Bicajjal Marovécsre

IMG_3722

és persze vissza…

Nagy utazást szeretnél, de nincs rá pénzed? Parkold le a kocsit a garázsban, végy egy kvázi strapabíró bicajt, pattanj fel rá, és indulj világgá! Már Szászrégen után is azt fogod érezni, hogy a világ másik felén vagy! Én pedig már Sáromberkén is azt, ahol az eső utolért, hogy – amint azt szkeptikus apósom szokta mondogatni: Ezt nem lehet végigcsinálni! A gernyeszegi kastély mellett elhaladva azon siránkoztam-sopánkodtam, hogy miért is nem szervezték ezt a kastély-pikniket itt a Teleki kastély parkjában, angol vagy franciakertjében (előbb angol volt, aztán átrendezték franciára, vagy fordítva – az egyik rendezettebb, szabályosabb, a másik szabálytalanabb)!? Az évszázados fákon tanyázó varjak pedig mind az összesen egyetértettek velem, hogy KÁR biza!

Az út jobb oldalán egy úriember feküdt hanyadt, fölötte azt írta a táblán, hogy Bar Terasa, egyértelmű volt, hogy nem szükséges őt szájon keresztül lélegeztetni, pedig itt lett volna az alkalom gyakorolni, most nemrég tanultam meg a technikát egy bánffyhunyadi rohammentős bemutatón.

IMG_3833

Ez a kép a Teleki kastélyról (már amennyi látszik belőle) a visszafele úton készült, este 9 körül

Én nem voltam tisztában azzal, hogy ez az út, amely a wikipédia szerint 42 kilóméteres táv, mennyi emelkedővel jár. Az én kerékpárom, szegény meg olyan nehezen vált sebességet, ha kisebb sebességre váltok, alig tudom visszatenni a nagyobba, szóval elég rozoga, és már feleúton elkezdett nyikorogni, ahogy nekem is mindenem fájt már. De ne szidjam, mert még soha nem hagyott cserben! Útközben azon is morfondíroztam, hogy mi lenne, ha én is felcsapném pénznélküli vándornak? Azt mondják az ausztrálok művelik ezt. Miből tudnék én út közben pénzt csinálni? Például nagyon ügyesen kiszedem a kullancsot kutyából, lóból, emberből. De ki bízna meg bennem? Nincs parazita-eltávolító-szakember diplomám! És még ha lenne is, ahhoz, hogy ebből megéljek lépten-nyomon kullancsfertőzött egyedekbe, egyénekbe kellene botlanom. No, és ne felejtsük, tudok szénát forgatni! Azzal lehet több sikerem lenne!

Időnként megálltam jegyzetelni, magamnak se akartam bevallani, hogy inkább azért tartok szüneteket, mert nem bírom, nem is annyira a tekerést, inkább az ülést ezen az ósdi bicikliülésen. Lacim már számtalanszor felvetette, hogy vegyünk újat, de én mindenben ragaszkodom a régihez. Hát most igazat kellett adnom neki, hogy ez az ülés nagyon idejétmúlt, és nem azért áramvonalasabbak az újak, mert úgy trendi, hanem mert kényelmesebbek. A farcsontomat teljesen tönkretette ez az én harmincéves, széles, szívalakú ülésem.

IMG_3709

Itt nem látszik rendesen, de ez egy kisebb híd, és az a barna valami, az én motoros kesztyűm, egyetemista koromba vásároltam, nem is tudtam mi az, de vonzott a formája 🙂

Petele egy nagy község Régen előtt, kocsiból sose tűnik nagynak egy község sem, de amikor kilómétereken keresztül mész-mész, és még mindig ott vagy helyben, akkor győződsz meg róla, hogy valójában mekkora. (Akárcsak Marosfélfalu!) Mivel itt is az út emelkedik valamennyire, láttam a templomtornyát, olyan közelinek tűnt, de még mindig nem értem oda. Annyira frusztráló volt! Mintha egy délibáb lebegett volna a szemem előtt, mintha az egész település a templomával együtt csak egy vízió lett volna! Akármennyit tekertem, még mindig ugyanolyan messze volt tőlem. Aztán valahogy csak odaértem, és átverekedtem rajta magam, útbaesett egy Petromkút, gondoltam na most itt tartok egy kiadósabb pihenőt! Vettem egy kávét, egy üdítőt, és egy Sevendays kiflit. Tudom, hogy most kritikát kapok tőletek, de ilyenkor kell az energia, még akkor is, ha televan műenergiával! Épp fizettem, amikor Laci hívott, és miután elújságoltam neki boldogan, hogy már Petelén vagyok, lezserül megkérdezte: Arrafelé útban vagy visszafelé? Neki olyan mindegy volt! Mi az neki, 42 km bicajjal?!

Aztan nagy nehezen felcihelődtem, és elindultam, s ahogy kénytelen-kelletlen visszaültem a kényelmetlen drótszamaramra, mit látnak szemeim? Ott van előttem a régeni tábla! Hát azért nem tudta a kiszolgáló hölgy, hogy hány lakosa van Petelének! Mert már Régenben voltunk :))

IMG_3714

Mintha a menyország kapuja előtt találtam volna magam! Nagy boldogan bekarikáztam a városközpontba, noha Laci figyelmeztetett, hogy a kerülőúton menjek, kerüljem ki a központot, de mivel közben a studióban beszélgettem egy kollegámmal, ő meg azt mondta, hogy az út a központon keresztül vezet Toplica, Maroshévíz felé, gondoltam, ő csak jobban tudja, motorozik, sokat utazik jobbra-balra, inkább az ő tanácsát fogadom meg. Amiről aztán hamar kiderült, hogy nagy hiba volt, ugyanis a központon keresztül jött egy akkora emelkedő, hogy még a Marosszentgyörgyinél is nagyobb volt, a Maroshíd pedig itt nálunk még vizet se vihet neki. Azt hittem, hogy most jött el a pillanat, amikor szégyenszemre le kell szállnom a bicajról, hogy toljam felfelé. De nem szálltam le, inkább kínlódtam, és eszembejutott Bendegúz, a kerekesszékes világutazó, aki itt a vásárhelyi könyvbemutatóján azt mondta, hogy utazni szenvedés, nélkülözés, szomjazás és éhezés, is! Hát itthon is meg lehet ezt a légkört teremteni, viszonylag könnyen! A magas dombbal az a legjobb, hogy amikor felérsz a tetejére, lefele már csak pihensz, és az az érzésed, hogy egy robogón ülsz. Ahogy lefele robogtam, gondoltam a biztonság kedvéért valakiktől mégis megkérdem, ne csak a táblában bízzak, hogy errefele visz-e az út Toplicára? (Marosvécs Régen és Hévíz között, a főúton van). Azok a valakik két fiatal srác volt, akik a kérdésem hallatára kiröhögtek, hogy én bringával indulok Hévízre! Micsoda eszement nőszemély, gondolták, de engem nem érdekelt, üljenek csak ott a járdaszélen és cigizzenek meg igyák a sörüket, ha jobb dolguk nincs!

Régen után már nagyon olyan fílingem kezdett lenni, hogy szinte célba értem, és ez sok erőt adott, habár nem tudtam eldönteni, hogy mim fáj jobban, a térdem, az ülepem, a lábbujjaim, mert elkezdett szorítani a cipőm is, és már az ujjaimat is kezdte húzni a görcs. Előttem egy kifejlett szarvasbogár készült átkelni az úttesten, máskor megálltam volna, hogy visszairányítsam a mező felé, de most nem volt erőm, csak azt kívántam, hogy az orra előtt húzzon el egy autó sebesen, ez térítse észre, és késztesse visszafordulásra. Aztán találtam rá a fenti vasasztalra és székekre, a szocreál múltból, és gondoltam a Helikoni Asztal előtt, egy ilyen kerekasztalnál se mindennapi dolog elüldögélni kicsit.

IMG_3719

Innen már nagyon gyorsan eltelt Marovécsig, észre se vettem, egyszer csak ott voltam a község bejáratánál. Már 5 óra is elmúlt, a rádiótól kb egy óra után indultam el, féltem, hogy lejárt a piknikezés, és zárt kapukat találok, de szerencsémre nem, és a várkastélyt jelző táblát is észrevettem, itt már nem volt nagy forgalom. És az út se volt annyira forgalmas Vásárhelytől, gondolom azért mert a hosszú hétvége alkalmából mindenki elutazott  már valamerre. Ortodox Pünkösd lévén. Gondolkoztam azon is, – az úton volt időm mindenre gondolni, egy idő után már annyira megszokja az ember, hogy az autók százhuszassal zúgnak el mellette, hogy már az óriási, félelmetes kamionok se zavarnak – szóval az jutott eszembe, hogy egyes alternatív kutatók szerint Jézus nem is december 25-dikén született, hanem december 21-dikén, a nap-éj egyenlőség éjszakáján, de az egyház ezt eltitkolja, hogy ne emlékeztessen semmi, ami a keresztyénséget jelenti, az ősi napimádó vallásokra. Úgyhogy ki tudná azt megmondani, annyi történelemhamisítás után, 2000 év távlatából, hogy melyik Pünkösd az igazi? Majd a teológusok cáfolják ezt meg, és kövezzenek is meg! A magam részéről én az biztos, hogy napimádó (is) vagyok! Még akkor is, ha a napsütés izzadsággal jár és szomjúhozással! És esti kiskertöntözéssel!

Amikor végre megérkeztem a kastély bejáratához, és végre az udvarba is (felfelé, a bekötőúton, már tolnom kellett a meredeken, itt már feladtam (majdnem mint az első maratoni futó, aki összeesett, szerencsére én nem haltam szörnyet az első maratoni kerékpározásom után), az első képeim ilyenek lettek, úgy tűnik a telefonom is ki volt már készülve, akárcsak a bicajom és én:

IMG_3737

Kissé későre, a vége fele értem oda, de azért jól fogadtak, találkoztam ismerősökkel is, Nagy Kemény Géza kastélytulajdonos interjút adott, Császár Attila restaurátor végigvezetett az egész épületegyüttesen, mindent megmutatott, aztán hátramentünk a kertbe, ahol a Helikoni Asztal és a nevezetes sírok vannak. Nem részletezem most. Teljesen átszellemültem, szenzációs az a hely! Majd szombaton, 11-kor, hallgassátok a Tündérkertet a rádióban (www.marosvasarhelyiradio.ro)

IMG_3734

Este hétkor indultam vissza, előbb Lacit ismét felhívtam, megígértem (mert biztos voltam benne), hogy tízre hazaérek. Úgy is volt, csak 9 percet késtem, a telefonom persze megint lemerült. Visszafelé aztán szerencsémre majdnem végig lejtőn haladtam, logikus, ha arrafelé emelkedőn :)), ez is sokat segített a közérzetemen, ettől sokkal jobban éreztem magam. És a Kemények mintha megkeményítették volna a lelkem, már nem is érdekelt, hogy fáj a karom, a térdem, a mindenem. Csak mentem, tekertem, Régenbe olyan hamar beértem, hogy az volt az érzésem, mintha egy másik idősíkba, dimenzióba kerültem volna, ahol a percek hamarabb telnek. Most már kikerültem a központot, mégiscsak jobb, ha néha az ember a férjére hallgat, és nem a kollegájára! Egy nagyáruházban, a kerülőúton megálltam vásárolni, vettem három banánt, kettőt ott helyben be is vágtam, meg üdítőt, és egy Mars csokit. Az üdítőnek is a felét ott ittam meg, a maradékot a kulacsomba töltöttem, legyen az útra, és a csokit meghagytam későbbre. Apropó a folyadékok: annyira kiizzadtam magamból minden vizet Marovécs felé (mégiscsak meleg volt a zápor ellenére, ami az úton utolért), hogy a mosdóba csak megszokásból mentem be, szinte semmit nem tudtam üríteni.

IMG_3819

Rég nem láttam kéményen gólyafészket!

Hazafelé most már úgy éreztem, a helyzet magaslatán vagyok. A visszafeleútban csak egy-két fotót készíteni álltam meg, és kákát szedni a sáncpartról, aztán meg abrakolni a hegy alatt, Maroszentgyörgy előtt. Rémes az az emelkedő! A hátsó lámpám is felmondta a szolgálatot, de annyira nem estem pánikba, mert innen már kivilágított településeken haladtam, és mellényem is volt. Este, fürdés után, le akartam vágni a körmöm, és Laci nem hitte el, hogy képtelen vagyok a körömvágóollót összeszorítani. Azt hitte, megjátszom magam!

 

 

 

Útközben hazafelé megálltam köszönni a gólyának, és lefényképeztem magam a WC-ben, tiszta elmebeteg vagyok :))

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

w

Connecting to %s