Vasárnap a parlamenti választások napján, jómagam is, mint sok más zsurnaliszta sorstársam, egész nap dolgoztam. Ebédre hazajöttem, a fél hatos busszal meg visszamentem a városba. Nem értem én se, miért buszozok mostanában, pedig nincs is hideg, tavaly ilyen időben vígan bicajoztam. Úgy tűnik, kiöregedtem a kerékpározásból (is). Nem panaszként mondom, csak megállapítom. Egészen beesteledett már, amikor elindultam, a kutyák velem akartak tartani, a Milo kiszökött utánam a kapun, a következő portáig követett, Laci alig bírta visszatuszkolni az udvarra. Az utcai kivilágítás miatti esti-városi hangulat jóérzéssel töltött el, mintha nem is munkába indultam volna. Volt egy olyan előérzetem, hogy valami jó fog történni velem! A hármas vonalán ilyen régi nyolcvanasévekbeli rozoga buszok járnak, de legalább az órarendet pontosan betartják. 17.35-kor pontban érkezett most is a viharvert tömegközlekedési eszköz, felszálltam elől, a pénzt előkészítettem, hogy lássa, jegyet kell vennem. A sofőr elkülönített fülkéjének ablaka kinyílt, benyújtom a két lejt, mint valami kérvényt a hivatalba, kinyúlt egy kéz a bankjegyekért (a buszvezető arca takarásban volt!), elvette a két egylejest, aztán az egyiket hirtelencsak visszaadta. Mindketten jól jártunk, csak a szállítóvállalat jár rosszul, következésképpen mi is, mert ha mindenki blattol, egy ideig még a régi járgányokkal leszünk kénytelenek közlekedni. De jó nekünk az ócska is! 😀

Hallom, hogy a hátam mögött két fiatal beszélget: Te tudod, hogy 500 lej a büntetés, ha nincs maszkod? Igen? S akkor neked miért nincs? Ez már annyira periféria, hogy itt még az álarc sem kötelező! – gondoltam, miközben a magamét gondosan megigazítottam az orromon. Beértünk, leszálltam a főtér közelében, és megint elárasztott a kivilágítás okozta jóérzés. Régen, amikor újlaki kislány voltam, csakis ezért szerettem a nagyvárosokat, de még a kisebbeket is (mint mondjuk Somlyó), kimondottan ezekért az esti fényekért. Karácsonyi hangulatot idéztek bennem, még akkor is, ha nem közelgett az ünnep! Gyönyörködtem a látványban, figyeltem a kutyasétáltató személyeket, s eszembe jutott kolozsvári, monostori korszakom és az, hogy anyámnak Melatonint kéne vegyek. Betértem hát az egyetlen bioboltba, ami vasárnap is nyitva tart, megtaláltam dupla kiszerelésben a “természetbarát” altatót, ennek még jobban megörvendtem, de amikor ki szerettem volna fizetni, akkor jött a pofáraesés: nem volt nálam a bankkártyám, készpénz meg pont annyi, hogy épp ne legyen elég! Közben az eladó már beszkennelte a termék árát. Kínos helyzet volt, de csak egy másodpercig, mert amikor felnézek, látom, hogy ott áll előttem valaki, aki mosolyogva megkérdi, mennyi hiányzik az összegből? Két lej 20 bani! És megtörtént a tranzakció, hálálkodás meg minden! Ilyen percek is vannak az életben! Legyenek is!

Tíz után értem haza taxival, amire a pénzt szintén az ismerősömtől kaptam kölcsön. A taxis egy sovány, megtört, idős ember, elmesélte hogy járt az egyik polgármester jelölttel, aki nekiment egy kanyarban a kocsijának, s amellett, hogy nem ismerte be, hogy hibázott, még a rendőri jelentést se volt hajlandó aláírni, úgyhogy a biztosító sem fizetett, saját pénzén kellett megjavíttassa az autóját, végül még rá is ijesztettek, hogy ki lesz rúgva az állásából, ha nem fogja be! Mondom, még szerencsénk, hogy nem nyerte meg a választást! Nem szeretek taxizni, ha csak lehet, elkerülöm, de most jólesett ezzel a szegény-szerény bácsikával beszélgetni, és megtudni, mi van egyes közéleti személyiségek kisminkelt maszkja mögött.

Hétfőn egész nap másnaposnak éreztem magam, mintha szilveszteri buli után ébredtem volna, pedig nem is ünnepeltem a győzelmet vasárnap este, csak éppen nem tudtam elaludni. Ez már gyerekkorom óta kínoz, ez a furcsa dolog, hogy ha sok emberrel találkozom, akkor mintha megigéznének, olyan kényelmetlenül érzem magam utána, s rossz lesz az éjszakám. Először tíz évesen történt meg velem, amikor egy keresztelőben voltunk a szüleimmel, egy fehér zsörsze (jersey) pántos szoknya volt rajtam (mintha most is látnám, valamelyik régi képemen abban vagyok, úgy hogy nem volt nehéz észben tartanom!), végigtáncoltam a bulit édesapámmal, s sokan néztek, s csodálták, hogy milyen jól tangózom s keringőzöm, zsengekorom ellenére. Akkor éjjel a hideg kirázott, vacogott a fogam, fáztam, s nem tudtam aludni. Annyira elevenen él bennem ez a gyötrelmes éjszaka, hogy ha felidézem, most is érzem a hidegverítéket a hátgerincemen végigfutni (mert még egyszer ugyanez megtörtént velem, már felnőtt nő koromban, de ezt egészen másegyéb váltotta ki, egyszer majd lehet elmesélem, amikor a semmit el nem hallgatok korszakom is beköszönt)! Másnap persze kutyabajom se volt, s akkor nagyanyám arra kezdett gyanakodni, hogy biztos szemmelverés áldozata lettem. S ez az érzékenységem, úgy tűnik, mai napig kitart!

Végre találtam egy sorozatot, amelyet Lacival ketten tudunk nézni, mindkettőnk ízlésének megfelel, Erzsébet királynő életéről szól, A korona a címe, azelőtt pedig megnéztem a Lady Dianáról szóló (Saját szavaimmal című) dokumentumfilmet, és lefekvéskor azt kívántam, bárcsak megjelenne nekem álmomban! Sajnáltam és haragudtam is rá, hogy úgy elpazarolta a gyönyörű életét, persze tudom, nehéz volt ez a csillogó közszereplés, mindig reflektorfényben lenni, és Károly herceg se értette meg igazán, és karkötőt csináltatott Camillának, de akkor is, neki meg lett volna a lehetősége rá, hogy jobbá tegye saját sorsát, és nem kellett volna megvágnia magát, ha bántották, és bulémiához folyamodnia! De mi könnyen beszélünk, ne ítélkezzünk, amíg nem vagyunk a másik ember bőrében! Az tetszett nagyon, hogy tudta előre, hogy nagy ember felesége lesz, és azt is sejtette mindvégig, hogy nem lesz soha királyné! Milyen érdekes! Ezért reméltem, hogy álmodom vele, mert ez a mi kettőnk közös vonása, hogy én is mindig előreláttam/látom az életem fontosabb fordulatait, akaratomon kívül.

Lady Di azonban nem jelent meg, hanem reggel, amikor felébredtem, a homályos hálószobában, a szekrényem falán egy női profil árnyékát véltem felfedezni, nem Diána profilja volt, inkább egy mexikói maszkra hasonlított, még nagy fülönfüggőket is viselt, amit a szekrény oldalán lógó bizsus zsákom körvonala hozott létre számára. Mikor széthúztam a függönyöket, akkor jöttem rá, hogy az azelőtt este hanyagul a szekrényajtóra odadobott törölközőm képezett ilyen döbbenetes figurát. Akkor ez valamiképpen mégiscsak a hercegnő üzenete lenne? De hogyan értelmezzem?

Nem próbáltam értelmezni sehogysem, mindenesetre a hétfői gyötrelmes nap után, keddre mintha újjászülettem volna, és ahogy a kiscica egy leejtett papírzsebkendőnek is örül, és azzal is képes félórát eljátszadozni, úgy most én is boldog voltam, hogy kialudtam végre magam, és megadatott nekem az a lehetőség, hogy szerény képességeim teljes birtokában nekiláthassak dolgozni! Este pedig, ha Laci is úgy akarja, megnézhetjük A korona következő sorozatát. 😀 “Szép az élet és én is szép vagyok, szép vagyok/De jó, hogy élek, és én is jól vagyok, jól vagyok
Na én megyek, szevasztok, van nálatok terasztok!” – nem ezt a Padödö idézetet akartam, de sehogyse jut eszembe a másik dalszöveg-részlet 😁