Author Archives: ludasmanyi

About ludasmanyi

A valóvilágban az a legrosszabb, hogy az ember egy csomó időt és energiát elfecsérel azzal, hogy mérlegeli: mit mondhat és mit nem, és amit igen, azt hogyan!? Na, ez nem az az eset…

Járványnapló 4

Itthonról dolgozom!

Tegnap végül nem folytattam a naplót, remélem megértitek. Egész nap hulla voltam, mintha az energiámat mind elszívták volna, de azért délután felmentünk a kutyákkal a dombra, érezték, hogy hétvége van, és 5 óra felé már nyugtalankodtak, hogy mi lesz már, mikor indulunk?! Olvastam, hogy egy kutyás csoportban már felmerült a dilemma, mi lesz, ha kijárási tilalom lép érvénybe? A tömbházban lakó gazdik hogy fogják a kedvenceiket sétáltatni? Hát ez elég nagy aggodalomra ad okot. Ha most blokkban laknék, biztos falura vonulnék vissza, anyuékhoz. Én kertes házban lakom, de még így is aggódom kicsit a szigorítások miatt. Egy kolleganőm már pénteken megkérdezte, mit csinálok az állatokkal, ha nem lesz szabad kimenni a házból. Kicsit zokon vettem. Kiéreztem a hangjából egy enyhe rosszindulatot, vagy kárörömet, hogy én, a nagy állatbolond, hamarosan bajban leszek. De ne legyek rossz! Lehet, csak engem érint túl érzékenyen ez a téma.

Az éjjel megint három jóganidrával tudtam csak elaludni, és hajnali 5-kor már ki kellett menjek a mosdóba, de szerencsére visszaaludtam, és csak az óracsörgésre ébredtem meg. Nem érzem magam fáradtnak, de ahogy bombáznak a koronavírusos hírek, megint rámtör a szorongás. Ma itthonról dolgozom, de úgy készültem, mintha munkába igyekeznék, letusoltam, felöltöztem félig kimenő ruhába, azért írom, hogy félig, mert felül kimenőben vagyok, alul pedig tréningnadrágban, hogy mégis kényelmesen ülhessek itt a nappali kanapéján, ahol beüzemeltem a homeoffice-t. Mellettem a telefon, az ölemben a laptop, a hátamat az újratervezett ergonomikus széktámla támasztja. Várom, hogy igényeljenek, de még semmi. Jó lenne, ha hatékonyan tudnék itthonról dolgozni, hogy ebből aztán hagyományt tudjak teremteni. Nem nekem való már ez a komandírozás, ide szaladj, oda fuss, ezt csináld, azt csináld, mintha egy taknyos kezdő lennék. De ez most nem lényeges, ez az én kis magánminidrámám. Senkit nem érdekel rajtam kívül.

Laciférjnek már szólt a könyvelője, hogy fizesse ki a februári könyvelést, és az expertízát is, az nem tudom pontosan micsoda, de utóbbi esetében párom haladékot kért. Az autónk is a szervízben van, azt is valamikor ki kéne venni, és ki kéne fizetni a javítási munkálatokat is. Már jönnek a számlák mindenfelől, anyáméknak elhozták az őszire esedékes tűzifát, pedig nem is rendelték meg, mondtam is nekik, ajánlottam, hogy ne mind költekezzenek feleslegesen, mert nem lehet tudni mi jön, nem árt takarékoskodni a pénzzel. Ma megjelent, először a facebookon, hogy adakozzunk a koronavírus elleni erőfeszítésekre, egyelőre Noelnek adakoztam, és adakoznék továbbra is, mert ő is most egy kényes helyzetbe került, ez a vírusválsághelyzet nem biztos, hogy segít összegyűjteni az óriási kezelési összeget a ritka SMA betegségére.

Ma van az első itthonról dolgozós napom, szokatlan, még szokom 🙂 (Közben tartottam egy szünetet, lezajlott whats up-on a reggeli szerkesztőségi megbeszélés, és már le is gyártottam az első interjúm!). Az első interjúm jól sikerült, és viszonylag hamar meg is szerkesztettem, habár a vágóprogramom egy ingyenesen letölthető, elég lassú, nehezen bánok még vele. Remélem, jól tudok teljesíteni, mert abban reménykedem, ha ez lejár, itthonról folytathatom a munkát. (Látom, ezt már írtam fennebb is, bocs!) Nem kell tízórait vinni, ez már egy előny, viszont az utóbbi időben elég sokat zabáltam, alig tudtam tegnap felmenni a dombra a kutyákkal, kész öregnek érzem magam, testileg. Lelkileg visszont abszolút nem, tele vagyok tervekkel.

Most látom a tévében, ami itt a háttérben megy nekem némán, hogy már 158 megbetegedés van Romániában. Tegnap még “csak” 130 volt. Napi hússzal nőne a fertőzöttek száma? Ők fertőzöttek voltak eddig is, gondolom, csak most derült ki róluk, most kerültek be a rendszerbe. Nagyon kell vigyázni a megfázással, mert mindenki gyanus. Én is tegnap este elszopogattam egy trachisant, amit torokfájásra ajánlanak, ez az én csodagyógyszerem, kicsit reszelt a torkom, a hűtőből hidegen ittam a tejet, ennek a következménye. Ilyet többet nem teszek, szerencsére mára elmúlt a torokfájás. Délután 4-től interjút adok a Kolozsvári Rádiónak, a Ludasmanyiról, arra is fel kell készülnöm, mert szinte már el is felejtettem, hogy mit is írtam, s mit is akartam. Elmondom majd, hogy nehéz beszélni közönség előtt, ezt a könyvbemutatók során megtapasztalhattam, de kezdem meegszokni. Mire megszoknám, már nem lesz rá szükség, mert nem lesznek rendezvények, se könyvbemutatók. 😢

Luciférjnek látom, mindent meg kell magyarázni, mint egy kisgyereknek, hogy ha lehet, ne a legdrágább olajbogyót vásárolja, ha valami nincs, akkor improvizáljon, ne jöjjön haza azzal, hogy nem volt olyan kenyér, amilyet én szeretnék, mesélhetnék erről órákat, de látom előre, hogy meg fog rám haragudni. Ajánlottam is neki, hogy kezdjen ő is naplótírni, és írja meg az ő szempontjából a mi kis közös vesztegzárunkat, ami egyelőre csak pénzügyi vesztegzár, hogy úgy mondjam, mert az üzlet természetszerűen most nem megy, milyen hülye kifejezést használok! Habár ma is már reggel rátelefonáltak, érdeklődtek, hogy megvannak-e a meghívók, amiket nála rendeltek, mert a fiatal pár a lagzit márbizony megtartja május elején. Hát kíváncsi vagyok, mi lesz addig. Mert az iskolákat húsvétig nem nyitják meg. Van egy ilyen könyv, hogy Mary és John, és egyik fejezetben felváltva Mary mesél a szerelmi kalandjukról, másik fejezetben pedig John. Érdekes, hogy a két nem mennyire másképp gondolkodik, és ítéli meg a viszonyukat. Az Olcsó könyvtár sorozatban jelent meg Magyarországon, természetesen az antikváriumunkból való. De már nem eladó 😜

Laci tegnap a bevásárlást hamar megoldotta, erről el is felejtettem referálni, az Auchanba ment, ahol kevés ember lézengett dél körül, nem is voltak óvintézkedések, mint máshol, távolságot nem kellett tartani, stb. De az elárusítók kesztyűvel dolgoztak, és talán maszkkal, utóbbiban nem vagyok biztos, és a tartós élelmiszereken kívül, liszt, cukor, kukoricaliszt, minden volt, mondjuk a jó minőségű wc papírt leszámítva, és a kékszeszt. (Tegnap én Lacinak: Vegyél egy kékszeszt is! Kicsit gondolkodom: De mire nekünk az? Ezen akkorát röhögtünk, jólesett. Ma reggel pedig egy orvosnő arról beszélt a tévében, hogy azt az egészségügyben fertőtlenítésre nem használják, csak injekvióadáskor. Az csak olyan harmadosztályúféle – mondom én. Különben a takarítónők nálunk profi szert kaptak, amilyet nem árulnak a kereskedelemben). Laci arról is mesélt, hogy a sofőrök napok óta nagyon előzékenyek, már senki sem ingerült a volánnál, ahogy az nálunk megszokott, mintha mindenki átértékelte volna az életet. Ma meg, hogy hétfő van, és dolgozom, noha itthonról, és megváltozott munkarend szerint, már én sem látom olyan sötétnek a jövőt, úgy tűnik a hétvége nem tesz jót ilyen esetekben az embernek. Hát akkor mit mondjanak azok, akik karanténban vannak, vagy ideiglenesen leállt a vállalat, ahol dolgoznak! Még megvágok egy hanganyagot, aztán odateszek egy mosást, lássam, a mosógép milyen hangulatban van, és a ház szellemei lehetővé teszik-e nekem a centrifugálást, megkegyelmeznek-e rajtam? Laci most messengeren arról tudósított, mármint engem, hogy a központban zajlik az élet, az üzletek nyitva vannak, még a parkolóőr is büntet!

Egy Olaszországban élő falumbeli nő nagyon szomorú és megható bejegyzést tett közzé ma reggel, hogy milyen lelkiterrorban élnek ők ott most, min mennek keresztül, csak a nagy csend veszi körül őket, amit gyakran tör meg a mentőautó szirénája, hozzátartozók, akiket elvisznek, korházba szállítanak, és ott úgy kell meghalniuk, hogy nincs lehetőségük elbúcsúzni szeretteiktől. Nagyon megrendített, meg is akartam osztani, de aztán meggondoltam magam, ne keltsek pánikot itthon. Viszont az a bejegyzés inkább azoknak szólt, akik itt poénkodnak, és dacolnak a világgal.

Ez lett a homeoffice-omból!

Járványnapló 3

Laciférj végre megértette, hogy kevesebbet kell szívnia, egyrészt ezzel magát segíti, az egészségét, az immunrendszerét, másrészt pedig engem is, minket, magunkat gazdaságilag, mert ha holnaptól Johannis kihírdeti a szükségállapotot, akkor az üzletét nyílván be kell zárja, és ha nem is zárja be, a kutya se fog oda betérni, és akkor én maradok egyedül a családfenntartó. Az este azt az apokaliptikus félelmemet osztottam meg vele, hogy ha válság lesz, és pénzhiány, akkor ő képes lesz még a házat iss eladni egy kartus cigiért. Nem tudom miért, amikor ezt leírtam, a műszaki egyetem büféje jelent meg előttem, és a nagydarab szőke tulajdonos, akitől azokat a finom szendvicseket vettük. Akkor még, közvetlenül a fordulat után, nem mindenki árult ilyen jól elkészített szendvicset. Sokszor járok így mostanában, hogy valamire gondolok, és azonnal társítom egy képpel a múltból, persze akaratom ellenére. Nem tudom mi ez, hátha erre is rátalálok egyszer a neten, mint ahogy az energiagömb elnevezésére, amit orbnak hívnak, és nem vakot jelent. Az instagramon meg kell legyen a kép, mindjárt előkeresem. De hogy lezárjam a kérdést, Laci meglepő módon, és rá nem jellemzően felnőttesen állt hozzá a problémához, azt felelte, hogy már előkészítette az elektronikus cigit, aamit egyszer régen ajandékba kaptunk a lányomtól, csak elemet kell bele venni, de úgy tudom töltője is van. Ezzel teljesen megnyugtatott, mert én is félig viccesen, de félig komolyan gondoltam a javaknak a függőség oltárán való feláldozásának veszélyét. Ebből is látszik, hogy már vesz elő a szorongás, ja és persze, az éjjel sem tudtam elaludni, két jóganidrát végighallgattam, amielőtt egy csomót imádkoztam, és forgolódtam. Azt hiszem a másodikba aludtam bele, ez egy 20 perces hangfelvételt, egy kissé beszédhibás jógaoktató mondja az utaasításokat. Annyit emlegetem, hogy röviden pár szóval el kell mondanom, mi is ez. Relaxációs gyakorlat, ilyenenk vannak benne, hogy: “Csak a tudatosság mozog, a test teljesen mozdulatlan!” A tudatosség pedig azt jelenti, hogy végigpásztázod az egész tested a figyelmeddel, a kisujjadtól kezdve a fejed búbjáig, aztán van egy kívánság is, amit elhintesz, elültetsz, mint egy magot aaz ellazult tudatban, és az valóra válik, ha háromszor megismétled. Természetesen azt kívántam, hogy vészeljük át épségben a krízist.

Tegnap kifeküdtem a függőágyba, fújt a szél, felöltöztem, de alulról egyy idő után fázni kezdtem, estére már köhécseltem. Eléggé száraz volt, ami azt illeti. Megszidott, vigyáznunk kell magunkra, és egymásra is, mert itt vannak az állatok is. A lányomék is remélem vigyáznak magukra, betartják az óvintézkedéseket, mert itthonról csak imádkozni tudok értük. Nem akarok semmit eldramatizálni (ahogy se elbagatellizálni), de valahogy most nem élvezem koronás poénokat, pedig pont én voltam az, aki azzal búcsúztam pénteken a rádióban a kollegáktól, hogy ha megtiltják, hogy találkozzunk az itézményen belül majd találkát beszélünk meg a sarki kocsmában. A főnök erre szigorúan figyelmeztetett, hogy meg van tiltva! Mire én, hogy poén volt, és ha már humorérzékünk sincs, akkor nagy baj van. Ezt egy másik kollegám is helybenhagyta. Most meg mintha kiveszőfélben lenne bennem e lényeges emberi tulajdonság.

A kezem annyit mostam, hogy teljesen kiszáradt, de olyan unalmas megmosni, bekenni kézkrémmel, tíz perc múlva megint, hogy a krémet inkább kihagyom. Laci tökmagot is vásárolt a cigizés kompenzálására, pótcselekvésként, de az is eléggé rizikós, mert hiába mos kezet előtte, a magot nem tudja megmosni, elpuhul. Mosatlanul kerül a szájába, mert nyilván a fogaival nyitja fel. Apropó, kell szóljak holnap reggel aa fogorvossnaak, hogy kedden nem megyek a megbeszélt időpontra. De biztos vagyok benne, hogy anélkül is tisztában van vele. LAcinak írtam egy vásárlási listát, még alszik, mire felébred az üzleteket már megrohanják. Nem is tudom hova küldjem bevásárolni, hol kisebb a sor. És azt is a lelkére kötöttem, hogy tegyen fel egy maszkot. Persze, lehet az még rosszabb, mert fertőzöttnek nézik majd. Szerintem szégyellni fogja viselni. Igen, lehet hogy igazuk van a szakembereknek, hogy a fertőzés a bevásárló központokban fog terjedni. De az embernek csak meg kell nyugtatnia magát, hogy mindene megvan, ha házikaranténba kerül. Lelkileg tesz jót, hiába hőbörgünk, és tiltakozunk, tüntetünk a vásárlás ellen, és leszóljuk azokat, akik tartalékot halmoznak fel. Mi is itt vagyunk öt állattal, ki fog azokkal törődni, ha mi nem biztosítjuk számukra az élelmet. Lacinak írtam egy listát, rizs is van benne, több csomag, ha kell a kutyáknak főzni, a rizs a legalkalmasabb. Nekem pedig nem árt egy kis fogyókúra, a tartalél zsír rajtam van.

A szomszédból az idős házaspár rendületlenül indul a templomba, jobban félnek az Isten haragjáról, mint a vírus terjedésétől. Végülis semmit nem változtattak az életstílusukon, minden misére elmennek, legyen az hétköznap vagy vasárnap. És joguk van hinni, olvasok sokszor a facebookon ilyen meg olyan vallásellenes bejegyzést. Mintha kicsit az irigység is beszélne ilyenkor az emberekből, tudatalatt persze, mert ha valaki vakon tud hinni, az neki csak jót tesz, a hit bizonyosság, és abba még senki nem betegedett bele, sőt. A sportban is az győz, aki biztos abban, hogy győzni fog, biztosabb, mint a vetélytársa. Aki meg állandóan leszólja a másikat, annak önmagával van baja, mint most nekem is. Nem férek el azoktól, akik szkeptikusan materialisták. Joguk van hozzá. Nekik is! 😊 A tiszteletes a faluban határozottan kijelentette, ő már biza a március 15-dikei ünnepséget a templomban ma megartja. Anyámnak pedig a lelkére kötöttem, hogy az Istenért, neehogy elmenjen. Elhiszem, hogy a megyében egyetlen esetet sem regisztráltak, de akkor is. Viselkedjünk úgy, ahogy elő van írva! Bírom azokat, akik hőbörögnek, hogy a hétfői bizonytalanság miatt most nem tudnak elutazni. Egy meleg szervezet elnöke szitkozódott, felháborodását fejezte ki, szebben fogalmazva, de volt abban nemiszerv is, hogy milyen inkompetens, impotens államaparátus, most akkor vissza kell nekie mondania a törökországi útját, lezárják a határokat vagy sem? A repülőjegyével mi lesz? Stephen King egy repülős horrorfilmben nagyon megfogja ezt a személyiséget, aki a kihalt reptéren veszteglő gépen hisztériás rohamot kap, hogy de neki bizony már estére Bostonban kell lennie egy gazdasági konferencián. Valaki odamegy hozzá, és se szó se beszéd pofonvágja. Ezt tettem én is egyszer Exerr vagy Íróerr férjemmel, aki Liege-ben nem tudott kinyitni este egy sörös üveget, és már már a gutaütés környékezte. Na csak ez hiányzott nekem! De ez más történet…

Nem merek odatenni még egy mosást ma, félek, hogy már megint nem fogja kicentrifugázni a ruhákat a gép, leheet tegnap csak véletlen volt, hogy megtette. És hátha az Isten engem is megbüntet, hogy szent vasárnap napján, és a 48-as forradalom évfordulóján én mosok! Még akkor is, ha ezt a tevékenységet a gépre bízom! Legyünk istenfélők.

Kedves párom az este hajlandó volt velem megnézni A Mester és Margarita orosz filmet, szerinte elavult, és most sokkal látványosabban meg lehetni csinálni. Mert véleeménye szerint minden tíz évnél régebbi film nézhetetlen. Ő már ahhoz a generációhoz tartozik, aki ha nem kap 7 másodpercen belül választ az üzenetére, akkor ideges lesz, és azt feltételezi a másikról, hogy nem akar kommunikálni vele. A játékfilmekben is szerinte a képkockák gyorsabban kell peregjenek, kevesebb dialógussal, és több akcióval. Láttam ahogy időnként a telefonjára pillant, türelmeetleenül és nyugtalanul, és nagyomn elszomorodtam. Nem partnerem ebben a kultúrafogyasztásban, és ez olyan kiábrándító. De nem mondtam semmit. A végén megkérdezte: Ennyi volt? Mondom, nem még van két része, négy-négy fejezetet töltöttek fel a videára, illetve az utolsó rész két fejezetből áll. Ajajaj, mondja, és látom, attól fél, hogy a másik két részét sem ússza meg. Nem fogom erőltetni. Pedig még lenne egy érdekes film, amit ajánlanék neki, A filozófus a címe, az emberiség csak egy kis csoportja élheti túl az apokalipszist, és kiválasztják az erre érdemes egyéneket, a költőt az első két forgatókönyv alapján startból lepuffantják, aztán rájönnek, hogy nagyon nagy szükség van rá a bunker hosszú és unalmas napjaiban. Valami ilyesmi történik most a színházakkal, ugye milyen jó online nézni egy-egy darabot. Alakult is egy facebook csoport, online közvetítésekkel. És a könyvek, és a házimozi, minden nagyon hasznos. Kimenekülni is segít a valóságból. Én különben azelőtt is kimenekültem, amikor csak tudtam. Rájöttem, hogy igazából unom a valóvilágot, csak a filmekben és a könyvekben és a színdarabok világában szeretnék élni. Ezt vágta a fejemhez az első Néró férjem, azt mondta nem tud velem kommunikálni, mert én a fellegekben járok, tu traiesti in cartile pe care le-ai citit si in filmele pe care le-ai vazut! De mi ebben a rossz?! Persze, lehet egy hátrány, amikor az aktualitás részlegen dolgozol, és nem tudod, hogy mit jelent, ha a nép ügyvédje beadványára az alkotmánybíróság úgy dönt, hogy nem lesz előrehozott választás. Hol vagyunk már attól!!

Újlakon, a falumban, a szomszéd fiú után a múlt éjjel kijöttek, hogy azonnal menjen be dolgozni, mert meghozták az új árut és ki kell pakolni a polcokra. Egy szupermárketben dolgozik. Azt mondja, Karácsony előtt nem volt ilyen tömeg. De ezt láttuk a tévében is, sőt Ausztráliában is ugyanígy visselkednek az emberek, sőt még össsze is balhéztak a budipapír miatt, akkor ezek szerint mi még nem tartunk itt. Amerikában már racionalizálták, hogy mindenki csak egy köteg wc papírt vehet. Ha itthon kell ülni, valamit enni is kell, és unalmában vagy a stressz miatt az ember hajlamos zabálni és nassolni. Úgy hogy nem a lefogyás veszélye fenyeget, hanem inkább az elhízásé. A bevásárlólistára még ilyen bolticikkeket is felírtam, mint a tejpor, keksz, aszaltszilva, ezek tudtommal tartósak, ha nem lesz tej, legalább tejpor legyen. A tej a sámánok itala, és én imádom a tejet 🙂 Sámánság és vegaság ide vagy oda :)) Láttam, ugyancsak a neten, hogy diótejet, mandulatejet és még nem tudom milyen növénytejet tanítanak meeg készíteni, de ehhez is el kell menni valahova, nem értettem miért szervezik, ha nem ajánlott találkozni. Azt is elkezdtem számolgatni, hogy ha egy intézményben csak 50 ember tartózkodhat egyszerre, akkor hányan mehetünk munkába? Takarítónő, kapus, három tehnikus, igazgató, két riporter, két hírszerkesztő, két ember a könyvelőségen, az még nem olyan sok. De az is lehet, hogy bizonyos sajtóorgánumokat ideiglenesen betiltanak. Hogy csak hivatalos nyilatkozatok kerüljenek ki a nagyközönsség elé, gondolom.

Szegény gerániumom, a nagyokos kertész szakértő kollegám tanácsára megnyírtam, erre elpusztult, de legalább most nem kell vízhiány miatt haldokolnia. Mert ha már hétfőn se megy be senki a kollegák közül, akkor csak a takarítónőre számíthatok, ha ő egyáltalán még bemegy. De ne vetítsek elő ilyen sötét forgatókönyvet!

Reggel a kávéfőző mellett megpillantottam az ottfelejtett mustáros üveget, és eszembejutott, hogy MArgit néni mesélte, a volt házinénim, hogy a forradalom előtt járt egy családnál, és megfigyelte, hogy a kislányuk hazajött az iskolából, és mustáros kenyeret evett. Nem tudnám megenni, vagy mégis? Estee még írok, most felébresztem ezta hétalvó Luciférjet, hogy menjen bevásárolni, vagy legalább nézzen körül, mi a helyzet a city-ben, tömeg van, vagy mindeki megértette, hogy inkább maradjon otthon!

Említettem az előző bejegyzésben, hogy kertészkedtem, van kiskertem is, nemcsak virágoskertem, és anyám tanácsára szétültettem a tavalyi foghagymákat, szépen kibújtak. Most kimentem, gyönyörködjek egy kicsit bennük, hát nem le vannak rágva, vagy vágva, nem értem. Ki jön ide be éjjel, vagy milyen állat szereti a foghagymaszárat?! Egy szár ott is volt hagyva mellette, mintha lenyisszantották volna. Azt a levágott szárat vettem észre előbb, aztán a többi csonkot. És azt is megfigyeltem, hogy csak azok a szárak vannak levágva, amelyeket szétültettem, a bokrosok, amelyekhez nem nyúltam, érintetlenül maradtak. Ugye mondom, hogy potterség van itt jelen, és látom, nemcsak a házban, a kertben is! Este még írok, lássuk mi újság a negyedben.

Járványnapló 2

Most gyakrabban írok, ha tehetem, mindennap, mert most rohamosan változnak a dolgok. Ma éjjel végre kialudtam magam, este kicsit jóganidráztam, abba is belealudtam, ez egy mélyrelaxáció, legtöbbször nem tudom végigcsinálni, elalszom az irányító-oktató hangjára. Végülis megteszi a magáét, álombaringat. Az most nagyon fontos, sokunknak, akik talán nem is vagyunk tudatában annak, hogy ott legbelül stresszeljük magunkat, még ha nem is mutatjuk. Szóval 8-kor alig tudtam kikecmeregni az ágyból, félkor csörgött a telefon, s félórát még lustálkodtam. Gyönyörű idő van, engem is a napsütés szedett ki az ágyból, sokan fel is hívják rá a figyelmet, hogy itt a tavasz. Sokan meg tömeghisztériának nevezik pl azt is, hogy a rádiósok Maradj otthon kerettel/szalaggal módosították a profilképüket, ahogy én is. Miért ne legyek szolidáris? Csak azért, mert a főnök azt kéri, hogy az legyek? Rebellis lehetek máskor is. Nem életcélom a rebellitás, és ezt a lépést most nagyon is fontosnak tartom. Lehet vitatni. Egy ismert színész is megosztotta magasröptű gondolatát ennek apropójára, hogy ha most mindenki otthon marad, és mossa a kezét, akkor ki vásárol be? Volt egy olyan késztetésem, hogy odaírjam: mosom kezeimet, de ez most nem poénos. Szerintem. Se az, amit ő írt. A stratégiai intézmények dolgoznak, pl. a köztisztasági vállalat, a rendőrség, az élelmiszeripar, és a sajtó.

A tévét nem kapcsoltam még be, és látom, hogy Luciférj se igyekezett bekapcsolni, ráér lehangolódni este is. Most tényleg, örüljünk a tavasznak. Kinyíltak a nárciszok. Kicsit kertészkedtem. Azt hiszem, most ez az egyetlen tevékenység, amely teljesen kikapcsol, és az időt is megállítja. Kimész 9-kor a kiskertbe, babrálgatsz, gyomlálgatsz, babusgatod a leveleit-szirmait bontogató virágaidat, és amikor már a hátad belegörnyedt, és azt hiszed, hogy dél van, megnézed az órát, és csekény félórácska, ha eltelt. A kertészkedés, esküszöm, képes lelassítani az időt. Idődilatációra vágysz? Menj a természetbe!

Az ibolyáim is nyílnak. Amikor ideköltöztünk, elszontyolódtam, hogy csak fehér ibolyám van, mert én a lilát imádom, mert annak olyan jó az illata, de most ebben a fehér változatban, mintha a tisztaság szimbólumát látnám, nem tudom kifejezni milyen jólesett ma reggel megpillantani ezeket a szerény kis méltóságteljes virágokat. Mintha szóltak volna hozzám: Ugye most már szépeknek találsz minket? Ugye milyen fontos lett ez a szín a világban?

De több csoda is történt a mai napon, pedig még csak 12 óra múlt. 🙂 Félve odatettem egy mosást, mert a gépem hetek óta vacakol, de halogattuk, hogy szerelőt hívjunk, egyrészt attól féltünk, hogy túl drága lesz a javítás, vagy hogy azt fogja ajánlani, vegyünk új gépet, amire most persze nincs pénzünk, végül pedig: ide nem jöhet senki a kutyák miatt, és a rendetlenség se kutya 😜, pedig Isten látja a lelkem, mindennap takarítok, csak kéne egy gardrób, ahova a ruhákat be lehessen hányni, főleg, ha vendég érkezik. És ez soha nem lesz meg, mert nincs hogy meglegyen, úgy hogy más megoldás után kell néznem! Ahogy a ruháinkat, semmit nem tudok rendszerezni, ezért kell időnként a bejegyzéseimet is könyv formájában megjelentessem, mert nem vagyok képes kategorizálni őket. Óh micsoda nagy baj! 😂 Bárcsak ennyi problémám lenne a világon! Visszatérve a mosásra, az utóbbi három vagy négy mosás úgy zajlott, hogy a kicentrifugázatlan ruhát kiszedegettem a dobból egy lavorba, és kinn kicsavartam kézzel, ahogy tudtam, és kiterítettem, szerencsére a teraszon van ruhaszárító, ott aztán kedvére kicsepeghette magát. Lacit kapacitáltam, hogy nézze meg már azt az ócska gépet, apám is adott tanácsot telefonon, szerinte hol kéne távozzon a víz, és mi akadályozza, mert a centrufuga funkció működik (vagy működött akkor is), csak a víz nem tudott kiürülni. Erre ma reggel mi történik, a Jóisten velem tartott, és csodák-csodája, a ruhák ki voltak facsarva, mint azelőtt, vígan kiteríthettem őket. Így jártunk a hűtőszekrénnyel is. Amiután elromlott a régi, amit még Kolozsvárról hoztam magammal az ottani lakásból, innen az Unirii negyedből vettünk egy bútorturis “űjat”. Bosch, jó márka, kipróbálták nekünk, beindult, tisztajó állapotban volt, és csak 500 lejbe került. Boldogan hoztuk haza, ezek a németek tudnak vigyázni a dolgaikra, mondtuk, és be is állítottuk a régi jégszekrény helyére. Megpakoltuk élelemmel. Egy nap után az ajtaja magától kezdett kinyílni, kinyílogatni. Akkor még nem voltam tudatában, hogy mi történik, most már tudom, de akkor nagyon bosszantó volt, mindig eléje kellett tenni egy fotelt, mert a hokedlitől még lezserül kitárult az ajtó, félrenyomta a széket is. Már-már ott tartottunk, hogy visszavisszük, de akkor egyszercsak nem történt meg többé. Nem is tudom, hogy volt, egy reggelen elfelejtettük a fotelt odanyomni, és pár nap után Laci megállapította: Észrevetted, hogy a hűtő már nem bolondoskodik? Olyan természetes volt, hogy észre se vettem. A Potterek voltak akkor is, mondanám most, így hívjuk mi ketten a párommal a Poltergeist jelenséget, mert kopogó szellemekből nálunk nincs hiányt. Ezt meséltem a szomszédasszonyomnak is, hogy nálunk csak úgy széttörik a konyhában egy pohár magától, miközben mi a nappaliban tévézünk, megmozdul az ergonomikus szék támpája, majd lefényképezem, mit értek ez alatt. Erre ő elképedve: Jaj, ha nálam ilyenek lennének, el is futnék otthonról! Egyedül él, amióta meghalt rákban a férje, és panaszkodik, hogy érzi a betegszagát néha, pedig azóta eltelt egy év, kicserélte a bútort a szobájukban, és még meszelt is. Azt ajánlottam, csináltassa meg a sírkövét. Én is, a nagy okos, úgy beszéltem, mint egy sámán 😜, pedig talán hasznosabb lett volna, ha ajándékozok neki egy füstölőt, van elég, még indiai is. Az biztos elnyomná a kellemetlen szagot. Az agresszív kopogó szellemekről majd még írok, most tanultam meg én is a youtube-ról, hogy azok agresszívek, amelyek vagy akik (jaj, nehogy megsértsem őket!) mozgatnak tárgyakat, törnek-zúznak, még ha csak poharat is pattintanak el. Végülis érthető, mármint az elnevezés. De fényképeztem már energiagömböt a Macikutyánk feje fölött, nagyon fura volt, és egyszer egy kispetrii bálon, amikor a Zurboló fellépett ott a helyi kultúrházban, egy képet se tudtam használni, mind tele voltak fehér pettyekkel, mintha vízcseppek lettek volna az objektumon, pedig digitális géppel fotóztam, amely elég jó képeket készített addig.

Ez az itthoni irodám, ez az eltörött ergonomikus szék támlája, amelyet fentebb említettem, leszereltem, s megfordítva használom a kanapén, nagyon kényelmes rajta az ülés! Laci meg ki akarta dobni!

Jaj, és a szomszédasszony, ma még nem láttam, pedig ilyen szép időben hétvégenként, szombaton délelőtt sepri az udvart, délfelé meg hátul a műhelyében dolgozik. Vajon elutazott volna? És még szokatlanabb, hogy a kutyája sincs kinn, nem is hallom a hangját. Pedig az állatok most olyan boldogok, hogy végre süt a nap, az én négylábúim is ilyenkor általában napfürdőt vesznek. Az igazság az, hogy Sz.A. szeretne felcsípni egy pasit, de ebben a korban már komoly pasikra kevés az esély, csak egyéjszakás kalandra vágynak, nem akarják és nem is képesek már lekötni magukat, főleg, ha megszokták a szingliséget, és szegény nő csak ámítja magát. Már párszor megjárta, balul ütött ki a barátkozás, de még mindig nem adta fel. És most arra tippelek, hogy ilyen ügyben van távol, remélhetőleg. Csak nehogy a vírust is hazahozza. Neheztel is rám kicsit, mert nem szocializálok vele mostanában, nemcsak a járványveszély miatt, hanem mert minden percemet a munkám köti le, és ez nem feltétlenül rádiós munka, hanem írás, filmek, olvasás, stb. Olyan rövid az élet, nem akarom értelmetlen fecsegésre pazarolni! Ez van…

Anyámmal is beszéltem, azt mondta bevásárolt, jó sok mindent vett, és a falusi bolt tulajdonosa még csak most hozat magának gumikesztyűt! Eddig kesztyű nélkül fogta meg a kenyeret is, gondolom. Reménykedjünk, anyuékat féltem kicsit, mert ők olyan öregek, és hamar elkapnak mindenfajta hűlést. A lányommal is beszéltem, ők is jól vannak, de a nagymamája (anyám) hiába figyelmeztette tegnap, ne menjen fodrászhoz, most ez nem olyan életbevégóan fontos, mégis elment. Reménykedjünk megintcsak, hogy nem lesz baj. Ha ez a sok korlátozás elmúlik, annyi rendezvény lesz, hogy csak kapkodjuk majd a fejünket! Egyelőre most tetőzik. Még mindig nem jutott eszembe annak a piros koporsószerűségnek a neve, amiben a fertőzötteket szállítják, feltéve, ha nem befolyásos politikusok! 😂🤣 Majd, ha bekapcsolom a tévét, azonnal megmondják, már az első két percben. Nem kell izgulni!

Közben Laci hazajött a városból, azt mondja szélcsend van, az ETV filmezi a központban azt a kevés járókelőt, az autóalkatrészes üzletben gyorsan kiszolgálták megint, soron kívül (igaz, nem jó alkatrészt rendeltek neki, most cserélték ki a jóra), mintha félnének, hogy terjeszti a betegséget. Mondom, nem is csoda ilyen poros bakanccsal és kutyaszőrös kabáttal jelensz meg, hómlesznek néznek, aki az autójában alszik 🙂 A Tudor negyedben kígyózik a kenyérsor a Timkó előtt, a Pallasban pedig elfogyott a hús. A.E újságíró haverinám pedig úgy tűnik, még egy ideig külföldön kénytelen vendégeskedni. Most pedig kiülök én is napfürdőzni! Habár nincs nagy meleg, tíz fok lehet Laciférjem szerint.

!

Járványnapló 1

Az éjjel nem tudtam elaludni, vagyis szépen spontánul elszundikáltam fél egy után, de amiután elcsendesedtünk, Laciférj/Luciférj (most már hiába is tiltakozik), felkelt, mert a sok esti sör hatására még egyszer ki kellett mennie a fürdőbe. Mivel én még csak a felületes álom fázisában voltam, felébredtem, felmérgelődtem, és a negatív hipnózis tüneteit produkáltam. Az meg abban áll, hogy bekattan, mint egy vezényszóra: Nem fogok tudni visszaaludni! És lőn! Legalább háromig forgolódtam, és mérgelődtem magamban, és jártam a mosdót, mert ezt csinálom, tízpercenként éreztem, hogy pisilnem kell, ez valami borzalom. Nem kívánom senkinek! Az idegbajnál minden jobb, lábtörés, kéztörés, hátfájás (ez utóbbival ismerkedem már vagy másfél éve, de nem megyek orvosshoz, mert akkor kitalálják, hogy szpondilózis vagy porckopás vagy mit tudom én milyen nyomoruság. Inkább jógagyakorlatokat végzek, de azokat is csak elméletben, mert este körémgyűl az összes állat, és nem hagynak mozogni. Na ilyen kialvatlanul megyek már harmadik napja munkába, s akkor csodálkozom, hogy ingerült vagyok!?

A reggeli tusolás valamennyire felébresztett, most mindent olyan tudatosan csinálok, főleg ami a tisztálkodást illeti, olyan aprólékosan, módszeresen, és tudatában annak, hogy ez mennyire fontos. A Lacicégtől a gyaloglás mégjobban esett, habár ma is kicsit késve érkeztem, de ilyenkor van időm gondolkodni, és a legtöbbször hangoskönyvet hallgatni. Most Márai naplóját hallgattam, az utolsó éveiből, most jutottam el oda, hogy meghalt Lola, a felesége, akit hónapokig ápolt, majd a korházban látogatta, ahol két nörsz vigyázott rá éjjel-nappal. Azt éreztem, hogy annyira illik ez a szöveg a mostani krízishelyzethez, habár számomra még nem krízis, csak ami a rádiós témákat illeti, de ahogy az a 85 éves öreg író látja a világot, az életfilozófiája nagyon hasznos vagy gondolkodásra készteti az embert, hogy mi is az élet, és melyek az igazi értékei.

A tegnap reggel a főtéren mentem végig, a ruhásüzlet alkalmazottja akkor tette ki a lábtörlőt, és én arra gondoltam, hogy ime, nem állt meg az élet. Ma a Sáros utcán mentem fel, a Bolyai téren át, majd végig a Gecse utcán. Már szinte alig közlekedett egy-egy autó, az utca közepéről lehetett fotózni. Érdekes, fura érzés volt. És mintha már nem is Mácsai Pál, a színész olvasta volna a naplót, hanem maga a szerző, Márai.

A rádiónál két aktuális interjút gyártottam, a főszerkesztő reklamált, hogy a patikus ahelyett, hogy megnyugtatott volna, csak panaszkodott. A patikusok kamarájának egyik székelyföldi elnöke, nekem fel sem tűnt, hogy panaszkodik, inkább csak megállapította a tényeket szerintem. Inkább az volt kicsit ijesztő számomra, hogy krákogott és köhécselt, és a végén bevallotta, hogy beteg. Persze semmi komoly, csak megfázás, mentegetőzött. Sose lehet tudni…

A szerdán összeállított turisztikai műsoromban egy csomó elem már módosult, ki kellett vágjak belőle részeket, még így is elavultnak tűnt három nap után. Olyan rohamosan változnak itt a dolgok. Lehet elővesznek ezért is. De nem akartam kidobni teljesen a turisztikai szakember eszmefuttatását. Nem jó ez a szó, de most nincs időm meg kedvem gondolkodni. Így is csodálkozom, hogy mennyire jól működöm napi 4 óra alvással. Remélem, azért az éjjel már kicsit nyugodalmasabb lesz.

A zenei szerkesztő olyan számokat választott a műsoromhoz, hogy majdnem mindet ki kellett dobnom, Gyönyörűm, már nem tudom ki énekli, de tele van ilyenekkel, hogy én őrködöm a biztonságod felett, ebben a válságos időben, ilyesmik, ráadásul a dal is pocsék. Queen, It.s a hard life, tiszta poénszámok, nem szeretem, amikor a dal úgy passzol a szöveghez, mint egy amatőr youtube videón a szívecskék meg a kézfogás ott, ahol jön a szövegben, hogy “szorítsd a kezem” :)) Ez utóbbit asszem, mégis bennehagytam, mert legalább ez egy komoly alkotás.

A körforgalom, ahol senki nem forgott ma reggel körbe…

Ma délután engem is elkapott a gépszíj, Laci itthon bekapcsolta a tévét, s úgy maradt, megtudtam, hogy nálunk 79 eset van már, a reggeli 61-hez képest, hogy a brazil elnök is megbetegedett, hogy a parlament is karanténba került, stb, és van egy pár új szó is már, amelyeket még nem sikerült meegjegyeznem, a fertőzöttek biztonságos szállítása nemtommivel történik, ma egy politikussal kivételeztek, és ez nem fog büntetlenül maradni, mondták a szakemberek. Olaszországban már több mint ezren meghaltak, Kína segélyt küld az olaszoknak, szakértőket is. Vajon Trump is elkapja? A brazíl elnökkel találkozott nemrég. A Copy shop három embert meneszteni akar, nem megy az üzlet, a diákok nem spiráloztatnak, pecsétgyártásra sincs már szükség, nem kell már színes fénymásolás sem, csak kaja, tartalékolni minél többet. Csak az élelmiszerüzletek mennek meg a gyógyszertárak, s gondolom a kocsmák, de a felelősek otthon isznak, a dohányboltok élnek meg válság idején még, de cigi itt nálunk a nagyáruházakban is kapható. A Maros Művészegyüttes minden koncertet lemondott, turnékat, a szállásuk már megvolt, vissza kell igényeljék a foglalási pénzt.

Lacira ma rászólt egy nő az autóalkatrész üzletben, hogy ne álljon olyan közel hozzá, igaza volt. A kocsink a szervízben, a két bicajom lerobbant a télen, mind a kettő nyekereg, vajon a bicajos üzlet működik a jövő héten? A fogorvosi rendelőket is be akarják zárni, kedd reggelre van időpontom, de amúgyse mennék.

Eszembe jutott a spanyolnátha, persze azóta sok minden változott, csak az emberi természet nem. Eszembejutott megint Petrimama, hogy mesélte, hogy ő a nagynénje házában nőtt fel, mert annak az egész családját elvitte a vírus, ezért őket “örökbefogadta”, mert az anyja is özvegy volt már, petrimamának már nem élt az apja, és akkor átköltöztek negyedmagukkal a nagynénjéhez, mama, a két fiútestvére, és az én öregmamám, akivel van valahol egy kép, látom magam előtt, de a képet nem találom. Aztán a kisebbik bátyja odaveszett a második világháborúba. A nagynénje bába volt, Hajni barátnőm azt mondta, szintén ezotériával foglalkozik, hogy ez egy nagy adottság, ha volt a családban bába, az rám is kihatott. Lehet, ma megéreztem, hogy Laci eltitkol előttem valamit, szóvátettem, és akkor bevallotta, nem volt nagy dolog, de örültem, hogy érzem, amikor valaki hazudik, vagy erőfeszítést tesz arra, hogy ne mondjon el valamit. Mert hazudni is erőfeszítés, ezért érzem ezt a két dolgot. Na ennyi mára. Végig akarom nézni a Mester és Margaritát, megvan a Videán a sorozat, és a Sirályt is, mert csak a végét láttam. Szuper ötlet ez az online színház.

Koronakrízis

Hozzátehetném a címhez, hogy kezdeti fázisban. Mert azt hiszem most jön csak a zűrzavar és a káosz. Mert ez nem egy olyan ország, ahol a politikusoktól vagy az államelnöktől várhatod a megoldást vagy a megváltást. Itt előbb kitör a pánik, az emberek felvásárolnak minden ehetőt és nem ehetőt, aztán ott fenn a központban vagy lenn az alföldön elkezdenek tanácskozni, összeül a sürgősségi osztag, hogy vajon mit is kellene tenni? Mi meg itthon mérlegeljük, hogy vegyünk még két kiló lisztet, meg egy deka élesztőt meg egy nagyzsák kutykaját. És a cicáknak is kellene tartalékot biztosítani, meg a pénzt is a bankból ki kellene venni, nehogy zárolják, vagy mi lesz, ha nem töltik fel a bankautómatát. És Mackó szóljon már oda a süket szüleinek, hogy vásároljanak ők is be, mert mindjárt nem lesz hol.

De őrizzük meg a józan eszünket, ne pánikoljunk, csak szóljunk minden családtagnak, külföldön és belföldön élőnek egyaránt, hogy legyenek elővigyázatosak, a higiéniát tartsák be, és azért, amennyire lehet, biztosítsák be magukat. Anyámmal beszéltem, készül temetésre, mondom, vigyázzon, ne puszilózzon senkivel. Óh, fiam, itt senki nem tud semmiről semmit! Jó, nem értette meg a lényeget! Elmennek a temetésre, ahova sokan jönnek, kondoleálnak, aztán elmennek a torba, ahol megint sokan lesznek. A vírusveszély ott lesz a levegőbe. Már tényleg csak abban lehet reménykedni, hogy oda tényleg nem jutott el ahogy a híre sem, a koronavírus maga sem! Ezt megbeszéltük!

Aztán mesélni kezdett anyám a 71-es árvízről, hogy akkor is a fő utasítás a kézmosás volt, anyám akkor a mezőgazdasági liciben tanított, ahol sok volt a bentlakó, és a kantinterem bejárata elé kitettek egy lavort meg egy szappant, és minden diák étkezés előtt kezet kellett mosson abban a közös laborban. Akkor ez volt a szint. Ez is több volt, mint semmi, és a termeket, mosdókat klórral fertőtlenítették. Alig jutott eszébe a klór szó, nekem is csak a hipó, amikor segíteni akartam neki. Aztán valahogy ketten kibarkóbáztuk, hogí hipoklorit. Vajon a mostani fertőtlenítőszerek mit tartalmaznak? Holnap majd megnézem az üvegen, amit majd kiosztanak nekem is. Anyám még azt is elárulta, hogy vírusos hasmenést kapott, ahogy nagyon sokan az árvíz miatt, gondolom a kútvizek megfertőződtek, és annak ellenére, hogy a hugommal épp akkor volt terhes, tetraciklint kellett szedjen, és félő volt, hogy az erős antibiotikum miatt elveszítheti a gyermeket. Érdekes, hogy mindezek a dolgok csak most jutottak eszébe, eddig soha nem beszélt kedves anyukám az árvízről. Én meg arra emlékszem, most hogy így szóbajött, ha már az áradásnál tartunk, hogy a kispetrii nagymamám, petrimama, mesélte, hogy akkora víz volt az udvaron 71-ben, hogy az alsóházba folyt be az ablakon, és az udvaron derékig ért, és ahogy ment a pajtába az állatokhoz, a bő rokolyája a a víz tetején szétterült. Ő nem beszélt hasmenésről. A kalotaszegiek szívósabbak. Folyt. köv.

Foto: g4media.ro

Három találkozás

Mihail Bulgakov ma 80 éve hunyt el. egyik kedvenc íróm. Mintha megszólítana, ahogy olvasom, mintha csak nekem mesélne. Most ezzel a bejegyzéssel tisztelgek az emléke előtt.

Ludasmanyi tudta, hogy ha a főzés után még a közösségi oldalra is bekukkant, akkor végképp elúszott a Bulgakov regény hatása. Női sors: ott van háromnapja a hűtőben a brokkolli, valamit kéne már kezdeni vele, ott a konyhaszekrényben a csomagolt aszaltszilva, ami arra vár, hogy újlakimama-féle rakottszilvává lényegüljön. Laciférje, akit már nem nevezhet Luciférjnek, mert kvázi kiverte a hisztit e poénos név hallatára (hiába na, katolikus!), vasárnapi habitusa ellenére, bement az üzletbe, hogy végre összeeszkabálja azokat a fránya könyvespolcokat, amelyekhez már egy hónapja megvette a hozzávaló deszkát, addig neki pedig ki kéne préselnie magából valami minőségit A Mester és Margarita hatására. Nem mintha valaki kötelezné rá, hanem mert úgy érezte “megszállta az ihlet” 😜!

Kétszer olvasta a könyvet, először az unokanővére unszolására, aki egy kispetrii nyaralása alkalmával hozta át neki a szomszédból, azzal az ellentmondást nem tűrő felszólítással, hogy ezt muszáj kiolvasnod még idén nyáron! Mindig ellenszenves volt neki ez az egyetlen elsőunokatestvére, az apai nagynénje egyetlen gyermeke, mert mindig oktatni/nevelni akarta őt, lévén hogy ő már 27 éves elmúlt akkor, amikor Ludasmanyi még csak nemrég lépett a tinikorba. Magávalcipelte a szomszédos Almásra, ahol könyvelőként dolgozott, és még arra is rá próbálta venni, hogy a kajákat illetően ne legyen annyira válogatós. A csirkebőrt szinte kihányta ott a vasárnapi díszebédnél, Mihókéknál, ahol Annabell unokanővére albérletben lakott, de igazából családtagnak számított. A cipelést pedig szószerint is érthetjük, mert az almási erdőn keresztül biza voltak olyan pillanatok, amikor az életerős unokanővér kénytelen volt a hátára venni csámpás kis rokonát, ha azt akarta, hogy időben megérkezzenek szállásadóikhoz. Aztán volt ott egy fiatal családorvosbarátnő, akit akkoriban körorvosnak hívtak, akinek a nevére LM már nem emlékszik pontosan, vagy Anita vagy Aletta, de a lényeg, hogy unokanővére legjobb barátnője volt, és aki alátámasztotta Annabell gyanúját, hogy a 11 éves Ludasmanyika eléggé vérszegényke. Ezek után szabad volt neki is vörösbort innia, de csak a reggeli teával vegyítve. Volt még egy Mihók-kislánybarinő, akinek a nevére hősünk egyáltalán nem emlékszik már, talán azért mert nem volt szinpatikus neki, inkább olyan kényszerbarátkozás volt ez, hogy nehogy a háziak megsértődjenek, így hát LM kénytelen volt együttjátszani egy olyan játszótárssal, akihez az égvilágon semmi köze nem volt. Egyszóval egy borzalmas hetet töltött ott abban a vadidegen környezetben, amely nagyon nem hasonlított a mesebeli Kispetri világához, és még egy könyvet is kapott ajándékba (Caragiale Goe urát magyar fordításban), pedig inkább egy hajasbabára szavazott volna, ha már a Mitvegyekneked fejezetnél tartottak.

Másodjára az exférje késztetésére olvasta újra a regényt, mert az dicshimnuszokat zengett róla, de ezúttal a Jézusos és Pilátusos részeket átugorta, nem volt hozzájuk türelme, és annak ellenére, hogy ekkor már kedvenc könyvei közé sorolta, még mindig nem maradt gyakorlatilag semmivel, csak valamilyen jóleső érzéssel, a filmsorozatból pedig, – amit a 2000-es években az oroszok gyártottak, mivel csak román fordítással nézte, egy kukkot sem értett. Kizáródott tehát a megfilmesített változat élményéből, és exférje is, aki hétvégeken izgalommal várt minden újabb részt, végül csalódottan jegyezte meg, hogy a sorozat nem emelkedik a könyv szintjére.

Most pedig, harmadjára, amikor egészen véletlenül rátalált a youtube-on a hangoskönyv változatra, lázasan kezdte el hallgatni, egész hétvégéjét erre szánta, hallgatta takarítás közben, este fülhallgatóval, gyógytornagyakorlatok végzése közben, és minél tovább hallgatta, annál inkább kezdett meggyőződni afelől, hogy első két alkalommal semmit nem értett meg, semmi nem jutott el a tudatáig, a lényege ennek a könyvnek rejtve maradt előtte. Persze, akkor még nem történt meg vele az a dimenzióáttörés (vagy a dimenziók közötti átjárás hihetetlen élménye), amit egyesek, a családja és az orvosai betegségnek neveztek. Előbb ő is annak vélte, lábadozása során, habár akkor biztosan tudta és érezte, hogy nem az! Mivel nincs jobb szava erre, dimenzióáttörésnek nevezi, és ez alatt azt érti, hogy lehetőséget kapott egy másik, párhuzamos világba való betekintésre. Istenem, hiszen a regénybeli költő, Iván és a Mester is ugyanarra a sorsra jutottak, ugyanazzal a dilemmával küszködtek, ami őt is egy jóideig meggáncsolta abban (legalább kemény tíz esztendeig), hogy magárataláljon és megértse az összefüggéseket! Micsoda felismerés! És most ez a remek regény hozzásegíti ahhoz, hogy felfogja: minden igaz volt, és az a fantasztikus dolog, amiben része volt, nem mindenkinek adatik meg!

A kép a pinterest-ről másolva

Dédmamám halálára/rendhagyó önéletrajz,

amely az üknagyszüleimig nyúlik vissza…

(azt a hárászkendőt azért megtartottam volna… biztos jó egyenesen tarthatta a hátgerincet!)

Ezelőtt pontosan 63 éve, ezen a napon hunyt el a képen látható dédnagymamám. De ez rajtam kívül olyan sok embert nem hiszem, hogy érdekelhet, az viszont talán érdekes lehet, hogy én milyen gyökeres fordulatok árán juthattam ide, ahol most vagyok! Húshagyó kedden történt. Hozta ki reggel a guzsalyt a lakószobából, hogy tegye félre, mert azon a napon tilos volt fonni, és az ajtóban összeesett. Anyám és nagynéném nagyon szerették, és meglepő módon az édesnagymamám is, aki neki a menye volt. Pedig ez a Zsuzsi mama – mindketten Zsuzsik voltak, lehet azért is értették egymást – nagyon szabadszájú volt. És hamar felpaprikázódott, akárcsak én. Egyszer meg is mondta neki a szomszédasszonya, N. Érzsi: Jaj, mi lesz magával Zsuzsi néném, amikor maga olyan szókimondó! Ki gondozza el magát?! Van nekem egy jó menyem! – ez volt a dédmamám frappáns válasza, de nem is kellett őt elgondozni, mert húshagyó kedden, ami március 5-dikére esett akkor, reggel megütötte a szél, estére meghördült (kómába esett valószínűleg), és este, mire 9-et ütött az óra, már meg is volt halva. Hamar ment, szép halál, nem kínoznak hónapokig a korházban idegenek, akiktől viszolyogsz, nem vagy a terhére a hozzátartozóidnak. Én is ilyen halált szeretnék! Nem tudom, hogy ilyen lesz-e nekem kimérve vagy sem, de amikor hetedikes koromban a Fekete tengeren diáktáborban voltam (akkor még csak tengernek hívtuk, mert más nagyvizet nem ismertünk), egy cigányasszony jósolt nekem Konstancán, a kaszinó előtt, azóta se felejtettem el annak az épületnek a grandiózus formáját, meg azt a tengerparti sétálót. Azt jósolta: jó ember vagyok, de néha nem tudom türtőztetni magam, és 72 évesen fog érni a halál. Zsuzsi öregmamám pedig pont 72 évesen szenderült jobblétre. Már akkor kicsit elgondolkoztatott ez a dolog, ezt a március 5-dikét pedig most tudtam meg, amikor nemrég otthon jártam. Anyám csak úgy kérdezetlenül elmondta. Nekem egyetemista korom óta gondom volt ezzel a március 5-dikével, mert egyik legjobb barátnőm, Mimi ezen a napon született, de mégsem, mert 6-dikán, csak én jegyeztem meg úgy, hogy ötödikén, meg aztán volt egy barátom, aki meg pont 5-dikén. Most már van egy kedvenc kortárs íróm is, aki ezen a napon látta meg a napvilágot, úgy hogy boldog szülinapot neki :).

Zsuzsi dédim fiatal házasként (a hárászkendő itt is rajta van!), dédnagyapám pedig Nagy Bálint volt. 50 évesen önként vált meg az életétől.

A rendhagyó önéletrajz pedig abból állna, hogy vajon a sors milyen fordulatai hozzák el azt/járulnak hozzá, hogy egy olyan ember, akinek valószínű jobbágyok lehettek a felmenői, egy kicsi faluból elindul, egyetemre megy, majd rádiós lesz, most meg itt ül egy osztrák gép előtt Vásárhelyen, és blogot ír. Ez a rövid változat, kicsit bővebben meg így hangzana:

Volt egy György Pista nevű vidéki egyszerű ember, akiről azt tartották, hogy csepükötővel kereste a vagyont, aki 1849-ben született, december 16-dikán, pont azon a napon, amelyiken kereken 165 évvel később, 2014-ben, Didilány kutyám meghalt (valószínűleg szívinfarktusban). 1874 május 12-dikén (majdnem a szülinapomon 😉) feleségül vett egy Sólyom Erzsébet nevű szintén újlaki lányt, aki 8 évvel volt nála fiatalabb, 1857 november 19-dikén született, ezért Erzsébetnek keresztelték, hogy egyszerre letudják a neve- és születésnapját. Vicceltem, akkoriban nem is tartották a születésnapokat, inkábbcsak a nevezetesebb névnapok ünneplésének volt hagyománya. Aztán ők ketten megemberelték magukat, és felvették a csepükötőt, és megvagyonosodtak. Született egy lányuk 1885-ben (kerek évfordulója lesz idén),- nem tudom hányadik gyerekként, mert összesen hat volt nekik – György Zsuzsánna, a szóbanforgó dédmamám. Akiről annyit meséltek nekem, és akinek ma van a halálának az évfordulója. Boldog évfordulót! Miért ne lehetne ünnepelni, hiszen a vallásos kifejezés szerint is megboldogult! Aztán ez a Zsuzsánna ment hozzá 1902-ben terhesen (na tessék! még egy hasonlóság!) ifjabb Nagy Bálinthoz, akivel nemzett két gyereket, nagyapámat és Borica mamát, aki a megtévesztésig hasonlított az anyjára. (Az a csecsemő, akivel terhes volt, sajnálatos módon pici korában meghalt.) Ezért volt nekem mindig az az érzésem, hogy ismertem a dédmamámat, mert Borica nénémmel azonosítottam a fényképek alapján. Gazdálkodtak ügyesen, mert a Nagy család is módos család volt, azt írták be a nagyapám keresztlevelébe, hogy az apja kisbirtokos. Az öreg György Pista aztán 84 éves korában halt meg, 1934-ben, pont azelőtt pár hónappal, hogy az anyai nagynéném, az ő nagyobbik unokája megszületett volna. Zsuzsi mamám (a György Zsuzsi menye) állapotos volt éppen Bözsivel (aki később lebénült), amikor üzenték, hogy rosszul van, és septiben szaladtak le az alsó utcára, hogy búcsúzhassanak el tőle, mert régen így mentek a dolgok. Nem az ápolónő telefonál az otthonból, és közli tárgyilagosan, hogy sajnos hozzátartozójuk elment, nincs többé (mert kíméletesen fogalmaz! benne van a protokollban!), megkezdhetik az előkészületeket a temetésre. A családi legenda szerint száz hold földet hagyott a hat gyermekére, amelyek közül Zsuzsi dédim volt valamelyik középső. Azért tudom, hogy nem a legkisebb volt, mert a legkisebbet én is ismertem, 77-ben halt meg, és az alsó utcán lakott, valószínűleg abban a házban, ahol az apja, György Pista meghalt. Nagyapám és nagymamám is csak négy osztályt jártak ott helyben, és utána befogták őket a mezei munkára.

A György Zsuzsanna dédmamám keresztlevél másolata, az augusztus 7-dike is mindig olyan jelentős dátum volt számomra, pedig csak most tanulmányoztam át tüzetesebben ezeket a kivonatokat, megvan az összes az ükszülőkig visszamenőleg. 1943-ban állították ki, az akkori lelkész, Szabó Pál írja alá, akinek a sírja az újlaki templom előtt áll. Ebből a másolatból az is kiderül, hogy akkor éppen Molnár Gyula volt a faluban a lelkész, és Kelemen Erzsébet meg a szülésznő! A keresztszülők nevei: Ungur János és Schill Viktória. Sose hallottam ilyen nevekről Újlakon, fura.

Ami a nagymamám szüleit illeti, az ő anyját Nagy Ilonának hívták (ő is Nagy, gyakori vezetéknév ez a Nagy név, tehát a véletlen egybeesés nem annyira említésreméltó), olyan tiszta volt mindig a köténye, mint a harmat, és kémeri volt. Oda ment érte a dédnagyapám Kelemen B. Ferenc, aki írástudatlan volt, és a falut se nagyon szerette elhagyni, ezért nagy erőfeszítés lehetett számára ez a leánykérés!. Csak a Pokoltóra járt, a Magura tetejére, fűzfavesszőt hozni, abból fonta a szakajtókosarakat. Mert mindennel fogózott, ahogy a lánya, édesmamám mesélte volt, hogy ő se legyen utolsó a faluban. Ezért a lányát, mamámat, szépen férjhez is tudta adni egy “jómódos gazda” fiához, a nagyapámhoz, Nagy Jánoshoz. (Aki a szóbanforgó dédmamám fia volt, de feltételezem, hogy ez a kontextusból már kiderült) Ez volt az a dédapám, aki 62 évesen kijelentette, hogy ő többet a faluból ki nem megy, csak a Fogadósi kútra meg vissza. Hát ahhoz képest én elég messzire eljutottam 50 éves koromig, Amerikába, Indiába, és onnan meg vissza. A véletlen fordulatoknak köszönhetően, amelyek, jóltudjuk, nem is léteznek.

Most pedig, mivel ez egy generációkra visszanyúló önéletrajz lenne, feltevődik a kérdés, hogy mi volt az, ami kimozdította a világot az egyesúlyából/nyugalmi állapotából, és hogy történhetett meg, hogy az én anyám, Nagy Irma, a nagyszüleim második, egészséges gyermeke, egyetemre mehetett, és kvázi értelmiségivé válhatott. Hát mi más, mint a szocializmus és a kollektivizálás! Azt is elkezdték és menetrendszerűen végbevitték kicsiny falunkban, és hogy, hogy nem, nagyapámat ez a történet pont a negyvenes éveiben találta, azelőtt bíró is volt pár évig a faluban, rábeszélték, ráerőltették, hogy kollektív elnöknek lenni menő, erre a posztra ő lesz a legalkalmasabb! Nem akarta, de elvállalta, pedig tudta, hogy a rokonság mind meg fog rá haragudni, amikor rá kell vennie őket, hogy a sok jószágjukat meg a földjüket kötelező módon, márpedig maradéktalanul szolgáltassák be a közösbe! Így is volt, és ez nagyapót nagyon megviselte, 47 éves kora után mind csak betegeskedett, a szívével, a tüdejével, az idegeivel, 61 évesen nyugdíjazták, mert súlyos szívbetegséget állapítottak meg nála. S azután már csak 9 évecskét élt, és idegei felmondták a szolgálatot! Értitek ugye?

És akkor, az ötvenes években, jött az a hullám, hogy a falusi gyerekeket egyetemre küldték, anyám, Irma is egy nyáron át tanult/magolt szorgalmasan egy kárásztelki barátnőjével közösen (ami azt illeti szintén Irma nevezetű), akinek az apja szintén kollektíva elnök volt ott náluk a községben, de fogadjunk, hogy ő nem roppant bele! Mert csak a mi fajtánk ilyen beleroppanós! 🙂 És ősszel mind a ketten bejutottak Bukarestbe a fináncra. Ez kb 59-ben történt, akkor szűnt meg a Bolyai Egyetem Kolozsváron. 64-ben, talán, kedves anyám/anyukám sikeresen elvégezte az egyetemet, később leállamvizsgázott, és Váradra helyezték. 66-ban megismerkedett apámmal, aki a havere/jóbarátja/cimborája esküvőjére utazott Újlakra, szinte le is maradt róla (mert a lakodalmasokat szállító buszt utolsó percben érte el), s akkor én meg sem születek! 67 nyarán összeházasodtak, és Kolozsváron telepedtek le. 68 májusában én mégis megszülettem (hála a dekrétnek!), nem kaptak lakást, anyu mind sírt, sírdogált, biztos szülés utáni depressziója lett (mondanánk most), apámnak felment a cukra, na akkor jó, mondta, költözzünk Újlakra! És lőn.

Így tehát én mint falusi kislány nevelkedtem, mikor kérdezték hol születtem, az a Kolozsvár olyan távoli nagyvárosnak tűnt nekem, mint mondjuk ma Párizs lenne (de még távolabbi, mert ma már oda is olyan könnyű eljutni!). És mivel egy jó osztályba kerültem Somlyón, ahol mindenki egyetemre készült, hát én is készültem, mire másra készülhettem volna, mint a mérnökire. Mert a fél osztály odament. Nem nagyon voltak opciók, orvosi, kémia szak, ilyesmi (a kémiát meg sajnos nem értettem annyira😜, de úgy általában véve nem is voltam a liciben jótanuló, csak amolyan közepes). 1987-ben sikerült mégis bejutnom Kolozsvárra, második próbálkozásra, 6,67-es átlaggal, és amikor boldogan elújságoltam a kedves nővérnek, akihez zongoraórára jártam, eléggé hüledezett, hogy ilyen alacsony jeggyel is be lehet jutni egy felsőfokú intézménybe?! Az apácák más világban éltek akkor (is). Elvégeztem az egyetemet, 92-ben, és mivel Kolozsváron akartam maradni, az első utamba kerülő álláshírdetésre jelentkeztem. Az meg (pech-hemre vagy szerencsémre) épp az újságírás területén volt. Nekem is kedvezett a fordulat, mert ha nem lett volna rendszerváltás, akkor most tervezőmérnök lennék. Szóval két fordulatra volt szükség, nem is, mert háromra: először az ükapám kellett feltornássza magát a jobbágysorból, aztán a nagyapám kellett egyetemre küldje a lányát a(z ebből a szempontból) számukra kedvező körülményeknek köszönhetően, utána pedig a 89-es változások révén, magamnak kellett kihasználnom azt a helyzetet, hogy a friss demokráciaban (rengeteg) újságíró(k)ra volt szükség. Hát így alakult a sorsom. Végülis korábban kezdődött mindez, azzal, hogy az 1400-as években Gutemberg feltalálta a nyomdát, így az írástudás és az olvasás széles körben elterjedhetett, a tudás megszerzése nem volt már csak a felsőbb rétegek kiváltsága. Így aztán fokozatosan eljutott hozzám is az iskolázottság lehetősége. Jobb kifejezést most nem találok. Talán a negyedik áttörést pedig az internet jelentette, mert ezáltal boldog, boldogtalan (meg az olyan, mint én) blogot írhat! 🤣 Hát nem találjátok csodálatosnak ezt a viszontagságos sorsot (Isten kifürkészhetetlen útjait), amelyet csak ma tudatosítottam magamban, a dédmamám halálának évfordulóján?

Ja és még volt egy dolog, elég furi! Még Kolozsváron éltem, a 2000-es években talán, egy éjszaka megjelent nekem álmomban, és így szólt: Tudod, hogy te vagy az én reinkarnációm! Majdnem fordítva írtam, hogy ő az enyém, ami nem mást, mint az idő visszafele való csörgedezését jelentené! De ha azt vesszük, hogy a keleti bölcsek szerint nincs is idő, akkor talán ez is lehetséges! A kedvenc dédim képe (olyan idegen nekem ez a szó, hogy dédi) akkor is ott függött a nappalink falán, ahogy most is a konyhában, kicsit felnagyítva, így hát talán érthető, hogy miért álmodtam vele! Ahogy nézem a megsárgult fotót (valószínűleg “buletinkép”), nincs kizárva, hogy bennem él tovább, akár a reinkarnációja is lehetek. Főleg, hogy ezzel a meg nem szűnő hátfájással már én is dédmamának érzem magam. 😊😜

Ha most így sulykolnám én is a ruhát, talán jobban fájna a hátam. A magyar etnográfiai múzeum képe, de írja rajta is, úgy hogy használhatom gond nélkül. Remélem.