Amikor Vásárhelyre költöztem, és a Remeteszegi utca közelében a kis mézeskalács házunkat megvettük, – amelyet első felbuzdulásomban egyetlen kép alapján választottam ki, és amelyet a negyvenes években, a háború után építhettek, minimális egy szoba-konyhából állt, és egyetlen előnye, erőssége a nagy udvar volt –  az első szomszéd, aki átjött, az Klári volt, a kortalan lilarokolyás cigányasszony, akit nem feltétlenül a felebaráti jószándék vezérelt, hogy megismerje az új lakókat, hanem inkább körülnézni jött: lássa, mit dobunk ki, és mit tudna ő ebből hasznosítani. Benézett a házba, amelynek küszöbnélküli ajtaja egyenesen a szerény konyhára nyílt,  odafordult felém, megcsóválta a fejét, és azt mondta: „Naccsága, maga nem lakik itt el sohán!” Próbáltam elmagyarázni neki, hogy majd felújítjuk, satöbbi, de ez őt annyira nem érdekelte, hamar elkérte, elkunyerálta inkább a rozsdás veszta kályhát, és a kisebbik fiával talicskával haza is szállították a negyedik szomszédba.

Elkezdtük a felújítási munkálatokat, Klári néha elvonult a suhogó nylonszoknyájával a kerítésünk előtt, amikor templomba ment, szombatonként. Ilyenkor fényesebb volt a szoknyája, mint máskor, és a kezében nem lévén necc, a köténye sarkát  szorongatta két ujjal. Ez egy ilyen gyerekkori beidegződés lehet, ami nagyon szimpatikus nekem, mert válltáska nélkül én se tudnám, hogy mit kezdjek a kezeimmel. Sok roma gyereket látok, aki az anyja szoknyáját markolja menet közben, és a felnőtt nők is, nemcsak Klári, a cifra gunyájuk szélébe kapaszkodnak. Van alkalmam megfigyelni ezt, mert a következő utcában laknak a luxuscigányok, ahogy Ausztriában mondják. Luxus-zigeuner – így nevezte őket a lányom, amikor hazajött látogatóba Salsburgból. Márványból van a kerítésük alapja, nagy vasalt, forgácsolt kacskaringós díszitések, az udvar is márványlapokból kirakva, vagy ha nem is, de mindenképpen legrésziázva. A házról ne is beszéljünk, emeletes a legtöbb, tízszobás, boltíves bejárat, nagy márványterasz, szabályos virággruppok, semmi kutya (vagy ha van is, hátul egy kis elkerített részen, hogy ne mocskoljon az udvarra), drága díszcserjék, meg minden, ami kell a jóléthez. Klári nem tartozik közéjük, ő csak a sor végén vagy elején lakik, attól függ melyik irányból nézzük, de számára is ez jelentheti a standardot, ami a jómódot illeti.

Minden vasárnap nagy zsákkal a vállán ment a kisebbik fiával az Ócskára. Miből is élnek –  törprengtem el ilyenkor.  Abból, amit ott árulnak egy nap alatt, elég nekik egy hétre élelemre? És főleg a gyereket sajnáltam, lehet nem is jár iskolába. De megnyugtattam magam, hiszen biztos a hitközség is segíti őket, mert a hívőknél ez szokás.

Néha, amikor a háza előtt elgöriztünk, kikiabált a veteményeskertből: „Na sétálnak, sétálnak?”Mondom: „Igen, ezt is kell!” Mire Klári: „Nekem is van ilyen sétálócipőm, kisebb is nagyobb is, nem veszik meg?” Mondom: „Hát van már, ezzel sétálunk, nem látja? Miért vennénk másikat!” Igaz is – hagyta rám Klári, azzal serényen folytatta a gyomlálást . Tudtam, hogy a nagyobbik fia kinn dolgozik Angliában, mert mindig tőlem kérdezte meg, hogy mennyi az orange számlája. Olyan szokatlan volt nekem, hogy valaki írástudatlan a 21-dik században, de Klárit ez láthatóan egyáltalán nem zavarta. Mikor kérdeztem, hogy honnan tudja melyik az orange számla, hogy mindig csak azt mutatja meg, azt felelte, hát onnan, hogy narancssárga! Mert színvak azért nem volt 🙂

Aztán eltelt öt év, ami idő alatt Klári látta, hogy sem emeletes házat nem húztunk fel , sem az udvart nem betonoztuk le, sem az ócska kerítést nem cseréltük le vasforgácsoltra, de még egy árva kertitörpe sem bújik meg az almafáink árnyékában. A házunk ugyanolyan szerény maradt, csak épp egy kicsit helyrepofoztuk, az udvarunk rusztikus, nem ültettünk magnóliafát, sem sziklakertet nem építettünk, sem szőlőlugast, sem filagóriát. Amolyan hippimódra éltünk, ahogy egy barátunk szokta mondani. Klárinak időközben hazajött a nagyfia Angliából, elkezdtek építkezni, új kerítést húztak fel, és a szoknyái is egyre csillogóbbak, fényesebbek lettek, most már eredeti selyemszoknyát viselt, amikor a templomba ment szombatonként. Egészen úri Klári lett belőle, az ő standardja szerint. Már nem akart eladni semmit, épp csak beköszönt, amikor a házunk előtt elvonult  csíkos köténye szélét fogva, és már nem is kezitcsókolomozott többet, teljes tudatában volt annak, hogy kezd felzárkózni a luxusszomszédai mellé, akik csak pár háznyira laknak tőle.

Aztán egy nap mégiscsak megállt a kapunk előtt, tétovázva közelebb jött, odaszólította a páromat, mert ugyebár az ilyesmit a férfiakkal kell megtárgyalni, és megkérdezte tőle diszkréten: „Kedves, nem akarnák megkapálni a vetemínyeskertemet? Megfizetem én rendesen!” (A módosabbaknak ugyebár kötelességük segíteni szerényebb felebarátaikon, a közösségben is ezt tanítják). Mikor aztán látta, hogy nem vagyunk kaphatóak, lenézően legyintett egyet elmenőben: „Lecseréltük a rígi cserepeket, ha kell magiknak, elvihetik!”