Ludasmanyi és a könyvesbolt 1

Ludasmanyi azzal kezdte a napját, hogy a kisollóval mind a tíz ujjáról levágta a gélezett, hosszú körmöket, pedig a manikűrös csaj két hét múlva vissszavárta. Lm tőle tudta meg, hogy a gél a körömmel együtt nő,  nem mint a rendes, hagyományos körömlakk, amely csúnyán lekopik. Ez se le nem kopik, se ki nem fakul, ugyanolyan fényes marad, mint amikor feltették, érdemes hát rá áldozni, és szépen havonta rendbentartani, egy igazi úrinőnek erre áldoznia kell ám! Csakhogy Ludasmanyi nem volt egy igazi úrinő, ő egy felnőtt testbe bújt ábrándozó kisgyerek maradt, aki nem akart semmi mást, csak hogy békénhagyják, hogy zavartalanul álmodhassa gyermekálmait. A köröm a modern női státus szimboluma, és Ludasmanyi úgy érezte, ettől a félrevezető külsőtől meg kell szabadulnia minél hamarabb! Főleg, hogy a körmös csaj a saját lakásán kialakított szalonjának ajtajában, elég megalázó módon, levetette vele a túrabakancsát, amit egy kolleganőjétől kapott ajándékba, aki látva régi, kopott turis ecco cipőjét, valószínűleg késztetést érzett arra, hogy megszponzorizálja. De Ludasmanyinak jólestek általában ezek a gesztusok, és nem is érezte magát feszélyezve, amikor egy-egy ilyen ajándékkal váratlanul meglepték, és az esetleges mögöttes szándékot sem akarta megérteni. Ő egy sajnálatraméltő, szerény kis riporterke volt, egy mezei egérke a többi sztárszerkesztő kollegája között, akik mind-mind első oldalon szerepeltek, az  ő nevének az újságban pedig csak a kezdőbetűit tűntették fel, ha egyáltalán feltűntették, és ez a szerény kis beosztás egy idő óta nagyon is imponált hősünknek, mert így az ismeretlenségbe lehetett burkolózni, a többi kollegákkal szemben, akik egytől-egyig fényképpel szerepeltek a vezércikkeik alatt, és akiket felismertek a boltokban, a kozmetikai szalonokban, a mozikban, az éttermekben, és mindenütt, ahol megjelentek. Persze, ez az ismeretlenség néha kellemetlenségekkel is társult, mint például ennek a pedáns, tisztaságmániás manikűrös lánynak a lakásán. Fodrászhoz is elkezdett járni, volt vagy háromszor, aztán arról is lemondott, mert rájött, hogy ez mekkora időpocsékolás, amikor neki amúgyis olyan kevés a saját ideje. Fél órát még bírta a fodrász székében, de aztán, ha letelt a “türelmi ideje”, elkezdett izegni-mozogni, és sehogyse érezte jól magát a bőrében, és a fodrásznő fecsegése is idegesítette már. Eldöntötte, ha majd egyszer megjelennek a robotfodrászok, akkor ő csakis ilyenhez fog járni! De erre még várnia kell egy kicsit…

Legkedveltebb időtöltése férje kicsi könyvesboltjában való ücsörgés volt, nem mintha a férje szerette volna, hogy ott lábatlankodik, hanem mert, figyelem! elkezdte érezni a szerzők jelenlétét. Olvasta valahol, hogy létezett egy parafenomén, egy kamionsofőr, aki sokat segített a régészeknek, mert ahány leletet a kezébe vett, legyen az régi cserépedénymaradvány, ékszer, nyakék, gyűrű, bármi, rögtön meg tudta mondani, kitől származik, ki készítette, utóbbiakat ki viselte, és milyen volt az élete az illető személynek, még akkor is, ha az kétezer évvel ezelőtt élt. Ludasmanyi, amikor erről értesült, eldöntötte, hogy ő a szerzőkkel, a rég elhunyt írókkal akarja felvenni a kapcsolatot, ha ez az adottság, képesség megvolt egy egyszerű sofőrben, neki miért ne sikerülhetne ez a médiumkodás? Ezért hűségesen kezdett járni párja alagsori könyvesboltjába, aminek nagyrészét az antikváriumi részleg tette ki, és Maciférje bosszúságára órákat töltött a kopott, újrakötött, félig széteső könyvek társaságában.

És a dolog kezdett működni lassan, nagyon lassan, tétova léptekkel, de elindult valami, és idővel Ludasmanyi észlelni kezdte a fejlődést. Volt olyan eset, egy alkalommal, hogy késztetést érzett, hogy odamenjen egy polchoz, ahol az erdélyi szerzők kötetei sorakoztak, figyelmesen nézegette a könyvek gerinceit, sorban, egy szintet végigpásztázott balról jobbra, majd fentről lefelé haladt, és hirtelen észrevette, hogy az egyik könyvnek a vöröses színű gerincére nincs írva semmi, pedig vékony betükkel kényelmesen kifért volna a szerző neve és a cím is. Kihúzta nagy nehezen, majdnem felborult az egész polc, mert a könyvek egy antikváriumi részlegen sose férnek el rendesen, mindig összezsúfolva, összeszorulva állnak (lehet ez sincs kedvükre, ha már éreznek ők is?), és meglepetésére egy Székely János kötetet tartott a kezében, de nem is akármilyent: Ludasmanyi a Dózsa egyik dedikált példányára bukkant! Óh istenem, hát ez csodás! A könyvvel a kezében leült a terem közepére, a kis kerek asztal mellé, behunyta a szemét, és megpróbált koncentrálni. Úgy ült csendben hosszú percekig, de nem akart történni semmi érdemleges, nem érzett semmit, semmilyen további késztetést. És akkor felismerte, hogy el kell olvasnia előbb azt a Székely János könyvet, ahhoz, hogy továbbléphessen, és a további csoda megtörténjen! Hát ott helyben nekilátott az olvasásnak, annyira belemélyedt, hogy lekéste a sajtótájékoztatót, amelyre akkor délután hivatalos volt.

A kapu őrzői! Lm rávette magát, mégiscsak elmeséli másnap egy ismerőse csodálatos meggazdagodásának történetét, bár tisztában volt vele, nehéz lesz úgy leírni a sztorit, hogy ne ismerjenek rá az illetőre. Mert Lm utálta, amikor akarata ellenére kénytelen részese lenni egy átverésnek.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s