Egyszer régen, réges régen, amikor még aktív, lelkes állatvédő voltam, készítettek velem egy interjút, és akkor csak úgy lazán kijelentettem, hogy imádom a világvége hangulatot! Nem értettem én sem, hogy mit akarok ezzel mondani, és próbáltam gyorsan visszaszívni, kimagyarázni, persze nem lehetett, és akkor inkább szépen megkértem a riportert, hogy ezt vágja ki a szövegből. Meg is tette, mert a jószándék vezérelte. A világválság most itt van, és kiélvezhetem minden percét! Még szilveszteri buli sem lesz! Hát kell ennél világvégébb fíling?! A hivatalos közleményben felfedezni vélek némi ellentmondást, mert a hatóságok sosem figyelnek egész pontosan a részletekre: ahol nem nagyobb a fertőzöttségi arány 3 ezreléknél, ott bizonyos feltételek mellett nyitva tarthatnak az éttermek, de 11-kor be kell zárniuk. Ha viszont csak 11-kor zárnak, a vendégek, hogy érnek haza 11-re, hogy ne sértsék meg az éjszakai kijárási tilalmat? Mert feltételezem az alkamazottaknak, pincéreknek lesz egy hivatalos papírjuk, amivel igazolják, hogy munkából térnek haza. Csak azt nem értem, miért foglalkoztat engem ez a kérdés, amikor vendéglőbe sem szándékozom menni, és pincér sem vagyok?! 🤣

Szinte már megörültem a kutyáim nevében, hogy nem lesz tűzijáték és petárdázás, de utóbbiban annyira nem bízok, mert házibulikat biztos fognak szervezni, és aki hajnali 3-kor szeretne hazamenni, hát az vár hajnali 5-ig, mi olyan nagy cucc? És petárdázni az ablakból is lehet, nem akarok ötleteket adni, de amikor a zsúfolt monostori negyedben laktam, mindig ezzel hozták rám a frászt a szomszédok. Kitárták a kétszárnyú ablakokat, és lőttek csak úgy vaktába a tömbházak belső udvara felé, Didilány kutyám meg csak úgy reszketett félelmében a nappaliban, az asztal alatt. Ilyen szempontból olyan nagy változás nem hiszem, hogy legyen, a felső utcánkban az újgazdagok biztos nem hagyják ki ezt a remek alkalmat, és jó sok petárdát felvásárolnak, legyen bőven tartalék az ünnepekre! De hát miről beszélek, hiszen már minden nagyáruház előtt ott vannak a petárda árusok, miért hülyítik az újságírókat azzal, hogy csak szilveszter napján árusíthatják a pirotechnikai eszközöket?

Azt álmodtam, leteszteltek covidra, és pozitív lett az eredményem. Semmit nem éreztem, semmiféle félelmet vagy ijedtséget, és a nővér se mondott semmit, közömbös volt. Elmentem, továbbálltam, de kicsivel később visszatértem, hogy megkérdezzem, akkor most szabadnapokat kapok-e? Erre az volt a hanyagul nekem odavetett válasz, hogy másnap ne menjek munkába! És másnap pont péntek volt, és akkor számítgáltam magamban, hogy lesz három nap szabadnapom, de jó! Még valami eszembejutott, valami fontos, azért is visszamentem megkérdezni, de akkor már a nővér nagyon türelmetlen és ingerült volt velem, hogy na mi van már megint? De erre az utóbbi kérdésre képtelen vagyok visszaemlékezni, pedig fontos volt a vírus terjedése szempontjából, amit a nővér, úgy tűnt nekem, csak úgy félvállról kezel! Előttem a sorban egy kis pisze orrú nőt teszteltek, s jól felnyomták neki a fülpálcikát az agyáig, hogy felszisszent szegényke fájdalmában, és én közben arra gondoltam, hogy nekem biztos nem fog fájni, mert nekem jó nagy orrom van! És igazam lett, semmit nem éreztem, amikor a pálcikát elkezdte spirálban forgatni az orrlyukamon keresztül a jobb arcüregem irányába. És ez érthető is, hiszen csak álmodtam!

A vasárnapi Maros-parti kutyasétán találkoztunk egy covidon átesett jóismerőssel, azt mesélte, hogy az orra sem csorgott, a feje sem fájt, láza sem volt, nem is köhögött, csak a szaglása és az ízlése szenvedte meg, gyanus volt neki, hogy semmit nem érez, azért teszteltette magát. A testvére, aki igen túlsúlyos, viszont nagyon rosszul volt végig, ő tartotta benne a lelket, és nem engedte, hogy kórházba vitesse magát (pedig alig kapott levegőt, éjszaka le se feküdt, ülve aludt), mert akit egyszer lélegeztetőre tesznek, az nem biztos, hogy élve megússza! – magyarázta. A családtagjai közül egyik sem kapta el, a férje se, a gyerekei se, viszont vele együtt ki kellett üljék otthon a két hét karantént. Mindenkinél másképp nyilvánul meg a betegség, zárta le a beszámolót kedves ismerősünk, mi pedig ezzel is szereztünk plusz infókat a vírussal kapcsolatban, első kézből. Lényeges! Én a séta alatt szorgalmasan szedegettem a nekem tetsző köveket, fehéreket (ezek a legritkábbak), de feketéket (amelyek a vízben szépen csillognak) és szürkéket egyaránt, hogy majd valamit kezdek velük. Télen nem nagyon köt a cement, ezért csak a tavasz beköszöntével érdemes a kőedénygyártást elkezdeni, így hát más ötletem támadt!

Kétféle gyep nő az udvarunkon, az egyik rendes fűszálakat növeszt, a másik fajta pázsit az meg olyan lucérnaféle, mi göndörszőrűnek nevezzük, és az a hátránya, hogy míg a sima fűcsomók átvészelik a telet, ez az utóbbi ősszel teljesen kiszárad, és csak májusban kezd újra kihajtani, a helyét pedig a kutyák kitapossák, jó sárosra, csúszósra. Na ezzel a csupasz területtel, gondoltam, kezdek valamit. Laci már évek óta ígéri, hogy hozat egy szekér követ Dani bácsival, de eddig még nem hozatott, és én nagyon tehetetlen vagyok ebben a kérdésben. Mert ahányszor rákérdeztem, Felhívtad Danit?, mindig azt a választ kaptam: Még nem! Már a Leroy honlapjáról is kinéztem, mennyibe kerül egy zsák udvarra való kavics, de aztán elvetettem az ötletet, mert az szúrná a kutyák mancsát, nagyon éles, szúrós kavicsok azok, olyat pedig, amit a víz simára csiszolt, lekerekített, olyat nem lehet kapni üzletben, vagy én nem tudok róla. Akkor hát “udvari” kavicsművészetre fel! jeligével elindítottam a nagy projektet. Mindig mindenből ki kell hozni a lehető legjobbat! Ha börtönben vagy, akkor tornázz egész nap és olvass! Valahogy rabnak érzem én is magam, amikor a kívánságom nem teljesül, de aztán mindig sikerül kitalálnom valamit, ami a közérzetem helyrehozza.

Egyszer régen, Sarmaságon, az első anyósommal nagyon összevesztem, sírtam, és tehetetlen dűhömben felszaladtam a tömbházak fölötti kukoricásba, és ott szinte önkívületi állapotban, mert annyira kilátástalannak éreztem a sorsom, elkezdtem az agyagos földben egy faraó képét megformálni. Engem is meglepett milyen jól sikerült az arca, a meztelen felsőteste, a sárga föld még a múmiaszerűségét is kihangsúlyozta, egy gondom volt csak vele, deréktól lefelé nem haladtam, sehogy sem tudtam a lábait befejezni. De nekem ennyi épp elég volt, hogy megnyugodjak. Akkor nem volt még okostelefon, hogy lefotózhassam, de nagyon elgondolkoztatott ez a pillanatnyi kézműves tehetségem. Lehetséges, hogy egy üzenet volt az ókori Napistentől, hogy nem hagyott cserben, velem van? Vagy csak egyszerűen annak a jele, hogy az ember felindultságában csodákra képes! Talán ezért nem is kell félnünk a válságtól, mert az új dolgok születéséhez mindig is krizíshelyzetre volt szükség!