Mihail Bulgakov ma 80 éve hunyt el. Egyik kedvenc íróm. Mintha megszólítana, ahogy olvasom, mintha csak nekem mesélne. Most ezzel a bejegyzéssel tisztelgek az emléke előtt.

Ludasmanyi tudta, hogy ha a főzés után még a közösségi oldalra is bekukkant, akkor végképp elúszott a Bulgakov regény hatása. Női sors: ott van három napja a hűtőben a brokkolli, valamit kéne már kezdeni vele, és ott a konyhaszekrényben a csomagolt aszaltszilva, ami arra vár, hogy újlakimama-féle rakottszilvává lényegüljön. Laciférje, akit már nem nevezhet Luciférjnek, mert kvázi kiverte a díszhisztit e poénos név hallatára (hiába na, katolikus!), vasárnapi habitusa ellenére, bement az üzletbe, hogy végre összeeszkabálja azokat a fránya könyvespolcokat, amelyekhez már egy hónapja megvette a hozzávaló deszkát, addig neki pedig ki kéne préselnie magából valami minőségit A Mester és Margarita hatására. Nem mintha valaki kötelezné rá, hanem mert úgy érzi-forma, hogy “megszállta az ihlet” 😜!

Kétszer olvasta a könyvet, először az unokanővére unszolására, aki egy kispetrii nyaralása alkalmával hozta át neki a szomszédból, azzal az ellentmondást nem tűrő felszólítással, hogy ezt muszáj kiolvasnod még idén nyáron! Gyerekként ellenszenves volt neki ez az elsőunokatestvére, az apai nagynénje egyetlen gyermeke, mert mindig oktatni/nevelni akarta őt, lévén hogy rég elmúlt már 25, amikor Ludasmanyi még csak nemrég lépett a tinikorba. Magávalcipelte a szomszédos Almásra, ahol könyvelőként dolgozott, és még arra is próbálta rávenni, hogy a kajákat illetően ne legyen annyira válogatós. Vagy inkább unszonta, kötelezte, kényszerítette, hogy a mellehúsán lévő vastag csirkebőrt is megegye, amitől LM annyira undorodott, hogy szinte kihányta az egész vasárnapi díszebédet, Mihókéknál, ahol Annabell unokanővére albérletben lakott, de igazából családtagnak számított. A cipelést pedig szószerint is érthetjük, mert az almási erdőn keresztül biza voltak olyan pillanatok, amikor az életerős unokanővér kénytelen volt a hátára venni csámpás kis rokonát, ha azt szerette volna, hogy ebédidőben megérkezzenek szállásadóikhoz. Aztán volt ott egy fiatal családorvosbarátnő, akit akkoriban körorvosnak hívtak, akinek a nevére LM már nem emlékszik pontosan, vagy Anita vagy Aletta, ő volt unokanővére legjobb barátnője, mondhatni lelkitársa, aki megerősítette Annabell alapos gyanúját, hogy a 11 éves Ludasmanyika bizony eléggé vérszegény. Ezek után szabad volt neki is vörösbort innia, de csak cukorral és a reggeli teával vegyítve. Volt még egy Mihók-kislánybarinő, akinek a nevére hősünk egyáltalán nem emlékszik már, talán azért, mert nem volt cseppet sem szimpatikus, inkább olyan kényszerbarátkozásféle volt ez is, hogy nehogy a háziak megsértődjenek. Így hát LM egy hosszú héten keresztül együttjátszott egy olyan játszótárssal, akivel egyetlen közös témájuk nem akadt, és akihez az égvilágon semmi köze nem volt. Egyszóval egy borzalmas hetet töltött ott abban a vadidegen környezetben, amely nagyon nem hasonlított a mesebeli Kispetri világához, és még egy könyvet is kapott ajándékba (Caragiale Goe urát magyar fordításban), pedig inkább egy hajasbabára vágyott, amikor a Mitvegyekneked fejezetnél tartottak. De a Mester és Margarita, gyerekes szokásai és “nem szeretek regényeket olvasni” irányultsága ellenére, könnyed és szórakoztató olvasmánynak bizonyult számára.

Másodjára az exférje késztetésére olvasta újra a regényt, mert az dicshimnuszokat zengett róla, de ezúttal a Jézusos és Pilátusos részeket átugorta, nem volt hozzájuk türelme, és annak ellenére, hogy ekkor már kedvenc könyvei közé sorolta, még mindig nem maradt gyakorlatilag semmivel, csak valamilyen jóleső érzéssel. A filmsorozatból pedig, – amit a 2000-es években az oroszok gyártottak, mivel román fordítással nézte, csak keveset értett. Kizáródott tehát a megfilmesített változat élményéből, és exférje is, aki hétvégeken izgalommal várt minden újabb részt, végül csalódottan jegyezte meg, hogy a sorozat nem emelkedik a könyv színvonalára.

Most pedig, harmadjára, amikor egészen véletlenül rátalált a youtube-on a hangoskönyv változatra, lázasan kezdte el hallgatni, egész hétvégéjét erre szánta, hallgatta takarítás közben, este fülhallgatóval, tornagyakorlatok végzése közben, és minél tovább hallgatta, annál inkább kezdett meggyőződni afelől, hogy első két alkalommal semmi fontosat nem értett meg, semmi lényegi nem jutott el a tudatáig, a lelke ennek a könyvnek rejtve maradt előtte. Persze, akkor még nem történt meg vele az a dimenzió-áttörés (vagy a dimenzióközti átjárás hihetetlen élménye), amit egyesek, a családja és az barátai betegségnek neveztek.

Előbb ő maga is annak vélte, lábadozása során, habár lelke mélyén tudta és érezte, hogy nem az! Mivel nincs jobb szava erre, dimenzióáttörésnek nevezi, és ez alatt azt érti, hogy megnyílt számára egy csillagkapu, egy láthatatlan átjáró, amely révén lehetőséget kapott egy másik, párhuzamos világba való betekintésre. Istenem, hiszen a regénybeli költő, Iván és a Mester is ugyanerre a sorsra jutottak, ugyanezzel a dilemmával küszködtek, ami őt is egy jóideig meggátolta abban (legalább kemény tíz esztendeig), hogy magárataláljon, és megértse az összefüggéseket! Micsoda felismerés! És most ez a remek regény hozzásegíti ahhoz, hogy felfogja: minden igaz volt, és az a fantasztikus dolog, amiben része volt, isteni ajándék, amely csak keveseknek adatik meg!