Dédmamám halálára/rendhagyó önéletrajz,

amely az üknagyszüleimig nyúlik vissza…

(azt a hárászkendőt azért megtartottam volna… biztos jó egyenesen tarthatta a hátgerincet!)

Ezelőtt pontosan 63 éve, ezen a napon hunyt el a képen látható dédnagymamám. De ez rajtam kívül olyan sok embert nem hiszem, hogy érdekelhet, az viszont talán érdekes lehet, hogy én milyen gyökeres fordulatok árán juthattam ide, ahol most vagyok! Húshagyó kedden történt. Hozta ki reggel a guzsalyt a lakószobából, hogy tegye félre, mert azon a napon tilos volt fonni, és az ajtóban összeesett. Anyám és nagynéném nagyon szerették, és meglepő módon az édesnagymamám is, aki neki a menye volt. Pedig ez a Zsuzsi mama – mindketten Zsuzsik voltak, lehet azért is értették egymást – nagyon szabadszájú volt. És hamar felpaprikázódott, akárcsak én. Egyszer meg is mondta neki a szomszédasszonya, N. Érzsi: Jaj, mi lesz magával Zsuzsi néném, amikor maga olyan szókimondó! Ki gondozza el magát?! Van nekem egy jó menyem! – ez volt a dédmamám frappáns válasza, de nem is kellett őt elgondozni, mert húshagyó kedden, ami március 5-dikére esett akkor, reggel megütötte a szél, estére meghördült (kómába esett valószínűleg), és este, mire 9-et ütött az óra, már meg is volt halva. Hamar ment, szép halál, nem kínoznak hónapokig a korházban idegenek, akiktől viszolyogsz, nem vagy a terhére a hozzátartozóidnak. Én is ilyen halált szeretnék! Nem tudom, hogy ilyen lesz-e nekem kimérve vagy sem, de amikor hetedikes koromban a Fekete tengeren diáktáborban voltam (akkor még csak tengernek hívtuk, mert más nagyvizet nem ismertünk), egy cigányasszony jósolt nekem Konstancán, a kaszinó előtt, azóta se felejtettem el annak az épületnek a grandiózus formáját, meg azt a tengerparti sétálót. Azt jósolta: jó ember vagyok, de néha nem tudom türtőztetni magam, és 72 évesen fog érni a halál. Zsuzsi öregmamám pedig pont 72 évesen szenderült jobblétre. Már akkor kicsit elgondolkoztatott ez a dolog, ezt a március 5-dikét pedig most tudtam meg, amikor nemrég otthon jártam. Anyám csak úgy kérdezetlenül elmondta. Nekem egyetemista korom óta gondom volt ezzel a március 5-dikével, mert egyik legjobb barátnőm, Mimi ezen a napon született, de mégsem, mert 6-dikán, csak én jegyeztem meg úgy, hogy ötödikén, meg aztán volt egy barátom, aki meg pont 5-dikén. Most már van egy kedvenc kortárs íróm is, aki ezen a napon látta meg a napvilágot, úgy hogy boldog szülinapot neki :).

Zsuzsi dédim fiatal házasként (a hárászkendő itt is rajta van!), dédnagyapám pedig Nagy Bálint volt. 50 évesen önként vált meg az életétől.

A rendhagyó önéletrajz pedig abból állna, hogy vajon a sors milyen fordulatai hozzák el azt/járulnak hozzá, hogy egy olyan ember, akinek valószínű jobbágyok lehettek a felmenői, egy kicsi faluból elindul, egyetemre megy, majd rádiós lesz, most meg itt ül egy osztrák gép előtt Vásárhelyen, és blogot ír. Ez a rövid változat, kicsit bővebben meg így hangzana:

Volt egy György Pista nevű vidéki egyszerű ember, akiről azt tartották, hogy csepükötővel kereste a vagyont, aki 1849-ben született, december 16-dikán, pont azon a napon, amelyiken kereken 165 évvel később, 2014-ben, Didilány kutyám meghalt (valószínűleg szívinfarktusban). 1874 május 12-dikén (majdnem a szülinapomon 😉) feleségül vett egy Sólyom Erzsébet nevű szintén újlaki lányt, aki 8 évvel volt nála fiatalabb, 1857 november 19-dikén született, ezért Erzsébetnek keresztelték, hogy egyszerre letudják a neve- és születésnapját. Vicceltem, akkoriban nem is tartották a születésnapokat, inkábbcsak a nevezetesebb névnapok ünneplésének volt hagyománya. Aztán ők ketten megemberelték magukat, és felvették a csepükötőt, és megvagyonosodtak. Született egy lányuk 1885-ben (kerek évfordulója lesz idén),- nem tudom hányadik gyerekként, mert összesen hat volt nekik – György Zsuzsánna, a szóbanforgó dédmamám. Akiről annyit meséltek nekem, és akinek ma van a halálának az évfordulója. Boldog évfordulót! Miért ne lehetne ünnepelni, hiszen a vallásos kifejezés szerint is megboldogult! Aztán ez a Zsuzsánna ment hozzá 1902-ben terhesen (na tessék! még egy hasonlóság!) ifjabb Nagy Bálinthoz, akivel nemzett két gyereket, nagyapámat és Borica mamát, aki a megtévesztésig hasonlított az anyjára. (Az a csecsemő, akivel terhes volt, sajnálatos módon pici korában meghalt.) Ezért volt nekem mindig az az érzésem, hogy ismertem a dédmamámat, mert Borica nénémmel azonosítottam a fényképek alapján. Gazdálkodtak ügyesen, mert a Nagy család is módos család volt, azt írták be a nagyapám keresztlevelébe, hogy az apja kisbirtokos. Az öreg György Pista aztán 84 éves korában halt meg, 1934-ben, pont azelőtt pár hónappal, hogy az anyai nagynéném, az ő nagyobbik unokája megszületett volna. Zsuzsi mamám (a György Zsuzsi menye) állapotos volt éppen Bözsivel (aki később lebénült), amikor üzenték, hogy rosszul van, és septiben szaladtak le az alsó utcára, hogy búcsúzhassanak el tőle, mert régen így mentek a dolgok. Nem az ápolónő telefonál az otthonból, és közli tárgyilagosan, hogy sajnos hozzátartozójuk elment, nincs többé (mert kíméletesen fogalmaz! benne van a protokollban!), megkezdhetik az előkészületeket a temetésre. A családi legenda szerint száz hold földet hagyott a hat gyermekére, amelyek közül Zsuzsi dédim volt valamelyik középső. Azért tudom, hogy nem a legkisebb volt, mert a legkisebbet én is ismertem, 77-ben halt meg, és az alsó utcán lakott, valószínűleg abban a házban, ahol az apja, György Pista meghalt. Nagyapám és nagymamám is csak négy osztályt jártak ott helyben, és utána befogták őket a mezei munkára.

A György Zsuzsanna dédmamám keresztlevél másolata, az augusztus 7-dike is mindig olyan jelentős dátum volt számomra, pedig csak most tanulmányoztam át tüzetesebben ezeket a kivonatokat, megvan az összes az ükszülőkig visszamenőleg. 1943-ban állították ki, az akkori lelkész, Szabó Pál írja alá, akinek a sírja az újlaki templom előtt áll. Ebből a másolatból az is kiderül, hogy akkor éppen Molnár Gyula volt a faluban a lelkész, és Kelemen Erzsébet meg a szülésznő! A keresztszülők nevei: Ungur János és Schill Viktória. Sose hallottam ilyen nevekről Újlakon, fura.

Ami a nagymamám szüleit illeti, az ő anyját Nagy Ilonának hívták (ő is Nagy, gyakori vezetéknév ez a Nagy név, tehát a véletlen egybeesés nem annyira említésreméltó), olyan tiszta volt mindig a köténye, mint a harmat, és kémeri volt. Oda ment érte a dédnagyapám Kelemen B. Ferenc, aki írástudatlan volt, és a falut se nagyon szerette elhagyni, ezért nagy erőfeszítés lehetett számára ez a leánykérés!. Csak a Pokoltóra járt, a Magura tetejére, fűzfavesszőt hozni, abból fonta a szakajtókosarakat. Mert mindennel fogózott, ahogy a lánya, édesmamám mesélte volt, hogy ő se legyen utolsó a faluban. Ezért a lányát, mamámat, szépen férjhez is tudta adni egy “jómódos gazda” fiához, a nagyapámhoz, Nagy Jánoshoz. (Aki a szóbanforgó dédmamám fia volt, de feltételezem, hogy ez a kontextusból már kiderült) Ez volt az a dédapám, aki 62 évesen kijelentette, hogy ő többet a faluból ki nem megy, csak a Fogadósi kútra meg vissza. Hát ahhoz képest én elég messzire eljutottam 50 éves koromig, Amerikába, Indiába, és onnan meg vissza. A véletlen fordulatoknak köszönhetően, amelyek, jóltudjuk, nem is léteznek.

Most pedig, mivel ez egy generációkra visszanyúló önéletrajz lenne, feltevődik a kérdés, hogy mi volt az, ami kimozdította a világot az egyesúlyából/nyugalmi állapotából, és hogy történhetett meg, hogy az én anyám, Nagy Irma, a nagyszüleim második, egészséges gyermeke, egyetemre mehetett, és kvázi értelmiségivé válhatott. Hát mi más, mint a szocializmus és a kollektivizálás! Azt is elkezdték és menetrendszerűen végbevitték kicsiny falunkban, és hogy, hogy nem, nagyapámat ez a történet pont a negyvenes éveiben találta, azelőtt bíró is volt pár évig a faluban, rábeszélték, ráerőltették, hogy kollektív elnöknek lenni menő, erre a posztra ő lesz a legalkalmasabb! Nem akarta, de elvállalta, pedig tudta, hogy a rokonság mind meg fog rá haragudni, amikor rá kell vennie őket, hogy a sok jószágjukat meg a földjüket kötelező módon, márpedig maradéktalanul szolgáltassák be a közösbe! Így is volt, és ez nagyapót nagyon megviselte, 47 éves kora után mind csak betegeskedett, a szívével, a tüdejével, az idegeivel, 61 évesen nyugdíjazták, mert súlyos szívbetegséget állapítottak meg nála. S azután már csak 9 évecskét élt, és idegei felmondták a szolgálatot! Értitek ugye?

És akkor, az ötvenes években, jött az a hullám, hogy a falusi gyerekeket egyetemre küldték, anyám, Irma is egy nyáron át tanult/magolt szorgalmasan egy kárásztelki barátnőjével közösen (ami azt illeti szintén Irma nevezetű), akinek az apja szintén kollektíva elnök volt ott náluk a községben, de fogadjunk, hogy ő nem roppant bele! Mert csak a mi fajtánk ilyen beleroppanós! 🙂 És ősszel mind a ketten bejutottak Bukarestbe a fináncra. Ez kb 59-ben történt, akkor szűnt meg a Bolyai Egyetem Kolozsváron. 64-ben, talán, kedves anyám/anyukám sikeresen elvégezte az egyetemet, később leállamvizsgázott, és Váradra helyezték. 66-ban megismerkedett apámmal, aki a havere/jóbarátja/cimborája esküvőjére utazott Újlakra, szinte le is maradt róla (mert a lakodalmasokat szállító buszt utolsó percben érte el), s akkor én meg sem születek! 67 nyarán összeházasodtak, és Kolozsváron telepedtek le. 68 májusában én mégis megszülettem (hála a dekrétnek!), nem kaptak lakást, anyu mind sírt, sírdogált, biztos szülés utáni depressziója lett (mondanánk most), apámnak felment a cukra, na akkor jó, mondta, költözzünk Újlakra! És lőn.

Így tehát én mint falusi kislány nevelkedtem, mikor kérdezték hol születtem, az a Kolozsvár olyan távoli nagyvárosnak tűnt nekem, mint mondjuk ma Párizs lenne (de még távolabbi, mert ma már oda is olyan könnyű eljutni!). És mivel egy jó osztályba kerültem Somlyón, ahol mindenki egyetemre készült, hát én is készültem, mire másra készülhettem volna, mint a mérnökire. Mert a fél osztály odament. Nem nagyon voltak opciók, orvosi, kémia szak, ilyesmi (a kémiát meg sajnos nem értettem annyira😜, de úgy általában véve nem is voltam a liciben jótanuló, csak amolyan közepes). 1987-ben sikerült mégis bejutnom Kolozsvárra, második próbálkozásra, 6,67-es átlaggal, és amikor boldogan elújságoltam a kedves nővérnek, akihez zongoraórára jártam, eléggé hüledezett, hogy ilyen alacsony jeggyel is be lehet jutni egy felsőfokú intézménybe?! Az apácák más világban éltek akkor (is). Elvégeztem az egyetemet, 92-ben, és mivel Kolozsváron akartam maradni, az első utamba kerülő álláshírdetésre jelentkeztem. Az meg (pech-hemre vagy szerencsémre) épp az újságírás területén volt. Nekem is kedvezett a fordulat, mert ha nem lett volna rendszerváltás, akkor most tervezőmérnök lennék. Szóval két fordulatra volt szükség, nem is, mert háromra: először az ükapám kellett feltornássza magát a jobbágysorból, aztán a nagyapám kellett egyetemre küldje a lányát a(z ebből a szempontból) számukra kedvező körülményeknek köszönhetően, utána pedig a 89-es változások révén, magamnak kellett kihasználnom azt a helyzetet, hogy a friss demokráciaban (rengeteg) újságíró(k)ra volt szükség. Hát így alakult a sorsom. Végülis korábban kezdődött mindez, azzal, hogy az 1400-as években Gutemberg feltalálta a nyomdát, így az írástudás és az olvasás széles körben elterjedhetett, a tudás megszerzése nem volt már csak a felsőbb rétegek kiváltsága. Így aztán fokozatosan eljutott hozzám is az iskolázottság lehetősége. Jobb kifejezést most nem találok. Talán a negyedik áttörést pedig az internet jelentette, mert ezáltal boldog, boldogtalan (meg az olyan, mint én) blogot írhat! 🤣 Hát nem találjátok csodálatosnak ezt a viszontagságos sorsot (Isten kifürkészhetetlen útjait), amelyet csak ma tudatosítottam magamban, a dédmamám halálának évfordulóján?

Ja és még volt egy dolog, elég furi! Még Kolozsváron éltem, a 2000-es években talán, egy éjszaka megjelent nekem álmomban, és így szólt: Tudod, hogy te vagy az én reinkarnációm! Majdnem fordítva írtam, hogy ő az enyém, ami nem mást, mint az idő visszafele való csörgedezését jelentené! De ha azt vesszük, hogy a keleti bölcsek szerint nincs is idő, akkor talán ez is lehetséges! A kedvenc dédim képe (olyan idegen nekem ez a szó, hogy dédi) akkor is ott függött a nappalink falán, ahogy most is a konyhában, kicsit felnagyítva, így hát talán érthető, hogy miért álmodtam vele! Ahogy nézem a megsárgult fotót (valószínűleg “buletinkép”), nincs kizárva, hogy bennem él tovább, akár a reinkarnációja is lehetek. Főleg, hogy ezzel a meg nem szűnő hátfájással már én is dédmamának érzem magam. 😊😜

Ha most így sulykolnám én is a ruhát, talán jobban fájna a hátam. A magyar etnográfiai múzeum képe, de írja rajta is, úgy hogy használhatom gond nélkül. Remélem.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s