Author Archives: ludasmanyi

About ludasmanyi

A valóvilágban az a legrosszabb, hogy az ember egy csomó időt és energiát elfecsérel azzal, hogy mérlegeli: mit mondhat és mit nem, és amit igen, azt hogyan!? Na, ez nem az az eset…

Zorán-szerelem

Hogy van az a keleti mondás, hogy amikor elfáradsz, ülj le és várd meg, hogy a lelked utolérjen? Én a blogírással vagyok így, hogy le kéne írjam a kőhalmi kirándulást, a bográcsfőző versenyt, a költségvetéskiegészítés megszavazását (vagy inkább azt, hogy miért tesznek engem oda ilyen dilletáns-inkompetens interjút készíteni, amikor én sokkal jobban értek a társadalmi kérdésekhez, mondom én), szóval egy csomó mindennel adós maradtam önmagamnak, és akkor én most Zoránról akarok írni, mert még lélekben a Kolozsvári Magyar Napok zárókoncertjén vagyok!

Ott álltam a tömegben egymagam, mert Laci-párom (egyesek szerint a csávókám) éppen a könyves standot pakolta össze, utolsó nap lévén. Neki nincs ideje velem tartani (vagy törődni), még a jóban sem, amikor meg annyira szükségem lenne rá! Arra értem oda, hogy Ne várd a májust! Nem tartozott a kedvenceim közé, de ott élőben eszméletlenül jól hangzott, és az akusztikával se volt semmi gond, mint más koncerteken általában! És ott helyben teljesen szívenütött a múltam, meg jelenem, és minden nyomoruságom!

Tizennégyévesen, emlékszem, már a naplómban beírtam, hogy szerelmes vagyok Zoránba, Harrison Ford mellett, belé meg a Csillagok háborúja szerelmesített, hasonlított egy létező falumbeli fiúra, és ő, a filmsztár, az oka annak, hogy azóta is bírom a flegma alakokat. Tehát 11 éves lehettem talán (a szerelem dolgában mindig koraérett voltam), amikor Bandi unokabátyám, aki meg olyan húszkörüli volt, kölcsönadta nekem a Zorán nagylemezét, előbb a gitoros, farmermellényes borítójút (tudom, Zorán volt farmermellényben, csak most sietek, mert iskolakezdési voxot kell csinálnom, stresszelnek, és sok munkát adnak, hogy könnyebben manipulálhassanak – megírta nemrég, a most már sajnos néhai, Vekerdy Tamás pszichológus a kisdiákokkal kapcsolatban, de ez rám is vonatkozik, mert én infantilis maradtam), aztán meg ezt, ami az idelinkelt youtube videot illusztrálja (Amikor elmentél tőlem), és én reggeltől estig ezt a két lemezt hallgattam, vakációban Kispetribe is magammalvittem őket, ahol meg az unokanővéremtől a Zorán kislemezeket kaptam kölcsön (Mária volt és Fehér sziklák).

93-ban, az utolsó Homoródi diáktáborban, ahova már végzősként mentem el a hugommal (egyetlenegy közös táborozásunk volt ez), Zorán koncertet adott, extázisban voltam, egy kultúrteremben énekelt, a hugomat felültettük a csempekályha tetejére, hogy legalább ő lásson, mert kicsik mindig előnyben!, és az én nagy szerelmem nem akarta sehogyse a kedvenc dalomat elénekelni (szintén Amikor elmentél tőlem), csak amikor kórusban követeltük, állt rá nagy nehezen, nem értettem, miért. Utána sorbaálltam autógrammért, egy papírdarabkára kértem az aláírását, mert nem volt lemezem, se cd-m tőle, nem is tudom, létezett-e már cd akkoriban, és olyan szigorú tanárbácsisnak láttam, szinte kiábrándultam belőle.

Utána valahogy úgy alakult, hogy majdnem minden kolozsvári koncertjén ott voltam, kétszer vagy háromszor, talán, és most teljesen véletlenül csöppentem a Magyar Napokra, egy Amerikában élő barátnőm, Mil látogatott haza, és pénteken délután írta meg messengeren, hogy itt lesz, amikor látta hogy wats-up-on napok óta nem válaszolok. Gyorsan elrendeztem a kutyákat, vagyis megkértem a kedves szomszédasszonyomat, etesse őket, és felszálltam a szombat reggeli, kolozsvári buszra. Laci már ott árulta a könyveit csütörtöktől a Farkas utcában. Aztán meg bújkáltam a kolozsvári ismerőseimtől, mert tudtam, hogy nem lesz mindenkire időm, vagyis senkire nem lesz, Mil-en kívül. Utólag elnézést mindenkitől! A rádiós kollegáim azért fülöncsíptek, és kifaggattak, kivallattak, hogyan élek mostanában, mert az újságíróktól lehetetlen elbújni 🙂 Persze, nagyon örültem neki, hogy kíváncsiak még rám 🙂

A koncert csodás volt/lett volna, ha Laci nem telefonál 5-ször, hogy bepakolta az autót, késő van, kéne már induljunk hazafelé. Úgy tűnik Zorán és az én útjaim mindig keresztezik egymást, ha akarom, ha nem, és Mil barátnőm csak azért utazott haza most a tengerentúlról, az volt a küldetése, hogy elcsaljon engem Kolozsvárra, és én Zoránt ismét láthassam, és beleborzonghassak az elfeledettnek hitt szerelembe. A hatalmas kivetítőn (a két jobboldalin is és a színpad hátterében lévőn is) most egészen fiatalosnak tűnt, nem is volt már egyáltalán tanárbácsis. Egészen olyan volt, mint az én régi, kölcsönkapott nagylemezemen! A hangja is és a megjelenése is! Az Élettanárúr megedzette, de kiállta a megpróbáltatásokat. Akárcsak én – mondom most bőszen (amíg meg nem rugom a bokám megint)! Megint elkezdtem imádni!

Ennyi, most rohanok a Papiruszba voxolni, ha nem dobnak ki! Szoktam így is járni!

Hét tél és hét nyár

választ – tartotta nagyanyám, vagyis hét év dönti el, hogy egy kapcsolat tartós marad-e vagy kiég, s tovább kell(ene) lépni. A hetes mágikus szám, főleg a magyaroknak, de nemcsak: hét csapás, hét sovány meg hét kövér esztendő, hét vezér, hetedhét ország, hétmérföldes csizma, hetedik menyország, A hetedik te magad légy, a teremtés hét napja, a hét napjai, a hét törpe, stb. Először nagyanyámtól még gyerekkoromban hallottam ezt a hétéves dolgot, annyira mélyen gyökerezik a köztudatban, hogy már iskolázatlan, falusi emberek is tudtak róla, és ezt az életbölcsességet az évszázadok során, egyik generáció adta tovább a következőnek. Akkor jutott eszembe ismét ez a hétpróbás időszak, amikor úgy hozta a sors, hogy a Voiajor-nál kellett Laci páromra várnom ismét, pont 7 év és kb 11 hét után. Mert életemben először ott találkoztam vele 2012 májusában, Kolozsvárról jövet, és életem egyik nagy és meghatározó élménye volt, ahogy elbizonytalanodva, félénken, az ő tétova stílusában jött felém a buszállomás Dózsa György úti bejárata felől. Én meg csak ott álltam a peronon, a pillanat súlya alatt, egy lépést se tudtam tenni felé, de egyből felismertem, hogy ő az, pedig azelőtt csak skype-on láttuk egymást.

Most pedig ott ültem a régi állomás ósdi vendéglőjének teraszán, ahol megállni látszott az idő, hiszen semmit nem modernizáltak rajta, a kedvenc kiwiprigátomat iszogattam, és csak úgy eljátszadoztam a gondolattal, hogy lássuk 7 év után mennyit változott a viszonyulása. Hát pont annyit!! Ahogy én ott elrévedeztem a megszépült emlékeimmel, egyszer csak arra kapom fel a fejem, hogy valaki egy fekete autóból, a peronok felől idegesen hadonászik, hogy gyere már, nem látsz, vak vagy, mennyit kell még integessek, hogy észrevegyél végre!? Annyira elszomorodtam: a hét évszak, jobbanmondva a hétszer négy évszak nagyonis megtette a hatását!

Kanadai barátnőm felhív sírva a minap, hogy végre, amikor azt hitte, hogy annyi év magány után megtalálta az ideális pasit, és minden annyira stimmelt, még mesterség szempontjából is, mert minden álma egy tervezőmérnök volt, erre mi történik? A faszinger nem elég, hogy pár nap alatt meghülyítette a sok széptevéssel, s közben az ígéretek felét sem tartotta be, miután meg levette a lábáról, egyszerűen lelécelt! És nem egy kalandvágyó huszonévesről beszélünk, hanem egy negyvenötéves felnőtt emberről! Ki hallott még ilyet? Ki nézte volna ki belőle, hogy még ebben a korban is képes ilyen tinimódra, komolytalanul, nőcsábászként viselkedni! Próbáltam barátnőmnek elmagyarázni, hogy ez az ember legalább szabad, és őszinte! Mert a legtöbb kapcsolatban folyik a nagy képmutatás, főleg a hét tél és hét nyár elmúlta után! Én odamondanék, de visszafogom magam, mert inkább a csendet választom, ő is tenne egy csípős megjegyzést, de ő is visszafogja magát, mert jó ez a kis kompromisszum, jól elvagyunk itt a langyosban, a zavarosban, a kényelmes kis életünkkel. Ő az én tőkém, és én az ő tőkéje vagyok, nem akarom elveszíteni a biztonságom, hát inkább nyelek és hallgatok!

46 új ruha elég volt ahhoz, hogy a házibéke megmaradjon! Szép asszonyok egy gazdag házban. 1100-as évek. Aranylótusz az ötödik feleség

Sokszor irigykedve nézzük az idős házaspárokat, amint kéz a kézben sétálnak az utcán, mintha úgyanúgy szeretnék egymást, mint a legelején. Volt egy régi, öreg barátnőm, sajnos már nem él, és ő szokta volt mondani, hogy kétfajta házasság létezik: elviselhető és elviselhetetlen! Mondta ezt, miközben ő is látszólag teljes egyetértésben, kézenfogva sétált a városban görnyedt férjével. Azt tartják, hogy a szerelem 5 év alatt kiég, ha távkapcsolatról van szó, akkor lehet kitart még pár esztendőt. S akkor most mi legyen? Lehet választani: hazudunk egymásnak szépen, mert ez így kényelmes, vagy továbbállunk, mint a kanadai tervezőmérnök, a trófeavadász.

Most kérdem én is, mint ahogy Carry Bradshow tenné (milyen ideális újságírói lét, csak megfigyelni a környezetet, és írni időnként egy-egy életfilozófáló cikket, és ebből meg is élni! – sokszor eljátszadozom a gondolattal, hogy én is ilyen Carry vagyok, miközben aktualitás műsornál dolgozom, riporterként, az újságírói szakma ranglétrájának a legalja ez, olyan mintha szőlőben nova lennél, ezt a műfajt senki nem űzi harminc év fölött, innen is látszik mennyire fiatal vagyok még :)), de azért jólesne időnként, egy hétköznapon, mondjuk kedden, délig aludni): tényleg nem változott semmit az emberi természet az évszázadok során? Ugyanolyan ösztönlények vagyunk? Ugyanazt a post coitus trist-et éljük át, vagy élik át a férfiak a legtöbb kapcsolatban, és mindig új nőre vágynak? Ugyanúgy el kell játszani a szemérmest velük, a szendét (vagy a macska-egér játékot űző kacért), hogy még csak azért sem adom oda magam, mert ha odaadom kész, a varázs megszűnik, elillan, s elveszítem őt, nincs amivel már megfogjam, nem tudom megtartani magamnak? És tényleg egy nagy színjáték ez az egész világ, és a legtöbb boldog házasság csak színlelés?

Én bevallom őszintén, megtanultam örülni az apró kis dolgoknak: a pillanatnyi sikernek, az ajándékba kapott, most először virágzó vitorlavirágomnak (igen, ezúton üzenem kedves Réka kolleganőmnek, hogy 2 év után végre nyílik!), boldoggá tesznek a macskáim, akik esténként dorombolva hozzámbújnak (az egyik kis szeleburdi, a másik egy élemedett, tiszteletetparancsoló 12 éves cicahölgy, de nem szabad idősnek nevezni!), boldoggá tesz, ha felmegyünk a kutyákkal a dombra, ha látom, hogy megfogant s terjeszkedik a levendulatövem, és már idén le is arathatom az első termését. Örülök, mint egy gyermek, ha rekordidő alatt hazatekerek (magamhoz képest rekordidő!), ha jól alszom éjjel, boldogsággal és örömmel tölt el a tücsökzene, amit a két meggyfa közé felhúzott függőágyból hallgatok sötétedés után. Ja és a kőedényeim, most már tengerparti fehér kövekből is elkezdtem gyártani őket, és annyira de annyira kedvesek nekem, a lelkemnek, hogy annak ellenére, hogy jó kis kézműves üzletet indíthatnék be, valahogy egyiktől se tudok egyelőre megválni. Ma este például azért vagyok boldog, mert találtam a kerítés tövében, amint öntöztem a kiskertemet, egy régi festett cserépdarabot, megvágta ugyan az éle kicsit az ujjam, de azt is majd felhasználom egy ilyen fehérszikla-kőedény diszítéséhez. És sorolhatnám, végtelen a boldogságforrások lehetősége…

Nem mondom, hogy nem fáj az ingerült, türelmetlen integetés a Voyajor peronján, de ha már együtt, egy vonatfülkében kell végigutazzuk ezt az életet, azzal büntetett a Fennvaló, hogy ezt a nagyutazást együtt kell megtegyük (végig kell játszuk a szerepeinket, s színlelnünk kell a boldog szeretőt), akkor legalább próbáljuk meg elviselhetővé tenni, és néha talán jó lenne levetkőzni a képmutatás maszkját, és őszintén elbeszélgetni az emberi természet fonákságáról és a sors kegyetlenségéről… Lehet, hogy az őszinteség kicsit közelebbhozna egymáshoz…

Nincs is kanadai barátnőm :)) Vagyis van egy, de az boldog házasságban él!

Megkaptam

a Communitas támogatást a Ludasmanyi blogbejegyzéseinek kiadására, pár napja tudom, és próbálok úgy élni, mintha nem történt volna az égvilágon semmi, Pedig ez egy akkora áttörés az én kis középszerű, átlagos életemben, hogy el se tudjátok képzelni! De attól még továbbra is igyekszem kialudni magam, mert hiszen bicajjal kell hazajönnöm délután a városból, nem engedhetem meg magamnak, hogy kialvatlan legyek. Ugyanúgy próbálok a csúcsforgalom előtt hazaérni, ami azt jelenti, hogy a könyvesboltunkban már nem időzök annyit, mint régebben, amikor még a bringám rendesen működött, és nem kellett tartanom attól, hogy az út közepén ledobja a láncot, Hazaérve összeszedem a kutyakakit az udvarról, és megöntözöm a virágaimat, a kiskerteket későbbre hagyom. Aztán fehívom anyámat, aki mintha el lenne már tompulva kicsit, mindig ugyanazt kérdi: És Laci még nem jött haza? pedig megszokhatta már, hogy mindig azt válaszolom, Nem, anyu, csak 7 felé ér haza! Mikor végre valahára hazaér, és eszünk vagy nem eszünk (mert sajnos nekem fogyóznom kellene!), utána együtt megnézzük a Szex és New York két egymást követő részét, talán láttam már mindet, még ha nem is emlékszem, de olyan jó kis lájtos ellazulás számomra ez a sorozat. Minden este elábrándozom azon, hogy én is egy ilyen Carrie Bradshow vagyok, aki csak beleveti magát a város forgatagába, aztán meg hazamegy, leül a gép elé, és megírja. Nem feltétlenül férfiakról szeretnék írni, hanem úgy általában az életről, de végülis, a szerelem és a párkapcsolat témája az, ami mindenkit érdekel(het). A film után, ha van energiánk, és kellene, hogy legyen, felmegyünk a dombra a kutyákkal. Akkor biztosak lehetünk benne, és a szomszédok is megnyugodhatnak, hogy nem ugatnak majd egész éjjel. Én kilenc után olvasok, vagy dokumentum filmet nézek, a ma estével ellentétben, amikor e sorokat írom. Ilyenkor általában körém gyűlnek szeliden az állatgyermekeim.

Ő már nem sajnos, mert a KIcsikutyafoghagymákat, ahogy a pinduri testvérpárt elneveztem, fájó szívvel, de örökbeadtuk egy nyárádmenti faluba. Attól, hogy Ludasmanyit most beemelték a támogatott kötetek közé, attól még a világ ugyanolyan szívtelen marad, ugyanúgy fel kell kelnem reggel, és ugyanolyan álmos leszek, ugyanúgy fogunk vitázni a számlákon, és Laci ugyanannyi cigit fog szívni, mint eddig, és anyám ugyanúgy csak az időjárásról meg a detralexről (vérhigító) fog velem beszélgetni, amit meg kell neki vásárolnom hónap elején. És a kapus is ugyanúgy rámszól majd reggelente, hogy nyitva felejtettem a bejárati ajtót (pedig tiszta “kötényt” viselek általában), és valószínű újabb nemkívánatos kiskutyákat is ledobnak majd a kerítésünk tövébe.

Semmi se változik majd, csak én leszek még szétszórtabb munka közben. és úgy áltaában, még gyakrabban elhagyom a telefonom, az esőköpenyem, és a kulcstartóm, és Maros helyett gyakrabban mondok majd Szamost, Kerekdomb helyett pedig Monostort…

A szél levitt egy cserepet, ezt is egy hete fújom már, hogy vissza kéne tenni.

A totális bizalom

Meg akartam ma írni a fogam történetét, amely kb olyan, mint a Gogol Orra, amely önálló életre kelt, de nem találtam egy jó képet se hozzá, így jutottam megint vissza Indiába. Na nem a valóságban, csak képzeletben! Habár azt mondják, hogy a képzelet olyan erős lehet, hogy néha egyenértékű a valósággal, és az agy úgy is éli meg, nem tud különbséget tenni a valóság és a képzelet között. Na de ne menjünk most ebbe bele, a lényeg, hogy végignéztem a tavalyi decemberi képeimet, és eszembejutott, hogy mennyire megfogott engem az indiai, a kocsíni forgalom, főleg a motorosok, akik között volt fiatal lány, idősebb nő, idős házaspárok, és fiatalok, akikről nem lehetett tudni, hogy testvérek-e vagy házastársak. Mert csak ez a két variáns létezhet, ugyanis ott a fiatal pár nem furikázhat csak úgy magában. Még moziba se mehet, csak kísérettel, kb mint a Jó reggelt, Vietnám c. filmben: nagynénivel, nagybácsival, kishuggal, szomszédasszonnyal, nehogy a fiatalok magukra maradjanak egy percre is!

Ez a nő szerintem elég modernnek számít, hiszen egyedül motorozik, de ő már férjes asszony lehet, vagy özvegy, a korából ítélve.

Akár a bátyjával utazott, akár a férjével, a legtöbb nő teljesen rábízta magát a vezetőre. Volt olyan nő is, hogy messengerezett menet közben, vagy a facebookján a hírfolyamát nézte, miközben féloldalason ült a motron, mint régen a nemes hölgyek a lovon, az oldalnyeregben. Olyan lezserül elvoltak ott hátul, miközben a férjük előzött, bravúrosan cikázott a forgalomban.

Azért voltak modernebb nők is, farmerben, akik már keresztül merték tenni a lábukat az ülésen. Ott délkelet Indiában, Keralában, ahol jártam, sokféle vallású ember él, hinduk, muszlimok, keresztyének. Láttam sok mecsetet, és sok katolikus templomot is, ahol éppen miséztek. Elbűvölt a sokszínűség! Én bámultam őket, ők meg minket, fehéreket.

Ezek modern(ebb) fiatalok, egy középiskolát reklámozó óriás plakát előtt hajtanak el éppen. Sok iskoláztatásra buzdító plakátot láttam, Indiában harcolnak azért, hogy a lányokat is járassák iskolába!
Szintén egy bátor nő, addig néztem utána, amig el nem tűnt a szemem elől, annyira elbűvölt az az ellentmondásosság, hogy Ázsiában vagyok, ahol a nők jogai korlátozottak, és mégis mennyi asszony és lány motorozik, mintha az is valami keleti női jellegzetesség lenne! A hosszú ing és nadrág kombinációt a muzulmánok hozták be divatba – most olvasom egy másik blogon 🙂

És itt egy kép egy hagyományos indiai családról: a nő száriban, a férfi is hagyományos viseletben, bár felül ing van rajta, alul nadrág helyett a derekára csavart vászonvalamit visel, megjegyeztem a szót, de most az Istennek se jut eszembe, és a neten se találom.

Itt pedig egy még idősebb pár, éppen a piac előtt hajtanak el:

Nézegetve ezeket a fotókat, ráeszméltem: még a felét se dolgoztam fel agyilag az indiai utamnak! Nem tudom miért vonz annyira ez a világ, talán ezt a teljes odaadást irigylem az ottani nőktől?

Egy ember az űrből

Vasárnap reggel, kilenc óra. A kutyák rettenetesen ugatnak, tépik le a kaput. Hét előtt felébredtem, voltam a mosdóban, és visszaaludtam. Laci-párom közben kiengedte a kutyákat a nappaliból, utána ő is visszaaludt. Az ugatás csak nem akar abbamaradni, alábbhagyni, valami fontos lehet, mondom kedves hálótársamnak, nézd már meg, mi történik! Mint nagyon sok polgártársam esetében, aki a szocializmusban szocializálódott, ilyenkor rajtam is egyfajta szorongás uralkodik el: vajon nem egy hivatalos szerv, aki azért jött, hogy átadjon egy felszólítást, megbüntessen a kutyák miatt, hogy miért hárman, és miért nem csak ketten vannak, egy végrehajtó, aki most a kocsirészlet befizetésének elmulasztása miatt jött elvinni pár anyagi javunkat! Ilyen paranójás gondolatok keringőztek az agyamban, míg Lacit költögettem és kapacitáltam, hogy lóduljon már!!

Laci, mint egy lassított felvételen, nyugisan felkel, félrehúzza a sötétítőt, kinéz az ablakon, s nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy a kapuban áll egy ember! Erre én, kicsit még idegesebben megjegyzem, hogy nem megmondtam, hogy ez valami fontos lehet, ha a kutyák nem ijesztették el! Biztos nem egy utazó ügynök! Laci nem válaszol, egykedvűen kimegy, pár szót vált az emberrel, amiből én egy mukkot sem értek, a nem szűnő kutyacsaholás miatt, visszajön, és beindítja a kávégépet. Már annyira türelmetlen voltam, de mivel a kávégép is zajos, nem akartam kiabálni vasárnap hajnali 9-kor! Megadóan vagy inkább türelmetlenül, de megvártam, hogy a gép lefőzze a kávém, szerencsére mindig az enyémmel kezdi (mert ő ilyen rendes), aztán végre valahára, nagy komótosan, az ő kizökkenthetetlen nyugalmával vissza méltóztatott jönni a hálóba.

Na végre! Ki volt az? – teszem fel a kérdést gyorsan a fentebb említett félelmeim és szorongásaim fényében és függvényében. Egy ember – hangzik megint az egyszerű választ! Na és mit akart? – még mindig ideges vagyok! Koldult! Ettől megnyugodtam, hogy nem a rettegett hivatalos szerv, de ő folytatta: Azt állította, meghalt a fia! Meg is mondtam neki, hogy ilyesmivel nem szabad tréfálkozni, mert az Isten megbűntet! Főleg vasárnap reggel, templomozás előtt! Támadt egy rossz sejtésem, ezért tovább kérdezősköztem: Na és adtál neki? Mire Laci: Igen, 10 lejt!! Én teljesen elhűlve: Tíz lejt??? Még a hangom is majdnem elakadt! Hogy lehet 10 lejt adni egy koldusnak??? Laci értetlenül nézi kérdő és számonkérő tekintetem, és ugyanolyan nyugisan, mindegy magyarázatként, csak úgy odaveti: Hát, ha annyit kért! De tudattam vele világosan, hogy kihívja a sorsot maga ellen! Nem vagyok biztos benne, hogy megértette…

Sejtettem én mindig, hogy Laci nem erről a Föld nevű bolygóról származik, hogy a Zeta Retikuli 11-esről csöppent ide valamikor a 80-as évek elején, de azóta eltelt majdnem 40 év, csak kitanulhatta volna a Földön uralkodó dzsungeltörvények buktatóit! Azzal akartam érvelni, hogy 14 lej a mosószerünk (ha nem drágult meg közben), és pont most fogyott el! De tudtam, hogy erre meg azt válaszolná: Mire nekünk az a tíz lej, abból úgyse telik ki egy zacskó mosószerre!!

Hát mit tehettem, magamban puffogtam csak, aztán kijöttem ide a teraszra a laptopommal, hogy megírjam a történetet! Ha úgy vesszük, végülis csak jóljártunk ezzel az idegennel! Felébresztett 9-kor, amikor már épp ideje volt kikecmeregni az ágyból! Boldoggá tettünk szent vasárnap reggelén egy embert, mert portyázását siker koronázta, Böjte Csaba is megmondta: Jót tenni jó! Szolgáltatott nekem egy témát a blogomhoz, és végül, igazán hálás lehetek neki, hogy éppenséggel nem száz lejt kért, mert Laci képes lett volna kölcsönért szaladni a szomszédba, csakhogy kívánságát teljesítse! Ja, és ami még fontos: én, személy szerint, ismét nyertem egy megbizonyosodást azzal kapcsolatban, hogy egy űrbeli lénnyel élek egy fedél alatt! Ami amúgy egy fantasztikus dolog! Csak éppen a jó oldalát kell nézni!!🤣

Szülinapi misztikum

Vagy szülinap és telepátia! – ahogy jobban tetszik 🙂

Amióta Vásárhelyre költöztem, csak úgy özönlenek felém az elhunyt emberek, közismert személyiségek, nagyemberek szelleme, de régi személyes ismerősök, rokonok is felkeresnek időnként odaátról.

De kezdjem az elején! Tegnap ugyebár szülinapom volt, és nekem ez a nap mindig olyan ünnepélyes, nem mintha szeretném ünnepeltetni magam, hanem mert érzem, ahogy vibrál valami a levegőben körülöttem, több az energiám, az életerőm, vagy másképpen több, mint más, szokványos napokon. Gondolom, a velem egykorúak még emlékeznek, hogy az első (munkahelyi) számítógépeken bioritmus grafikákat készítettünk, megadtuk a születési adatainkat a gépnek, és az kidobott egy szinuszgörbét, amelyik világosan kimutatta, mikor vagyunk magunk alatt és mikor vagyunk a csúcson, hullámhegyek és hullámvölgyek váltakoztak rajta, és én úgy emlékszem, hogy az altalános jellemző az volt, hogy a szülinapján mindenki csúcsformában van!

Most pedig be kell ismernem ország-világ előtt, és főleg a kedves páromnak, a nagynyilvánosság szeme láttára, mielőtt még a lényegre térnék, hogy tegnap kifosztottam a könyvesboltunkat, egy nagy raffianecc (anyám szokta így mondani) könyvet cipeltem haza, és köztük van egy régi könyv, ami a mesterséges intelligenciával foglalkozik. Néha jó régi könyveket is olvasni, hogy összevesse az ember, hogyan látták a jövőkutatók a kétezres éveket ezelőtt 40-50 évvel, amikor 2000 még olyan távolinak tűnt és sci-fi kategóriaszámba ment. 2001 Űrodüsszeia rá a példa. Egy román szerző azt írta 1972-ben, hogy 2000-ben már csak 20 percbe fog telni, amíg egy utasszállító repülőgép New-York-ból Párizsba repül. Hát nem igazán valósult meg, és kíváncsi lennék, hogy miért. Ha valaki tudja, mondja meg nekem is, én inkább az anyagi vonatkozásokra tippelnék, nem pedig a műszaki korlátokra.

A polcok rendezgetése közben, a kezembe került a Bréda Forrás kötete is 1980-ból. Egyetlen könyve volt meg nekem otthon annak idején, amiből egy mukkot nem értettem, sok volt benne a filozófiai eszmefuttatás. De Brédát ismertem, kedveltem, hát nagyon megörültem ennek a kis kötetnek, és biztos voltam benne, hogy most rá akar venni onnan messziről, ahol most tartózkodik (vagy lehet, hogy az a másik dimenzió nincs is olyan messzire, mert párhuzamosan létezik a mi valós(nak hitt) világunkkal együtt?!), hogy olvassak már el most valamit tőle, hátha az értelmi képességeim közben fejlődtek kicsit, a korral hátha bővült az érdeklődési köröm is, és mostmár felnőttem az ő posztmodern esszéihez!

Mert valahol mindig öt óra van! Például nálunk 🙂

Miközben búvárkodtam, hogy miket tudnék még lenyúlni (amíg egyedül birtokolom ezt a “szentélyt”), egy könyvkupacban, ami még nem lett felleltározva, megtaláltam egy rég keresett Méhes kötetet. Mintha szarvasgombát találtam volna, úgy megörültem, rögtön sms-eztem a megrendelőnek, hogy megvan az oly régóta vadászott Leleplezem a családomat, jöhet a könyve után! Ez a “kutatómunka” annyira felvillanyozott, szinte észre se vettem, hogy közben egy jóbarátom írt csetten, hogy hiába bujdostam el, nem menekülhetek a köszöntés elől! Azt válaszoltam neki: igen, nagyon messzire menekültem, a könyveim közé (mert az enyimek mind, még ha nem is véglegesen), és itt olyan csend és nyugalom van, mint a temetőben! Csak a sírkertekkel ellentétben, ahol hűvös szellő fújdogál, itt kicsit áporodott, nyirkos a levegő! Talán, mint a kriptákban és katakombákban. (Nem tesz jót a könyveknek, tudom, habár egy ideje beüzemeltünk egy rendes nyirkosságelszívót is, sajnos olyan sokat nem segít!) És ahogy ezt megírtam kedves barátomnak, már éreztem is az orromban a halottszagot: pont olyan volt, mint amikor 95-ben Bözsi néném halva feküdt a kisszobámban (ahol tinikorom keserves, szorongássalteli napjaimat tengettem, mert már akkor féltem a világtól, a külvilág és a társadalom mindig megriasztott), még az akkori liliomillatot is érezni véltem, ahogy keveredik az édeskés infuzió cukros, émelygős szagával, amit halmozottan sérült nagynéném szervezete az utolsó héten már képtelen volt befogadni. A liliomot én vittem a temetésére, mert úgy éreztem, olyan tiszta a lelke, akár egy hófehér virágé. Kicsit ijesztő volt ez a szaglás útján keletkezett hallucináció vagy mi, de megnyugtattam magamat azzal, hogy a halottaim életükben se bántottak soha, akkor most miért tennék?!

Itt most be kellene fejeznem, de nem tehetem, mert még történt egy különös dolog:

Egy román szerző magyarra fordított könyve egyszerűen csak ott termett előttem, ahogy rakosgattam a többit, pedig biztosan emlékszem, hogy azt a tisztakék borítójú kötetet sose láttam azelőtt. Sokkolt is kicsit, ezért beleolvastam: Zahei, a vak a kötet címe, elsőre annyira nem fogott meg, de a hátlapján kiderült, hogy misztikus íróról van szó, aki előszeretettel beemeli írásaiba a misztériumot, mágiát, hát szinte a homlokomra csaptam megvilágosodásomban: Na ezért került elő a semmiből ez a könyv, így már teljesen érthető! Utána pedig még találtam egy kötetet tőle, V. Voiculescu-ról van szó, ezt amit itt lefotóztam, be is pakoltam a raffia táskámba. Hogy majd itthon a hétvégén kitanulmányozom. Már a címadó írása is az álmok jelentését taglalja, szóval nem fogok unatkozni a hétvégén! De nemcsak velem történnek ilyen furaságok az üzletben. Laci is beszámolt már arról, hogy egyszerre égett ki mind a három körte, vagy csak úgy kikapcsolódnak a gépek, miközben a villanyt nem veszik el!

Ja és a telepátia! Annyi mindenről szeretnék írni, de tudom, hogy online mindenki inkább a rövid szövegeket részesíti előnyben, ezért Diderot-t most kihagyom, majd egy másik alkalommal, az még hideglelősebb történet! Olyannyira, hogy azt mondtam: ezt ép ésszel nem lehet kibírni, és nem is nagyon bírtam ki! 😜 De utólag most örülök, és hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen különös, nem mindennapi dolgok is megestek és megesnek velem. A párhuzamos világ néha megtisztel azzal, hogy keresztezi az utamat! És én ettől cseppet sem riadok meg (most már ezt felettébb izgalmasnak találom), a valóságtól azonban egyre gyakrabban :)).

Virágot is kaptam szülinapomra! Anyósomtól!

Most már azt is megértettem, hogy az Aranyszalagtár azért (is) testálódott rám, hogy a holt lelkekkel foglalkozhassak (és nem úgy, ahogy Gogol Csicsikov nevű hivatalnoka tette), Engedjétek hozzám jönni a holt szerzőket! jeligével. Az egy szombat délutáni műsor a rádióban, ahol archív hanganyagokat játszunk be. Ma délután Kányádi Valaki jár a fák hegyén c. versét mondja el a szerző maga, egy 96-os felvételről. Imádtam, többször is végighallgattam, nem tudtam betelni vele! Számomra minden jó versben bennevan az isteni szikra és a másik dimenzió. Vagy nekem csak az mond valamit, amelyikben bennevan! Ne kérdezzétek, pontosan hogy értem ezt!

A telepátiát most röviden írom csak le, és azzal vége! Edward Casey, az alvó próféta szerint mindenki képes rá! Két ember kipróbálhatja magát úgy, hogy két hétig minden áldott reggel leírja, szerinte a másik, a társa most éppen mit csinál, és utána már a találgatásokban a hibalehetőség egyre kisebb, és egyre nagyobb lesz a bizonyosság, hogy amit az egyik gondol a másikról, az úgy is van! Én is ma reggel 7 óra után pár perccel ébredtem, óra nélkül, és mivel a párom Kolozsváron van a könyvhéten, 8-kor rákérdeztem: reggel hétkor ma éppen mit csináltál? És meglepetésemre azt válaszolta, hogy ő is pont 7 óra 7 perckor ébredt! Felébresztettem őt és ő is engem az egymás felé küldött agyi energiahullámokkal! Állítom én 😂

És E. Casey-vel ellentétben, én úgy látom, hogy a telepátia a hibalehetőségekbe kapaszkodik bele, ott bujik meg, vagyis ez az, amivel bizonyítani lehet némiképp az egybeeséseket. Ezt azzal tudnám illusztrálni, hogy van egy jóbarátom, aki, amikor új munkahelyi telefonszámot kapott, elküldte sms-ben, hogy mentsem le az új számát, amit én elmulasztottam akkor lementeni, és úgy jegyeztem meg fejben, hogy 0736-tal kezdődik. De hibásan rögzült az agyamban, mert hibásan vizualizáltam az üzenetet! Aztán, amikor először hívott, és a szám továbbra se volt lementve a telefonomba, akkor is úgy láttam (a valóvilág dolgaira homályosan reagáló lelkiszemeimmel), hogy 0736-ról hív. Mondtam is neki, hogy rögtön tudtam, hogy te vagy, mert megjegyeztem az első 4 számot! Közben az általam látott szám negyedik számjegye eltért, mégcsak nem is 9-es volt, hanem 2-es! Nem tudom, érthető-e az én alternatív logikám, de én ezt úgy értelmeztem, hogy ez egy konkrét, kézzelfogható bizonyíték a telepátia létezésére, amiben az én jóbarátom igencsak kételkedik :)) Mert másképp miért láttam én volna kétszer is 0736-ot, ha nem azért, hogy őt azonosítsam, amikor hív, ezzel az agyamba kivetülő téves számmal?!

Summa summárum, szerintem az ember minél jobban közeledik ahhoz a bizonyos másik életformához – a fent vagy lent vagy mellettünk létező párhuzamos világhoz – annál jobban kezd hinni a misztikumban! Jöhet a V. Voiculescu kötete! És a Hihetetlen magazin, amit – bármilyen hihetetlen – egy néni hozott be tegnap az üzletbe, azzal a spéci kéréssel, hogy rendeljük meg neki az össze többi számot 🙂

A lényeg, hogy a Facebook csodálatos évet jelez nekem előre :))

“Nem mondhatom el senkinek,

elmondom hát mindenkinek…”

Felvállaltam a rádió honlapján egy “hivatalos” blogot, de nagyon megbántam utólag, mert én nem tudok öncenzúrát alkalmazni, nem tudom visszafogni magam, csak a tiszta igazságot tudom leíni, ahogyan én látom a dolgokat, saját megvilágításban, és lehet, hogy ott inkább nyakkendős szövegekre lenne szükség, nem szabad lenne kitárulkoznom, megmutatnom magam minden fogyatékosságommal együtt! Ahogy ezen a képen is teszem 😃 A lyukak a nadrágomon, gondolom nem kerülik el a figyelmeteket! 🙂

A Facebook világ elterjedése óta mindenki kényszert érez, vagy nagyon sokan közülünk, hogy mielőtt egy csodálatos pillanatot átélnénk, azt gyorsan lefotózzuk, és fellőjjük a virtuális térbe. És így mindannyian kicsit sztárok lehetünk, megmutathatjuk, hogy milyen különleges élményben volt nekünk részünk! Ennél én valamivel továbbmentem, és hogy tiszta legyen a kép, el is mesélem a viselt dolgaimat, a személyes benyomásaimat! Ma is felkeltem reggel hétkor, nem magamtól, hanem mert elkezdtek a kutyáim a nappaliban ugatni, és ki kellett engedjem őket. Igen, a nappalim már-már kutyaólnak minősíthető, mert csak hétvégén van időm rendesen takarítani, de most tudtam, hogy ha nekifogok a házat rendbetenni, akkor elúszik a blogírás! Tudtam, hogy most szombaton reggel is be kell kapcsolnom a gépet, és valamit írnom kell! Belső kényszert érzek, hogy foglalkozzam ezzel az oldallal! Már-már beteges a dolog :)) Ezen a nem hivatalos blogomon nagyobb szabadságnak örvendek, itt mindenről beszámolhatok. Kikotyoghatom például, amit pár napja egy orvosbarátomtól hallottam, hogy mese, hogy az antibiotikum alkohollal együtt nem hat! Ugyanúgy kifejti hatását, mintha absztinens életet élnénk közben, csak ez így terjedt el, szakmai titokként! Először a vérbajosokat kezelték antibiotikummal sikeresen, és ugyebár a szifiliszt az ifjú dandy-k kapták meg, akikre muszáj volt ráparancsolni, hogy nem szabad inni a kezelés alatt! Mert ha nem parancsolnak rájuk, akkor a kávéházból, ahol az abszintjüket vagy milyüket iszogatták, egyenesen a rossz lányokhoz mentek volna vissza, akik aztán szépen felülfertőzték volna őket! Ott helyben meg is ígértem az orvos barátomnak, hogy ezt nem árulom el senkinek, főleg a páromnak nem, mert így legalább időnként szünetet tart a sörözésben, amikor nagyritkán gyulladásban van a foga! És tessék! Két napig tudtam titkot tartani!

Mint ahogy azt is megígértem egy másik, orvostudományokhoz közel álló barátomnak, hogy nem árulom el senkinek, hogy van egy szer, ami kigyógyít az AIDS-ből, de ez csak a járványkorházbeli orvosoknak van fenntartva, ha netán valami sajnálatos baleset folytán, elkapnák a virust a páciensektől. Persze, csak akkor hat, ha 72 órán belül beveszi az ember. Két példa arra, hogy az orvostudomány jót is meg rosszat is akar nekünk! Végülis, utóbbi esetben, ki sejti magáról egyből, hogy megfertőződött? De lehet csak legenda mindkettő! Az antibiotikumos sztorihoz még hozzátartozik, hogy a gyógyszer keményen ostromolja a májat, ezért, ha még iszik is mellette az ember, akkor a mája eléggé megszenvedi a kezelést! Mondta ugyancsak a doki barátom, akit itt most galád módon lelepleztem.

Mert ilyen esendő az újságíró, mindenkit – barátot és ellenséget – képes elárulni egy jó sztoriért! Hogy magamra és a magánéletemre visszatérjek, azt hiszem, mire megöregszem, ha egyáltálán meg tud öregedni egy újságró, úgy értem megéri azt, hogy nyugdíjba vonulhasson, és időmilliomos lehessen, egyetlen barátom se marad már: vagy azért, mert a bizalmas információikat, közléseiket kiteregettem, megosztottam a nagyvilággal, vagy mert elhanyagoltam őket: nem hívtam fel soha, nem mentem el velük kávézni, találkozni, nem írtam nekik, nem csetteltem velük, mert mindvégig a jó sztorik után futkorásztam!

És hogy a szavahihetőségemet kicsit aláássam, elmesélem azt is, hogy szabadidőmben, amit nem neveznék szabadidőnek – mert csak a kertészkedés és a “kézműveskedés” számomra a kimondott szabadidő – alternatív kutatók előadásait nézem a világhálón, és tőlük hallottam azt, hogy Nimród valahogy “odakeveredett” a Bábel tornya építéséhez (vagy inkább ő maga építtette azt a tornyot), és az emberek azért értették a nyelvét (no meg egymás nyelvét is), mert szavak nélkül, telepatikusan, mentálisan kommunikált velük. És az, hogy az Isten összezavarta a nyelveket, végülis magyarán azt jelentette, hogy az ókori emberek elvesztették ezt a különleges kommunikációs képességüket, amit én most úgy érzem, hogy kezdek visszaszerezni! 🙂

És hogy még nevetségesebbé tegyem magam, azt is elmesélem (ki tudja hányadjára?), hogy van három kutyám, és az utolsó, a legnagyobb, a legfélelmetesebb, két éve van velünk, a szomszéd elhagyatott udvaráról költözött hozzánk. Ezt már többször is leírtam: a baloldali tőszomszédunk eladta a házát, és az új lakó majdnem egy éven keresztül felé se nézett a megvásárolt ingatlanjának, Néró kutya pedig (akit egy másik szomszéd etetett közben) egy idő után fogta magát, átugorta a kerítésünket, és hozzánk szegődött. Mert nálunk olyan jó kutyavilágot sejtett, és sejtése be is igazolódott: a két másik, kisebb termetű – szintén korcs – kutyának aztán ő lett a vezére. Egy baj volt csak, hogy Néró nem tudott pórázon járni! Mert közben a régi gazdája túl akart adni rajta, a ház után őt is eladta volna jópénzért, hisz végig jó házőrzőnek bizonyult. Csakhogy Néró nem adta olyan könnyen a bundáját, megmakacsolta magát, amiután a láncot nagy nehezen felcsatolták rá, és próbálták a kocsiba betuszkolni, félelmében megharapta az új gazdiramenendőjét, így annak elment a kedve a hatalmas házőrző birtoklásától. És a nagytermetű ebet sorsára hagyták ott az üres udvaron. Én is csak félév után mertem nyakörvet tenni rá!

És most nemrég, egy este, amikor sétálni indultam az enyéimmel, gondoltam, lesz ami lesz, pórázt csatolok a nyakára, mégha megharap engem is, mert ez már tarthatatlan, hogy őt vagy itthon kell hagyni (ami azzal jár, hogy végig kell hallgassam kétségbeesett és csalódott vonítását), vagy póráz nélkül velünk jön, de ezt a kockázatos sétát csakis sötétedés után ejthetjük meg a közeli dombon! Ami a tavasz beálltával eléggé veszélyes vállalkozás, mert a juhász sötétben, éjjel is legelteti a nyáját, és ilyenkor elkerülhetetlen az összetűzés! Szóval, ránéztem a Néróra, mélyen a szemébe, és fogtam egy harmadik, tartalék láncot, és határozott mozdulattal felcsatoltam rá! Ahogy próbáltam bűvölni a tekintetemmel, az ő tekintetéből azt olvastam ki, hogy: Megbízhatok benned? Nem viszel a menhelyre? Nem fogsz eladni egy idegennek? Annyira biztos voltam benne, és most is olyan meggyőződéssel hiszem, hogy ez a három kérdés világosan megfogalmazódott ebben a mentális kommunikációban, hogy azóta se térek magamhoz! És azóta is azon álmélkodom, hogy ő az én tekintetemből megértette a választ is, ugyancsak gondolatátvitellel, ami az volt, hogy teljesen megbízhat bennem! Ez abból a tényből következik, hogy Néró életében először hagyta magát pórázon sétáltatni!

A mentális kommunikáció séta közben is folytatódott!