak, de hősnőnk megkönnyebülve és már-már boldogan ment tovább új élete felé, mert most már tényleg megbizonyosodott afelől, hogy egy ajtót éppen most csukott be, most zárt le egy fejezetet, és az Isten azt üzeni neki: ez a fiatal, szárnyait bontogató ifjú titán, akivel a Pata utcában pár hónapot együttélt, nem neki termett, neki a saját útját kell járnia, és be kellett látnia azt is, hogy Pistihez képest ez a jelenlegi, épp végetérő szerelem egy szalmalánggal sem ért fel!

De mindezt, és a többi szokatlan dolgot nem mesélheti el, nem bizonygathatja, mert akkor úgy járna megint, mint a könyvbeli Iván, aki találkozott a Sátánnal és annak kísérőivel, és ahogy pontosan ő maga is járt, amikor keservesen bizonygatta, hogy narancssárga volt a vére, és hogy a régi Kispetri-riportja, amely még a szalagos korszakban készült, nem tudja hogyan, mi módon, de felkerült a számítógépbe, minden interjú külön-külön sorbarendeződött, és amikor ő egy bizonyos zeneszámot keresett, akkor ez a különös Kispetri-playlist jelent meg előtte a képernyőn, és elindult a nyugdíjas tiszteletes úrral készült beszélgetése, ahol azt kéri tőle: Lányom, gyertek haza! Ettől kilelte a hideg, elkezdett zokogni, és Ex-íróerr férje (ő bezzeg nem neheztel az átkeresztelése miatt, persze, mert nem is tud erről az új nevéről, nyilván) ott termett az irodában, mintha csak jelszóra teleportálódott volna oda, és felvitte őt a klinikára. Aztán elszabadult a pokol, amely, mint már említettem, több mint keserves tíz évig tartott…

Ezek után Lm jobbnak látta, ha csak regény formájában meséli az ő különbejáratú, saját, sátános vagy istenes történeteit…