Interjú a nagymamámmal az erdőben, I. rész

Máris itt egy UFO, mióta várunk rá 😀

Rádiós évfordulóra rendeztek egy koncertet a Kultúrpalotában. Ott ültünk Lacival a harmadik sorban, és én sóvárogva néztem a zenészeket, Bing Band Radio Romania, egyenesen Bukarestből jöttek, először játszottak maarosvásárhelyi közönségnek. Broadway hangulat, 60-as évek zenéje, Frank Sinatra dalok. Mondom: Milyen jó lett volna zenésznek lenni, semmi stressz, nyugisan játszanék a hangszeremen ott valahol hátul, másodhegedűsként, vagy oldalt a zongoránál 😁 Mire Laci: Azt csak te hiszed, hogy nyugis! Ne félj, ezek is megkapják a magukét a karmestertől, ha félrehegedálnak vagy mellékalimpálnak! Biztos, hogy igen, minden munkának megvan a maga öröme, és (az örömben) az üröme is. A rádiósról is sokan azt feltételezik, hogy csak annyit dolgozik, épp amennyi ideig hallják a hangját a rádióban. Dolgozik pár órát, azután meg töpreng és rágódik, hogy mit hogyan csinált, vagy nem csinált, és miért ő, és miért nem más, vagy miért nem ő, és miért más, és mivel is foglalkozzon másnap vagy jövő héten, és mikor lesz már végre stresszmentes az élete? Magamról beszélek, senki másnak nem tudok a bőrébe bújni. 😀

Laci “védőburokban”. Nem rossz, ugye? 😀 Nemrég a hegyekben jártunk, ezer méter magasan, ott úgy tűnik, ilyen fények vannak, és ilyen “védelem”!

Ahogy öregszem, egyre jobban belelátok az emberek fejébe. 😀 Meséltem már itt a blogon, hogy a filmeket nézve egy-egy színészről mindig valaki eszembejut, olyan személy, akit a való világból jól ismerek, és biztosan tudom, érzem, hogy annak a színésznek pont olyan a karaktere, mint az én ismerősömnek. Már mindent tudok Tom Cruise lelki világáról, Audrey Hepburn természetéről, Leonardo di Caprio szeszélyeiről (dehogyis, csak a capricciosa szóra asszociálok, most néztem meg A Partot, 2-szer🤣) , és még sorolhatnám. De mit érek vele? Semmit, azonkívül, hogy jó kis mulatság, vagy inkább jóérzés ismerni egészen közelről egy híres embert, és biztos lenni abban, hogy ő is ugyanolyan esendő, mint amilyenek mi vagyunk. (Ezt most nem kárörvendően mondom, csak azért, mert a biztos tudat mindig jobb mindenben, mint a bizonytalanság!) Ugyanúgy mérgelődik, szomorkodik, szorong, idegeskedik, vagy ugyanolyan gyermekien tud örülni apró dolgoknak. Mert a boldogság nem a vagyontól függ, se nem a yachtok és villák számától, nagyon boldognak lenni az erdő alatti viskóban élő szegényember is tud, és boldogtalan lehet (de még mennyire!) a legfoglalkoztatottabb és legnagyobb éves jövedelemmel rendelkező filmcsillag. Mennyi sajnálatos eset támasztja ezt az állítást alá! Túladagolás, depresszió, öngyilkosság, gyógyíthatatlan betegségek, nagyon ismerős mindez a hollywoody berkekben is, sajnos.

Ilyen csudadolog, fénynyaláb, kürtő jelent meg a hegyen, de a napokban másoknál is láttam hasonlót, más helyszíneken, úgy hogy valami csak van a levegőben 😀

Nem néztem meg az Oszkár díj átadást, csak olvastam róla, hogy milyen megható pillanat volt, amikor Harrison Ford egykori Indiana Jones-os gyerekszínész társának, Jonathan Wangnak nyújtotta át az aranyszobrocskát. Harrison Ford, akit elkerültek a kitüntetések. Ő volt az én nagy ideálom, mert hasonlított egy valóvilágbeli szerelmemhez, akkor amikor még fogalmam se volt, hogy kell kezelni a romantikus helyzeteket (Nem mintha most tudnám 😀🤣😂)

Az a masni sincs ott jobb oldalt a valóságban, csak a fény játéka, ő is játszik, akárcsak mi 😀! Eljátszadozik a velünk, kicselez, ámít, szédít… s sokszor teljesen elbűvöl!

Így elnézve a sztárokat és beleélve magamat a filmekbe, sokszor elgondolkodtam azon, hogy milyen jó lenne, ha ez az egész élet csak egy abszurd dráma lenne, amit közösen játszunk, családtagok, rokonok, barátok, ismerősök, FB ismerősök, szomszédok, falusfelek, orvosok, páciensek, főnökök, beosztottak, és minden este, amiután lejár a sok feszkó, idegesség, ármány, fondorlat, képmutatás és színjátszás, összeborulnánk, és együtt ünnepelnénk meg, hogy megint milyen jól sikerült a darab! Mint egy jól összekovácsolódott színtársulatban szokott történni, gondolom 😊 És mindenki kedves lenne és jószívű és odaadó és önzetlen, és csak a szerep kedvéért válna másnap megint hárpiává, fenevaddá, dühössé és ingerültté és feszültté és kiállhatatlanná és önzővé, vagy súlyos (olykor színlelt) beteggé és árványkodóvá és csökönyössé és zsarnokká és kapzsivá, és nem akarom tovább sorolni a sok negatív tulajdonságot. A világ szép lenne és bohókás és szórakoztató és felüdítő, harmonikus, mert minden rossz csak a darab kedvéért történne… Bár azt mondja a Nagymester, William Shakespeare, már-már közhelyszerűen, hogy: “Színház az egész világ, És színész benne minden férfi és nő: Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében…”

Akkor hát ezek szerint mégiscsak az én feltételezésem az igaz? Hogy mindenki jótétlélek, csak muszáj játszania a ráosztott, legtöbbször hálátlan szerepet… Ezt nekem miért nem mondtátok eddig? Hogy ne stresszeljem magam! 🤣😂😅

Hirtelen támadt ötletem, hogy beolvasom az erdőben a Nagymama-interjút, mert Újlakimama mindig fel tud engem vidítani 🥰!