Tenger és tengeri (I.rész)

Román-vasút-kálvária

 

Legyünk környezettudatosak, utazzunk vonattal, főleg ha sz@r az autónk! Mert az ember másképp nem adná fel a kényelmét, csak ha rákényszerül. Öt napos üdülésük tehát a vásárhelyi állomáson vette kezdetét (és ide még be kell tűznöm, és el kell ismernem, hogy szuperül felújították ezt az objektumot, kár, hogy a pénztárnál nem update-olták magukat a kedves hölgyek, mert ugyanolyan félvállról beszélnek az utassal, mint azelőtt, de ezt most hagyjuk). Szóval ott állunk egy utazótáskával, egy hátizsákkal, egy ócska napernyővel, egy strandtársával és két övtáskával felszerelkezve, amikor Laci egyszercsak próbál elbújni a hátam mögé, és odasúgja: Jaj, ez Román! Mondom, akkor mi van, itt a legtöbben románok! Nem, nem, ez Román úr, akitől bérlem az üzlethelyiséget! Most mit mond, ha megtudja, hogy megyünk a tengerre? Felemeli a helybért! Óh, miért emelné? De már jön is velünk szembe a tulajbácsi, és nyájasan köszönt: Jó estét Lacika! Hova, hova? „A tengerre mennénk” – nyögi ki a kedves párom. „Edit kapott jegyet a rádiótól”. Óh, vagy úgy? – kérdez vissza Román úr, és már indul is tovább, várja az unokáit Brassóból. Te balfék! förmedek rá Lacira, ahogy a hárpiafeleségek szoktak, mondhattad volna, hogy sátorral megyünk, amúgy is látja, nem vak, itt a sátor a hátizsák tetején! Miért kell mindig mellébeszélni? Attól még, hogy ő a tulaj, van jogunk kicsit üdülni? Vagy nincs? Jól kezdődik a vakáció, jegyzem meg, aztán jó nagyot lépek a beállt szerelvény első lépcsőfokára, mert ha nem emelem megfelelően magasra a lábam, félő, hogy a vágány és a frissen felújított peron közé esek.

 

Dédáig modern vonaton utazunk, onnan, a nagy pofáraesés, ugyanolyan százéves fülkék visznek tovább, mint annak idején táborozni, a Ceau idejében. (Azzal a különbséggel, hogy a bejárati ajtó fölött azt írja: Fara conectare! – mert az internet vagy annak hiánya, és az azzal kapcsolatos infók mindennél fontosabbak!) De legalább itt lehet aludni, úgy értem Ploiesti-ig, mert ott a tengerre utazókkal zsúfolásig megtelik minden kupé, és még a folyósó is. De en blokk, leszámítva a fenyő-incidenst Maroshévíz előtt (ahogy arról a facebookon is beszámoltam: váratlanul rázuhant egy fenyőfa a mozdonyra és sokáig, a végtelenségig vártuk a szakembert, hogy megbizonyosodjunk róla, nem történt-e nagyobb baj), egész kellemesen utaztunk. A réginek is megvan a maga előnye: lehúzhattuk az ablakot, ha hűsűlni akartunk, az új tipusú vonatokon ilyesmi nincs, ha történetesen leáll a légkondi, fulladozhatsz a nagy hőségben. Ha pedig elromlik egy ajtó, és nem záródik autómatikusan indulás előtt, ott vesztegel a vonat az állomáson, amíg megjavítják. Ilyen is előfordult már, mint mesélték. A másodosztálybeli fülkékben végig lehet feküdni a négyes széksoron, pompásan lehet szundizni. A modern járatokon kevésbé, mert csak két egymásmelletti széken lehetne „végigdőlni” fél testtel. A pihentető alvásomat azonban inkább annak köszönhettem, hogy – mint általában a korombeli besavanyodott, stresszes nők – azelőtt éjjel egy szembehunyást se tudtam aludni az izgalomtól: vajon minden rendben lesz-e? Vajon nem lopják-e el a parton a mobilunkat s a pénzünket? Aztán, hogy mennyit szenvedtem útközben a vizeletvisszatartás miatt, arról nem is akarok beszélni (bármilyen korszerű egy vonat, a mosdó az úgyis egy borzalmas, undorító, ragacsos hely marad, Romániában legalábbis). Szerintem nekem felüdülés lesz, ha majd a felnőttpelenka gondtalan, boldog korszakát megérem 🙂

 

Eforie-eufória

 

Eforie-Nordon leszálláskor azonnal kezelésbe vett egy fekete taxis, úgy értem „cápa”, hogy ő elvisz minket 20 lejért ahova csak akarjuk. A Meduza elnevezésű kampinget keressük, ott volt lebeszélve a szállás, mondtuk, amit aztán neki nem sikerült megtalálnia, bárhogyan is igyekezett, körbe-körbe vitt a központban, utóbb rájöttünk, hogy gyalogosan 15 percre volt az a kamping az állomástól, ahol lepakolt. Vali –kempingnek neveztük el később, a köpcös gondnok neve után, de most se tudom hol laktunk 5 napon keresztül, mert csak a telefonszámot tüntették fel a bejáratnál.

Odaérve mégiscsak úgy döntöttünk, jobb ha sátorozás helyett házikót bérlünk (70 lej egy éjszakára), esősidőt is jeleztek, meg ezzel az én nagy dilemmám is megoldódni látszott: a házikót be lehet zárni, a sátrat nem. Azzal riogattak indulás előtt, hogy a román tengerparton irtózatosan lopnak, minden értékre nagyon kell vigyázni a parton. Ez nekünk kb 10 percig sikerült, ez az elővigyázatosság és éberség, azután totál feloldódtunk (a tenger moraja mindennemű szorongásra a tökéletes gyógyír). Hülyeségnek tartottuk, hogy kövessük a többi turista példáját, akik a napernyőtől kezdve, a matracig, plédig, mindent magukkal cipeltek ebédidőben az önkiszolgálóba, és a vízbe is volt aki magávalvitte a telefonját és pénztárcáját speciális vízhatlan nyakbaakasztós táskába (hogy lehet azzal úszni, nem tudom :)). Amúgyis a mi fürdőlepedőnk pecsétes volt, az ernyőnk ütött-kopott, kinek kellene? Hamar kiderült, hogy a legjobb vendéglő a legolcsóbb. Ott ahol a legtöbben állnak sorba, ott a legfrissebb a kaja, a legnagyobb az adag, és a legkevésbé fukarak a kiszolgálók. A sor, a látszat ellenére, szuperszónikus sebességgel haladt. Főleg ha közben fészbukozol :).

De nem említettem, gondolom amúgyis uncsi, meg csak nekem fontos, hogy amikor 3 év kihagyás után a tengert és a partot most először megpillantottam, a sok színes ernyővel, zsibongással, fodrozódó habokkal, leírhatatlan érzés kerített hatalmába, mintha a menyország tárult volna elém. Szinte visítottam a boldogságtól. Nem tudott már érdekelni se Román, se a várható helybéremelés, se az otthonhagyott, félmagányra ítélt állatállományunk, a három kutya, a két macska (akik azért jó kezekben maradtak, mert isteni szerencse, amikor az ember szomszédai (is) imádják a négylábúakat!)

 

A Fekete tenger partján keveredik a Balkán és a nyugat: Eforie központja este csupa csillogás, teraszok, bazárok, utcai muzsikusok, Miki-egerek, elektromos kisbuszok, kivilágított kisvonatok, Mojito, kürtőskalács (amit ők kürtős-kolaknak becéznek). Megkóstoltuk a helyi specialitásokat, ettünk borbanfőtt petrezselymes kagylót (midii), fimon nagyon, és muslitost, ami valami panírozott-darált ponty, a báklává is ezerszer ízletesebb az itteninél, hiszen ők ennek a török édességnek a szakértői. Mindent olcsón kínálnak a vendéglő előtt, ahova amúgy se térhettünk volna be, ha pénzünk is lett volna, mert a legtöbb helyen a zene elviselhetetlen, „la tăți ni greu” stilusú szövegek, stb. Viszont volt ahol jazz ment, vagy sanzonénekes szórakoztatta élőzenével a vendégeket. De ezek a helyek a ritkább kategóriába tartoznak. Laci mind ámuldozott, hogy uau, itt a hotelnek van medencéje! Na és? Nem tudom honnan ez a rögeszméje, hiszen otthon is van medence, jó nagy, 15 percre van a házunktól bicaj-göri tandemben, és mégse vágyik oda soha. Ha meg mégis sikerül elcipelnem, sopánkodik, hogy hideg a víz. Most olvasom, hogy az éjszakai fürdőzést betiltották a Week-enden. Ezek szerint nem fognak többet éjjel a fejemre pisilni a nagymedence széléről :))

Ha már ilyen riportszerűen számolok be a viselt dolgainkról, el kell mondanom azt is, hogy ami zavaró a hazai tengerparton, számomra legalábbis, az hogy bankkártyát csak a nagyvendéglőkben fogadnak el, mintha a kártyarendszer nem jutott volna még el odáig. Igaz, így kevesebbet költ az ember, mert ha a készpénze elfogy, és ismét ki kell vennie a kártyáról egy-két százast, az már figyeleztetés-jelleggel bír. És a szemét, ami az aljban, a partmenti vendéglősor tövében húzódik, ami nem látszik fentről, a szirtfalról, a sétálóról, az valami förtelmes és kiábrándító. Ez az afrikai állapotokra emlékeztet, ahol a luxusvilla háta mögött ott a nagy szemétkupac. Szóval van még hova fejlődni. De szerintem jó úton járunk!

 Nudizás Techirghiol-on

Másnap, miután egész nap a tengerben locsiztunk és fejeseket bucskáztunk a habokba (leszámítva a délidőt), elhatároztuk, hogy megkeressük a híres feketeiszapos tavat. Románia legnagyobb sósvizű tavát, balneoterápiás központot. Az állomás környékén van, azt tudtuk, láttuk, és éreztük is a szagát, amikor megérkeztünk. Mintha a sivatagban vándoroltunk volna, olyan forrón tűzött a nap útközben, de azért kitartóan baktattunk a strandtáskánkkal a vállunkon. Ott is volt, amerre kerestük, és egy vándorcirkusz is állomásozott a közelében, hírdették a plakátok a szenzációs állat-fellépéseket. Tudtommal mintha betiltották volna a cirkuszi állatmutatványokat. Vagy ezt is csak papíron?

Előbb próbáltunk egy „ingyenes” tópartszakaszt keresni, mivel a bejárat eléggé drágásnak tűnt kívülről (azt is felújíthatták), de nem találtunk más megközelítési lehetőséget, ezért kénytelenek voltunk a főbejáraton bemenni, mint minden normális ember. A napi belépő személyenként, felnőtteknek 17 lej, próbált meggyőzni a hölgy, hogy vegyünk 60 lejes bérletet, ami gondolom egy szezonra, talán 7 vagy 10 napra szól. Az iszapos-masszázs árát nem is kérdeztük, az is kiírva, mint igénybevehető kezelés, óriás betükkel, és ugyanott, a pénztár fölött: Iszapot kihozni tilos! A nyugati turistának meg se fordulna a fejében, hogy kihozza, de mi itt balkánon vagyunk! A nők jobb oldalon nudizhatnak, a férfiak középen, a családosok vagy párok (csak) fürdőruhában a bal fertájon élvezhetik a különleges gyógyhatásokat. Választófalak különítik el a három részleget. Bementem hát jobbra, a nőkhöz, levetkőztem meztelenre, bekentem magam, mint a többi nőtársam, akik kioktattak, hogy meg kell várni, amíg megszárad rajtam a „máglávájsz”, és csak azután kell bemenni, így iszaposan a vízbe. Közben a parton a csillogó fekete kavicsokat szedegettem, meg a lilás árnyalatú kicsi fehér kagylókat. A víz algás, az is hozzásegít a csodaiszap termelődéséhez, meg valami féregfajta, de én csak a kisméretű legyeket vagy miket láttam, amelyek hirtelen felrebbennek, ha belépsz a tóba. Amikor eleget vártam arra, hogy megszáradjon rajtam a fekete, inkább híg kenőcs állagú anyag, (amit egy hosszúkás, magas lábakra szerelt vastepsiből kentünk magunkra, és egymás hátára), beúsztam a zöldes-feketés vízbe, átúsztam a választófal részen, gondoltam, meglesem, mit csinál Laci egyedül, amikor én nem látom, haha 🙂

Nézem: a kedves párom sehol, egy csomó, pocakos fekete ember a túloldalon. Egyszer „arra leszek figyelmes”, hogy tétovázva, félénken, lépked lefelé a vízbe vezető lépcsőn egy félig fehér, vézna alak, csak a karja és lába bekenve, fürdőgatya rajta. Atyaég! Ez Laci lesz! Ez szégyell levetkőzni! Megáll az eszem! Szégyelli a micsodáját, túl kicsi a többiekéhez képest, vagy mi a gondja ennek a fiúnak?? Most az egyszer lenne alkalma nudizni meg Ádám kosztümben úszkálni ebben a selymes gyógyvízben, erre ő gatyába jön be! Mikor mindenki más meztelen!

 

Folyt. köv.

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s