Az állatmentés hőskorát is kifogtam, amikor Finucával mentünk, és önerőből próbáltunk valamit tenni, dehát se menhelyünk nem volt, se kapacitásunk, se elég időnk, se kemény idegzetünk, hogy minden esetet megoldjunk. Sőt, asszem alíg oldottunk meg párat 😦

Emlékszem még nyilvántartást is vezettem a sikeresen örökbeadott kutyák adataival. De a sikertelenségek listájával akár egy százoldalas füzetet megtölthettem volna. Mert én ebből az időszakból főleg a keserű szájízzel és sok-sok kudarcélménnyel maradtam. Ilyen volt az is, amikor Szászfenesre hívtak, hogy egy néninél több mint tíz beoltatlan beteg kutya szaladgál az udvaron, és kéne valamit tenni, mert ott nem jó helyen vannak, a néni se gondozza őket, etetni sincs elég pénze. És akkor kiszálltunk a Finuca ürülékszagú autójával, nagy nehezen rávettük a kissé zavarodott nénikét, hogy adja ide a legdemodexesebb (magyarán rühes!) kutyáját, de a lelkünkre kötötte, hogy kezelés után feltétlenül, azonnal hozzuk vissza. Azóta is a lelkemen szárad az a kis fekete szuka…

Az ölömbe ült végig, kezes kis állat volt, nyugodtan hagyta, hogy szállítsuk, tegyük-vegyük, ölbe vittem be a rendelőbe, s feltettem az asztalra. A rűh teljesen ellepte a fejét, a lábait, olyan volt, mint az érte aggódó gazdija: egy igazi ráncos kis töpörödött öregasszony. Sergiu, az állatorvos megvizsgálta, hát ez hosszadalmas – csóválta meg a fejét. És nem is biztos, hogy megmenthető. Akkor ez volt az álláspont, azóta, 2004 óta, sokat fejlődött az állatorvostudomány is.

Nekem a kutyám, a Dee dee, akit szintén az utcáról szedtem össze, akkor 4 éves volt. Elkezdtük mérlegelni a dolgot: én a hetedik emeleten lakom, kicsi a fürdőszobám, ott a kutyám, és ráadásul macskám is van. Finuca házban lakott ugyan a város szélén, de az egész háza és udvara és kertje improvizált menhely volt már, egy fél kutya se fért volna el plusszban, nemhogy egy karanténra szoruló, beteg állat. “Szóval nincs még egy fürdőszobád, ahol el lehetne szigetelni ezt a szerencsétlen állatot?” – tette fel a sorsdöntő kérdést a kolléga. Nincs, mondtam, és máris fojtogatott a sírás. Hát akkor… Én fogtam, és simogattam, amíg Sergiu, beadta neki vénába a műtőasztalon a letális injekciót. Csak egy sóhaj volt, és attól a perctől kezdve garantálom, de teljes meggyőződéssel!, hogy az állatoknak is lelkük van, mert azzal a nagyonis emberi sóhajjal távozott az élők sorából…Utána nem is tudom hogy értem haza, nem akartam, hogy Finuca kocsival hazavigyen, csak szédelegtem a járdán a Monostoron hazafelé, és ahány gazdis vagy gazdi nélküli kutyával találkoztam, mintha mind vádlóan néztek volna rám, mert a homlokomon ott égett nagy piros betükkel, amit csak ők tudtak elolvasni: GYILKOS! Az volt az egyik legnagyobb sokk az életemben, nem is csodálkozom, hogy felhagytam az állatmentéssel.

De aztán még jött egy szomorúbb eset is: Kispetriben, ahol a nagymamám házát örököltük, a boltosné kopogott be hozzánk egy vasárnap reggelen, hogy itt van az unokája Kolozsvárról, és egy kicsi szuka váratlanul előjött a szomszéd pajtája alól öt csepp kis kölyökkel. És sír a gyerek, hogy ne hagyják, hogy a szomszéd – barbár módra – elpusztítsa őket. “Mama, megmentjük a kiskutyákat!” Lelkesedett is már a csöppség, de mi nem tudtunk ígérni semmit az akkori férjemmel, bárhogy is sajnáltuk a kis kutyakölyköket, de főleg a gyermek tiszta, ártatlan lelkét. Nem vagyok pszichológus, de azt tudom, hogy milyen trauma lehetett ez az egész a kisunoka számára, aki akkor szembesült először azzal, hogy a világ milyen kegyetlen tud lenni. Nem segítettünk, tehetetleneknek éreztük magunkat és utólag bűnösöknek! Pedig azok a kiskutyák nem voltak rühesek, és elfértek volna a konyhában egy dobozban, amíg gazdi kerül nekik. Drága Ilonka, azóta is visszacseng a fülemben a kisunokád hangja…

Még egy hang a fülembe cseng, ez az egyetlen, ami sikerélményhez köthető, pedig nem szeretek dicsekedni. Tótfaluba hívtak, egy hétvégi házhoz, hogy vigyünk be egy nagytestű kutyát ivartalanítani, mert etetik egy ideje, de nem merik megfogni. Eljöttek értem kocsival, elvittek a helyszínre, ott volt a nagy barna eb, odahívtam, kaját dobtam neki, és miközben evett, rávetettem magam, aztán a kocsiban végig szorítottam erősen magamhoz, de nem volt igazán veszélyes, láttam a szemében, hogy bízik bennem. És miútán a sikeres sterilizálási akció lezajlott, a pasas egy tábla csokit nyújtott át azzal, hogy: “Maga igazi profi!” Tudom, untatlak benneteket, de ezt nem tudtam kihagyni, mert azóta is arról álmodok, hogy ilyen sikerakciókat hajtok végre, de azóta se fordult többé elő velem 😦

Akkor még ilyen szinten álltunk, egyszemélyes állatmentésről beszélhettünk csak, ma már más a helyzet, vannak támogatók, alapítványok. Van esélye sokkal több kutyának, persze azokat kivéve, akiket ma is agyonvernek vagy megkínoznak, aztán dicsekvésképpen felteszik a facebookra. Interjúztam nemrég egy képviselővel a jogi bizottságból, aki felrótta nekem, hogy miért kérem számon rajta az állavédelmi törvény szigorítása után, hogy hány embert ítéltek el a régi, enyhébb törvény alapján, amiért bántalmazott vagy megölt egy állatot. Érti ő a kérdést, és  hogy mit akarok ezzel szuggerálni…volt a válasz. Hát … én csak megkérdeztem…

Most meg hallom, hogy magán állatmenhelyet működtetnek a közelemben,  és hogy az embereik befogják, még az udvarról is elviszik a tehetetlen öreg emberek kutyáit. Aztán kemény pénzekért ki is lehet váltani. Ez is egy jó biznisz lehet, de ne adjunk ötleteket. Nem tudom, hogy ez reális vagy amolyan urbán legenda, higyjem –e vagy sem az önjelölt sintérek sztoriját? És féljek-e vagy sem, mint három befogadott kutya gazdija, mint a legminimebb menhely boldog tulajdonosa. Nekem,  mint újságírónak kötelességem lenne utánajárni, de aztán, ha kiderítek valamit, azon kapom magam, hogy az én kutyáimat is altatópisztollyal kilövik, elviszik, hogy elhallgattassanak. Akinek féltenivalója van, az fél.

Meg olyan legendák is keringenek, hogy Németországba meg Angliába viszik a bundájukért a befogott kóbor ebeket, mert a bőrükből milyen finom holmikat lehet gyártani. Persze, lehet ez is rosszindulatú híresztelés, hogy a lelkes állatvédőket letörjék, megvonják tőlük a támogatást a nyugati alapítványok, stb. Mondom, sokat fejlődött a világ azóta, hogy mi Finucával boldogtalankodtunk és bukdácsoltunk az állatmentés rögös útján, de akkor is szomoró vagyok, mert még mindig vannak gazdátlan ebek, akiknek a tekintetében a szomoróságot, és kilátástalanságot, csak az érti, akinek amúgy is megtelt már a három- vagy akárhányszemélyes minimenhelye.