Én nem a várat, inkább a Fogarasi hegyet akarom látni! – jelentettem ki Szándunak, mert gyerekkoromban, amikor nekem nagyapó a Fujja a szél a Fogarasi hegy című nótát tanította, azt hittem, az csak itt van a közelben a mi Maguránkon túl… Ez volt az első dal, amit tőle tanultam, óvodáskoromban: “Járnék hozzád babám, de nem lehet/Járnék hozzád, de rövid az idő/Isten veled régi volt szerető!” Még ma is beleborzongok, ha felidézem! Van ebben valami időutazásos időeltolódás, valami “jövőre jobb lesz a tavaly”-szerű, és valahogy az én szerelmi időeltolódásom van benne, az idősíkok összemosódása.

Bárhogyan írom, és bármiről írok, csak románul legyen! – kért meg Szándu azon a háromnapos közös téli nagyutazáson, és én nem voltam rá képes megírni, még magyarul sem! Szándu barátom nem nacionalizmusból kért erre, csupán azért, mert a google fordító cseppet sem megbízható. A három nap alatt csak annyi időre váltunk el egymástól, amíg a mosdóba mentünk vagy tisztálkodtunk, én a spiritualitásról, az isteni gondviselésről, és a teremtéselmélet valódiságáról, az ezotéria tanainak igazáról próbáltam őt meggyőzni, ő meg engem az evolucionizmusról és implicite az ateismusról. Ő persze, egyetemi tanár lévén, sokkal felkészültebb vitapartner volt nálamnál, én csak a belülről jövő érzelmeimre, az ösztöneimre és – mint kiderült – a szerencsémre  hagyatkozhattam, mert a szellemek és a túlvilági lények meg az őrzőangyalok ezúttal sem hagytak cserben :))

A beszélgetés Kolozsváron már a kocsijában elkezdődött, a buszmegállótól hazafelé a lakásáig, és így ment ez végig, amikor a konyhában ettünk, amikor este ágybabújtunk, éjjel kettőkor a poligámia versus monogámia kapcsán mesélte, hogy az evolució során miért örökítették nagyobb eséllyel tovább a génjeiket azok a férfiak, akik legalább három évig meg tudtak maradni egy nő mellett (Hogy ne hagyjam nyitva a kérdést, és ne kelljen a neten keresgélnetek: hát azért, mert három év alatt a nő felnevelhette a férfi segítségével és annak védelme alatt a közös gyermeket, aki kvázi önállósult ezévek alatt, de ha hamarabb elhagyta, az egyedülálló kisgyerekes anyának kevesebb esélye volt életbentartani kicsinyét). Én mindent próbáltam rögzíteni, észben tartani, megjegyezni a sok tudományos elméletet, barátom mesélt a Darwin és a Wallace közötti vitáról, viszályról, hogy próbált Wallace a darwini elméletek ellen harcolni, az evolucionizmussal szembeszállni. Hogy hozta fel ellenérvnek a pávatollat, amelynek semmi értelmét, vagy csupán esztétikai értelmét látta az evolució során, hiszen az semmi gyakorlatias célt nem szolgál, azonkívül, hogy szép, és ezzel a kérdéssel egy megoldatlan feladat elé állította, és további töprengésre késztette az emberiség fejlődésének titkait boncolgató nagy gondolkodót. Aztán hogyan csapott a homlokára Darwin egy szép napon, amikor felismerte, hogy a párválasztásban játszik szerepet az a nyavalyás pávatoll, ami neki annyi felesleges fejfájást okozott, hiszen a tojó azt a hímet választja, amelyiknek a legszebb a farkdísze! És akkor annak a pávának van esélye, hogy utódot nemzen, amelyiknek szebb a farka 🙂  Ezek a nőstény madarak is mennyire nők! :)) És aztán Szándutól megtudtam, hogy Wallace is felfedezőútra indult, de nem járt szerencsével, mert elsüllyedt a hajója. Na mondom, látod? Ha az Isten nem akarta volna, hogy Darwin előremozdítsa a tudományt, akkor az ő hajói süllyedtek volna el! De az Isten, akinek útjai kifürkészhetetlenek, Darwinnak adta meg az esélyt, hogy Galápagos-szigeteire eljusson, és onnan haza is térjen, és megírja a világ talán legolvasottabb könyvét, A fajok eredetét, amely állítólag már a Biblia olvasottságát is felülmúlta.

Aztán beszélt nekem Szándu a legújabb agykutatásokról, amelyek során felfedezték, hogy nem igaz, hogy annyi agysejttel, neuronnal maradunk, amennyivel születtünk, mert az utazások révén az emberi agy úgymond felfrissül (ezt most én fogalmazom így), és új agysejtek, bizonyos neoneuronok keletkeznek. (Lehet nem pont így hívják őket, dehát mit vártok egy kontár újságírótól? :)) Erre nekem felcsillant a szemem, s mondom: Ezt már a Darwin apja is megállapította annak idején, amikor az öt éves vándorlása után hazatérő fiát viszontlátta, így kiáltott fel: Jaj, fiam, még a fejed formája is megváltozott! Olvastam az élete történetét, készültem erre a találkozóra! Ezen aztán Szándu jót nevetett, és kijelentette: nagyon szeret velem utazni, és eszmecserét folytatni! Én olyan szórakoztató és mulatságos vagyok!

Azt mondta, mint biológus, szereti az állatokat, és védi a fajokat, és a fajváltozatosság védelme elsőrendű feladata, de néha bizonyos szárnyasfajokat, mint a csirke, azért a saját fajfennmaradása érdekében bizony előszeretettel elfogyaszt! Persze a véleményünk itt is nagyban eltért!!

Fogarasra való indulásunk előtt, Fogaras az ő szülőföldje, betértünk a Hasdeu diákkampuszba ebédelni, ott egy nagyon jó kantin működik, amikor a húgommal annak idején ottlaktam, ott is laktam (három helyen leledzettem diákéveimben: Carmina orvosis barátnőm, volt osztálytársam bentlakásában, amit klandesztin használtam még egy hónapig az egyetem elvégzése után is, a Marasti téri mérnöki bentlakásban, hivatalosan, és nemhivatalosan még a húgomnál is a Hasdeu-ban, aki a BBTE hallgatója volt), még nem létezett a menza, vagyis akkor renoválták, és úgy tűnik profi munkát végeztek, mert most nagyon korszerű! Finomat ettünk, ott is végig beszélgettünk, és a magnó is végig vételezett az edénycsörömplés közepette, aztán amikor útra készen álltunk, és már jöttünk le a lépcsőn, és a járdán indultunk volna a kocsink felé, észrevesszük, hogy tömörülés, csődület van az egyik parkbéli sétány mellett. Közelebbmentünk, s akkor látjuk, hogy Hasdeu-nak a mellszobrát leplezik le éppen, és pont amikor odaértünk, akkor lebbentették le róla a fehér leplet. Ott volt egy ismerősöm is, egy magyar egyetemi oktató, s elkezdett mentegetőzni nekem, mintha szégyellné, hogy ő is odatévedt, hogy hát csak tiszteletből a román kollegák iránt, mert meghívták, nem akarta visszautasítani őket, de “már itt e vagyok, sok a dolgom”, s elhúzott. Nem sokat maradtunk mi sem, beültünk a kocsiba, és akkor Szándu elkezdett mesélni Hasdeu-ról, aki egy híres román orvos volt, kutató, ezért is neveztek el róla diáknegyedet vagy városrészt tulajdonképpen, de amiután a 18 éves, tehetséges költő lánya, Iulia meghalt, nem tudott sehogyse belenyugodni, és elkezdett spiritizmussal foglalkozni, szeanszokat rendezett, hogy megidézze a szellemét. Na mondom, látod, Hasdeu is velem tart, onnan túlról üzen, ő irányította errefelé a lépteinket, azért kellett nekünk pont a szoboravatás pillanatát elkapnunk!

Aztán harmadik ízben is engem erősíteni látszottak a túlvilági lények: az úton – annyira jó volt Szánduval utazni, egy ilyen felvilágosult szuperértelmiségivel, aki elsőkézből kapja a kutatás legújabb eredményeit, és azokat tovább is viszi, még ha szkeptikus ateista is, aki a fősodrású tudományt képviseli – szóval az úton, egy ponton román folkzenét kezdtünk hallgatni, és egyszercsak egy számomra ismeretlen Tatiana Stepa nevű énekesnő dalát indította el a Daciája CD lejátszóján: Da doamne iarna, adj istenem telet! – hát ez nagyon aktuális volt már 2015-ben is, nagyon enyhe és télicsapadékmentes volt az az év is, de nem ezért hatott meg a dal, hanem mert nagyon szép, és az énekesnő hangja annyira tisztacsengésű. Amikor lejárt, egymásranéztünk, és egyszerre mondtuk, a megrögzött ateista és az istenhívő: Ezt mégegyszer!

Voltunk a fogarasi várban, fényképezkedtünk egy csomót, királyi székben, folyósón, fegyverekkel, páncélosokkal a háttérben, el voltam ragadtatva az egész építménytől, a középkori lovagoktól, a régi nemesi viselettől, és még nem tudom mi volt ott, újra át kéne néznem a képeket, voltunk nála otthon, a szobájában háltunk, ahol a dédnagyapjának a százéves bocskorát őrzi, ami nagyon meghatott, és mutatott egy ősrégi cseréptálat, meg exotikus utazásaiból hazahozott mindenféle óriáspapagálytollat, szülei megvendégeltek, még az útra is felpakoltak mindenféle finomsággal. Aztán harmadnap Szándu hazahozott Vásárhelyre, nálunk aludt egy éjszakát, mielőtt visszautazott volna az egyetemi városba. Itthon is ettünk, beszélgettünk, és szóbajött megint a misztikum, az én vesszőparipám. Szándunak akkor eszébejutott, hogy hiszen ő tartott erről egy előadást az egyetemen, persze tudományos megközelítésből. Milyen kár, hogy nem lehettem ott ezen az előadáson! – sajnálkoztam. Erre előkapta a laptopját, megkereste a powerpoint-os prezentációt, és ott a konyhaasztalnál előadta nekem az egészet, mintha egy népes hallgatóság előtt tenné. Annyira beleélte magát, hogy még az alsó ajka is remegett kissé, akkor szokott ez vele előfordulni, amikor nagyon megindítja az, amiről éppen mesél. Innen tudom, hogy mennyire hiteles szakember, szívvel-lélekkel a tudománynak él, csak éppen nem értek egyet vele minden pontban, én a laikus :))

Lefényképeztem a történelmi pillanatot. Aztán dedikált nekem, akkor még nem volt saját kötete, de társszerzője volt egy egyetemi kiadványnak, és néztem, hogy pont a bölömbikáról írt egy fejezetet (és le is rajzolta a vízimadarat)! Mondtam, ez sem véletlen, mert én a Nagymama-interjú kötetemben is írok a bölömbikáról, de kicsit másképp, úgy ahogy az a régi, újlaki emberek tudatában élt. Ó mennyi közös dolog köt össze minket! – felkiáltással a három nehéz, intenzív kommunikációval telített nap után, végre nyugovóra tértünk, hármasban Lackó férjemmel, Szándu a jobb oldalamon, én középen, Lackó baloldalt, úgy feküdtünk a kétszemélyes hálószoba-ágyban, mint a heringek, bocsánatot is kértem kedves vendégünktől, hogy nem biztosíthatok neki jobb elszállásolási körülményeket, tél lévén a nappalit nem fűtöttük (akkor még fával tüzeltünk). Szándu mentegetőzésemre csak mosolygott, s megint dzsungelélményével példálózott: Légy komoly, aludtam a dzsungelben hat éjszakán át függőágyban! Imádta, hogy az ágyunkat mindenfelőlről könyvek veszik körül, hogy milyen jó érzés a sok író társaságában lenni (mondta ő, aki nem hisz a lélek halhatatlanságában), és elalvás előtt a fülembesúgta: Holnaptól nagyon fogunk hiányozni egymásnak! Én akkor nem vettem komolyan, de másnap este, amikor kocsija távozása után, a kaput becsuktam, egy hóbagoly szállt a szemközti szomszéd kerítésének betonoszlopára. Nem értettem meg, mit üzen, mert én mindenben rejtett jeleket látok, de hogy azelőtt se, és azóta se láttam élőben hóbaglyot, az egészen biztos! A Zorán Hómadár című dala jutott eszembe, azt mind hallgattam napokon át, mert Tatianát nem volt merszem újrahallgatni. Ja és szinte elfelejtettem: ő is, a román folkénekesnő, a túlvilágon tartózkodik, 2008 vagy 2009 óta…

December 15-dikén lesz három éve, hogy ezt a nagyutazást megejtettük, teljesen illegálisan, mert még a rádiónál sem kérezkedtem el, akkor készült ez a “Tarkovszkij fotóm” is, amivel nagy sikert arattam ismerőseim körében. Akkor úgy volt, hogy sorozatot indítok a rögzített anyagból, de aztán nem írtam semmit, megírta Szándu jobban és másképpen, de az én agyamba azért minden beleégett, és most is ott van minden az agytekervényeimben meg a neoneuronjaimban, amik akkor keletkeztek, és csak ott, mert időközben a felvételek is elvesztek. És lehet nem is akarta az én Istenem, hogy bizonygassak semmit a darwinizmus ellen és a teremtéselmélet mellett, nem is vagyok én hivatott erre, de ez a háromnapos mesebeli út, amikor az én számomra az esztendő három napból állt, sőt nem is az esztendő, hanem az emberiség évezredei tömörültek három végtelenül hosszú napba, ez ma is olyan elevenen és fájdalmasan él az emlékemben, mint Tatiana Stepa szívhezszóló dala.

A Fogarasi hegyet sajnos csak az ablakból láttam…