Több fényt … a medencéknek

 

 

Igaz, hogy Goethe utolsó szavaival kezdem vagy végzem, de ez nem az elmúlásról kéne, hogy szóljon… Elromlott ugyanis a búvárpompánk, kénytelenek voltunk átkapcsolni a városi vízre. Pedig a kútvízzel milyen sokat megtakarítottunk, sopánkodtam, vagy sajnálkoztam, és öntözni is egészségesebb. Azonban az első fürdésnél ellenállhatatlan vágy fogott el egy úszómedence iránt. Valahogy úgy vagyok a klór szagával, mint a kétütemű motor füstjével, nem a levegőszennyezés jút róla eszembe, hanem a régi családi kirándulások. Minden nyáron az apu csónakosmotorjával utaztunk Kispetribe, félúton, a Meszeren még piknikeztünk is egyet, pedig az út csak száz kilométer odáig, de nekem, akkori gyerekként úgy tűnt, a cifragúnyás Petrimama és a ő félelmetes bivalyai a világ másik felén laknak. Apu jó uszó volt, még fotó is van róla, ahogy a Felixen a trambulinról fejest ugrik, de engem nem tanított meg, csak az adrenalinéhséget örököltem tőle, meg a víz imádatát.

Mert azt hiszem én a víz istenítésére születtem, sose féltem a mélyvízben, úszni is egyedül tanultam a Krasznában, a fiúkat utánozva. Emlékszem már serdülőfélben voltam, és a nagyobb srácokkal ugráltunk fejest egy kis kanyarulatban, ahol a vízkanyar kis öbölt alakít ki, és a part is magasabban van, és rajtam csak egyrészes fürdőruha volt, és a legerősebb érzés, ami megmaradt bennem, az a szégyenérzet, hogy nincs kétrészes fürdőruhám (ki hallott még akkor a topless-ről). És a Krasznaparton még homok is volt akkoriban, és a vizek nem voltak ilyen szennyezettek, mint most, nem az az iszapos sárgalé hömpölygött a mederben, és ha szerencsénk volt, még termetesebb halakat is láttunk. Vállravetett törölközővel mentünk le a partra a forró nyári délutánon, strandpapuccsal meg lepedővel, hogy napozzunk is.

Aztán a tenger szerelmese lettem, jöttek a táborok, és az első férj, akivel először úsztam be a Fekete tenger vizébe, a bójákon túlra, oda ahol nem éri a lábunk a földet. Ő nagy hosszú karjaival szelte a habokat elől, és én, mint a kiskutya, utána. A szó szoros értelmében, mert az elején kutyaúszáson és hátúszáson kívül mást is nem tudtam. Most hogy így visszagondolok, lehet azért is vitt be olyan mélyre, hogy hátha hamarabb megszabadul tőlem 🙂

Aztán jött a második férj, akinek az  exotikus utázásaimat köszönhetem, aki megtanított szeretni a reggeli napsütötte hideg medencéket, engem, aki termálvizű vidékről származom, és 2006-ban végre pár Tunézia meg Egyiptom után, eljútottunk Törökországba, ami valamilyen áttörést jelentett számomra. Ott volt a legazúrkékebb tenger, a legszebb öböllel, a széles vízbenyúló pontonnal, ahol tíz napon át saját napágyunk volt, és két fürdőzés között feketére sültünk. Beneveztünk egy pár órás hajókirándulásra is, aminek volt egy különleges momentuma: kiraktak (volna) egy szigeten, ahol végig kellett (volna) menni kézenfogva egy barlangszerű alagúton, és onnan a 8 méter magas szikláról leugrani a vízbe, ahol várt (volna) a hajónk. Aki ezt a párjával végigcsinálja, az örökre együtt marad, tartja a legenda, és mondta az idegenvezető. De második férjem nem engedett, váltig állította, hogy veszélyes, és én amúgy se tudnék 8 méterről fejest ugrani. Pedig kézenfogva talpast is ugorhattunk volna, de nem vitatkoztam, belenyugodtam, lehet a szive miatt, gondoltam, és gunnyasztottunk a fedélzeten, amíg a többiek boldogan végigcsinálták, és kipirosodva, feltöltődve, lelkesen tértek vissza a hajóra. Este mérgemben és frusztráltságomban nekifutottam, és a pontonról leugrottam, igaz az csak kb 3 méter magasan lehetett a víz fölött, és így is egész testemben remegtem, amikor a létrán visszamásztam. Úgy hogy akkori férjemnek utólag igazat adtam a 8 méteres ugrással kapcsolatban. Nem tudom, hogy azért váltunk-e el később vagy sem, mert a túrát nem teljesítettük, a lényeg, hogy lejártak az exotikus utak, de még a hazaiak is, mert az embernek vagy háza van, vagy élete. A házat karban kell tartani, mindig valami meghibásodik, lásd legutóbb a búvárpompát, a kertet gondozni kell, öntözni, gyomlálni, szóval harmadik férjemmel, akivel a házat vettük, egy ideje itthon nyaralunk. És hála a búvárpompának, a csapon ismét klóros víz folyik, ami felidézheti bennem a törökországi és tunéziai úszómedencéket.

Aztán olvasom a neten a minap, hogy a Week-end telepen hétvégén újra megszervezik az éjszakai fürdőzést. Hú milyen klassz, alig vártam a hétvégét, el is mentünk a férjemmel, alig kaptunk parkolóhelyet, minden épület kivilágítva, fények, zene, dj, sok-sok fiatal, vendéglők, minden nyitva, élettel teli, tiszta Tunézia. Mondom is a páromnak, hogy ha a medencét is kivilágították volna, az lett volna a csúcs, mert a víz milyen szépen visszatükrözné a fényt, ez egy plussz csillogást adna, egészen külföldi nyaralás fílingem lenne, nem is értem ezt hogy hagyhatták ki….

Egy pillanatot sem akartam elvesztegetni, be a zuhany alá, és már fenn is feküdtem a víz tetején, néztem a csillagokat, egy felhő se az égen, nem is baj, hogy nincs kivilágítva a bazin, gondoltam, legalább jobban csodálhatom a nyári éjszakai égboltot. A zene is olyan dinamikus, retró számok, egyik se hazai, ez tiszta külföldi, ingyenes üdülés. Szuper ez a hely, minden hétvégén itt leszek, szinte újjongtam. Hogyisnem tudtam én erről eddig, tavaly, tavalyelőtt. Hivtam a férjemet is, de ő azt mondta, nem mindenki klimaxos, hogy bírja a hideget. “A sok cigi teszi, rossz a vérkeringésed!” – vágtam vissza. “A késő esti víz melegebb a reggelinél, mert az egész nap napfürdőzik”, de ezzel nem győztem meg. Aztán nem érdekelt az sem, hogy nem osztja meg velem az élményt, az sem, hogy rajtam kívül csak páran úsznak még, pedig úgy volt meghírdetve, hogy „Éjszakai fürdőzés”, mégis mindenki az éjszakai életért jött ide. Sokan csak belemártották a kislábujjukat, fintorogtak egyet és továbbálltak. Ami engem persze abszolút hidegen hagyott. Teljesen átadtam magam a selymes, langyos simogató élet-elemnek.

Így élveztem a természet nyújtotta örömöket, amikor az egyik csoportból kivált egy zömök kis fickó, eltávolodott társaitól a napágyak mellől, ahol söröztek és röhigcséltek, odajött a medence széléhez, és elkezdte matatni a sliccét. Gondoltam lecsúszott, észrevette, és nem akarja a többiek is lássák, hogy próbálja felhúzni, biztos beleakadt az ingébe, vagy nehezen jár a cibzárja vagy ilyesmi. Ott matatott tovább, miközben én ott a közelében lenn a vízben, nem is látott vagy láthatott a sötétben, vagy nem vett rólam tudomást, nem tudom. És akkor egyszercsak sugárban priccolni kezdett egy másik folyékony elem … felém. Kicsit sárgább színű. Eszméletlen, ez unzsenír vécének használja ezt a medencét, az én szentélyemet, ahol én pár másodperccel azelőtt még önfeledten úszkáltam? Úgy éreztem mintha lebénultak volna a tagjaim, aztán megpróbáltam jó messzire elúszni onnan, minél hamarabb. Vagy kiabáltam volna utána, hogy tipikus, ez a mi civilizációnk, miért nem neveltek meg, szemtelen, disznó, stb?

Egy pillanatra átcikázott az agyamon, hogy régen a falusi lányok vizelettel mosdottak, hogy finomabb legyen az arcbőrük, így tartják, mondják az öregek. De az legalább a sajátjuk volt!! Ezért kérek védelmet: több fényt a medencéknek!

Miközben ezen háborgok magamban reggel óta, hogy a tehetetlenség érzése ne bénítson le annyira, vagy miért, a városban lévő páromtól kapok egy üzenetet: “Jövő szombaton én is úszok majd veled a Week-enden!” Erősítsük ketten az úszni és nem a vízbe vizelni akarók táborát!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s