Category Archives: Uncategorized

Szülinapi misztikum

Vagy szülinap és telepátia! – ahogy jobban tetszik 🙂

Amióta Vásárhelyre költöztem, csak úgy özönlenek felém az elhunyt emberek, közismert személyiségek, nagyemberek, de régi személyes ismerősök, rokonok is.

De kezdjem az elején! Tegnap ugyebár szülinapom volt, és nekem ez a nap mindig olyan ünnepélyes, nem mintha szeretném ünnepeltetni magam, hanem mert érzem, ahogy vibrál valami a levegőben, több az energiám, az életerőm, vagy másképpen több, mint más napokon. Gondolom, a velem egykorúak még emlékeznek, hogy az első (munkahelyi) számítógépeken bioritmus grafikákat készítettünk, megadtuk a születési adatainkat a gépnek, és az kidobott egy szinuszgörbeféleséget, amin világosan látszott, mikor vagyunk magunk alatt és mikor vagyunk a csúcson, hullámhegyek és hullámvölgyek váltakoztak rajta, és én úgy emlékszem, hogy az altalános jellemző az volt, hogy a szülinapján mindenki csúcsformában van!

Most pedig be kell ismernem ország-világ előtt, és főleg a kedves páromnak, a nagynyilvánosság szeme láttára, mielőtt még a lényegre térnék, hogy tegnap kifosztottam a könyvesboltunkat, egy nagy raffianecc (anyám szokta így mondani) könyvet cipeltem haza, és köztük van egy régi könyv, ami a mesterséges intelligenciával foglalkozik. Néha jó régi könyveket is olvasni, hogy összevesse az ember, hogyan látták a jövőkutatók a kétezres éveket ezelőtt 40-50 évvel, amikor 2000 még olyan távolinak és sci-fi kategóriának tűnt. 2001 Űrodüsszeia rá a példa. Egy román szerző azt írta 1972-ben, hogy 2000-ben már csak 20 percbe fog telni, amíg egy utasszállító repülőgép New-York-ból Párizsba repül. Hát nem igazán valósult meg, és kíváncsi lennék, hogy miért. Ha valaki tudja, mondja meg nekem is, én inkább az anyagi vonatkozásokra tippelnék, nem pedig a műszaki korlátokra.

A polcok rendezgetése közben, a kezembe került a Bréda Forrás kötete is 1980-ból. Egyetlen könyve volt meg nekem otthon annak idején, amiből egy mukkot nem értettem, sok volt benne a filozófiai eszmefuttatás. De Brédát ismertem, kedveltem, hát nagyon megörültem ennek a kis kötetnek, és biztos voltam benne, hogy most rá akar venni odaátról, onnan messziről, ahol most tartózkodik, (vagy lehet, hogy az a másik dimenzió nincs is olyan messzire?!), hogy olvassak már valamit tőle, hátha az értelmi képességeim közben fejlődtek kicsit, a korral hátha bővült az érdeklődési köröm is, és mostmár felnőttem az ő posztmodern esszéihez!

Mert valahol mindig öt óra van! Például nálunk 🙂

Miközben búvárkodtam, hogy miket tudnék még lenyúlni (amíg egyedül birtokolom ezt a “szentélyt”), egy könyvkupacban, ami még nem lett felleltározva, megtaláltam egy rég keresett Méhes kötetet. Mintha szarvasgombát találtam volna, úgy megörültem, rögtön sms-eztem a megrendelőnek, hogy megvan az oly régóta vadászott Leleplezem a családomat, jöhet a könyve után! Ez a “kutatómunka” annyira felvillanyozott, hogy szinte észre se vettem: közben egy jóbarátom írt csetten, hogy hiába bujdostam el, nem menekülhetek a köszöntés elől! Azt válaszoltam neki: igen, nagyon messzire menekültem, a könyveim közé (mert az enyimek mind, még ha nem is véglegesen), és itt olyan csend és nyugalom van, mint a temetőben! Csak a sírkertekkel ellentétben, itt egy kicsit áporodott, nyirkos a levegő! Talán, mint a kriptákban. (Nem tesz jót a könyveknek, tudom, habár egy ideje beüzemeltünk egy rendes nyirkosságelszívót is, sajnos olyan sokat nem segít!) És ahogy ezt megírtam kedves barátomnak, már éreztem is az orromban a halottszagot: pont olyan volt, mint amikor 95-ben Bözsi nagynéném halva feküdt a kisszobámban (ahol tinikorom keserves, szorongássalteli napjait tengettem), még az akkori liliomillatot is érezni véltem, ahogy keveredik az édeskés infuzió cukros, émelygős szagával, amit halmozottan sérült nagynéném szervezete az utolsó héten már képtelen volt befogadni. A liliomot én vittem a temetésére, mert úgy éreztem olyan tiszta a lelke, akár egy hófehér virágé. Kicsit ijesztő volt ez a szaglás útján keletkezett halucináció vagy mi, de megnyugtattam magamat azzal, hogy a halottaim életükben se bántottak soha, akkor most miért tennék?!

Itt most be kellene fejeznem, de nem tehetem, mert még történt egy különös dolog:

Egy román szerző magyarra fordított könyve egyszerűen csak ott termett előttem, ahogy rakosgattam a többit, pedig biztosan emlékszem, hogy azt a tisztakék borítójú kötetet sose láttam azelőtt. Sokkolt is kicsit, ezért beleolvastam: Zahei, a vak a kötet címe, elsőre annyira nem fogott meg, de a hátlapján kiderült, hogy misztikus íróról van szó, aki előszeretettel beemeli írásaiba a misztériumot, mágiát, hát szinte a homlokomra csaptam megvilágosodásomban: Na ezért került elő a semmiből ez a könyv, így már teljesen érthető! Utána pedig még találtam egy kötetet tőle, V. Voiculescu-ról van szó, ezt amit itt lefotóztam, be is pakoltam a raffia táskámba. Hogy majd itthon a hétvégén kitanulmányozom. Már a címadó írása is az álmok jelentését taglalja, szóval nem fogok unatkozni a hétvégén! De nemcsak velem történnek ilyen furaságok az üzletben. Laci is beszámolt már arról, hogy egyszerre égett ki mind a három körte, vagy csak úgy kikapcsolódnak a gépek, miközben a villanyt nem veszik el!

Ja és a telepátia! Annyi mindenről szeretnék írni, de tudom, hogy online mindenki inkább a rövid szövegeket részesíti előnyben, ezért Diderot-t most kihagyom, majd egy másik alkalommal, az még hideglelősebb történet! Olyannyira, hogy azt mondtam: ezt ép ésszel nem lehet kibírni, és nem is nagyon bírtam ki! 😜 De utólag most örülök, és hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen különös, nem mindennapi dolgok is megestek és megesnek velem. A párhuzamos világ néha megtisztel azzal, hogy keresztezi az utamat! És most már én ezt felettébb izgalmasnak találom 😉

Virágot is kaptam szülinapomra! Anyósomtól!

Most már azt is megértettem, hogy az Aranyszalagtár azért (is) testálódott rám, hogy a holt lelkekkel foglalkozhassak (és nem úgy, ahogy Gogol Csicsikov nevű hivatalnoka tette), Engedjétek hozzám jönni a holt szerzőket! jeligével. Az egy szombat délutáni műsor a rádióban, ahol archív hanganyagokat játszunk be. Ma délután Kányádi Valaki jár a fák hegyén c. versét mondja el a szerző maga, egy 96-os felvételről. Imádtam, többször is végighallgattam, nem tudtam betelni vele! Számomra minden jó versben bennevan az isteni szikra és a másik dimenzió. Vagy nekem csak az mond valamit, amelyikben bennevan. Ne kérdezzétek, pontosan hogy értem ezt!

A telepátiát most röviden írom csak le, és azzal vége! Edward Casey, az alvó próféta szerint mindenki képes rá! Két ember kipróbálhatja magát úgy, hogy két hétig minden áldott reggel leírja, szerinte a másik, a társa most éppen mit csinál, és utána már a találgatásokban a hibalehetőség egyre kisebb, és egyre nagyobb lesz a bizonyosság, hogy amit az egyik gondol a másikról, az úgy is van! Én is ma reggel 7 óra után pár perccel ébredtem, óra nélkül, és mivel a párom Kolozsváron van a könyvhéten, 8-kor rákérdeztem: reggel hétkor ma éppen mit csináltál? És meglepetésemre azt válaszolta, hogy ő is pont 7 óra 7 perckor ébredt! Felébresztettem őt és ő is engem az egymás felé küldött agyi energiahullámokkal! Állítom én 😂

És E. Casey-vel ellentétben, én úgy látom, hogy a telepátia a hibalehetőségekbe kapaszkodik bele, ott bujik meg, vagyis ez az, amivel bizonyítani lehet némiképp az egybeeséseket. Ezt azzal tudnám illusztrálni, hogy van egy jóbarátom, aki, amikor új munkahelyi telefonszámot kapott, elküldte sms-ben, hogy mentsem le az új számát, amit én elmulasztottam akkor, és úgy jegyeztem meg fejben, hogy 0736-tal kezdődik. De hibásan rögzült az agyamban, mert hibásan vizualizáltam az üzenetet! Aztán, amikor először hívott, és a szám továbbra se volt lementve a telefonomba, akkor is úgy láttam (a világ dolgaira homályosan reagáló lelkiszemeimmel), hogy 0736-ról hív. Mondtam is neki, hogy rögtön tudtam, hogy te vagy, mert megjegyeztem az első 4 számot! Közben az általam látott szám negyedik számjegye eltért, mégcsak nem is 9-es volt, hanem 2-es! Nem tudom, érthető-e az én alternatív logikám, de én ezt úgy értelmeztem, hogy ez egy konkrét, kézzelfogható bizonyíték a telepátia létezésére, amiben az én jóbarátom igencsak kételkedik :)) Mert másképp miért láttam én volna kétszer is 0736-ot, ha nem azért, hogy őt azonosítsam, amikor hív, ezzel az agyamba kivetülő téves számmal?!

Summa summárum, szerintem az ember minél jobban közeledik ahhoz a bizonyos másik életformához – a fent vagy lent vagy mellettünk létező párhuzamos világhoz – annál jobban kezd hinni a misztikumban! Jöhet a V. Voiculescu kötete! És a Hihetetlen magazin, amit – bármilyen hihetetlen – egy néni hozott be tegnap az üzletbe, azzal a spéci kéréssel, hogy rendeljük meg neki az össze többi számot 🙂

A lényeg, hogy a Facebook csodálatos évet jelez nekem előre :))

“Nem mondhatom el senkinek,

elmondom hát mindenkinek…”

Felvállaltam a rádió honlapján egy “hivatalos” blogot, de nagyon megbántam utólag, mert én nem tudok öncenzúrát alkalmazni, nem tudom visszafogni magam, csak a tiszta igazságot tudom leíni, ahogyan én látom a dolgokat, saját megvilágításban, és lehet, hogy ott inkább nyakkendős szövegekre lenne szükség, nem szabad lenne kitárulkoznom, megmutatnom magam minden fogyatékosságommal együtt! Ahogy ezen a képen is teszem 😃 A lyukak a térdemen, gondolom nem kerülik el a figyelmeteket! 🙂

A Facebook világ elterjedése óta mindenki kényszert érez, vagy nagyon sokan közülünk, hogy mielőtt egy csodálatos pillanatot átélnénk, azt gyorsan lefotózzuk, és fellőjjük a virtuális térbe. És így mindannyian kicsit sztárok lehetünk, megmutathatjuk, hogy milyen különleges élményben volt nekünk részünk! Ennél én valamivel továbbmentem, és hogy tiszta legyen a kép, el is mesélem a viselt dolgaimat, a személyes benyomásaimat! Ma is felkeltem reggel hétkor, nem magamtól, hanem mert elkezdtek a kutyáim a nappaliban ugatni, és ki kellett engedjem őket. Igen, a nappalim már-már kutyaólnak minősíthető, mert csak hétvégén van időm rendesen takarítani, de most tudtam, hogy ha nekifogok a házat rendbetenni, akkor elúszik a blogírás! Tudtam, hogy most szombaton reggel is be kell kapcsolnom a gépet, és valamit írnom kell! Belső kényszert érzek, hogy foglalkozzam ezzel az oldallal! Már-már beteges a dolog :)) Ezen a nem hivatalos blogomon nagyobb szabadságnak örvendek, itt mindenről beszámolhatok. Kikotyoghatom például, amit pár napja egy orvosbarátomtól hallottam, hogy mese, hogy az antibiotikum alkohollal együtt nem hat! Ugyanúgy kifejti hatását, mintha absztinens életet élnénk közben, csak ez így terjedt el, szakmai titokként! Először a vérbajosokat kezelték antibiotikummal sikeresen, és ugyebár a szifiliszt az ifjú dandy-k kapták meg, akikre muszáj volt ráparancsolni, hogy nem szabad inni a kezelés alatt! Mert ha nem parancsolnak rájuk, akkor a kávéházból, ahol az abszintjüket vagy milyüket iszogatták, egyenesen a rossz lányokhoz mentek volna vissza, akik aztán szépen felülfertőzték volna őket! Ott helyben meg is ígértem az orvos barátomnak, hogy ezt nem árulom el senkinek, főleg a páromnak nem, mert így legalább időnként szünetet tart a sörözésben, amikor nagy ritkán gyulladásban van a foga! És tessék! Két napig tudtam titkot tartani!

Mint ahogy azt is megígértem egy másik, orvostudományokhoz közel álló barátomnak, hogy nem árulom el senkinek, hogy van egy szer, ami kigyógyít az AIDS-ből, de ez csak a járványkorházbeli orvosoknak van fenntartva, ha netán valami sajnálatos baleset folytán, elkapnák a virust a páciensektől. Persze, csak akkor hat, ha 72 órán belül beveszi az ember. Két példa arra, hogy az orvostudomány jót is meg rosszat is akar nekünk! Végülis, utóbbi esetben, ki sejti magáról egyből, hogy megfertőződött? De lehet csak legenda mindkettő! Az antibiotikumos sztorihoz még hozzátartozik, hogy a gyógyszer keményen ostromolja a májat, ezért, ha még iszik is mellette az ember, akkor a mája eléggé megszenvedi a kezelést! Mondta ugyancsak a doki barátom, akit itt most galád módon lelepleztem.

Mert ilyen esendő az újságíró, mindenkit – barátot és ellenséget – képes elárulni egy jó sztoriért! Hogy magamra és a magánéletemre visszatérjek, azt hiszem mire megöregszem, ha egyáltálán meg tud öregedni egy újságró, úgy értem megéri azt, hogy nyugdíjba vonulhasson, és időmilliomos lehessen, egyetlen barátom se marad már: vagy azért, mert a bizalmas információikat, közléseiket kiteregettem, megosztottam a nagyvilággal, vagy mert elhanyagoltam őket: nem hívtam fel soha, nem mentem el velük kávézni, találkozni, nem írtam nekik, nem csetteltem velük, mert mindvégig a jó sztorik után futkorásztam!

És hogy a szavahihetőségemet kicsit aláássam, elmesélem azt is, hogy szabadidőmben, amit nem neveznék szabadidőnek – mert csak a kertészkedés és a “kézműveskedés” számomra a kimondott szabadidő – alternatív kutatók előadásait nézem a világhálón, és tőlük hallottam azt, hogy Nimród valahogy “odakeveredett” a Bábel tornya építéséhez (vagy inkább ő maga építtette azt a tornyot), és az emberek azért értették a nyelvét (és egymás nyelvét is), mert szavak nélkül, telepatikusan, mentálisan kommunikált velük. És az, hogy az Isten összezavarta a nyelveket, végülis magyarán azt jelentette, hogy az ókori emberek elvesztették ezt a különleges kommunikációs képességüket, amit én most úgy érzem, hogy kezdek visszaszerezni! 🙂

És hogy még nevetségesebbé tegyem magam, azt is elmesélem (ki tudja hányadjára?), hogy van három kutyám, és az utolsó, a legnagyobb, a legfélelmetesebb, két éve van velünk, a szomszéd elhagyatott udvaráról költözött hozzánk. Ezt már többször is leírtam: a baloldali tőszomszéd eladta a házát, és az új lakó majdnem egy éven keresztül felé se nézett a megvásárolt ingatlanjának, Néró kutya pedig (akit egy másik szomszéd etetett közben) egy idő után fogta magát, átugorta a kerítésünket, és hozzánk szegődött. Mert nálunk olyan jó kutyavilágot sejtett, és sejtése be is igazolódott: a két másik, kisebb termetű – szintén korcs – kutyának aztán ő lett a vezére. Egy baj volt csak, hogy nem tudott pórázon járni! Mert közben a régi gazdája túl akart adni rajta, a ház után őt is eladta volna jópénzért, hisz végig jó házőrzőnek bizonyult. Csakhogy Néró nem adta olyan könnyen a bundáját, megmakacsolta magát, amiután a láncot nagy nehezen felcsatolták rá, és próbálták a kocsiba betuszkolni, félelmében megharapta az új gazdiramenendőjét, így annak elment a kedve a hatalmas házőrző birtoklásától. Én is csak félév után mertem nyakörvet tenni rá!

És most nemrég, egy este, amikor sétálni indultam az enyéimmel, gondoltam, lesz ami lesz, pórázt teszek a nyakára, mégha megharap engem is, mert ez már tarthatatlan, hogy őt vagy itthon kell hagyni (ami azzal jár, hogy végig kell hallgassam kétségbeesett és csalódott vonítását), vagy póráz nélkül velünk jön, de ezt a kockázatos sétát csakis sötétedés után ejthetjük meg a közeli dombon! Ami a tavasz beálltával eléggé veszélyes vállalkozás, mert a juhász sötétben, éjjel is legelteti a nyáját, és ilyenkor elkerülhetetlen az összetűzés! Szóval, ránéztem a Néróra, mélyen a szemébe, és fogtam egy harmadik, tartalék láncot, és határozott mozdulattal felcsatoltam rá! Ahogy próbáltam bűvölni a tekintetemmel, az ő tekintetéből azt olvastam ki, hogy: Megbízhatok benned? Nem viszel a menhelyre? Nem fogsz eladni egy idegennek? Annyira biztos voltam benne, és most is olyan meggyőződéssel hiszem, hogy ez a három kérdés világosan megfogalmazódott ebben a mentális kommunikációban, hogy azóta se térek magamhoz! És azóta is azon álmélkodom, hogy ő az én tekintetemből megértette a választ is, ugyancsak gondolatátvitellel, ami az volt, hogy teljesen megbízhat bennem! Ez abból a tényből következik, hogy Néró életében először hagyta magát pórázon sétáltatni!

A mentális kommunikáció séta közben is folytatódott!

Találkozásom Sylvia Plath-tal

Még a polc is leborult, amikor Sylvia Plath kötete megérkezett!

Több mint 15 éven keresztül szoros kapcsolatban álltam egy kortárs román íróval, aki megpróbálta az ízlésemet csiszolgatni és a műveltségemet fejleszteni, bővíteni. Sokat köszönhetek neki, sok jelentős világirodalmi művet elolvastam az ő ajánlására, de Sylvia Plath csak most került a kezembe! Ő valahogy nem csípte a női írókat, talán irigységből, talán mert egy női író érzékenyebb szálakat tud rezegtetni, amire egy férfiíró nem mindig képes. Emlékszem, amikor Elfriede Jelinek 2004-ben megkapta az irodalmi Nobel díjat, akkor megvette ő is gyorsan a Zongoratanárnő című kötetét, amit sebtibe lefordítottak románra, egy éjszaka alatt elolvasta, és másnap reggel megjegyezte, hogy szar! És hogy a Nobel díjat is trendek szerint osztogatják. Rég nem volt nő? Na akkor most legyen egy! Délafrikai se volt soha? Na akkor jövőre egy afrikai fekete író lesz a nyertes! Politika az egész, hangoztatta, s mivel nem kedvelte a női szerzőket, hát Sylvia Plath is kimaradt az életemből. Nem is hallottam róla… mostanáig!

Most viszont, mivel az íróval való párkapcsolatom pár éve megszűnt, mondhatni csúfos véget ért (de azóta már feldolgoztuk mindketten ezt a traumát, és egész jó szakmai meg “családi” kapcsolatot ápolunk), más úton próbálom fejleszteni magam. Amikor már egészen világossá vált, hogy hamarosan el fogunk válni, egy este keserűen kifakadt: Meg kellett volna tanítsalak hegedűlni! Akkor nem értettem meg ezt a különös megjegyzést, mert mi köze a hangszernek a mi viszonyunkhoz! De most már tudom: minél műveltebb valaki, annál árnyaltabban fogja fel a körülötte lévő világot, és talán a széles látókör bölcsebb döntések meghozatalára is ösztönöz! És utólag azt is megértettem, hogy ő is képes egészen érzékeny húrok pengetésére és nemcsak a hegedűjén. De valahogy mi nem tudtunk összehangolódni! A karma az oka!

😃

Na szóval elváltunk, és nekem más információforrás után kellett néznem! Összejöttem egy ifjú könyvkereskedővel és egyben kiadóval, aki halhatatlanságra vágyó királyfiaknak (és királylányoknak) a köteteit jelenteti meg, saját költségükön. Már ettől felcsillant a szemem, hiszen 19 éves korom óta, amióta Luska visszautasította a szerelmem, titokban arra vágytam, hogy író legyek! Akkor még a blog szót nem ismertem, mert ha ismertem volna, akkor blogírónak készültem volna!  Ahogy ezzel a fiatalemberrel összebarátkoztunk (úgy értem a könyvessel), máris megszállt az ihlet, és mindenféle jó vagy kevésbé jó blog- és könyvírási ötleteim támadtak. De nagyon kezdek elkanyarodni Sylvia Plath-tól…

Visszatérve, a könyvesbolt és antikvárium is nagyon alkalmas hely arra, hogy az ember némi műveltségre tegyen szert, de azért nem árt, ha van valaki, aki kalauzolja az olvasnivalók terén! Könyvmilliomos lettem, mondhatni, naponta – számomra új – régi könyvek között böngészhetek, már bejött hozzánk Szerb Antal Magyar irodalomtörténeti kötete, amelyből a klasszikusok egészen más arcát ismerhettem meg, pl. azt hogy Jókai mennyire gyerekes volt, és talán ezért tudott úgy lelkesedni mindenért, és egyszusszra 60 oldalnyi szöveget papírra vetni csak magáról a Vaskapuról. Megtudtam, hogy pályázat útján született a könyv, az Erdélyi Helikonnál pályázott az én kedvenc Szerb Antalom (csakúgy mint akármelyik mostani ifjú titán), amikor még senki nem sejtette, hogy ő lesz a Pendragon legenda nagy írója (Közben utánanéztem, hogy a regény ugyanabban az évben, 1934-ben jelent meg! Ennek az irodalomtörténeti adatnak, adaléknak még aprólékosabban utána kell járnom!) Aztán bejött Beöthy Zsolt kétkötetes Képes magyar irodalomtörténete, két vaskos kötet, még régebbi irodalomtörténeti kiadvány, igazi nagy kincs! Ha ezeket mind elolvasom, vehetem úgy, hogy negyedrészben kijártam a bölcsészkart. (A kortársakhoz nem jutottam még el, lehet majd 80 éves koromra utolérem magam!)

De hiába állt rendelkezésemre a szakirodalom, mégis úgy éreztem, nagyon elkelne egy kis szakszerű irányítás. Mert egy előadás alatt többet kaphat az ember, mint évek során szerzett összes olvásmányélménye által! Ez akkor tudatosult bennem, amikor a tavalyi Forgatagon a színház sátrába egy évadnyitó rendezvényre beültem. És akkor ott rögtön eldöntöttem: megkérem A. Máriát, engedje meg, hogy járjak az óráira. És itt jön a találkozásom Sylvia Plath-tal!

Az órák egyikén a fiatalon elhunyt írónőnek Gipszben című versét elemeztük, beszéltük meg, és kiderült, hogy Mari diákjai mind olvasták Az üvegburát, csak én nem.  Egy ideje azt is tudom, hogy ha valamire nagyon vágysz, valami után nagyon áhitozol, akkor a körülmények azt a kezedre játszák! Ez történt Sylvia Plath és az én esetemben is: a héten bejött egy kiselejtezett családi könyvtár, és ott lapult a könyvek között Sylvia üvegburája! A könyv egészen jó állapotban volt, meg voltam győződve, hogy az illető családból senkisem lapozta fel. Csak egy nagy H betű éktelenkedett a címoldalán, golyóstollal firkantották oda, nem tudtam kitörölni, hát belenyugodtam, elfogadtam, hogy ez az idő szimbóluma, és megerősítette bennem, hogy minden nagytalálkozás csak idő kérdése! Úgyhogy most Sylviát olvasom, ezt az önéletrajzi regényt, aminek megjelenése után az alkotó nem látta érdemesnek az életét továbbélni, úgy érezte: kiadta magából, amit kiadhatott, megengedte a gázt, és elszántan a sütőbe dugta a fejét! Bár inkább a homokba dugta volna! Keresztnevén említem, mert olyan kedves lett nekem, mintha régi, közeli ismerősöm lenne, és úgy érzem, mintha csak nekem mesélné a saját élettörténeteit. Még a fiatalos hangját is vélni hallom!

Ha már egyetlen órájára se járhatok A. Máriának (lehet csakis azért kellett nekem a színire járnom pár előadás erejéig, mert Sylvia akarta magára felhívni a figyelmemet!), akkor is sokat nyertem azzal, hogy Sylvia Plath-ot megismerhettem!

Úgy tűnik, meg kell halni,

hogy felfigyeljenek rád! Hogy legalább egy napig te is a figyelem központjában lehess! Tudta ezt jól Isti is, a Posta utcai kis csavargó, aki az éjjel felkötötte magát! Megrendültem természetesen, mert tegnap láttam utoljára az eltévelyedett lelket, jött az üzletünkbe, mint rendesen, cigit koldulni. De amikor én ott vagyok, voltam, akkor sose a cigit kérte, mindig valami lehetetlen könyv iránt érdeklődött, amiről tudta, hogy úgysincs meg. Rejtő köteteinek első kiadását kérdezte, meg, hogy nem került-e be véletlenül az antikváriumi kötetek közé a Trónok harca sorozat könyv változata?! Tegnap pl afelől érdeklődött, hogy nincs-e véletlenül régi képkeretünk? Persze ő is tudta, én is, hogy másról van szó, de azért mindig eljátszotta ezt az ártalmatlan szerepet, és előtte meg utána illedelmesen köszönt, viszláttal búcsúzott.

Hallottam róla, lehozták a román helyi lapok, hogy valami “irredenta” szöveget festett fel egy marovásárhelyi főtéri épület falára, amiért letartóztatták. Akkor is sikerült magáravonnia a figyelmet egy kis időre, de úgy tűnik, nagyon hamar elfelejtették, szabadlábra helyezték, nem kapott elég sajtóvisszhangot az eset, és ez őt nem elégítette ki, talán még fel is bosszantotta! Többre vágyott! Igazi diadalra! A nagymamájával élt, tengődtek ketten a kevés nyugdíjból, nem jutott pénz cigire is! Azt már kunyerálni kellett! Aztán a nagymama váratlanul tavaly meghalt, természetes úton, persze (habár azon se csodálkoztam volna, ha erőszakos cselekmény áldozata) és Istike elesett attól a csekély jövedelmi forrástól is, amit a nagyanyja biztosított. Próbált munkát keresni, de az ezer lejes fizetés nem volt elég vonzó számára. Ő biza ennyi pénzért még a házból se jön ki! – ezzel hencegett legutóbb Lacinak. És továbbra is az utcán tengett-lengett. Sokszor olyan fontoskodva sietett valahova, mintha tényleg halaszthatatlan dolga lenne.

Azt mondták az utóbbi időben lecsendesedett, nem randalírozott, a boltunk cégérét se verte le csak egyszer, még a rebellis időszakában, amikor Laci férjem megtagadta tőle a szál cigit. A kicsi vézna fiúból időközben köpcös fiatalember vált, gondolom a rendszeres étkezésnek meg sörözésnek köszönhetően, hiszen egy ideje volt barátnője, egy szerény, komoly kislány, akit mindig sajnáltam, hogy egy ilyen alakkal hozta össze az élet. De azért az üzletünket továbbra se kerülte el, márcsak azért sem, mert útbaesett neki a főtér felé, hisz a szomszédjában voltunk! Tegnap is öt óra felé érkezett, a szokásos időben, amikor már úgy számította, hogy engem nem talál ott. Megint illedelmesen köszönt, a képkereteket kérdezte, hogy nem kerültek-e be véletlenül régi fényképkeretek. Laci meg se várta, hogy befejezze dadogva mondókáját (mindig dadogott az én jelenlétemben), rávágta sietősen: Nem Isti, mondtam, hogy nem! Isti illedelmesen elköszönt, kicsit bele is pirult, de nem nézett ki ittasnak és különösebben letörtnek sem látszott. Én is szokásommal ellentétben ezuttal normálisan fogadtam a köszönését, máskor mindig ingerülten tettem. Három órával később a barátnője, munkából vagy inkább suliból hazaérve, holtan találta.

A hátborzongató az ebben az egész történetben, hogy aznap olvastam Tóth Krisztina Árnyék a falon c. novelláját, nyugtalan lettem tőle, tudtam, hogy előrevetít valamit, valami nagyon nem jót.

Én és a Maslow-piramis

Amikor Salzburgban a fényben elmentem…

Mindig azt tanácsolják nekem, valahányszor panaszkodom, hogy örüljek, hogy élek, tudok járni, van mit ennem, innom, kvázi egészséges vagyok, nem halt meg senkim, egészséges a gyerekem, az unokám, az unokaöcsém, de még az állataimnak sincs semmi észlelhető fogyatékosságuk. És nem értik, hogy ennyivel miért nem érem be? Miért vágyom arra, hogy a saját önmegvalósításomon is dolgozhassak! Mert amikor ezt a siralomvölgyet el fogom hagyni, akkor már vajmi keveset számít, hogy az x éveim alatt volt-e elegendő eleségem, és az, hogy hiányt szenvedtem-e valamiben, meg hogy az új hűtőszekrényt meg tudtam-e vásárolni vagy sem, és hogy meglátogattam-e az első hat hónapban a csecsemő unokámat…

Lehet, hogy most megint a sértődöttség és a frusztráltság beszél belőlem, de kurvára rosszul esik, amikor egy kemény hét után, olyan hét után amely 7 (hetes) munkanapból állt, elkezdődik a következő, amikor végre van egy szabad délelőttöm, amit arra használok, hogy egy szuper előadást hallgassak a Művészeti Egyetemen, utána pedig kedves interjúalanyommal Bázelben és Zürich-ben kalandozzak képzeletben, és annyira de annyira feldob, hogy épp azelőtt találtam meg (tiszta véletlenül! – mert néha nagyon szerencsés tudok lenni!) azt az archív felvételt, ahol Bázel és a Telekiek kapcsolatáról beszél egy neves kolozsvári professzor, és úgy érzem, hogy érdemben hozzá tudsz szólni a témához (hallgassátok meg szombaton délelőtt 11 órától!), akkor minden átmenet nélkül egyszerűen azzal vádolnak meg, hogy menekülök a munka elől! Ezt nem akarom most itt tovább részletezni, hogy miért, de kúrvára nem esik jól! Hiába hangoztatják azok, akik a belső egyensúly elérésére oktatnak, intenek, hogy milyen egyszerű, és nem szabad kibilleni a zenségből, de csak az lehet zen, akit nem kérnek számon, aki a maga ura, maga dönti el, hogy mit csinál és azt hogyan! Egy csavargyári segédmunkás nem érheti el ezt az állapotot, és ha el is éri, kb két percig maradhat benne, munkaidőben!

Kolozsvár, Street-fotó a fűzött derekak korszakából (Fortepan)

Sokszor látok nagyon kimért, elegáns, kiegyensúlyozott hölgyeket, akik mindig szépen, választékosan, türelmesen beszélnek, fejtik ki álláspontjukat, miközben egy olyan láthatatlan pódiumon állnak, ahonnan nagyon könnyű elegáns mondatokat fogalmazni, és határozott álláspontokat kifejteni! Ott állnak azon a számomra elérhetetlen képzeletbeli pódiumon, és gyönyörűen, irigylésre méltóan érvelnek! Miközben én itt lenn a mélyben bizonytalankodok, ide-oda kapkodok, futkosok, mint egy mérgezett egér, hogy a legközhelyesebben fogalmazzak! Mert nekem nem adatott meg, hogy egy témával, ami lehetőleg a kedvencem, mélyrehatóbban foglalkozzam! Nekem csak az adatott meg, hogy … mindegy, ezt sem akarom részletezni… És hiába vagyok én úgy elragadtatva attól, amit éppen jól csinálok, mert azonnan jön a hidegzuhany, és számonkérnek azért, amit elmulasztottam! Mert kit érdekel Bázel, és az én tegnap felfedezett, értékes felvételem! Azokat, akik ott fenn ülnek, csak az érdekli, hogy nem írtam meg azonnal és instant és rögtön a honlapra egy fontos szabadtéri akciót! Miközben én olyan jól éreztem magam ott kinn a szabadban, a helyzet magaslatán, és magabiztosan és zenül! Most visszamenőleg azt a zenségemet is sikerült elrontaniuk, elkobozniuk tőlem azoknak, akik emiatt a mulasztás miatt utólag reklamáltak. De ilyen helyzetben, amikor fentről letámadnak, nem is tudok érvelni, beszuggerálják nekem, hogy igenis hibáztam, és szándékosan megfutamodtam a feladat elől, amikor nekem eszembe se jutott, hogy ezt is meg kéne csinálni! Ez a job is rám vár! Csakis rám!!

Ők nem tudják, hogy én annyira szeretek belemélyülni talán kevésbé fontos dolgokba, belemerülni, elveszni bennük, hogy hajlamos vagyok más – mások szerint fontosabb – dolgokról megfeledkezni, Eszembe se jutott akkor az a plusz feladat, mert a per-pillanatnyi jóhangulatommal voltam elfoglalva!

Igen, beismerem, hogy az én Maslow-piramisom minden porcikájában inog, egészen az alsó szintjétől kezdve a legfelsőig! Az első apró földrengés elvinné! Mert sokszor nincs pénzem, nincs érzelmi biztonságom, és még egy csomó mindenem nincs meg, az önmegvalósításról nem is beszélve! De ilyenkor megvan a lehetőségem a képzeletbeli világomba menekülni, egy másik fajta piramis titkaiba belemélyedni! És ezt senki nem fogja elvenni tőlem!!! Legfeljebb a szolgáltató, aki levágja az internetemet!

Azt mondják, hogy ha a civilizációnk megszűnne, az egész épített örökségünk talán csak pár száz évig maradna fenn, egyetlen építmények, amelyek fennmaradnának, azok a gizai piramisok lennének!

Daru madár, ha lehet,

vidd el ezt a levelet. mondd meg az én galambomnak, ne sirasson, felejtsen el engemet…

Gyerekkoromban mindig úgy meghatódtam ettől a nagyapámtól tanult nótától, mert annyira bennevolt a reménytelenség, aminek én mindig próbáltam ellenszegülni. És most, miközben itt a facebook hírfolyamát pörgetem lefelé, eszembejutott ez a szomorú dal, meg az hogy milyen kevés lehetőség volt régen a kommunikációra, a kapcsolattartásra, csak a darumadárban vagy a postagalamb szolgáltatásaiban bízhatott az ember!

Annyit szidjuk a közösségi oldalt, hogy időrabló meg valótlanságokat, ökörségeket terjeszt, tele van kamu hírrel, de én mégis szeretem! Mert szeretem a dolgok jobbik oldalát nézni, és csak a jó tulajdonságait figyelembe venni. Tudom, a régi romantikát nem hozhatja vissza már semmi, de a fb más formában, új köntösbe öltöztetheti a flörtöt és a szerelmet magát. Például adott esetben, ha mondjuk a szerelmesek összevesznek, és éppen örökharag van érvényben, akkor mondjuk a lány pár napra vagy lehet csak pár órára a szakítás után posztol valamit, a fiú passzív marad, nem reagálja le, a lány megint posztol egy ártatlan dolgot, mondjuk, hogy sétál a főtéren vagy kávézik egy barátnőjével, és akkor a fiú csak úgy, mintha nem jelentene különösebben semmit, nyom egy egyszerű like-ot. Aztán kis időre rá a fiú is megoszt egy képet, mondjuk egy virágzó fáról vagy a kutyájáról, és most már a lány is siet azt teccikelni. Mert hát kölcsönös kell legyen a dolog, ez a szabály, nem lehet ellene tenni: azokat, akik engem like-olnak, nekem is like-olnom kell, és így nem foghatja rá senki a lányra, hogy békülési szándékkal tette meg ezt a lépést. És utána már jöhet a poszt alá egy komment is, persze kedveskedő megjegyzés, nem akármilyen, és komment kommentet követ, like like-ot, és így szépen lassan, a fb segítségével egyszercsak észreveszik, hogy megint elkezdenek messengeren kommunikálni, a csettelés után pedig már jöhet újra a találka! Ebben az esetben a nagybetűs Facebook derekasan kitett magáért, és kibékítette a civakodó szerelmeseket. És nincs szükség többé se darumadárra, se postagalambra, se postásra.

Óh a postás, aki olyan fontos személyiség volt tinikoromban, akit annyira vártam, vártunk régen, hogy elhozza már azt a hőn áhított levelet! Igen, tudom a gyorsaság levesz a dolgok varázsából, mert annak idején az a bizonyos életbevágóan fontos levél egy hétig váratott magára, és ezzel szemben a messenger instant válaszlehetőséget kínál, de akkoris, én próbálom a modernkori csodákat előnyös oldalukról megközelíteni!

Amikor még a valóvilágban navigáltam, és én is egy kis jelentéktelen torzó voltam a hatalmas fáraó megcsonkított szobrának tövében! (1998 study tour a Karthagó utazási irodával) Azóta se jártam arrafelé, a Karthagó is megbukott, nem tudom mi lehet az oka, de Ráth-Végh azt állítja, hogy nem igaz a fáraó átka, pedig én olvastam, hogy még a Titanikon is szállítottak egy múmiát! És lehet azért süllyedt el!

De a szerelmen túl is van élet a neten, de még milyen! Régen mindig azon sajnálkoztam, hogy nem lettem kutató, régész, laboratóriumi orvos, bármi, ami behatóbb tanulmányozási lehetőséget nyújt egy bizonyos szakterületen, Mert ugyebár rádiósként nem lehet elmélyedni semmiben, nincs rá idő… De most úgy érzem, bármilyen furán is hangzik, hogy mindenre megadatott a lehetőségem, ha már nem lehettem szakértő, mindent megtudhatok a youtube videokból a végzet koponyájáról, a piramisokról, a majákról, Perzsiáról, a Nap ciklusairól, az aztékokról, az elveszett frigyládáról, és még Széchenyi Andor világutazót is elcsíphetem, amint Kína felé utazva, 1892-ben december 3-dikán belevéste a nevét, mint egy csínytevő kamasz, Perszepolisz ókori falaiba. 🙂 Mert ő sem tudta megállni, hogy ne hagyjon egy közönséges nyomot maga után az utókor számára …

Két hetes tavaszi pihenőszabadságom elrepült, mintha nem is lett volna, sajnálkoztam utólag, hogy csak egy blogot írta, hogy ellustúltam, hogy keveset olvastam, nem szerkesztettem meg a Ludasmanyi blogbejegyzéseit, nem mozogtam eleget, de aztán rájöttem, hogy nem volt hiábavaló ez a 15 nap, mert rengeteg dokumentumfilmet néztem, kertészkedtem, megtanultam a kínaiaktól, mármint a kínai fal építőitől, hogyan keverjek jó habarcsot a kőedényeimnek, újranéztem régi videókat a hunokról, az UFO-król, különös bolygókról, hajóroncsokról, a holt-tengeri tekercsekről, jól dokumentált összeállításokat, és a legfőbb megvalósításom az, hogy megtanítottam Nero-t pórázon járni. Így most már nappal is mehetünk sétálni, nem kell sötétetés után bóklásznunk az erdő aljában 😃

Beindult a kőedényes szezon 🙂 Ezek most épp száradnak, aztán majd lecsiszolom őket, nem maradnak ilyen durvák! Télen muszáj volt szüneteltessem a bizniszt, mert nem kötött meg a habarcs még a házban sem. Hiába, az anyag is érzi, hogy lehűlt az idő, még akkor is, ha a házban tartom.

Anyagi gondok és kapcsolódó dilemmák

A bringás blogom szünetel, pedig annyit jegyzeteltem, témám lenne bőven, mert annyira fura ez a kerékpár, hogy már nem is tudom, mit higgyek róla! A minap visítozva tekertem hazáig, mert össze-vissza működött a sebességváltás. És mindig pont amikor előznöm kellett egy leparkolt autót, vagy a kanyarban, vagy a körforgalomban, vagy a Tisza utcában, ahol egy ideje a fél úttestet lezárták felújítás miatt.

Beadtam javíttatni, persze nem találtak semmi baját, a szervízbe egész jól ment a sebességváltó, amikor a szaki kipróbálta, de azért otthagytam, vizsgálják ki tüzetesebben. Lacit kértem meg másnap, hogy vegye ki. Kérdem tőle messengeren: Na, megvan a bicaj? Meg! Működik minden rajta? Igen. A sebváltó? Az is! És a számla?- kérdem végül lélegzetvisszafojtva. Válasz: Kasszabon!

Na jó, ha kasszabon, akkor megnyugodtam!

Mostanában egyre lefterebbek vagyunk, de ennek nemcsak a bicajjavítás az oka (elmaradt számlák, részletfizetés, házadó, stb). Gondolom ezt a románból kölcsönzött, irodalmi kifejezést mindenki érti itt Erdélyben, s aki nem, az rájön a kontextusból 🙂 Ezt most nem azért írom, hogy sajnáljatok, mert leszegényedtünk, hanem mert ez egy csomó nevetésnek és röhejes helyzetnek a forrása lett, pont mint a Hét krajcárban. Közlöm ugyanis Laci férjemmel, hogy az összes pénzünk égen-földön 7 lej, és ennek a fizuig, 27-dikéig elégnek kell lennie. Erre ő ránéz a naptárra és közli, ugyanolyan komolyan: Hála istennek az pont holnap van!

Aztán mégiscsak összejött valami árulás a boltban, s írja nekem, ugyancsak messengeren, hogy akkor zárás után megy vásárolni, mit vegyen, s mondom, hogy mit. Válaszában kifejti: de itt a nagy dilemma, mert nem tudja eldönteni, hova menjen: a Lidlibe, ahol rossz a tej vagy a Pallasba, ahol szahar a budipapír? Végül úgy döntünk, hogy inkább a papír legyen szar, mint a tej!

Ha sikerül végül aranyat előállítanom, akkor én biztos elárulom a titkát!