Adós maradtam

stb, a többit elmagyaráztam 🙂

egy apró részlettel, nem magyaráztam el, hogyan kezdődött az asztaltáncoltatás rituáléja. De talán nem is szükséges, mert Krúdy itt szépen elmagyarázza, persze a végén az egészet babonának titulálja, gondolom azért, hogy ne váljék nevetségessé. Aztán még olvastam egy Mikszáth regényben is, hogy két cimbora megígérte egymásnak, hogy aki hamarabb elköltözik a másvilágra, és ha az létezik, akkor visszajön, és tudtára adja barátjának, hogy valóban ott van-e, és végül, amikor tényleg átköltözött, ezt az asztaltáncoltatás révén tudta megtenni. Ne kérdezzétek melyik Mikszáth regényben van ez, mert nem tudnám megmondani, de lehet majd ti segíttek kinyomozni! Az újlaki szeánsz a Krúdy által leírtaktól abban különbözött, hogy húsz percet várt a hét személy, aki mindkét tenyerét a bűvös asztalra helyezte, azelőtt pedig minden gyűrűt gondosan levett az ujjáról, még a jegygyűrűt is. Mamám mosogatóasztalnak hívta, mert kisebb volt a megszokott ebédlő- vagy konyhaasztaloknál.

Közben elővett a lelkifurdi is, mert arra gondoltam, sokan nem fogják pontozni, hogy én ilyen megvilágításban írok a falumról, ezért ezután csak Sutakként fogom emlegetni, és kizárólag az én aberált gondolataimat helyezem előtérbe. Ez a sorozat tehát senki másról nem fog szólni, csakis rólam, és az is lehetne az alcíme, hogy Énszerintem a világ. 😜 Azért vagyok ennyire óvatos, mert közelről ismerek egy írót, aki fantáziaregényt írt egy általam jólismert kistelepülésről, és amikor a könyv megjelent, a falucska minden lakója elkezdte gyűlölni, és olyan hangokat is hallottam, hogy nem ilyen könyvet érdemelt ez a falu, és még arról is lebeszélték a vidéki televizió szerkesztőit, hogy az írót élő adásba meghívják. Pedig a sztori nem rossz, csak kell hozzá egy kis humorérzék. Na, én ennél gyávább vagyok, és félek is a rontástól! Szóval minden, amit írok, az én homályos szemüvegemen keresztül lett átszűrve, és nem valósághű, és nem Sutak falunak a keresztmetszete, láthatjátok már a település nevét sem merem használni!

Na most hogy ezeket tisztáztuk, következhet a történet(em) folytatása! Az első részt azzal fejeztem be, hogy el fogom mesélni, hol köszönt vissza nekem az Asztal híre. Első éves egyetemista voltam, Sutakon még nem volt csak egyszerű telefonközpont, olyan, amit csak a postáról lehetett hívni, és a kolozsvári postahivatal központja a vidéki telefonos kisasszonytól kérte a számot. Amikor összejött a kapcsolat, beküldtek egy fülkébe, volt vagy öt-hat ilyen ajtóval záruló kis kabin, és onnan aztán nyugodtan beszélhetett az ember, a kisasszony pedig időnként leellenőrizte, hogy még zajlik-e a párbeszéd. Belekiabálta a füledbe, hogy Vorbiti? És te válaszként ugyanolyan stílusban visszaordibáltad neki a fülébe, hogy Da, da, vorbim!

Egy ilyen telefonbeszélgetésre fizettem be, vagy nem is tudom, inkább taxa inversá-val kértem a beszélgetést anyuékkal, és ahogy ott várakozok a Marasti téri postán, ki lép be a helyiségbe? Nem más mint P.D. rettegett gépszerkezeteket oktató tanárom. Végülis nem volt annyira rettegett, csak azok számára, akiket megbuktatott. A mechanikán az a mondás járta, hogy akit harmadéven P.D. átenged, az már biztos lehet abban, hogy a mérnöki szakmától nem szabadul meg. Nekem asszem hetest adott a félévi vizsgán, úgy hogy már nem rettegtem tőle épp annyira, és civilben pedig mindig kedves volt, ahogy most is. Kedélyesen rámköszönt, mindig előzékeny volt a nőkkel, és nem is voltak olyan nagy elvárásai a csajokkal szemben, szerintem titokban minden jövendőbeli mérnöknőt elküldött volna a tanügybe, vagy valamilyen statisztikai hivatalba, hogy ne rontsák a szakma presztizsét, de mindegy. Ettől függetlenül sok diák és diáklány kedvelte, mert mindig humoránál volt, és minden szigorúsága ellenére, igazságos volt, “magyarán” fair. Lezajlottak az udvariassági formulák közöttünk, és érdeklődött az ottlétem célja felől, mondtam, hogy haza telefonálok a szüleimhez, hova? Hát Sutakra! Óh, ott van az a táncoló asztal, ugye? – tette fel a kérdést nagy megrökönyödésemre! De nem mertem visszakérdezni, hogy honnan tetszik tudni? De mire jó a világháló, most hogy rákerestem, látom, hogy a licit Zilahon végezte, akkor most már könnyű kitalálni, honnan hallott a mi csudaasztalunkról! Aztán a beszélgetésünk azzal folytatódott, hogy ő kezdte nekem bizonygatni és ecsetelni, hogy az az asztal nem is létezik vagy inkább az nem lehetséges, amire képes, amiről elhíresült, az nem is történik meg! Csak káprázat, csak hisszük, hogy úgy van! Nem mertem megcáfolni, mert a tanárom volt, és még a második félévi vizsgám hátra volt.

Muszáj volt katonának is lenni. Különös, de szerettem, majd arról is mesélek, és az előző életemről, amikor tényleg frontkatona voltam. Mindent sorban 🙂 türelem!

Amióta elkezdtem írni ezt a sorozatot, sorozatosan történnek velem/velünk fura dolgok. A fura dolgokkal pedig sajnos (mi Lacival magunk között potterségeknek nevezzük őket, ez a Poltergeist-ból egy Laci-féle rövidítés, így hívják a kopogó szellemeket), mindig az a baj, hogy a valóság határát súrolják, de soha nem lehet konkrétan rájuk bizonyítani semmit. Vagy az ember félreteszi, aztán addig teszi-veszi a kis tárgyi bizonyítékokat, amíg elveszíti, mert a Pottereknek pont ez a céljük, hogy megmutatják magukat, aztán elillannak. Megfoghatatlanok. És még ha lencsevégre is kapod őket, akkor is olyan nevetségessé teszik a filmezőt, mert ami neked nagy dolog, az a nézőnek csak olyan kis pitiáner ügy. Elég ha végignézünk a youtube-on ilyen bombasztikus címekkel megosztott videókat: Állatok, akik szellemeket láttak, nézed, s szinte semmi különös nincs rajta, a kutya majdnem teljesen szokványosan viselkedik, de a gazdija állítja, hogy szellemet ugat! Most ezek után hiába mesélem el, hogy vasárnap este épp vacsoráztunk a konyhában, amikor a Cica valami iszonyatos, velőtrázó hangot adott ki a nappaliból. Kiszaladtunk, azt hittem, görcse van, vagy a kutyák bántják, amin nagyon csodálkoztam volna, először nem is tudtuk, honnan jön a hang, azt hittem a kanapé alól, az állatok néha fájdalmukban elbújnak, mert azt gondolják, hogy a kínszenvedés elől el lehet menekülni egy biztonságos búvóhelyre. De az éktelen, földöntúlimacska-nyávogás nem a kanapé alól jött, hanem az ablakból, a vörös függöny mögül, és amikor felfedeztük a cicánk hollétét, még akkor sem akarta abbahagyni. Kivilágítottunk a telefonnal az ablaküvegen keresztül, semmi mozgás! Kiküldtem Lacit, hogy villanylámpával és a Milo-val nézzen körül, Milo vadászkutyafajtaféle, egyből ki kellene, hogy szagolja az idegen hús-vérlényszagot, csak kell legyen egy észszerű magyarázata ennek a borzalmas miákolásnak! Lacipárom ki is ment hideglelősen, én biztos, hogy nem mertem volna!, felkapcsolta a kinti égőt a terasz oldalán, amely bevilágítja a hátsó udvart, de nem láttunk semmit, és a Milo se szimatolt izgatottan, ahogy tennie kellett volna, ha egy másik állat járt volna ott előtte, csak csóválta a farkát, és hátraszaladt a kerítéshez, ahogy mindig teszi, és érthetetlenül nézett, hogy mit várunk el tőle, ha nem történt semmi és nincs ott senki?! Laci bejött, és váltig állította, noha semmi nyoma nem volt idegen állatnak, hogy ez harci nyávogás volt, egy ellenfelet akart a Cica elijeszteni. Cica utána percekig zavartan nézett minket, miútán az ablakpárkányt nagy nehezen méltóztatott elhagyni.

Azt már el sem akarom mesélni, hogy másnap fodrászhoz kellett volna mennem, de nyugtalan voltam, visszamondtam az időpontot, és hazajöttünk hamarabb. Éreztem, hogy otthon nincs valami rendben. Hát persze, hogy nem volt! A nappali ajtaja tárva-nyitva, Milo kinn, pedig őt benn hagytuk a házban (fél a petárdáktól), a konyhaajtó is nyitva, a kazán teljes gőzzel fűtötte a folyamatosan hülő házat, a Pici, ő jó kislány, előjött a hálóból, de a Cica sehol. Hátramentem, kiabáltam a nevét, ő se szokott messze menni, legfeljebb a kert mögötti mezőre, reméltem, hogy most is a közelben van. Közelben is volt, ha a háztető közelnek számít, és megint az a zavart tekintet, mintha valaki megijesztette, vagy bántotta volna. Sokan nem hiszik el, hogy az állatoknak is van arcjátékuk, mimikájuk. Pedig ha megismersz jobban egy kutyát vagy egy macskát, azt is látod, hogy most épp boldog, vagy éppen meg van bántva. Cicát még soha nem láttam ilyen zavarodottnak. Alig akart lejönni a háztetőről, annyit imádkoztunk neki, csak nézett az ijedt szemeivel, aztán otthagytuk, és bejött kicsit később, besomfordált, mintha szégyellné magát.

Ami pedig a házat illeti, sose szoktuk bezárni, mert ki is merné ide betenni a lábát az udvarunkra a három közepes, illetve nagytestű kutyához? Nincs az a bátor, kutyaismerő ember, egyrészt mert Maci kiszámíthatatlan, Nero nem tűr meg idegent, csak a mi jelenlétünkben, Milo az egyetlen, aki barátságos. Akkor hogy nyitották ki az ajtót? Milo belülről nyomta, a másik kettő meg kívülről húzta? Hogyan történhetett? Ráadásul a konyhaajtó is nyitva volt! És bármennyire feledékeny vagyok, azt sose mulasztom el, hogy a kávéfőzőt lekapcsoljam, a sólámpát is, a budit lezárjam (egy idő óta ismét folyik), a gázt 19 vagy 18 és fél fokra tegyem, és az ajtókat becsukjam. Ez már rutin! Most miért tettem volna kivételt, még akkor is, ha Laci kételkedik bennem?

Ilyen fura jelenség ez a vers is, amit ma takarítás közben megtaláltam. Sose láttam azelőtt ezt a gépelt rövid, egyversszakos verset! Honnan került ide most? És ki az a Falu Tamás? Jó, könnyű a neten utánanézni! Restellem, de beismerem, nem ismertem! Most meg fogom. Látom, 95 évet élt, igazán ismerhettem volna! Műveletlen vagyok, de azzal vígasztalom magam, hogy van egy magyarországi cimbim, aki Reményikről nem hallott, úgy hogy az átlagember már csak ilyen! És milyen érdekes, hogy a Vers mindenkinek facebook oldalon ez az utolsó posztolt vers! Le lehet ellenőrizni! Nem fura? Persze, ha elhiszitek, hogy most akadtam rá erre a mégiscsak kétversszakos költeményre! Így gépelte régen nekünk le a tiszteletes úr a verseket, amiket a templomban aztán elszavaltunk Anyák napján vagy Karácsonykor. Mert csak neki volt írógépe, régen nem lehetett akárkinek, és azt is be kellett jelenteni, nehogy röpiratot gépeljenek rajta. Mintha a laptopok nem lennének most bejelentve?! A társadalom ugyanaz maradt, és lassan közelítünk az Orson Welles féle nagytestvér tipusú rendőrállamhoz! Vagyis, tudjuk, minden gépnek van egy IP számja, és ha én most valami törvényellenes dolgot elkövetek, le tudnak nyomozni az IP számom segítségével. Ami persze nem rossz, ha bűncselekményről van szó! Na ennyi, jöjjön a vers! Nagyon hátborzongató ez is!

Először nem értettem a második sor végén “a vér az ér”-t, aztán láttam, hogy a két szó között lemaradt egy vessző.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s