Több mint 15 éven keresztül szoros kapcsolatban álltam egy kortárs román íróval, aki megpróbálta az ízlésemet csiszolgatni és a műveltségemet fejleszteni, bővíteni. Sokat köszönhetek neki, sok jelentős világirodalmi művet elolvastam az ő ajánlására, de Sylvia Plath csak most került a kezembe! Ő valahogy nem csípte a női írókat, talán irigységből, talán mert egy női író érzékenyebb szálakat tud rezegtetni, amire egy férfiíró nem mindig képes, és amitől a férfiírónak aztán felmegy a cukra. Emlékszem, amikor Elfriede Jelinek 2004-ben megkapta az irodalmi Nobel díjat, akkor megvette ő is gyorsan a Zongoratanárnő című kötetét, amit sebtibe lefordítottak románra, egy éjszaka alatt elolvasta, és másnap reggel megjegyezte, hogy szar! És hogy a Nobel díjat is trendek szerint osztogatják. Rég nem volt nő? Na akkor most legyen egy! Délafrikai se volt soha? Na akkor jövőre egy afrikai fekete író lesz a nyertes! Politika az egész, hangoztatta, s mivel nem kedvelte a női szerzőket, hát Sylvia Plath is kimaradt az életemből. Nem is hallottam róla… mostanáig!

Most viszont, mivel az íróval való párkapcsolatom pár éve megszűnt, mondhatni csúfos véget ért (de azóta már feldolgoztuk mindketten ezt a traumát, és egész jó szakmai meg “családi” kapcsolatot ápolunk), más úton próbálom fejleszteni magam. Amikor már egészen világossá vált, hogy hamarosan el fogunk válni, egy este keserűen kifakadt: Meg kellett volna tanítsalak hegedűlni! Akkor nem értettem meg ezt a különös megjegyzést, mert mi köze a hangszernek a mi viszonyunkhoz! De most már tudom: minél műveltebb valaki, annál árnyaltabban fogja fel a körülötte lévő világot, és talán a széles látókör bölcsebb döntések meghozatalára is ösztönöz! És utólag azt is megértettem, hogy ő is képes egészen érzékeny húrok pengetésére és nemcsak a hegedűjén. De valahogy mi nem tudtunk összehangolódni! A karma az oka!

Na szóval elváltunk, és nekem más információforrás után kellett néznem! Összejöttem egy ifjú könyvkereskedővel és egyben kiadóval, aki halhatatlanságra vágyó királyfiaknak (és királylányoknak) a köteteit jelenteti meg, saját költségükön. Már ettől felcsillant a szemem, hiszen 19 éves korom óta, amióta Feketefiú visszautasította a szerelmem, titokban arra vágytam, hogy író legyek! Akkor még a blog szót nem ismertem, mert ha ismertem volna, akkor blogírónak készültem volna!  Ahogy ezzel a fiatalemberrel összebarátkoztunk (úgy értem a könyvessel), máris megszállt az ihlet, és mindenféle jó vagy kevésbé jó blog- és könyvírási ötleteim támadtak. De nagyon kezdek elkanyarodni Sylvia Plath-tól…

Visszatérve, a könyvesbolt és antikvárium is nagyon alkalmas hely arra, hogy az ember némi műveltségre tegyen szert, de azért nem árt, ha van valaki, aki kalauzolja az olvasnivalók terén! Könyvmilliomos lettem, mondhatni, naponta – számomra sok új – régi könyvek között böngészhetek, már bejött hozzánk Szerb Antal Magyar irodalomtörténeti kötete, amelyből a klasszikusok egészen más arcát ismerhettem meg, pl. azt hogy Jókai mennyire gyerekes volt, és talán ezért tudott úgy lelkesedni mindenért, és egyszusszra 60 oldalnyi szöveget papírra vetni csak magáról a Vaskapuról. Megtudtam, hogy pályázat útján született a könyv, az Erdélyi Helikonnál pályázott az én kedvenc Szerb Antalom (csakúgy mint akármelyik mostani ifjú titán), amikor még senki nem sejtette, hogy ő lesz a Pendragon legenda nagy írója (Közben utánanéztem, hogy a regény ugyanabban az évben, 1934-ben jelent meg! Ennek az irodalomtörténeti adatnak, adaléknak még aprólékosabban utána kell járnom!) Aztán bejött Beöthy Zsolt kétkötetes Képes magyar irodalomtörténete is, két vaskos kötet, még régebbi irodalomtörténeti kiadvány, igazi nagy kincs! Ha ezeket mind elolvasom, vehetem úgy, hogy negyedrészben kijártam a bölcsészkart. (A kortársakhoz nem jutottam még el, lehet majd 80 éves koromra utolérem magam!)

De hiába állt rendelkezésemre a szakirodalom, mégis úgy éreztem, nagyon elkelne egy kis szakszerű irányítás. Mert egy előadás alatt többet kaphat az ember, mint évek során szerzett összes olvasmányélménye által! Ez akkor tudatosult bennem, amikor a tavalyi Vásárhelyi Forgatagon a színház sátrába egy évadnyitó rendezvényre beültem. És akkor ott rögtön eldöntöttem: megkérem Albert Máriát, engedje meg, hogy járjak az óráira. És itt jön a találkozásom Sylvia Plath-tal!

Az órák egyikén a fiatalon elhunyt írónőnek Gipszben című versét elemeztük, beszéltük meg, és kiderült, hogy Mari diákjai mind olvasták Az üvegburát, csak én nem.  Egy ideje azt is tudom, hogy ha valamire nagyon vágysz, valami után nagyon áhitozol, akkor a körülmények azt a kezedre játszák! Ez történt Sylvia Plath és az én esetemben is: a héten bejött egy kiselejtezett családi könyvtár, és ott lapult a könyvek között Sylvia üvegburája! A könyv egészen jó állapotban volt, meg voltam győződve, hogy az illető családból senkisem lapozta fel. Csak egy nagy H betű éktelenkedett a címoldalán, golyóstollal firkantották oda, nem tudtam kitörölni, hát belenyugodtam, elfogadtam, hogy ez az idő szimbóluma, és megerősítette bennem, hogy minden nagytalálkozás csak idő kérdése! Úgyhogy most Sylviát olvasom, ezt az önéletrajzi regényt, aminek megjelenése után az alkotó nem látta érdemesnek az életét továbbélni, úgy érezte: kiadta magából, amit kiadhatott, megengedte a gázt, és elszántan a sütőbe dugta a fejét! Bár inkább a homokba dugta volna! Keresztnevén említem, mert olyan kedves lett nekem, mintha régi, közeli ismerősöm lenne, és úgy érzem, mintha csak nekem mesélné a saját élettörténeteit. Még a fiatalos hangját is vélni hallom!

Ha már egyetlen órájára se járhatok Marinak (lehet csakis azért kellett nekem a művészetire járnom pár előadás erejéig, mert Sylvia akarta magára felhívni a figyelmemet!), akkor is sokat nyertem azzal, hogy Sylvia Plath-ot megismerhettem!