Előző blogbejegyzésemben említettem, hogy kínomban, hogy az udvarunk sáros és csúszós, és a legtöbb helyen kiszáradt a fű, eldöntöttem, hogy ezeket a csupasz részeket kavics-“művészetre” fogom használni. E célból hoztam is egy hátizsáknyi laposkövet a Maros-partról legutóbbi kutyasétánk alkalmából. És csak úgy hanyakul kiborítottam a járda mellé, aztán kezdetnek, egy kis egyszerű, rajzfilmbeli kutyaformát raktam ki:

És mit ad Isten másnap? Pont a december 21-diki megemlékezés után, hazajöttem, elég későn, már sötét volt, és akkor mit fedezek fel? A köveim egy ülő sárkánymadárrá rendeződtek. Előbb madárfejű Szfinx-nek neveztem el, meg a Salsburg-ban látott babiloni vagy milyen Szfinx-szel véltem felfedezni hasonlóságot, utána Tarajos sárkánymadárnak neveztem, a fejdísze, a lelőgő orra, az impozáns tartása miatt! A piros szemét én helyeztem oda, ennyi az én hozzájárulásom a “műhöz”. Rég őrizgetem, tartogatom valamire ezt a piros tégladarabkát, amit a víz csiszolt le ilyen szemformájúra, a tengerről hurcoltam haza, sok más vízmosta fehéres és sárgás mészkőtársával együtt, és most megtalálta végső rendeltetését! Úgy örülök neki!

A sphinx oroszlántesttel és emberfejjel ábrázolt lény – olvasom a pontos meghatározást a wikipédián, de ha oroszlánra vagy kutyára emlékeztet a teste és ősmadárra a feje, akkor az mi? Hát akkor csak sárkánymadár lehet vagy griffmadárféle, de utóbbinak azt hiszem, mégiscsak madárteste volt, mert a mesében tudott repülni. Sosemlátott, és mégis olyan ismerős volt nekem ez a szokatlan (születésű), engem sokkoló kavicsfigura, és Isten látja a lelkem, nem én követtem el! Én csak ledobtam a köveket, és kicsit elegyengettem őket, hogy ne egymáson legyenek, és fedjék le a járda melletti csúszós területet. Ez az a bizonyos párhuzamos dimenzióból érkező üzenet, ami csak arra vár, hogy az ember dekódolja. Mint a diákkorombeli agyagfaraó, habár azt a saját kezemmel gyúrtam, csak éppen nem értettem, hogy miért. Kedei Zoltán most elhunyt vásárhelyi festő mondja egy legutólsó felvételén, hogy sose tudja előre, mit fest. Van egy terve, hogy mit szeretne, de amikor munkához lát, mindent elfelejt, és majd azt az ösztönök mondják meg, mi lesz a végén az elkezdett műből. Mert minden festmény ösztönből kéne, hogy szülessen! – teszi hozzá. Bocsánat a hasonlatért, és hogy őt mertem idézni egy ilyen (mindenki más számára) banális ügy kapcsán. De mi is az alkotás, ha nem egy cselekvés a magunk gyönyörűségére és vígasztalására? Talán pótcselekvés, mit számít az? A lényeg, hogy minket boldoggá tegyen, hogy beékelődhessünk a pillanat varázsába, elfeledjük a gondjainkat, bánatunkat, és főleg azt, amin nem tudunk változtatni … Nem számít már az sem, hogy valaki értékeli, elismeri, valahova besorolja, vagy sem. Persze, igenis számít, ha tetszik valakinek, és az is számít nagyon, ha valaki örömmel olvassa, nézi, szemléli. Ha egy ember akad, akit egy írással sikerül felvidítanom, nekem már az is elégtétel. Mint a pap, aki egy embernek is jószívvel prédikál. Megint elmentem rossz irányba ezzel a hasonlattal is, tudom 😀 Pedig semmit sem akarok, csak megosztani veletek ezt a csodát, ha elhiszitek! De miért ne hinnétek el, hiszen ti is beláthatjátok, hogy én magamtól nem lennék képes ilyen alkotásra 😊 Mert én egész jó kis Szfinxformának látom 🙂

Mégiscsak oroszlánteste van neki, mert a farka is úgy kunkorodik felfelé, mint egy magabiztos, büszke állatkirályé, és a mellső mancsai is olyan tiszteletreméltóak, mint az egyiptomi Szfinx óriási, előrenyújtott lábai (most hallottam egy dokumentumfilmben, hogy kb 20 méter hosszúak), csak az a nagy, lekonyuló csőre, az olyan szokatlan nekem, és valahogy olyan félelmetesen fenyegető a maga groteszkségében. Én értek a jelekből, csak éppen nem tudom értelmezni őket, nem tudom megfejteni, mit üzennek 😂 Hát ha a gízai Szfinx a piramisok őrzője, akkor reménykedjünk abban (mi ketten Lacipárommal és hat védtelen állatunkkal egyetemben), hogy az én madár-kutya-sárkényfejű kőfigurám a mi kis szerény házikónk őrzésére jött létre a zűrzavar spontán összerendeződéséből.

Vagy talán értelmezzem úgy, hogy amikor az ember életében nem történik semmi jelentős, akkor minden apróságnak sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít! – mondaná egy nagytudású lélekkurkász 😀