Ez az írás kényszerből születik. Mert a levél, ami rávitt, hogy ezt megírjam, Zsuzsit megörökítsem, többszöri lomtalanítás, nagytakarítás és költözködéseim ellenére sem veszett el. Idegenbeszakadt kedves barátom,  Artúr 1994 nyarán írt leveléről van szó, amely a szokásos rendezgetés közben került a kezembe, és amely felidézi Zsuzsit…

Orvosis haverinám, Carmen révén ismertem meg őt, pár évig az ő évfolyamtársa volt. Zsuzsi kedvelte Carment, és vonzódott hozzá, mert Carmen valamennyire beszélt magyarul, igaz, hogy csak amolyan szilágysági tájszólásban „beszílte” a nyelvet. Zsuzsi meg szatmári lévén, egyrészt jól értette ezt a tájszólást, másrészt meg, mint minden tömbmagyar, nem tudott folyékonyan románul. Carmen valósággal rajongott ezért a szeleburdi lányért, kicsit fel is nézett rá a szabadságvágya és a nonkonformizmusa miatt. Ahányszor összefutottunk, kezdte végezte Zsuzsit. Zsuzsi élni akar, mindent kipróbálni, nemcsak úgy szédeleg az egyetemi évek alatt, mint mi – mondta sokszor Carmen, s a hangjából kiéreztem a sajnálkozást, hogy mi mennyire kisstilűen élünk. Aztán meg: „Képzeld, Zsuzsi készül európai körútra!” (Akkoriban, a kilencvenes évek elején, ez egy világutazással ért fel). Szóval a különc szatmári lány mindig beszédtéma volt köztünk, és valószínű hármasban is találkoztunk egyszer, ha később felismertem. De erre az első találkozásra már nem emlékszem.

Aztán egy napon meglátogatott Izu Bukarestből, egy másik barátnőm, aki a kémiára járt, és akit én mindig irigyeltem, mert ő kutató lesz, laborban dolgozhat, én meg a mérnöki képzettségemmel ki tudja merre hányódom majd? Nem is volt alaptalan a szorongásom, ha azt vesszük, hogy a sajtóban kötöttem ki :)…De ez egy másik történet. Szóval eljött Izu Kolozsvárra, nálam szállt meg, az én orvosis bentlakásomban, amit Carmen közbenjárásával birtokoltam, és nem tudom mi okból, de valamiért sántikált, valami apró baleset érthette a lábát, de ennek dacára vagy pont emiatt, az öniróniája a csúcson volt, és a humora veretlen. Mindenen röhögtünk, poénkodtunk, azon is, hogy valakik, nem tudni kik, meghívtak egy házibulira, és a trolin, útban arrafelé is azon szórakoztunk, hogy vajon hogyan kerültünk mi a képbe, mikor senkit nem ismerünk? Izu előrelátta, hogy pont az lesz, ami a bukaresti Petőfi házba szokott vele történni, hogy odamegyünk, majd ott ücsörgünk egy darabig a sarokban, aztán meg szépen hazakullogunk, egy hiábavaló, elvesztegetett éjszaka után. Sikerült megtalálnunk valahogy a Györgyfalvi negyedben, egy négyemeletes tömbházban a 11-es lakrészt, már a 11-es szám is olyan rossz ómenű, legalábbis a számmisztika szerint, és mit gondoltok ki nyitott nekünk ajtót? Nem más, mint Zsuzsi! A mi Zsuzsink, a Carmené meg az enyém.  Na végre, egy ismerős! – de időnk se volt megkönnyebülni, mert ő szórakozottan és szinte hűvös udvariassággal átvette a bort, amit ajándékba hoztunk, és nagyvilági stilusában útunkra eresztett az ajtóból egy karlendítéssel: „Próbáljatok bekapcsolódni!” És – mint egy tünemény – rögtön el is tűnt az ismeretlen fiatalok fedezékében. Ezt a kis sztorit meg is írtam akkor melegében a helyi lap diákmellékletének (görcsös és erőltetett stílusban), hogy hogyan vegyültünk el az idegen magyar diákok között, hogyan zárták össze a kört az orrunk előtt, amikor táncolni próbáltunk, és hogyan lett elegünk mindebből éjfél felé, amikor egy jól betépett srác a szó szoros értelmében rámesett a mosdóban, és botladozó nyelvvel kioktatott, hogy máskor reteszeljem be rendesen azt az ajtót! De azt már kihagytam az írásból, hogyan sántikáltunk röhögve haza Izuval vagy öt kilométeren keresztül, troli már nem lévén, se pénzünk taxira. Neki pedig egyre jobban sajgott a lába, még ezen is mulattunk,  hogy egyre rosszabul jár, hazaérve pedig nekifogtunk grogot készíteni házilag. (Nem drogot, ennyire lazák éppen nem voltunk :))

Mivel más piám nem lévén, Izunak volt az ötlete, azt mondta olvasta egy regényben, hogy a teába valami töményt öntenek, és azt isszák forrón. Nekem nem volt csak pálinkám, hát azzal tunningoltuk fel a köményteát, teafű sem lévén. Izu azon is csodálkozott, hogy én köménymagot tartok otthon, nem szép tőle, én meg váltig álmélkodtam: „hogy te miket tudsz, látszik, hogy kémia szakos vagy!” 🙂 Aztán pár pohár házigrog után rockegyüttesek számait, további poharak után népszerű popslágereket kezdtünk énekelni, majd áttértünk a zsoltárokra. Reggelfelé elénekeltük azt is, hogy Az Úr csodásan működik.

Másnap Izu az első vonattal visszautazott Bukarestbe, és 15 nap múlva váratlanul elhunyt az édesapja. És ezt a számomra szokatlanul buja, közös élményt az édesapja halála valahogy utólag egészen beárnyélkolta. Mintha bűntudatom lett volna… Mintha ez a büntetésünk lenne, mert valamit túlzásba vittünk, mindent és mindenkit kinevettünk, magunkat is beleértve. Valami ilyesmi járt a fejembe akárhányszor visszagondoltam a félresikeredett, otthon folytatott bulizásunkra, „grogozásunkra”… Nemsokára meg a Zsuzsi emlékével kellett összekötnöm…

Jött a nyári szünidő, és hamar el is telt eseménytelenül,  elkezdődött az újabb egyetemi év, Carmen is visszatért Kolozsvárra, és ahogy azelőtt – hébe-hóba összefutottunk. Neki kevesebb szabadideje volt, mint nekem, hisz orvosira járt. Egyszer, amikor ismét találkoztunk, láttam rajta, hogy olyan megrendült. Kérdem, mi történt. Hát hogy Zsuzsi… Elkezdte mesélni, hogy előző tanévben nála felejtette a tornacipőjét, és vissza szerette volna kérni tőle, de sem az egyetemen nem jelent meg, sem a bentlakásban. És csodálkozott is, hogy nem keresi a társaságát, mint régebben. Nem voltak csoporttársak, ezért egy ideig természetesnek vette, hogy elkerülik egymást. Így teltek a Zsuzsi nélküli napok, aztán meg a hetek, és akkor tudta meg egy másik szatmári kolleganőjétől, hogy Zsuzsi közvetlenül európai körútja után autóbalesetet szenvedett. Hárman ültek a hátsó ülésen, éjszaka volt, aludtak, talán a sofőrt is elnyomta az álom, nagy sebességgel hajtott, valahol a határ közelében történt… Legalább világot látott! – vígasztalta saját magát Carmen.

Többet erről nem beszéltünk, nem is volt akivel. Elteltek az egyetemi évek, Carmennel megszakadt a kapcsolatom. Állást találtam, tiszta véletlen folytán rádiós lettem, beálltam a járomba. Egy évre rá meghírdették a RMSz Előszoba pályázatát, ahova én is jelentkeztem két írással, és ott ismertem meg Artúrt, aki a próza kategóriában elnyerte az első díjat. A díjátadó ünnepség után egy ideig leveleztünk, és nem tudom, mi késztetett rá, hogy elküldjem neki a házibulis cikkemet. Postafordultával kaptam is a gyors és döbbenetes választ, hogy ez a Zsuzsi bizony az ő életvidám Zsuzsijuk, az övé. Akiről ő sokat cikkezett, egész Zsuzsi-ciklusa van, és Zsuzsi imádta ezeket az írásokat. És örül, írja Artúr, hogy én is megörökítettem, mégha csupán csak egy mondat erejéig. Mert ő érzi: Zsuzsi velük van, időnként odaátról üzeni: ne sírjanak, mert neki most jó. Zsuzsival együtt fogtak neki az ötéves osztálytalálkozó megszervezéséhez, amit végül egy vadászlakon nélküle tartottak meg. Este a teraszon gyertyát gyújtottak elhunyt kolleganőjük emlékére, a gyertya hajnali hatig égett, majd a gyertyatartó konokul elpattant. Talán a forróság miatt, teszi hozzá Artúr, hogy mégse gondoljam, hogy ő ennyire hisz a lélek halhatatlanságában…

És ez a levél pont most, ezen az esős Medárd napon kerül elő, 22 év után, amikor a blogomat próbálom írni, mert a 22 éves Zsuzsi nem akar kimaradni belőle. Zsuzsi, aki gondtalan egyetemistaként mindent meg akart tapasztalni, most se hagyja magát…