Polgárjenő hivatal

Csak akkor írok, ha esik, mivel ilyenkor nem tartózkodom a szabadban. Habár bicikliztem már zuhogó esőben, és esküszöm csodálatos élmény volt, legalább olyan, mint másnak az Alpokban sízni. Ja és akkor írok még, ha valamilyen frusztráló dolog történik velem.

Szombaton meg akartam nézni a magyarországi Jégkorszak kiállítást a Természettudományi Múzeumban, és bosszúságomra bogártalanítás miatt zárva találtam az intézmény kapuját, és a plakát szerint egész hétvégén zárva lesz. A tárlatot most nyitották meg, megjegyzem. Lehet a bébimammutnak bolhás volt a bundája. A helyi összeesküvéselmélet azt súgná nekem, hogy direkt zárták be a magyar vándorkiállítást: hétvégén a magyarok ne mehessenek magyar kiállításra :)) Ezen röhögnöm is kellett, jégkorszak, mint magyar ügy! de azért kimorgolódtam-dohogtam magam miközben továbbálltam. Aztán leparkoltam Lacinál, férjemnél, az üzlet előtt, és elkezdtem járni a várost, mit találok még, ha már bedöcögtem a szitibe? Nézegettem az üzleteket, meg cégeket, szombaton minden legkésőbb 2-ig, 3-ig bezár. Most, amikor az embernek ideje lenne nézelődni, és –  az olyan kiszámíthatatlan programmal működő nőknek is, mint én -,  betérni mondjuk egy fodrász- vagy kozmetikai szalonba.  Hétköznap, ha időpontot kérsz este 6-ra, várakoztatnak, és ha szóvá teszed, hogy telik az idő, azt mondják félig viccesen: Edit szivem, ilyen helyen az ember nem nézi az órát! Hát nem a francot, amikor alíg várod, érj már haza! Sorbanálláskor is, ha négyen állnak előttem, már ideges leszek, miközben a többiek higgadt, dacos tekintetét figyelem, mintha az arcukra lenne írva : A sorbanállni erény!

Legutóbb a fodrásznál a mellettem lévő székben egy idős néni festette a haját, közben folyamatosan mesélt az unokáiról, a gyerekeiről, a számláiról, az egész háztartásáról. A fodrásznőnek nem is kellett válaszolnia, csak bólogatott megjátszott türelemmel. De a néni nem is azért mesélt, hogy figyeljen rá, vagy válaszoljon neki, egyszerűen csak szüksége volt arra, hogy kiöntse a lelkét. Kettő az egyben, a pszichológus lehet drágább is  fodrásznál!

De hogy visszakanyarodjak a szombat délutánomhoz, elindultam a Forradalom utcából a Novi hét negyedben felfelé, kocsmákon kívül semmit nyitva nem találtam. De igen, a piacot! Jaj de jó, most házi termékeket fogok vásárolni, kivételesen. Hétközben sosincs időm erre. De nem volt szerencsém! A tejtermékes üzlet már rég bezárt, amit meg a piac udvarán működő márkás üzlet ajánlott, azt megtalálom a nagyáruházakban is, és lehet, hogy még olcsóbban. Na de a zöldségárusok még itt voltak! Odamegyek egy bácsihoz, mondom, hogy adjon nekem egy sárgadinnyét, de ne legyen se túlérett, se zöld, mert idén eddig csak ilyeneket fogtam ki! Erre rámförmed, hogy ha a doamná így gondolja, hogy én csak zöldet meg túlérettet árulok, akkor vegyen mástól! Erre felment a cukrom, s üres kézzel távoztam, inkább kirohantam a piacról. Sebbel-lobbal visszamentem Lacihoz, közben eszembejútott Amerika. Nem mintha nagy Amerika-párti lennék, de ott az üzletbe-lépéskor üdvözölnek, és nyájasan megkérdik How are you? Persze, tudom, hogy kötelességből teszik, és abszolút nem érdekli őket történetesen te hogy érzed magad aznap, de jólesik a kedvesség. Egy bizonyos kor után minden szép szó jólesik, mégha színlelt is. Egy kolleganőmnek volt az az elve, hogy ő csak olyan üzletben vásárol, ahol az eladó kedves, még ha az a legdrágább áruház is a környéken.

Tudom, hogy itt nálunk a legtöbben minimálbéren tengődnek, és rosszkedvűek emiatt is, meg amiatt is, hogy a főnök szekálja őket (mert szexuálisan frusztrált, vagy ki tudja mi más baja van, ugyebár csak az bánt másokat, aki nincs rendben önmagával – tartják a személyiségfejlesztő trénerek :)). Szóval a hazai alkalmazottaknak abszolút nincs okuk jópofákat vágni. A lányom, aki Ausztriában él, először, amikor hazalátogatott, és nem voltak épp kedvesek hozzá a telefontársaságnál, elnézően megjegyezte: érthető, mert kicsi a fizetésük. Mikor legutóbb ismét hazajött, akkor meg azt mondta: „Anyuc, tegyük vissza mi a felpróbált ruhákat a fogasra, mert itt az emberek nem szeretnek dolgozni.” Nem tudom, hogy igaza van-e, de ő most már külföldiként így látja. Ami pedig a munkahelyi konfliktusokat illeti, egyszer elmentem szempillát festetni, s amíg ott lehúnyt szemmel tehetetlenül, kiszolgáltatva feküdtem, a fejem fölött a kozmetikus és a manikűrös megállás nélkül és cseppet sem zavartatva magukat, veszekedtek a céges számlákon. Pont ez hiányzik egy hosszú munkanap után, és pont ott, ahova kvázi relaxálni menne az ember. Ha egyáltalán kibírja kivárni a sorát!

Na szóval akinek nincs türelme a buta, tájékozatlan, túlontúl kiváncsi és határozatlan klienshez, az ne dolgozzon kereskedelemben. Legfeljebb kutatólaboratóriumban, ahol nincs ügyfélfogadás. Apropó, Laci „elfelejtette” több mint két éve kifizetni a ház- és telekadót. És a hivatal nem viccel, többszöri írásbeli felszólítás után, amiket gondosan eldugott előlem, zárolta a bankszámláját. De ezt már nem titkolta, jött haza nagy felháborodva, hogy két helyről is leszívták a pénzét, és egyik bankszámlájához se tud hozzáférni. Mire én magamban: Úgy kell neked, tanuld meg, máskor ne hanyagold el! De azért örültem, hogy nem úgy jártunk, mint az egészségügyi biztosítóval egy ismerősöm, hogy 5 év után jelezték: tartozik csekény 5900 lejjel. A városháza 2 év után elveszi, ami neki jár. De azért, gondoltam, nem árt utánanézni, lássam ki lett-e fizetve, és törölték-e a tartozásunkat?!

Péntek kivételesen rövidnap volt nekem is, hát bemegyek a  Polgárjenő hivatalba, mindent digitalizáltak közben, mióta én utoljára ott jártam, hangosbemondó, sorszám-autómata. Sorszámot veszek, várok, várok, gondoltam az információs részleghez tartozik az ügyem, tájékozódni jöttem. De rosszul gondoltam, mert csak a pénztárnál van hozzáférés a számítógépes kimutatáshoz, s oda nem is kell sorszám, holtszezonban. A pénztáros hölgy a Gyilkos elmék című sorozatban szereplő szőke, felcicomázott informatikus csajszit juttatta eszembe (aki fergeteges gyorsasággal pötyög a gépén, és mindent pillanatok alatt megtalál). Magyar is ráadásul ez a nemfilmbeli, kedves is, ami ritkaság a hazai ügyfélfogadás terén. Mondja, hogy tavalyi elmaradás van, 131 lej, a tavalyelőttit valóban kifizettük, csakhogy a számla-zárolást nem oldották fel, ahhoz le kell menni az alagsorba. Nem tudtam? Ezt a nyugtát vigyem le, és kérjem meg a 109-es szobában a tisztviselő urat, hogy oldja fel nekem a zárlatot.

Az az alagsor annyira de annyira kafkai volt, és felidézett bennem egy nem is olyan régi filmet, A hasonmás a címe, ha nem tévedek, az is pont ilyen hangulatú, csakhogy nálunk nem a tisztviselők a szorongásosak (azok köszönik szépen, elvannak), hanem az ügyfelek. Valahogy belénkszorult ez még a kommunista időkből, hogy az ablaknál mindig félni kell, izgulni, szorongni, mert sosem elég nekik a bemutatott hivatalos papírok száma, hiányosnak találják a dossziénkat, valamivel mindig visszaküldenek, járatnak potyára. Miközben szabadnapot veszünk ki, hogy elintézzük az elintéznivalónkat. Egy volt alkalmazott mesélte, hogy amikor ő itt dolgozott, ferdén néztek rá a kolleganők, mert ő tényleg meg akarta oldani az ügyeket, és még annak a szerény, türelmes, idős bácsinak is a problémáját, aki három hétig járt oda, és távozott minden alkalommal dolgavégezetlenül. Aztán nem bírta gyomorral az egészet, feladta, felmondott, hagyta, hogy azok győzzenek, és azok maradjanak, akik sakkban tudják tartani az embereket. Na ezért ilyenek az állami ügyfélfogadó irodák!

Lejutottam a kafkai alagsorba, felfedeztem, hogy még mosdó is van, és nyitva is áll, arra az esetre, ha a gyomoridegtől netán utolér valami, megtaláltam elsőre a 109-es szobát, nem volt nehéz, pont a folyósó végén van,  kiírva az ajtóra nagy fekete betükkel: Kényszervégrehajtás. Úristen, hova jutottam! Ezért érdemes volt egy fél életet tisztességes polgárként leélni! 🙂  Benn egy regénybeli figurával találtam szembe magam: magas, szikár középkorú férfi, hosszú, elnyúlt, sovány arc, mintha Ramszesznek egyenesági leszármazottja lenne, még az arca is ugyanolyan rézsárga. Mondom mi ügyben jöttem, és hogy csodálkozom, hogy nem oldották fel a zárlatot, a férjem rég kifizette volt az elmaradást. Szigorú, távolságtartó pillantás, vele nem lehet bizalmaskodni,  olvasom ki a tekintetéből, mondja, igen, valóban kifizette, de miért nem jöttünk hamarabb, hogy kérjük a feloldást? Ő magától ezt nem teheti meg, csak ha személyesen kérjük! És a bankoknak is levelet kell most küldjön, hogy már nem érvényes a zárlat. Felfogom én, hogy ez mekkora munka? – ez utóbbit csak hozzágondolta. A számon volt, hogy rákérdezzek: Az internet világában személyesen kell jönni? És a bankokhoz is? De nem akartam ingerelni, mert ki tudja, bosszúból úgy hagyja a számlánkat zárolva! Kértem, nyomtasson egy kimutatást, meglepett, hogy szó nélkül megtette, ebből aztán kiderült, hogy abszolút nem talál a fenti szőke-filmsztár-néni kimutatásával. A két rendszer nem tűnt kompatibilisnak. A múmiaszerű úr meg is kritizálta a felsőbb szinten dolgozó kolleganőjét, hogy az sokkal kevesebb pénzt vett el tőlem, mint amekkora a tartozás, menjek vissza, fizessek még ki 132 lejt. És akkor a tavalyi elmaradás le van tudva. És itt a két levél a két bankhoz, elviszem én személyesen a helyi fiókokhoz vagy küldje ő levélben Bukarestbe, a székhelyükre (ami kb még egy hetet vesz igénybe)? Ne, ne, semmi esetre se küldje postán, megyek én személyesen a bankokhoz is!

Fellélegeztem, alig vártam jöjjek ki onnan, még a levegőt is fojtogatónak éreztem, tartozásaink terhe valósággal nyomta a vállamat. Aki kitalálta azt a nagyon is szuggesztív összetett szót, hogy gondterhelt, egy ilyen baljóslatú helyen járhatott azelőtt. Visszamentem a szőke, derűs, duciarcú nénihez, finoman próbáltam értésére adni, hogy a lenti nyilvántartás szerint másképp állnak a dolgok. „Ja igen, igaza van, tényleg!” – vágta ő rá vidáman, mintha csak barkóbáztunk volna. Akkor fizesse ki a maradék 132 lejt, és minden rendben a tavalyi évvel! Kifizettem én mindent gondolkodás nélkül, csak szabaduljak már innen!

Laci az üzlet előtt várt. Cigizett, és nem aggódott sem a számlák, sem a világ dolgai, sem pedig dohányos tüdeje egészségi állapota miatt. Mikor mutatom a papírokat, még számon is kér: Azt ígérted, csak tudakozódsz, arról nem volt szó, hogy fizetni mész! Ne mind mérgelődj már! Egyszer szét fogsz robbanni az idegességtől!

Valami azt súgta: sürgősen menjek szabadságra a maradék pénzemből! Aztán ha újra zárolják a számlánkat, jövő nyáron megint végigjárom procedúrát. Hisz már egész rutinos vagyok. Legalább ilyenkor, határidős szezonon kívül, nincs sorbanállás! Ami számomra igazán megfizethetetlen!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

w

Connecting to %s