hogy felfigyeljenek rád! Hogy legalább egy napig te is a figyelem központjában lehess! Tudta ezt jól Isti is, a Posta utcai kis csavargó, aki az éjjel felkötötte magát! Megrendültem természetesen, mert tegnap láttam utoljára az eltévelyedett lelket, jött az üzletünkbe, mint rendesen, cigit kunyerálni. De amikor én ott vagyok, voltam, akkor sose a cigit kérte, mindig valami lehetetlen könyv iránt érdeklődött, amiről tudta, hogy úgysincs meg. Rejtő köteteinek első kiadását kérdezte, meg, hogy nem került-e be véletlenül az antikváriumi kötetek közé a Trónok harca sorozat könyv változata?! Tegnap pl afelől érdeklődött, hogy nincs-e véletlenül régi képkeretünk? Persze ő is tudta, hogy én is tisztában vagyok vele, hogy másról van szó, de azért mindig eljátszotta ezt az ártalmatlan kis sunyi szerepet, és előtte meg utána illedelmesen köszönt, viszláttal búcsúzott.

Hallottam róla, lehozták a román helyi lapok, hogy valami “irredenta” szöveget festett fel egy marovásárhelyi főtéri épület falára, amiért letartóztatták. Akkor is sikerült magáravonnia a figyelmet egy kis időre, de úgy tűnik, nagyon hamar elfelejtették, szabadlábra helyezték, nem kapott elég sajtóvisszhangot az eset, és ez őt nem elégítette ki, talán még fel is bosszantotta! Többre vágyott! Igazi diadalra! A nagymamájával élt, tengődtek ketten a kevés nyugdíjból, nem jutott pénz cigire is! Azt már kunyerálni kellett! Aztán a nagymama váratlanul tavaly meghalt, természetes úton, persze (habár azon se csodálkoztam volna, ha erőszakos cselekmény áldozata) és Istike elesett attól a csekély jövedelmi forrástól is, amit a nagyanyja biztosított. Próbált munkát keresni, de az ezer lejes fizetés nem volt elég vonzó számára. Ő biza ennyi pénzért még a házból se jön ki! – ezzel hencegett legutóbb Laci-páromnak. És továbbra is az utcán tengett-lengett. Sokszor olyan fontoskodva sietett valahova, mintha tényleg halaszthatatlan dolga lenne.

Azt mondták az utóbbi időben lecsendesedett, nem randalírozott, a boltunk cégérét se verte le csak egyszer, még a rebellis időszakában, amikor Laci-férjem megtagadta tőle a szál cigit. A kicsi vézna fiúból időközben köpcös fiatalember vált, gondolom a rendszeres étkezésnek meg sörözésnek köszönhetően, hiszen egy ideje volt barátnője, egy szerény, komoly kislány, akit mindig sajnáltam, hogy egy ilyen alakkal hozta össze az élet. De azért az üzletünket továbbra se kerülte el, márcsak azért sem, mert útbaesett neki a főtér felé, hisz a szomszédjában voltunk! Tegnap is pontosan öt órakor érkezett, a szokásos időben, amikor már úgy számította, hogy engem nem talál ott. Megint illedelmesen köszönt, és ahogy az előbb említettem, a régi képkeretek iránt érdeklődött. Laci meg se várta, hogy dadogva befejezze mondókáját (mindig dadogott az én jelenlétemben), rávágta sietősen: Nem Isti, mondtam, hogy nem! Isti számított a reakciójára, ismét illedelmesen elköszönt, kicsit bele is pirult, de nem nézett ki ittasnak és különösebben letörtnek sem látszott. Én is, talán sejtve a rosszat, ezúttal, szokásommal ellentétben, normálisan fogadtam a köszönését, máskor mindig ingerülten tettem. Három órával később a barátnője, munkából vagy inkább suliból hazaérve, holtan találta.

A hátborzongató az ebben az egész történetben, hogy aznap olvastam Tóth Krisztina Árnyék a falon cmű novelláját, nyugtalan lettem tőle, tudtam, hogy előrevetít valamit, valami nagyon nem jót.