A kripta és a golyóstoll

Szombat, május, csíksomlyói búcsú, itthon csend, béke, és kertészkedés. Amíg Laci-párom ki nem találta ebben a fennkölt hangulatban, hogy füvet kéne nyírni. Pedig a cicák annyira szeretnek lesbenállni a magas fűben, én meg szeretem, ha ők lesbenállnak és boldogok. Mint a Boldogasszony zarándokvonat utasai, akikkel pénteken este találkoztam. Arról is szerettem volna írni, meg arról, hogy hogyan rohant utánam Laci az út közepén az üzletében felejtett telefonomat lóbálva a feje fölött, de akkor túl hosszú lenne ez a bejegyzés. Majd egyszer, amikor ráveszem magam, hogy a csodálatos gyógyulások(m)ről beszámoljak, akkor ezt is elmesélem. Egyelőre most egy másik csodáról szeretnék írni, vagy inkább nevezzük fura véletlennek. Egyszóval próbáltam elviselni a gépzúgást, de amikor felfedeztem, hogy a terasz melletti lila futómat is kíméletlenül lenyírta, akkor elszakadt a cérnám, fogtam magam, felültem a bicajomra, és a rádióstúdióba menekültem. Jó kis nyugis hely az hétvégén, beültem a tele cd-kel és régi magnószalagokkal zsúfolt különirodába, amely a régi kolozsvári novícius időszakomra emlékeztet, és idős, elhunyt kollegáimra. Ahogy bekapcsolom az asztali gépet, megjelenik a facebookon, hogy van egy eseményem, fél óra múlva kezdődik, idegenvezetés a plébániatemplom alatti kriptában. Nem emlékeztem, hogy bejelöltem volna magam erre az eseményre, de annyi minden van, amire nem emlékszem, elhittem hát a facebooknak, hogy én magam nyomtam meg az Ott leszek gombot.  Gyorsan kinyomtattam a részleteket, hogy ha már elmegyek, tudjak róla helyszíni riportban beszámolni, és siettem hátra a parkolóba a bicajért, hogy érjek el időben, még maradt bő 20 percem az esemény kezdetéig. Csak amikor a templom előtt kikötöttem a bicajt vettem észre, hogy nincs mivel írjak. A szabónak nincs ruhája, a vargának nincs csizmája, újságírónak sosincs mivel írnia, nálam ez szinte szabály. A főtéren az egyetlen üzlet, ahol írószert lehet vásárolni az a DM. Szaladtam tehát visszafele, abba az irányba, amelyikből érkeztem, nehogy lekéssem az idegenvezetést, de már nagyon sokan gyülekeztek a templom bejárata előtt. Esküszöm, már többen várakoztak, mint az állomáson pénteken a Boldogasszony vonatra. Hiába na, az embereket mindig is vonzotta a misztikum. Berohanok a német üzletbe, mondom az elárusítónőnek, hogy mi a problémám, azt feleli, csak névreszóló golyóstollak vannak. Nem baj, bármilyen, csak írjon! Odamegyek a körbeforgó kerek polchoz, persze Edith nevű nincs, azzal tisztában voltam, de akármilyen írószert azért mégse akartam venni, még ha nagyon sietek is! Azt mondják, az ösztönös, öntudatlan döntéseket mindig akkor hozod meg, amikor nincs időd sokat mérlegelni.

Nézem. mik vannak, Doru, így hívták a panziót, ahol megszálltam a lovastúra ideje alatt, de azért mégse írhatok férfinevű golyóstollal! Nézem tovább, Lászlót azért vennék, jó lenne majd Lacinak, de nincs, természetesen, de még Ladislau sincs! Rebeca, tetszett nekem régen ez a horrorfilm, és ismerek egy fiatal költőt, aki a kezdetekkor ezen az álnéven publikált. De mégse! Miért vegyem meg, ha már neki se adhatom ajándékba, nem is hiszem, hogy vállalja már azt a régi írói álnevét! Legyen akkor Sára, vagyis Sara! Olyan furcsa érzésem támadt, mintha nem én döntöttem volna. És az is fura kicsit,  hogy Romániában egyáltalán létezik Sara nevű golyóstoll, szokatlan, mert egyetlen román lányt sem ismerek, akit Sara-nak hívnának. Nem volt már időm sokat agyalni ezen, gyorsan kifizettem, még tombolajegyet is adtak, mert éppen tíz​ évet töltött az üzlet (ez itt a reklám helye!), és már rohantam is vissza, indult is az idegenvezetés, a nép már tódult befelé a főutca felőli templomajtón.

Lenn a funerális térben egy reszketeg hangú, örmény származású idősebb hölgy ismertette a kripta történetét, és néhány személyről is mesélt, akiket oda temettek. Sokan közülük örmény kereskedők vagy jómódú civil emberek voltak, mert a kripta bárki előtt nyitva állt, tárt ajtókkal várta azt, akinek anyagi lehetőségei megengedték, hogy itt találja meg végső nyugodalmát. Körben a falban bemélyedéseket, fülkéket alakítottak ki, a koporsó elhelyezése után a fülkét befalazták, és felirattal látták el. A legtöbb felirat latinul van a fedlapokon, ez természetes, hiszen 1700-as, 1800-as éveket írunk. Ahogy ott nézelődtünk, hogy kísértetiesebb legyen a hely, még egy denevér is elszállt a fejünk fölött. Bekerülhetett a szellőzőjáratokon át.  A gyerekek madárkának nézték.

32932625_10216500103885510_9076915163889664_n

Van akinek vörösmárvány fedőlap jutott, van akinek csak közönséges beton, és van, akinek egyszerűen csak a vakolatba vésték az adatait. Sok elhunytnak leomlott a táblája, csak a nyilvántartásból lehet tudni, ki az a 35 előkelő vásárhelyi személy, akit odatemettek az 1800-as évek közepéig. A kriptába való temetkezést a városvezetés 1903-ban közegészségügyi okokra hivatkozva betiltotta, de akkor már a plébániatemplom alá nem temetkeztek. Hallottunk egy Csíki Mártonról, akinek 18 gyereke volt a három feleségétől, két felesége is ott nyugszik az ő fülkéje közelében. Arról nevezetes ez az örmény kereskedő, hogy ő építette az első emeletes házat a Sáros utca elején, amely most is áll. Egy turista, aki tudott latinul, fordította a körülötte lévőknek, hogy “ez a fiatal nő 26 évesen halt meg, egy bizonyos Csíki Gergelynek volt a neje”, Csíki Mártonnak valami rokona lehetett, talán. Miközben mindenki próbált a félhomályban egy-két jó fotót készíteni, idős idegenvezetőnőnk váratlanul kijelenti: És a legrégebbi sír az 1783-ból való, egy bizonyos Farkas Sáráé.

33064922_10216495055639307_35246765078740992_n

Odatolulunk valamennyien a sírfülkéje elé, többszintes a kripta, az ő fülkéje jó magasan van. Nézem, hogy 48 évet élt (a fotómon nem látszik), szinte egyidősek vagyunk. Döbbenetes! És az ő férje is László volt, mégpedig tekintetes úr, Farkas László városi főbíró! Ő mint özvegy hunyt el, egy évet bírt csak ki az özvegységben, férje 1782-ben távozott e világból. (Óh, azok a régi házasságok, amelyek az égben köttettek!) Na, gondoltam, most már tudom, ki szuggerálta nekem, hogy a Sara nevezetű golyóstollat megvegyem. Ma utánaolvastam, és kiderült, nem őt temették ide elsőként, hanem fél évszázaddal korábban, 1732-ben egy Baranyi Mária Magdolna nevezetű asszonyságot, aki a templomot építő jezsuitákat a házábafogadta. Hogy miért mondta akkor a minket tájékoztató idős hölgy, hogy ő volt az első, akit itt örök nyugalomra helyeztek, ez is rejtély a számomra. Lehet Sára asszony odaátról őt is megtévesztette, befolyásolta, vagy erről a szentély alatti kriptarészről volt szó, amelyik látogatható? Mert a jobb oldali része még feltáratlan, oda nem engednek be senkit. Nem ez az első eset, amikor a holtak próbálnak kapcsolatbalépni velem, van még egy pár sztorim, de úgyse hinnétek el! Ha ez így megy, nemsokára szeanszokat vállalok :). Még azt is el tudom képzelni, hogy ő vágatta le Lacival a lila futómat, hogy mielőbbi indulásra késztessen, nehogy lekéssem a túravezetést! És a golyóstollat is miatta felejtettem otthon! Szerencsére a rádiósoknak – ellentétben a régészekkel és a kutatókkal – nem tiltják, hogy higyjenek a halál utáni életben, a szellemidézésben, és az ittragadt kóbor lelkek létezésében. Vagy igen? Mert akkor nyugodtan folytathatom tovább a kertészkedést hátralévő életem során! Csak a zajmentes, kézikaszát kell még beszereznem!

20170903_090112-EFFECTS

Így nézett ki tavaly a futóm, hát idén ez már nem jön össze! :))

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s