Category Archives: Uncategorized

A jóbarátnő új kollegája

Ludasmanyinak volt egy jóbarátnője, akiben tökéletesen megbízott! (Egy fenét! Nincs egy közeli bizalmas barátnője se, vagy ha mégis lenne, az már rég elköltözött a városából. Vagy pedig maga Lm költözött el egy másik városba, otthagyva a jóbarátnőjét jóbarátnő nélkül! Ugyanitt ebben a zárójelben árulom el nektek, hogy mindez csak a történet keretét képezi, kontextusba helyezem, amit most mesélni fogok, és előrebocsájtom, hogy minden egybeesés csak a véletlen műve, semmi más!!! Így hát légyszi, semmi belemagyarázás, semmi továbbgondolás!!) Ime hát a történet:

Ludasmanyi jóbarátnője felhívta őt egy borongós délutánon és elmesélte (vagy inkább elpanaszolta, és a fenntartásait is megosztotta vele, mintha csak önmagával beszélgetne), hogy van egy új kollegája a Vállalatnál, aki a véletlen folytán pont az ő irodájában kapott helyet. A Jóbarátnő, nevezzük Manyikának, így írta le új munkatársát: Közvetlen meg barátságos, de hallottam róla olyat is belső intézményi körökből, hogy egy nagy hóhányó. És szél fuvatlan nem indul, mint tudjuk! A munkája mellett működtet egy alapítványt, segélyszervezetet, amely exponenciálisan fejlődött az utóbbi időben.

Mostanában ismét elkezdtem meditálni, és valahogy a tisztánlátásom is fejlődött, jobban kitisztult, megvilágosott az agyam! (Nem megmondtam, hogy Manyika és Ludasmanyi rokonlelkek!). Az éjjel például egy ilyen háromnegyed órás meditáció után azt álmodtam, hogy kipróbáltam magam a marketing területén, de ez úgy zajlott, mint egy brókerügylet, mert a fülemen ott volt egy bluetooth, és telefonon adtam el a cég termékeit. Hárman voltunk, de nekem lettek a legjobbak az eredményeim. És akkor a főnököm azt mondta, hogy most már kiszed a termelésből, és ezután marketinges leszek! Ettől olyan boldog lettem, hogy hirtelen felindulásomban megpusziltam. Ő meg csak hagyta, nem ellenkezett. A másik két társamra is vetettem egy futó pillantást, és láttam az arcukon az irigységet meg a nemtetszést, ez egyfajta önbizalomnövekedést jelezlet, ez az álom. Nem gondolod, kedvesem? Nemrégen mondták nekem, hogy kevés az önbizalmam. Most a meditáció révén, úgy tűnik, megnövekedett! -ecsetelte az álmát Manyika, aki mindig ilyen nehezen szokott a tárgyra térni, dehát Ludasmanyi már megszokta ezt, és türelmesen várta a végkifejletet.

De ez csak egy zárójel volt! – pontosított Manyika, mintha Ludasmanyi nem értette volna meg elsőre is, magyarázat nélkül is a kitérő lényegét. Az új kollegámról szeretnék inkább most mesélni.  Mindjárt az első héten, amiután bepakolta a szekrényébe a cuccait, egész komolyan a bizalmába fogadott. Ami engem nagyon meglepett, mert eléggé dörzsöltnek és megfontoltnak tartottam ahhoz, hogy józanul felmérje, mit mondjon el nekem és mit nem. Nem azért, mert hóhányó hírében (is) áll, hanem mert az ösztönöm súgja, hogy minden hájjal megkent fickó, aki az életben elég jól lavírozik, és kényelmesen eléldegél a rászorulóknak gyűjtött feleslegből. Nem rosszindulatból mondom, mert rengeteg segélyszervezet létezik, akik nemes céllal jöttek létre és működnek – magyarázkodik Manyika, nehogy az istenért Ludasmanyi még azt higyje róla, hogy ő kőszívű!! – de itt azért éreztem már az elején, hogy sántít valami, mert egyszer voltam a székhelyükön, és mind csak ugyanazok az emberek fordultak hozzájuk, az volt az érzésem, hogy van egy szűk mag, azokat könnyen el tudják látni, néha vissza is utasítják őket olyan alapon, hogy hát maga múlt héten is itt járt, várjon még egy kicsit, mert sokan vannak rászorulók, sokan vannak még a várakozó listán, begyűjtik a pénzeket, és annak csak egy töredékét használják segélyezésre, a többi meg…– fejti ki az elméletét Manyika, és Ludasmanyi érzi, hogy a telefonvonal végén egészen belepirul a sherlockholmes-kodásba.

Na ez a többi, a többlet az, amivel valahogy el kell számolni! Érted eddig a gondolatmenetemet? – kérdi gyorsan, egyben leellenőrzi, hogy figyel-e barátnéja eléggé rá. És akkor az újdonsült kollegám úgy gondolta – folytatja a saját teóriáját Manyika – úgy érezte, hogy meg kell indokolnia a javakat, nehogy feltűnjön a jólét. Már első héten elújságolta, hogy van egy idős néni, akivel eltartási szerződést kötöttek, mert hát ők két gyerekkel még mindig albérletben kénytelenek élni, és hogy hát a néni egyik napról a másikra lerobbant, még jó, hogy aláírták a szerződést, mert most már nem lenne képes józanul dönteni. Az öregkori szenilitás vagy az altzheimer kiütközött rajta hirtelen. Hallo! Figyelsz te rám Ludas Mária? Ludasmanyi a tőle telhető meggyőző erővel bólogatott a vonal innenső végén, hogy persze, hogy figyel minden agytekervényével, mert intuíciója azt sugta, megérezte, hogy ez mennyire fontos jóbarátnőjének, ez egy afféle induló detektívmunka, amelybe Manyika sok energiát fektetett, és fog fektetni a következő időszakban. Na eddig értetted? Az izgalmas fejlemények csak most jönnek!! A következő nap újdonsült kollegám azzal a hírrel állított be reggel a munkába, hogy beutalták a nénit a korházba, ugyanis egész nap nem vette fel a telefont, kimentek hozzá, és össze volt esve az ágya mellett. KIvizsgálták, és kiderült róla, hogy agydaganata van, de a szakorvos nem javasolja a műtétet, előrehaladott korára való tekintettel.

Na most figyelj!!! – Figyelek! – szólt közbe félénken Ludasmanyi, mert érezte, barátnője annyira komolyan veszi ezt az esetet és annyira felizgatta magát a mesélés hevében, hogy még közbeszólni is bűnnek minősül! Óh, és elfelejtettem elmondani, kedvesem, hogy közben, amikor a lakásán rendezgették kollegámék a dolgokat, míg a beteg idős nő önkívületben a korházban feküdt, a ruhásszekrényében 60 ezer eurót találtak! De a néninek nincs senkije, nincsenek gyerekei, csak talán testvérei, de azok is idősek. Gondolom azoknak nem szóltak a pénzről. -jegyzi meg epésen a magándetektív szerepében tetszelgő Manyika. És mindezek után csak úgy megemlítette lazán, ez a közlékeny új kollegám, mnt egy mellékes dolgot, hogy tavasszal Egyiptomba mennek a feleségével, és láttam a fb-ján, hogy az ősszel meg Nyugateurópában túrnéztak! Az embereknek jogukban áll utazni Manyika! – merte megkockáztatni Lm a megjegyzést. Óh nem érted a lényeget, légy szíves nézd az összefüggéseket! Szóval, hogy folytassam! Sejtettem, hogy nemcsak erre megy ki a játék, hogy az utazásokat megindokolja, mert állandóan telefonon beszél, már úgy jön be, úgy nyitja az ajtót, hogy hallom panaszkodik mennyibe kerül az alapítvány fenntartása, vagyis a menedékhely költségei milyen nagyok, ahol pár napra a megszorultakat el tudják szállásolni. Ezeket mind részletesen meséli, míg én közben végezném a dolgom, de képtelen vagyok koncentrálni a folytonos szövegelése miatt!

Manyika megszusszan kicsit, Lm a pillanatnyi csendben mire kigondolja, hogy mit is kérdezzen, jóbarátnője folytatja: Először, amikor mesélte a 60 ezer eurót, hazafele menet arra gondoltam, hogy nagy lelkesedésében nem bírta megállni, hogy ne mesélje el az első embernek, akivel összetalálkozott. De aztán ezt az elméletemet elvetettem, mert ő szerintem sokkal de sokkal megfontoltabb ennél! Egy ilyen szervezetet nem lehetne fenntartani és vezetni több éven át (legalább tizenöt éves, ha nem több!) pusztán csak lelkesedésből és naivitással. Ő nagyon is higgadtan és mérlegelve a helyzetet döntötte el, hogy pont nekem mesél erről! És nem is tűnt annyira ittasnak a boldogságtól, mint egy olyan ember, aki megütötte a főnyereményt, és úszik a boldogságban! Azt éreztem, hogy ő engem egy potenciális híresztelőnek, durvábban fogalmazva pletykafészeknek néz, aki most mindenkinek elújságolom a Vállalatnál, hogy Képzeljétek, újdonsült kollegánknak milyen isteni szerencséje van! Meg is érdemli, mert a szegényekre áldozza minden percét!

De én nem mondtam senkinek, kinek is mondanám, senkivel nem vagyok annyira jóban, senkiben nem bízom meg annyira, és nem is akartam, hogy visszakerüljön valamilyen módon hozzá ez az információ. Habár neki biztosan ez volt a célja, másképp miért mesélné el nekem, számára egy ezeridegennek? -itt ennél a kijelentésnél Manyika tényleg szünetet tart, hatásszünetet, talán várja jóbarátnője véleményét, várja, hogy az egyetértsen vele, elmondja, nyugtázza, hogy ő is éppen így látja a dolgokat. De Ludasmanyit olyannyira elgondolkodtatta az eset, hogy a szünetet átadta a csendnek. Manyika nagyot sóhajtva belekezdett a folytatásba:

Tegnap jött, látta, hogy dolgozom, de “megzavart”, mint akinek nagyon fontos közölnivalója van, elmondta, hogy most temették el a nénit, megműttették az orvosi szakvélemény ellenére, mert a lelkiismeretük úgy diktálta, még Ausztriába is el akarták vitetni, de lehet nem bírta volna ki az utat, és szerinte itt is, a megyeközpontban, vannak jó szakemberek, agysebészek! Ezt is feltétlenül hozzá kellett, hogy tegye! Azért ez már kicsit túlzásnak tűnt! Tudod Ludasmanyika szívem, ilyen túlzásokon buknak le a hazugok, amikor nem elégszenek meg a minimálissal, még egy kicsit megtoldják egy-két részlettel, hogy meggyőzőbbek legyenek! Aztán emiatt pont fordítva sül el a dolog: leleplezik magukat! Ludasmanyit kicsit mulattatta ez a lélektani megszakértés. Mióta ilyen pszichológus ez a Manyika?

Ott állt az iroda ajtajában, nagyon sietett, azt mondta, most jön a temetésről. Hát nem úgy nézett ki, egyáltalán nem úgy volt öltözve, ő, aki egy segélyszervezetet képvisel, tisztes úriember, hagyományőrző, konzervatív elveket vall, nem szereti a balliberálisokat, még kevésbé a melegjogi aktivistákat, képzeld el ezt az embert Ludasmanyikám, ott állt előttem farmerben, szürkés-zöldes kabátban, akármilyen pulóverben és kék sállal, így ment volna ő el a temetésére annak, akinek az egész jövőjét, hátralevő életét köszönheti? Kicsit fura volt, nem vártam volna el tőle, hogy elmenjen egy temetésre, és ne legyen alkalomhoz illően öltözve! Azt szerintem útban a Vállalat felé találta ki, vagy akkor ott helyben, amikor meglátott, hogy most van itt a perc, most kell beetetni ezt a kolleginát, elhinteni a tudatában ennek a naiv, hiszékeny, bárgyú nőszemélynek ezt a “szomorúhírt”. Utána egyből témát váltott, és felvidult az arca is hirtelen, és elújságolta boldogan, hogy Budapestre utaznak még ma este, mert ott is megnyitnak egy szegényszállót.

Gratuláltam, és kicsit lesújtva éreztem magam, tudod L.Manyikám, nem azért, hogy ők milyen gazdagok, mert nem szeretnék gazdag vagy gazdagabb lenni, nem élek mélyszegénységben sem, csak mindig időkrizissel küszködöm, hát inkább csak a szabadidő szempontjából szeretnék “módosabb” lenni úgymond egy kicsit, mert több időre lenne szükségem, amit magamra fordíthatok. Azért is nem jelentkeztem mostanában, mert egyszerűen nem volt fizikai időm, hogy hívjalak, de ezt a fura esetet feltétlenül el szerettem volna neked mesélni, mert te olyan tisztán átlátod a dolgokat! Tudod kedvesem, nem is olyan nagy baj, ha az emberek naivnak és hiszékenynek és félénknek tartanak, engem ez nem bánt már egyáltalán, mert ilyen esetben ők se tudnak rólad egy fontos, lényeges apróságot: hogy nem vagy az!!

Mindezt Ludasmanyi egy új sarki cukrászdában jegyezte le, emlékezetből, miközben rettegett attól, hogy a főnöke hívja, azért, hogy egy számára fölöttébb kellemetlen eseményre elküldje. Egy pont olyan kirakatrendezvényre, mint amilyeneket valószínűleg jóbarátnője újdonsült kollegája szokott rendezni.

Ludasmanyi és a könyvesbolt 1

Ludasmanyi azzal kezdte a napját, hogy a kisollóval mind a tíz ujjáról levágta a gélezett, hosszú körmöket, pedig a manikűrös csaj két hét múlva vissszavárta. Lm tőle tudta meg, hogy a gél a körömmel együtt nő,  nem mint a rendes, hagyományos körömlakk, amely csúnyán lekopik. Ez se le nem kopik, se ki nem fakul, ugyanolyan fényes marad, mint amikor feltették, érdemes hát rá áldozni, és szépen havonta rendbentartani, egy igazi úrinőnek erre áldoznia kell ám! Csakhogy Ludasmanyi nem volt egy igazi úrinő, ő egy felnőtt testbe bújt ábrándozó kisgyerek maradt, aki nem akart semmi mást, csak hogy békénhagyják, hogy zavartalanul álmodhassa gyermekálmait. A köröm a modern női státus szimboluma, és Ludasmanyi úgy érezte, ettől a félrevezető külsőtől meg kell szabadulnia minél hamarabb! Főleg, hogy a körmös csaj a saját lakásán kialakított szalonjának ajtajában, elég megalázó módon, levetette vele a túrabakancsát, amit egy kolleganőjétől kapott ajándékba, aki látva régi, kopott turis ecco cipőjét, valószínűleg késztetést érzett arra, hogy megszponzorizálja. De Ludasmanyinak jólestek általában ezek a gesztusok, és nem is érezte magát feszélyezve, amikor egy-egy ilyen ajándékkal váratlanul meglepték, és az esetleges mögöttes szándékot sem akarta megérteni. Ő egy sajnálatraméltő, szerény kis riporterke volt, egy mezei egérke a többi sztárszerkesztő kollegája között, akik mind-mind első oldalon szerepeltek, az  ő nevének az újságban pedig csak a kezdőbetűit tűntették fel, ha egyáltalán feltűntették, és ez a szerény kis beosztás egy idő óta nagyon is imponált hősünknek, mert így az ismeretlenségbe lehetett burkolózni, a többi kollegákkal szemben, akik egytől-egyig fényképpel szerepeltek a vezércikkeik alatt, és akiket felismertek a boltokban, a kozmetikai szalonokban, a mozikban, az éttermekben, és mindenütt, ahol megjelentek. Persze, ez az ismeretlenség néha kellemetlenségekkel is társult, mint például ennek a pedáns, tisztaságmániás manikűrös lánynak a lakásán. Fodrászhoz is elkezdett járni, volt vagy háromszor, aztán arról is lemondott, mert rájött, hogy ez mekkora időpocsékolás, amikor neki amúgyis olyan kevés a saját ideje. Fél órát még bírta a fodrász székében, de aztán, ha letelt a “türelmi ideje”, elkezdett izegni-mozogni, és sehogyse érezte jól magát a bőrében, és a fodrásznő fecsegése is idegesítette már. Eldöntötte, ha majd egyszer megjelennek a robotfodrászok, akkor ő csakis ilyenhez fog járni! De erre még várnia kell egy kicsit…

Legkedveltebb időtöltése férje kicsi könyvesboltjában való ücsörgés volt, nem mintha a férje szerette volna, hogy ott lábatlankodik, hanem mert, figyelem! elkezdte érezni a szerzők jelenlétét. Olvasta valahol, hogy létezett egy parafenomén, egy kamionsofőr, aki sokat segített a régészeknek, mert ahány leletet a kezébe vett, legyen az régi cserépedénymaradvány, ékszer, nyakék, gyűrű, bármi, rögtön meg tudta mondani, kitől származik, ki készítette, utóbbiakat ki viselte, és milyen volt az élete az illető személynek, még akkor is, ha az kétezer évvel ezelőtt élt. Ludasmanyi, amikor erről értesült, eldöntötte, hogy ő a szerzőkkel, a rég elhunyt írókkal akarja felvenni a kapcsolatot, ha ez az adottság, képesség megvolt egy egyszerű sofőrben, neki miért ne sikerülhetne ez a médiumkodás? Ezért hűségesen kezdett járni párja alagsori könyvesboltjába, aminek nagyrészét az antikváriumi részleg tette ki, és Maciférje bosszúságára órákat töltött a kopott, újrakötött, félig széteső könyvek társaságában.

És a dolog kezdett működni lassan, nagyon lassan, tétova léptekkel, de elindult valami, és idővel Ludasmanyi észlelni kezdte a fejlődést. Volt olyan eset, egy alkalommal, hogy késztetést érzett, hogy odamenjen egy polchoz, ahol az erdélyi szerzők kötetei sorakoztak, figyelmesen nézegette a könyvek gerinceit, sorban, egy szintet végigpásztázott balról jobbra, majd fentről lefelé haladt, és hirtelen észrevette, hogy az egyik könyvnek a vöröses színű gerincére nincs írva semmi, pedig vékony betükkel kényelmesen kifért volna a szerző neve és a cím is. Kihúzta nagy nehezen, majdnem felborult az egész polc, mert a könyvek egy antikváriumi részlegen sose férnek el rendesen, mindig összezsúfolva, összeszorulva állnak (lehet ez sincs kedvükre, ha már éreznek ők is?), és meglepetésére egy Székely János kötetet tartott a kezében, de nem is akármilyent: Ludasmanyi a Dózsa egyik dedikált példányára bukkant! Óh istenem, hát ez csodás! A könyvvel a kezében leült a terem közepére, a kis kerek asztal mellé, behunyta a szemét, és megpróbált koncentrálni. Úgy ült csendben hosszú percekig, de nem akart történni semmi érdemleges, nem érzett semmit, semmilyen további késztetést. És akkor felismerte, hogy el kell olvasnia előbb azt a Székely János könyvet, ahhoz, hogy továbbléphessen, és a további csoda megtörténjen! Hát ott helyben nekilátott az olvasásnak, annyira belemélyedt, hogy lekéste a sajtótájékoztatót, amelyre akkor délután hivatalos volt.

A kapu őrzői! Lm rávette magát, mégiscsak elmeséli másnap egy ismerőse csodálatos meggazdagodásának történetét, bár tisztában volt vele, nehéz lesz úgy leírni a sztorit, hogy ne ismerjenek rá az illetőre. Mert Lm utálta, amikor akarata ellenére kénytelen részese lenni egy átverésnek.

Ludasmanyi és a könyvesbolt 2

Lm megelégedéssel nyugtázta, hogy ez a nap is lejárt. Habár összeveszett főnökével egy rendezvény kapcsán, amire nem akart elmenni, ennek ellenére ő sem érti, hogy tudott a heves szóváltás után olyan hamar megnyugodni. Elment férje kicsi üzletébe, és elkezdte rendszerezni a múltkorában egy kupacba felgyűjtött könyveket. Volt ott minden, külföldi, belföldi, erdélyi, magyarországi, fordítások, elbeszélések, verseskötetek. Tavaly szentelt egy műsort Lendvay Évának, a költőt akkor interjúvolta meg a Megy a magnó sorozat riportere, amikor még az csak lapszerkesztő volt, és még első kötete sem jelent meg. De már voltak fordításai, és versei is a lapokban. A hallgató megtudhatta, hogy ő Szemlér Ferencnek a lánya, és hogy édesapja nyomdokaiba akar lépni, de nem tolong, szerény, és keményen dolgozik célja érdekében. Lm már akkor félretette ebbe a saját kis gyűjteménybe a Lendvay-kötetet, de nem lapozta fel. Most ismét kézbevette, és nem kicsi volt a meglepetése, amikor a dedikációt meglátta. Lendvay Éva kézjegye volt a címlapon, és a szerző nem is akárkinek, hanem Huszár Sándornak és nejének, Irmának dedikált. Jó volna kideríteni, milyen kapcsolatban voltak, aztán meg honnan került be az antikváriumba a dedikált példány. Lm megnyitotta Huszár Sándor wikipédia oldalát, és már semmin sem csodálkozott: az erdélyi író, aki  inkább a perifériára szorult, szervezetlen munkásrétegek, a legszegényebbek írójaként indult, és akit a kritika származása és élményvilága alapján munkásíróként üdvözölt, és Nagy Istvánnal rokon vonásait kutatta, 2005 december 13-dikán hunyt el Békéscsabán! Ma pedig december 9-dike, szóval érthető, ugye, hogy miért került Ludasmanyi kezébe a Lendvay kötet. Nem ismerte különösebben a verseit, de most egyből megragadták a tengerről és főleg a tengerparton talált lyukas kőről szóló verssorai. 

Eldöntötte, hogy kutakodik kicsit a két alkotó életét illetően. Megkeresi, van-e Huszár interjú a rádiónál, és utalást talál-e valahol arra vonatkozóan, hogy a két művész milyen kapcsolatban állt egymással. Huszár műveinek javarésze már megjelent, amikor Lendvaynak ezt a második verseskötetét kiadták. Talán jó volna a mindentudó K. M.-t kikérdezni, előbb fellelkesült az ötlettől, de aztán mégis elvetette a gondolatot, annyi ideje nincs, hogy magánjellegű nyomozást folytasson. Főleg, hogy a rádiónál kevés időt engedélyeznek neki a szalagtár és a régi írók életének tanulmányozására. De szerencsére itt vannak vele a könyvesboltban, lépten-nyomon a műveikbe botlik. Jó ez a párosítás: régi hangok, régi könyvek. Csak egyeztetnie kell a műveket az alkotóikkal.

Természetesen, amikor felkészült a biciklis hazaútra, a hátizsákjába a Lendvay-kötetet is bepakolta. Itthon aztán mégegyszer megkönnyebülve nyugtázta, hogy a nap hálistennek letelt, már csak pontban 6 év, 4 hónap és egyetlen nap marad a várva várt előrehozott nyugdjazásáig, addig valahogy talán csak kibírja, ha pedig nem, akkor még mindig ott van pár mentő opció, végkielégítést kérhet, felajánlhatja a szüleinek, hogy odaköltözik, és gondozza őket, vagy pedig meggyőzi a férjét, hogy pályázzanak nyomdagépekre, kifizeti ő a pályázatírás díját, csak éppen induljon már el valamilyen fejlesztési irányba, aztán megtanulja ő a nyomdai munkát, és korrektúrát is vállalhat. Eddig is vállalhatott volna, de a rádió egészen felemésztette a hét aktív napjain az energiáit, ezért a hétvégéket saját idejének akarta betudni. Azért is boldog, mert decemberben lejár a bankrészlete, ezáltal fellazul kicsit pénzügyi téren, és máris szóbajöhet az áhított pályázat megrendelése.  

Lm mindig a jeleket kereste mindenben, múlt hétvégén a fodrásztól jövet, a járdán ott kuporgott előtte egy fekete-csíkos galambfióka, gondolkodás nélkül felkapta, itthon Maci-párjával lehozták a padlásról a megüresedett kanárikalitkát, megtisztították, és berendezték a galambfióka lakhelyéül. Az ijedt madárka pár napig gubbasztott, de azután elkezdett vizet inni, majd félénken csipegetni kezdte a kölesmagokat is. Lm mindennap egyszer megröptette a szobában, és hétfőre már látszott, hogy a madár igényli ezt a csekélyke szabadságilluziót. Hősünk nem tudta, nem értette, milyen jel bujik meg a galamb megjelenésében, mi a párhuzam Galambka és az ő sorsa között, lehet pont az, hogy ő is egy ilyen rabmadár, aki vágyik a teljes szabadságra, de addig nem kaphatja meg, amíg fel nem nő teljesen. Galambka esetében ez szó szerint értendő, míg hősünk ez alatt talán blogírói mivoltának magasabb régióinak elérését érti. Egyszóval csak azt, hogy teljes munkaidőben művelhesse ezt a műfajt. 

Ez most egy kis kitérő volt, de muszáj volt említést tegyen Galambkáról, mert most már ő is az élete része, és minden vele kapcsolatos újdonság ezután is itt lesz a blogon, de nem a madár aktív és egészségre utaló viselkedése volt az, ami igazán meglepte, másodjára a mai napon, hanem egy egészen szokatlan dolog, éspedig az, hogy amikor öntözte a virágait, a kisasztal alatt lapuló digitális mérleg egyszercsak megszólalt, és azt mondta félig-meddig érthető módon, hogy Noua (vagy talán doua?) kilograme! Ludasmanyiban megfagyott a vér, habár szereti a paranormális dolgokat. Az este is azt a videót nézte Paul Street-től, akinek a követője is lett, mindjárt az első youtube megosztásának megtekintése után, hogy Kutyák, akik szellemeket láttak, vagy van egy másik 3 megmagyarázhatatlan videó, az első egy Elisa Lam nevű kanadai diáklány rejtélyes halálával kapcsolatos, egyik kedves kolleganőjével is volt egy ilyen eszmecseréje a múlt hétvégén, hogy vajon miért vonzódunk a rejtélyek irányt, és miért fontos nekünk a költők titkos életének megismerése, nem szeretnék úgy fogalmazni, hogy sötét múltja. És itt kolleganője felhozta példaként, hogy a József Attila össze műve oldalon van egy Szabad ötletek jegyzéke című fejezet, és ott milyen furaságok és ocsmány szavak is előfordulnak! Még figyelmeztetés is van, amikor rákattintasz, hogy felnőtt tartalom vagy ilyesmi. Lm-nak tehát minden paranormális vonzódása ellenére kicsit inába szállt a bátorsága, eddigis tartott attól a beképzelt mérlegtől, amely mindig többet mutat, mint amennyit ő szeretne, hogy mutasson, de most aztán végképp megváltoznak az erőviszonyok közte és a félelmetes készülék között! És nem az ő javára! Gyorsan meggyújtott egy füstölőt, és három gyertyát az Angyalka-faragvány előtt, hogy elűzze a rossz szellemeket. A biztonság kedvéért felhívta Maciférjét is, aki próbálta megnyugtatni, hogy ez csak azért van, mert merülőben az elem, de Lm ettől cseppet sem nyugodott meg. Megröptette Galambkát, közben Milo kutyáját kétpercenként figyelmeztette, hogy Madárkát megfogni nem szabad, ezekután leült, hogy elektronikus papírra vesse mai izgalmas élményeit. 

Félszabadság és félszerelem

Exférjem, aki alapfoglalkozását tekintve zenész volt, mindig úgy viccelődött a cintányéros kollegáival, hogy egy koncert alatt egyszer kell csak összeüssék a két réztányért, és akkor is elhibázzák. Na kb a hókotrókat üzemeltető cégekről is ugyanezt mondanám, egy évben egyszer vagy legfeljebb kétszer lenne rájuk igazán nagy szükség, és akkor sincsenek sehol!

Már augusztus vége óta esedékes volt az újlaki útunk, amit a Bodrikutya műtéte követelt meg, végig drukkoltam, hogy csak éppen ne essen le a hó, hát pont leesett! Ritkán szoktam apámmal csettelni, de most, ahogy hétfőn beértünk a kutyával a rendelőbe Kolozsváron, máris rámírt, hogy Vigyázzatok, itt elkezdett esni a hó, és nem mindenütt takartják az utat. Válaszolom, hogy a Meszesen biztos fogják! Takarították is, csak nem a mi sávunkon, három hókotróval is találkoztunk, de mindegyik szembejött velünk, egy jött csak a hátunk mögött, az is visszafordult valami miatt, pedig már reménykedtünk, hogy véget vet a szenvedéseinknek. Csak kettes sebességben haladhattunk felfelé is lefelé is, és én akkor tudtam meg, hogy használt téligumink van, olyan értelemben használt, hogy már előttünk valaki elhasználta. A second hand téligumi pedig ősziguminak számít. Lehet hamarosan azt is piacradobják, mert hát a gumiipar is meg kell éljen valamiből. Cammogtunk felfelé a hegyen, én közben szidtam a hatóságokat, hogy képesek kitenni halálos veszélynek az állampolgárokat! Akkor már tudtam, hogy még ha haza is érünk Újlakra, és Bodrit lábadozó épségében hazaszállítjuk, visszatérni már nem tudunk, ott kell aludnunk, és a másnapi napunk is az úton telik majd el.

“Fogalmad van neked arról milyen érzés, amikor a kormányt teljesen eltekered jobbra, és a kocsi mégis egyenesen megy előre!!?” Nincs fogalmam, mert észre se vettem!

Ezt már lecsetteltem apuval útközben, és kedves szüleim ismét bekapcsolták a villanymelegítőt a szobánkban. Vacsoráztunk, a Bodrinak is készítettünk egy vackot az ágyunk mellett, és mindenki nézte a kedvenc műsorát. Én a youtube-on rátaláltam erre:

Ja, bocsi, nem erre, ez a Freud Álmoskönyve, ezt Lacinak küldtem át az imént, hogy rendelje meg nekem, sokat álmodom, és nagyon sok szimbólum jelenik meg az álmaimban. Gondoltam, itt az ideje, hogy értelmezzem kicsit tudományosan is…

Erre akartam rá: Írómozi Závada Péterrel, mert felfedeztem, hogy feltöltötte valaki a Burzsoázia diszkrét báját, a film után elkezdtem nézni a beszélgetést, és érdekes módon, én is ugyanazt nem értettem, hogy mi a jelentősége annak, hogy mennek az úton a főszereplők, háromszor is megismétlődik ez a jelenet. És ez a film is tele van álmokkal, mindent imádok, amiben álom van, a saját álmaimat is beleértve. Majdnem minden reggel álmodom valami izgalmasat, és ha nem, akkor kissé nyugtalan leszek, hogy elveszítettem az üzenethordozó álmodás képességét.🤣

Závada Péter említi Bertolucci Utolsó tangóját is, és a beszélgetés után azt is végignéztem, a Keserű mézhez hasonlította, ez utóbbi nekem valahogy jobban tetszett, de ez a Bertolucci film is nagyon, és meglepetéssel fedeztem fel, hogy Marlon Brandonak is van egy fake sebhelye az orra alatt, pont mint Lacinak, Ez szinte sokkolt, hogy eddig hogy nem láttam, nem vettem észre, és milyen fura, hogy Laci-páromat ez mennyire zavarta egy időben, még plasztikai műtétet is fontolgatott, valószínűleg azért, mert nem tudta, hogy Marlon Brando-nak is van ilyen, és hogy ez mekkora erős sex appeal! Azért nem hinném, hogy ez segítette a sztárt a sztársághoz, habár sose lehet tudni!

Azt hiszem itt a Závada Péterrel folytatott beszélgetésben merül fel, hogy össze lehet-e rakni a szerelmet apró kis részletekből, összeáll-e belőle a teljes kép. Ez inkább egy pusztító tűz, mint teljességre törekvő érzelem, de én a magam kis szerelmére próbálom alkalmazni a dilemmát: mozaikkockákból, puzzle darabkákból össze lehet-e rakni egy kapcsolatot, egy olyan viszonyt, amely húzóerővel bírjon, bátorságot adjon, hogy bicajjal nekivágj a csúcsforgalomnak, és belevesd magad a háromsávos körforgalomba, hogy minusz fokban kesztyű nélkül ragadd meg a kormányt, aztán itthon húsz percen keresztül próbálj meg felmelegedni?

Szerelem-e a félszerelem, igazság-e a féligazság és szabadság-e a félszabadság? Amikor egész nap gürcölsz, eladod a fizikai erődet vagy az agykapacitásodat, és este kárpótlásul kapsz egy kis félszabadságot, hogy megidd a sörödet, kávélikőrödet, és bambulhass a tévé képernyője előtt, vagy az Utolsó tangót nézd, és művelődj! A filmben van egy rész, amikor Paul a felravatalozott öngyilkos feleségét kéri számon a végzetes tette miatt. Egy az egyben a Kései sirató, esküszöm! Mintha a forgatókönyvíró ismerte volna József Attila művét. Ez volt a másik döbbenet, amit felfedeztem a filmben, a M.B. kezdetleges nyúlszájra emlékeztető hamis sebhelyén kívül.

Ha már említettem az álmokat a Bunuel film kapcsán ( imádom, ha egy rendező fontosnak ítéli az álmokat, mint ahogy a Burzsoázia diszkrét bájából is kiderül), elmesélem a legutóbbi üzenethordozó reggeli álmom: Álltunk egy zavarosvizű tó előtt a Félszerelmemmel, akire csak félszemmel mertem felnézni, ő belegázolt a zöldes-algás vízbe, én utánamentem, sekélyvizű tó volt, csak lábszárközépig ért, és ahogy haladtunk, mindenfelé krokodilokat láttam kiemelkedni a vízből, de amikor figyelmesebben megszemléltem őket, rájöttem, hogy valamennyi kőből van, nem azért szürkék, mert a krokodil színe a szürke, hanem mert valójában kőállatok. Krúdy Álmoskönyve szerint a zavaros vízbe való gázolás, így szó szerint (!), nagy fáradtságot jelent, persze krokodilos téma nincs egy magyar álmoskönyvben sem, lehet az egyiptomiaknál kéne ezt keresgélni, de én magamtól is rájöttem a jelentésére, hogy a veszély az nem is veszély igazából! Amitől én félek, az csak vélt veszély, és legfeljebb bosszúságot okoz, mert belebotlunk, és esünk egyet, de a kőkrokodilok nem fognak felfalni!

Négy napot voltunk távol, de a kedvenc csészémbe máris beköltözött egy pók, hagyta magát lefényképezni, nem zavarta, hogy a poharat mozgatom, viszem a fényre, ki se akart onnan bújni többet. Amikor jobban szemügyre vettem, azt kellett látnom, hogy ő is mumifikálódott már.

Azt hiszem, ugyanannyira szerelem a félszerelem, mint amennyire szabadság a félszabadság…

Az én Ady kedvencem

“Mindenét beleadta, a vérét, az életét, mindenét feltette a költészetre. Mert van, akinek az élete az irodalom, nem egy kitűző a hajtókáján!” – mondta D. P. a mai Ady-esten, és ez a kijelentés bennem akkora krátert ütött, hogy utána már képtelen voltam bármire is koncentrálni. Ugyan jegyzeteltem végig ezen az értékes-ingyenes irodalomórán, de végig ez dolgozott bennem, hogy akinek az élete a költészet, azt nem érdekli, hogy a régi ismerőse nem köszön neki vissza, nem érdekli, hogy a férje átment tévét szerelni a szomszédba, és most jaj istenem, piával kínálják, pedig az egyezség arról szólt, hogy nem iszunk/isszuk le magunkat, csak hétvégén! Azt nem érdekli, hogy politikai témából kell készülnie (Ady kiváló publicista (is) volt!), nem érdekli, hogy mit gondolnak a külsejéről, a megjelenéséről, a félszegségéről, az esetlenségéről, a párkapcsolatáról, az érzelmeiről, stb. Most magamról beszélek! Az én blogírói mivoltomról. Mert aki a blogírásnak szenteli az életét, az úgy átadja magát a szenvedélyének, ahogy Ady átadta magát a lírának. Akkor is a témájára koncentrál, amikor a szőnyeget rázza, sepreget, kavarja a rántást, szedi ki a mosott ruhát a gépből, és aztán csak megy és tereget némán. Semmise zökkenti ki a blogírásból, semmi az égvilágon!

Milyen jó, hogy az ember útját néha keresztezi egy ilyen nagytudású ember, aki mélyen be van ékelődve az irodalomba, annak folytatója, mesélője, kapocs Ady és a ma élők között, elsőkézből hozza az oly áhított információt, a lényegre hívja fel a figyelmet, ami elsiklana, elillanna előlünk, ha ő nem mondaná ki. Vajon hogyan lehetne így adysan élni, hogy az ember csak a számára leglényegesebb dologra összpontosítson, mintha minden este tartana neki D.P. egy motivációs előadást, mintha minden este arra buzdítaná, hogy semmi mással ne törődjön, csak a Múzsájára fókuszáljon!

Van egy kedvenc magyar népmesém, az egyetlen amelyet madjnem szóról-szóra tudok, Vitéz János és Hollófernyiges meséje, ott a harmadik próbatételnél, amikor a három rábízott és elvesztett csikót kell megtalálnia hősünknek, kérdi tőle sárkány-sógora: ” – Mi a baj, sógor? – Nincsen csikóm, sógor! Azt mondja neki erre a tizenkétfejű sárkány: – Látod azt a községet? – Látom. – Az az egyik csikó. Látod benne azt a templomot? – Látom. – Az a másik csikód. Eredj be a templomba: ott bent van a harmadik csikód, a pap. Itt van ez a kötőfék. Nehezen fognak hozzá engedni, mert tele lesz a templom néppel. De csak told őket két oldalra, s törekedj a paphoz. Indul Vitéz János, megy végig a falun, annyi volt a kutya, majd megették; sehogy sem akarták a templom közelébe engedni. Amikor a templomhoz ért, a pap éppen misézett. Ment csak egyenesen a paphoz. Valaki megkapta a göncét: – Hova mész, te? Nem látod, hogy misézik a pap?! Mások is megkapják a ruháját, nem akarják engedni a pap közelébe. De ő utat nyit magának, a paphoz lépett. Szó nélkül fejéhez vágta a kötőféket. Egyszeriben nem volt ott se község, se templom, se pap: hanem három csikó.” Mindig erre az egy mesére gondolok, amikor elveszni látom magam a részletekben, hogy nincsen se napi hajsza, se háztartás, se más kötelességek, minden eltűnik egy kötőféksuhintásra, és ott lesz előttem a keresett három csikóm, az életem lényege, csak el kell hinnem/hitetnem magammal!

Sok kedvenc Ady verset hallhattunk ma este, akkor hát elmondom én is a magamét, az egyiket, s mivel civilben antikváriusné (is) volnék, hát hadd dicsekedjem el azzal, hogy nekem régi Ady kötetem is van (még akkor is, ha kilencedik kiadás):

Autókád úr

Ludasmanyi rájött: ahhoz, hogy pénteken éjjel nyugisan aludhasson, előre le kell gyártania a műsorait. Mert Ludasmanyi a rádiónál dolgozott. Sose hitte volna, műszaki egyetemi hallgatóként, hogy idejut. Nem mintha ez egy rossz hely lenne, hanem mert huszasévei elején ez a szakma még annyira távol állt tőle, mint mondjuk az orvosi vagy az ügyvédi hivatás. Habár, ha meggondoljuk, elsőévesként, amikor terhesen sietett át a gyaloghídon a Politechnika egyetem impozáns épülete felé, és azt a dalt dúdolta magában, amit azóta se talál sehol, és soha többé nem hallott, hogy “Látom, tétován mész a híd felé  ködben/ És a villamos visz a hídon át/ Látom nem jössz többé, és látom közben/ Azt  sohase múló éjszakát!”, a dalszöveg mellett, mindig azt ismételgette magába: “Nem baj, Feketefiú nem szeret, de én mégcsakazértis író leszek!”

Persze nem lett író, de nagyon hamar közeli kapcsolatba került az újságírással és a művészvilággal. Már az egyetem elvégzése után! Ott ücsörgött a kolozsvári nagypostán, várta a pénzt a szüleitől, – miközben már két hete “klandesztin” lakóként, jogtalanul bitorolta orvosis barátnője diákszállását, hisz az egyetemi év végetért, minden társa hazautazott (csak ő maradt ott magnak), és úgy képzelte, a város olyan kihalt nélkülük, mintha háború söpört volna végig rajta -, egyszercsak a hallban, fenn az elektronikus kijelzőn megjelent, hogy Hírszerkesztőt alkalmaz az Eastern Press Service magánhírügynökség. Ahogy kézhezkapta a pénzt, egyenesen odasietett, és nagy meglepetésére egy volt osztálytársnője nyitott ajtót. Fel lett véve! A szorongás és sötétbentapogatózás csak ezután következett, mert Ludasmanyinak fogalma se volt, semmit nem tudott a hírszerkesztésről. Két értelmes mondatot összerakni is kínkeserves munka volt számára, sose szerette a nyakkendős szövegeket, most aztán mégjobban megutálja őket, és meg is akart futamodni! Stoppolni is kiállt a nagyváradi útra,  eltökélt szándéka volt, hogy előbb a barátnőjéhez megy, kiönti a lelkét, aztán meg irány haza falura, de mint mindig, Ludasmanyira akkor is vigyáztak az angyalok, mert egyszercsak, mintha a semmiből öltött volna testet, Autocad-ot oktató volt tanára jelent meg előtte, és számon is kérte volt diákját, hogy mi ez a megfutamodás, ingyenélő akar lenni a szülei nyakán? Szedje össze magát, de gyorsan, és irány vissza abba a hírszerkesztő irodába vagy micsodába! Mert Autókád úrnak se volt fogalma, hogy a hírszerkesztést eszik vagy isszák, de annyit biztosan tudott, hogy munkahely, és első lépés, ugródeszka a további karrierhez. Így hát Ludasmanyi megmenekült a munkanélküliségtől, és attól, hogy a szülei kénytelenek legyenek őt eltartani, még ha cseppet sem tetszett neki ez a visszatáncolás, visszacurikkolás. Két óra késéssel érkezett meg a tágas irodába, mert a magánhírügynökség a főtéren volt, pont a házasságkötő iroda szomszédságában, megvolt a patinája az épületnek is meg a belső helyiségeknek is, hatalmas ajtók, régi bútorok, bordó bársonnyal bevont, kényelmes fotelek, de ő mégis feszélyezve érezte itt magát, úgy általában mindig, nemcsak ezen az ominózus napon, amikor mindenki – számára érthetetlen, megmagyarázhatatlan módon – úgy tett, mintha pontos időben kezdte volna meg a műszakot! Egyik kolleganője filozófiát végzett, a másik kollegája bölcsészetet, a harmadik kémiát, nagy általános műveltséggel rendelkeztek mindhárman, és tájékozottságban se maradtak alul, neki pedig egyelőre nem volt erőssége sem a politika, sem a világtörténelem. Fél évnek is el kellett telnie, amíg végre biztonságban érezte magát a bőrében, ami annyit jelent magyarán, hogy némileg kezdett elégedett lenni  az általa megfogalmazott mondatokkal.

Amikor később barátnőinek mesélte, hogyan materializálódott ott az út szélén, a stopposoknál, hogyan látta előbb hományban az arcát kedvenc tanárának, majd egyre élesebb lett a kép, egyre jobban kirajzolódott a kontűrje, míg végül teljes mivoltában odateleportálódott elé Autókád úr, senki nem hitte el neki. Ahogy nem hitték el a fura szerzeteket sem, akik az erdőben szaladgáltak, ugráltak előtte, mint a kenguruk vagy mint nemlétező fekete-fehércsíkos, embernagyságú futómadarak, és azt sem hitte senki, hogy Slenderman-nel is találkozott egyszer, ugyancsak a sötét rengetegben…

Akkor kezdődött életreszóló barátsága jelenlegi párjával (legalábbis reméli, hogy életreszóló!), naponta több órát beszélgettek telefonon, és legtöbbször akkor, amikor Ludasmanyi Didilány nevű idős kutyatársát sétáltatta. Amikor elindult felfelé a monostori, árokmenti járdán, még nem sötétedett, de aztán felhívta Lacit, dumáltak-dumáltak, és ő észre se vette, hogy beszélgetés közben szépen lement a nap. Tavasz volt, olyan május közepe lehetett, ő csak ment, mendegélt a hűséges, drága kis Didkóval, aki póráz nélkül sem távolodott el tőle, soha nem kóborolt el mellőle, közben a napi eseményeket tárgyalták, kommentálták újdonsült barátjával. Az ösvény, amin sétáltak, párhuzamosan haladt az erdő szélén, így hát nem volt túl sötét körülöttük, a városi fény beszűrődött a fák lombjai alatt, és ahogy ott masíroztak ketten, ő meg az öreg kutyusa, és a telefonvonalban ott volt velük Laci is, egyszercsak egy óriási, vékony ember körvonalait pillantotta meg az ösvény baloldalán, az egyik fa törzsének közvetlen közelében. Nem volt biztos benne, hogy jól látta-e, amit látott, az is megfordult a fejében, hogy talán felakasztotta magát az illető, azért van olyan magasan a feje, a lombkorona magasságában, de azt már nem volt ideje megfigyelni, hogy leér-e a lába a földig. A látvány módfelett ijesztő volt, szinte gondolkodás nélkül elkezdett rohanni, ahogy csak bírt, vissza se mert nézni, közben a telefonkapcsolatot se szakította meg barátjával, zihálva ecsetelte neki futás közben, hogy mit látott, és azt is, hogy sejtése szerint öngyilkosságról lehet szó. De másnap sem az újságokban, sem a rádióban, sehol nem jelent meg, hogy a monostori erdőben valakit felakasztva találtak volna. Most hogy így visszaemlékszik, csodálkozik is azon, hogy akkor egyáltalán nem gondolta tovább ezt az ügyet, és hogy fel sem tűnt, hogy nem hozta le a sajtó az öngyilkossági esetet. Csak most, hét év után, amikor ezt a Slenderman dolgot megtalálta a youtube-on, akkor eszmélt rá, hogy ő is azok közé a kevesek közé tartozik, akik láttak ilyen misztikus, fura szerzetet.

Azonban Ludasmanyinak bele kellett nyugodnia, hogy ő az az ember, aki semmit nem tud kézzelfogható tényekkel bizonyítani, még azt sem, hogy ma hazafelé jövet, a bicaján majdnem megsúrolta egy kamion, aztán meg a kanyarban majdnem szembement egy másik bringással, aki előtte levágta a kanyart. Pedig fejkamerája is volt, ami vételezett, csak véletlenül azt is leállította útközben egy lehajló ág, amibe beleütközött!. Arról nem is beszélve, hogy amikor végre egy nagy csillagász jött el a NASA-tól Kolozsvárra, akivel akkora megtiszteltetés volt interjúzni, hogy ilyen megtiszteltetés hősünket még soha nem érte karriere során, hazaérve, kiderült, hogy a magnó semmit nem rögzített. Lehetséges lenne, hogy nem is volt ott azon a rendezvényen az a magyar csillagász, és Autókád úr sem materializálódott neki oda a semmiből az úttest szélére, és a kenguruként ugrándozó, csíkos futómadarakat sem látta, de még Slenderman-nel sem találkozott a monostori erdőben? Csak álmodta, képzelte volna ezeket a dolgokat?

Évekkel később, amikor már a rádiónál dolgozott, egyszer még összefutott Autókád tanárúrral, akinek lelkesen elújságolta, neki köszönheti, hogy Kolozsváron maradt, és most már munkakönyves alkalmazott a közszolgálati rádiónál. És hálából szeretne vele egy portréinterjút készíteni! Autókád úr csak bölcsen bólogatott, nem is gratulált, nem szabadkozott túlságosan, végül beleegyezett az interjúba. Megbeszélték a találkozót másnap délután 5 órára, egy Hajnal negyedi kávézóban, az időpont neki megfelel, mivel 4-ig van órája az egyetemen, mondta, és a kávézó is útbaesik hazafele jövet.

És Autókád úr másnap nem jött el a megbeszélt találkára…

Jó Csönd-herceg előtt

Holdfény alatt járom az erdőt.
Vacog a fogam s fütyörészek.
Hátam mögött jön tíz-öles
,Jó Csönd-herceg
És jaj nekem, ha visszanézek.

Oh, jaj nekem, ha elnémúlnék,
Vagy fölbámúlnék, föl a Holdra:
Egy jajgatás, egy roppanás.
Jó Csönd-herceg
Nagyot lépne és eltiporna.

Ady Endre

Zarándoklat Mdinába

Aki Trónok harca rajongó, annak egyszer az életbe el kell zarándokolnia Mdinába – jelentette ki Laci szombat reggel, és elvitt a legközelebbi buszmegállóhoz. Máltán.

Nem engedtem, hogy autót béreljen, mert Málta kicsike sziget, akkora területen fekszik, mint Vásárhely, mondták, ergo nincsenek távolságok, minden ott van egy köpésre. Hát elindultunk, én a nagy indiai tarisznyámmal, törölközőkkel, vizibugyikkal megpakolva, mert a terv szerint, estefelé majd úszúnk egyet a tengerben, valahol.

Hamar kiderült, hogy szombaton nem jár a busz, egy taxi intett, vegyen-e fel, de mi dacosan továbbmentünk, a következő megállóig, ahol már járt egy, ami Mostába ment. Nem indítottam el a sportórát, de volt vagy két kilóméter összesen a két megállóig. Ilyenkor Máltán kb 25 fok van, de ha süt a nap a fejedre, sokkal többnek tűnik.

Felültünk jobb híján a mosta-i járatra, és egy nagy dóm előtt leszálltunk, legalább azt nézzük meg, ha már útbaesik. Volt második világháborús óvóhelye is, és egy régi ágyu ki volt állítva az épület bal oldalára. Újságírós igazolvánnyal nem tudták, hogy beengedhetnek-e, félreállítottak, hogy várakozzunk, amíg jön az illetékes, aki tudja. Eluntuk a várakozást, szép ez kívülről is, mondtuk, és továbbindultunk.

Ja, elébb 5 euróért olyan pazar ebédet vettünk magunknak, hogy estig kitartott. Laci valami rizses-húsos-szószos lasagne csomagolásos melegételt, én egy valamilyen ugyancsak meleg lepényt, amibe spenót volt és még nemtommi, a vízzel és a narancslével együtt volt 5 euró s pár cent. A telefonja GPS-szét Laci beállította gyaloglásra, 3 km Mdiná-ig, itt van egy köpésre! A városszélén megebédeltünk, közben a kert mögött a tulaj szüretelte az olivabogyót. Sok bogyó még a járdára is hullt, fel is szedtem párat, mutassam meg itthon. Benn még volt egy gránátalmafája is. Micsoda kincs!!

Ott egyenesen felfele vezet az út. Laci ment elől, van annak egy húzóereje, ha előtted halad valaki, stimulál, nem fáradsz annyira el, és ha nem beszélgettek, van időd elmélkedni is. Ahogy mentünk, mendegéltünk, ő mindig kb 5 méteren előttem, rájöttem, miért mennek a keleti férfiak elől, és az asszonyok a gyerekekkel meg a csomagokkal hátul. Egyszerű: a férfi a felderítő, bármi, bárki is jönne szembe, ő van elől, ő szembesül a veszéllyel is, így védi a családját, a nő pedig azért cipeli a csomagokat, hogy a férfi keze szabadon legyen, tudjon védekezni, ha baj van.

“Gyere már, ne mind magyarázz!!”

Máltát azért nem éppen a gyaloglásra rendezték be, sok helyen elfogyott a járdánk, az úton kellett továbbmennünk. Életemben először mentem át körforgalomnál … gyalog.

A távolban már látható Mdina, mindig is ott volt előttünk, mint egy délibáb, de sehogy se akart közelebb kerülni..

Aztán végre ki is volt már írva, hogy ez az út vezet Mdinára, nem nagyon vannak útjelző táblák, csak amikor már ott vagy a közelben. Útközben láttunk állatklinikát, állatmentőautót, repülőgépmúzeumot, röptettek is egy embernélküli minirepülőt a fejünk fölött, és tök, krumpli, paradicsom, valamint szőlőültetvények mellett haladtunk el. És még néma rucákat is láttunk.

Ahol kaktuszból a kerítés…

Aztán nagy nehezen elértük a kaptatót fel az erődítmény felé, ahol a Trónok harcát filmezték, és amelyet a csendes város néven találunk a világhálón. Az én fejemben az kavargott, hogy az arabok alapították, mert a neve arabos, és most végre Laci is megismerkedhet az arab kultúrával. Különben minden település neve arabos, leszámítva Vallettát, amely De la Valette nagymestertől kapta a nevét, aki 1565-ben visszaverte a török osztromot Máltán. Meg mindenféle deja vu érzésem volt, hogy mint R2D2 és az emberi nyelveken társalgó robotbarátja vándorolunk a sivatagban, amíg szemünk elé nem tárul a hatalmas vár kapuja. Meg az Ezeregy éjszaka meg a Weydoni asszonyvásárban is volt valami hasonló gyaloglásos sztori. Mindezeket egyben éltem át, miközben cipeltem a tarisznyám, izzadtam, és csak kevés vizet mertem inni, nehogy elfogyjon, és nehogy keljen pisilnem, mert nincs hol.

Ez már a város kapuja előtt, az egész városban egy mecsetet nem találtunk
Itt már közel a cél! Nem tudom miért vette a vállára a tréningfelsőt, talán azért mert nagyon megizzadt a háta

Laci már extázisban volt amikor a turistaparkolóhoz értünk, de kikötötte, ő azon a kapun akar bemenni, ahol a Trónok harcában bevonultak! Hiába volt fáradt, csökönyösen keresgélte a főbejáratot, pedig ott is felmehettünk volna egy lépcsőn.

Ott fenn van a főbejárat! Hogy a túróna jutunk oda fel?
Na végre! Kik is vonultak itt be, úgyértem a filmben? Nem kaptam rá választ!

Ez tényleg életem legkülönösebb városa, ha jött egy lovaskocsi, félre kellett húzódni!

Üzletek, szuvenírboltok, magánlakások, minden utcasarkon felhívás: Tiszteljük a lakókat, ne zajongjunk! Ezért lenne vajon a csend városa? És végre a Trónok harca!

Lacinak nagy kiábrándulás, semmi extra szuvenír, csak egy kulcstartót vásárolt, amelyiken írja a Trónok harca nem tudom milyen listáját. Nem dokumentálódtam e téren, beismerem.

Aztán egy katonás néni beterelt minket egy vetítésre, meg se mertük kérdezni tőle, hogy újságíróknak van-e árleszállítás, rakták is fel a fülünkre a fülhallgatót, és adták a szemünkre a három D szemüveget, Málta történetéről volt szó, Dragutról, a török vezérről, akinek nem sikerült bevennie a szigetet, s a máltai lovagrend történetének alakulásáról. Utána Please step to the next exhibition! Tereltek be egy földalatti kiállításra, ahol ugyanezek a mozzanatok viaszfigurákkal szemléltetve.

Utána még bementünk a bűntények és kínzások múzeumába is, de ezt nem akarom megmutatni, emiatt nem aludtam egész éjjel. Megelégedtem volna azzal is, ha csak a kínzóeszközöket látom, vagy csak ha ezt a kalodát kipróbálom.

Egy útikönyvben azt olvastam, hogy ne csak az épületeket nézzük, vegyük szemügyre a kopogtatókat is!

Jártam Amerikában, Egyiptomban, Tunéziában, Törökországban, Görögországban, Indiában, Nyugateurópában pár helyen, de ilyen különleges városban még soha nem fordultam meg. Ahol alkalmad van egyes-egyedül egy egész utcát birtokolni percekig. Milyen szenzációs érzés lehet ittlakni…

Délutánfelé mégiscsak megittunk itt is egy helyi sört, CISK a neve, és pont most 90 éves!

Előbb innen kizavartak, mert nem szabad volt cigizni, belső terasz lévén
Ez már nekünk való hely volt, kívül a várfalon 🙂 habár az előző kliens ottfelejtett üres fagyisdobozába hamuztunk.

Hat óra fele járt, amikor megkerestük a buszmegállót, és már tájékozódtunk, tudtuk, hogy Buggiba közel van a mi szállásunkhoz, ott strand is van, mehetünk fürödni.

Laci nem jött be a vízbe, mert azelőtt nap tenyérnyi vagy inkább kenyérnyi nagy barna meduzákat láttunk a Gozó szigetére induló komp kikötőjében.

Én is csak tíz percet uszkáltam, ha már egész nap cipeltem a fránya törölközőket, mégiscsak bemerészkedtem!

Itt most vége kéne legyen, de nem volt, mert a GPS szerint két kilóméterre voltunk a szállásunktól, ami különben egy szuper patinás hely, úszómedence, jó kis szobák, reggeli (még ha két nap után látni se bírod a vattakenyeret meg a csomagolt, szeletelt sajtot), de a lényege, hogy nagyon olcsó, csak tudni kell onnan bejárni a szigetet. A legközelebbi strandot is utolsó nap fedeztük fel, láttuk ugyan már másnap reggel, de ki gondolta volna, hogy ha egy ilyen korlát vezet le a vízbe, és egy ember van a parton, azt kinevezhetjük strandnak!? 🙂 Ott találtam utolsó nap, hazaindulás előtt az őscsigát, ami elmászott! Ugyanis egy rák lakott benne, s én nem szivesen lakoltattam volna ki, inkább lemondtam róla …

Ez már én vagyok, amint megyek elől, a 4 sávos út biciklisávján, ugyanis ezt az utat jelölte be hazafelé Buggibából a GPS, ez volt a négy napos kirándulásunk egyik legizgalmasabb része. Esküszöm féltem, főleg a kanyarokban!