Őszi pihenőszabadságom utolsó napja. Eldöntöttem, nem olvasok híreket, nem fészbukolok, kihasználom minden-mentesen ezt az utolsó napot. Tegnap a Maros-parti séta alatt (miközben jól esett, de nagyon jólesett, mert csak magunk voltunk, mi ketten és a három kutya (elhoztuk az anyósom fiatal Neóját is)) kitaláltam, hogy indítok egy sorozatot Egy falusi lány a fővárosban címmel. Ma reggel fel is hívtam anyámat, hogy gondolkozzon az ötleten, s amikor a címet felvetettem, nagyon megörült, de jó! Akkor nem is fogják tudni, hogy rólam van szó! Hát persze hogy nem, nyugtattam meg. Csak azok, akik ezt a blogbejegyzést történetesen elolvassák 😀

A marosi séta előtt kitakarítottam a sáncot, és kitaláltam azt is, hogy a kapával felvakart földet a kiskertbe teszem, a frissen elültetett nárcisz és tulipán hagymákat takarom be vele, jó kis komposzt lesz. Ez eddig hogy nem jutott eszembe? Minden új ötletnek annyira örülök! Mint ahogy annak is, hogy 8 év után, végre! meegoldottam a Laci benti cigizésének problémáját: felszereltünk a kanapé fölé, a plafonra, egy ventilátort, nem túl nagy, kb. akkora, mint amilyent a mosdóba szoktak szerelni, de legalább megnyugodtam, hogy most már tiszta lesz a levegő. 😀 Frászt! a reggel, amikor kijöttem, megint éreztem a nappaliban azt a füstös-sörös kocsmaszagot. Igaz, hogy én kell figyelmeztessem minden alkalommal, amikor kedves párom rágyújt, hogy bekapcsolnád lécci a ventilátort a fejed fölött? És a négylábúak bundái lefekvéskor változatlanul ugyanolyan cigiszagúak…🙄

Múlt vasárnap voltunk az ószeren, ócskán pardon! Mindig ószernek mondom, kolozsvári beidegződés, ahogy a Kövesdombot is mindig Kerekdombként emlegetem. Erről már asszem sose fogok leszokni! A bolhapiacnak régebben az volt a lényege, hogy az ember elment portyázni és alkudozni, így azzal a “milyenjóvásártcsináltam” boldog tudattal tért haza, amit mindannyian ismerünk, még akkor is, ha egy csomó használhatatlan kacatot, bóvlit összevásárolt! Mára már ez is megváltozott, mert az árusok között nemigazán találni olyat, aki hajlandó egy szikrányit is engedni az árból! Pedig egy jó alkudozás minden pénzt megér, és ezt csak a vérbeli kereskedő tudja! Tunéziában, Egyiptomban és mindenütt az arab világban, lenézik azt a vásárlót, aki nem próbálja lealkudni az árut. Azzal pedig, hogy engedményt teszel a vevőnek, már meg is nyerted! Pszichológia az egész (elküldeném ezeket, innen a vásárhelyi Ócskáról, egy gyorstalpaló keleti tanfolyamra! 😀), viszont akinek a vérében van, az hű marad a régi hagyományhoz. És nekem szerencsém volt találkozni múlt vasárnap, a piac forgatagában, ezzel az emberrel!

Előbb egy terebélyes cigányasszonytól akartam megvenni egy szép falitányért. Na nem hollóházit, olyan itt már nincsen, azt csak a szuvenír- meg kézművesboltokban lehet kapni, mint antik darabot, 60 lejért vagy akár egy százasért, ha nagyon jó állapotban van. Ez, amiről beszélek, egy érdekesen, rikitóan színezett, gondolom Németországból származó kerámia volt, mert most minden onnan származik, a second hand bútorral együtt, a kiürített lakásokból. Kérdem 15-ért ideadja, a nő közelebb se jön, csak hátulról, a székjéről mérgesen rámripakodik: Ha azt mondtam 20, akkor 20! Na akkor tartsa meg magának!, s továbbálltam, annyit nem ér meg nekem! Még a mellettem bámészkodó pasi is megcsóválta a fejét, s elcsodálkozott a durva hangnemen: Ez van, nem adja csak húszért! Mit tehetünk?!😕

Végig szoktunk menni minden soron, utoljára hagyjuk a hátsó kerítés mellettit. Kellett nekem idejönni! – Nagyon jól tette, hogy idejött, naccsága! Hát hogyne esne jól az emberfiának (vagy lányának), ha így beszélnek vele? A szép szó mindennél többet ér! Még akkor is, ha csak érdekből mondják, beveszed, és jól ráfizetsz a végén! A szépszónak ereje van, pozitív energiája, nem számít az se, ha nem őszinte! Ahogy a vízzel való kísérlet is kimutatta, egy japán fényképész csinálta meg, hogy az egyik pohár vizet szidta egy hétig, ezután a mikroszkóp alatt csúnya mintázatot mutatott, a másik pohár vizet pedig dicsérte, szeretgette, szép szavakkal dédelgette, ezután pedig gyönyörű kristályformák jöttek létre benne. (Vagy ő csak fotózott? Mindegy, valaki megcsinálta, ő viszont csodás vízmolekula fotóival lett híres.) Így van ez az öregekkel is, akik annyira hiperérzékenyek! Nem is hinnénk, hogy szeretetteljes gondoskodásunk csodákra képes, ha pedig érzik, hogy terhünkre vannak, akkor mind jobban és jobban legyengülnek. Persze, egy idő után a leépülési folyamat visszafordíthatatlan, de szeretettel nagyon sokat tehetünk ennek késleltetése érdekében. Az állatok is ilyenek, ha nem kapnak törődést, odaadást, képesek halálosan megbetegedni. Most látom, könyvet is írt a japán fotós, Masaru Emoto, A víz üzenetei címmel. Laci beszerzi nektek előnyös áron! (Megint becsúszott egy kis burkolt reklám, nem tehetek róla, nem tudom megállni 😀)

De meséljem már el az élményem! Szerettem volna minden szót megjegyezni a párbeszédünkből, de sajnos már csak töredékesen emlékszem, hogy mennyiért akarta adni, és mennyit sikerült lealkudnom végül az árakból. Amikor odaértem az utolsó sor standhoz, megpillantottam egy indiai zománcozott kisebb tálat, amilyennek a nagyobb párja nekem már rég megvan. Kérdem a köpcös, sötétbőrű pasastól – Ezt mennyibe? 30 lej! – jön a határozott válasz. Csak úgy, odavetettem, hogy én ennek a kétszer ekkora társát 35-ért vettem egy bútorturiban! Eladni tudni kell, naccsága! Erre elkacagtam magam. Rögtön felfogta, hogy potenciális vevő vagyok: Mennyit ad érte? Mire én: Hááát, nem is tudom, hogy kell-e nekem egyáltalán, de 20-at adok érte, indiai! – na ezt nem kellett volna, gondoltam, de biztos tisztában van ő is vele, hogy honnan származik, ha 30-at akar rajta keresni. Előre is jött rögtön az asztala mögül, nem mint a terebélyes fehérnép, aki a székéhez cövekelve kiabált a kérdezősködőknek, hogy nem ennyi, meg nem annyi!

Az emberem nem akart engedni az árból, erre megláttam egy réz lámpaszerkezetet, mondom, a kettőt megveszem 30-ért. De még így se volt jó neki, 40-et kért a kettőért. Mivel szeretem a rezet minden formában, mondom: Üsse kő, legyen, maga aztán jól átver itt engem! Most már ő derült rajtam, és ajándékba adott egy fonott karkötőt, hogy kárpótoljon! Tetszett neki, hogy én tudatában vagyok, és gyanítom, hogy az ő tiszta nyeresége nem elhanyagolható. Ahogy az alku megvolt, gyorsan előkerített egy rejtekhelyről egy art deco görög tányért (fenti képen látható, akkor még nem tudtam, hogy az, de sejtettem, hogy különleges): Nézze ezt a falitányért! Nézze meg ezt a mestermunkát! Megnéztem, és el voltam ragadtatva, de próbáltam most már leplezni, habár kevés eséllyel, mert az igazi kereskedőszem mindent észrevesz! Tudta, hogy nekem meg kell mutatnia a kincseit, mint ahogy valószínűleg az ősei tették egykor a vásáros sátorban, vagy még régebben, a bazárban, és ahogy az most is történni szokott Isztambulban vagy Iránban. Nagyon tetszett nekem a zöldes-vajszínű-barnás-szürkés zománcozott tányér, biztos megvan száz éves, gondoltam. És ha nem volt szem előtt, az csakis azt jelentheti, tényleg ő is nagyra értékeli. Mennyit ad ezért? – már direktbe tette fel a kérdést, fel sem merült benne, hogy nem veszem meg. 😎 Nem emlékszem, kezdetben mennyit ígértem, talán csak húszat, taktikából. De a vége az lett, hogy az is átvándorolt a tulajdonomba, és megintcsak ő járt jól.

Aztán előkerült egy zsebóra, 100 lejt kért érte, mondom, ne vicceljen, erre még ráköltök 100-at az órásnál! De azt már tényleg nem akartam, azt ígértem, majd jövő vasárnap kijövök, a fizetésnap után, és megveszem akkor. De a vérbeli kereskedő tudja ám, hogy nincs jövő vasárnap, mindig csak a most van, csak az számít! A jelenre kell koncentrálni, mert a holnapi nyereség kérdéses. El is indultam a hátsó kijárat felé, ott volt az asztala pont a kapu mellett, utánamjött, mondjam na, mennyit adok érte? Próbáltam megértetni vele: Amiért én régiségeket vásárolok, ne higyje, hogy van pénzem, én szegényasszony vagyok, nem kell engem naccságázni, és még mézet is kell vennem! Fogja az órát, kibontja, előszed egy kést! Ne féljen, drága! Mondom: Nem félek én, csak a Jóistentől! Egyetértett velem: Na az a beszíd! Megkaparta a késsel az óra belsejét, mármint a rácsukható részét, hogy lássam, valódi ezüst, és mutatta a fémjelzéseket is, amiket sajnos nem ismertem. Gondoltam, most buktam le, itt van egy hozzáértő, aki engem is annak néz! Fájó szívvel, de csak tovább akartam állni, mert szentül elhatároztam, csak akkor veszem meg, ha 70-ért ideadja. Mert a fejemben már megszületett az ár! – és ezt ő is nagyon jól tudta! Petri nagyapámnak volt egy hasonló zsebórája, azt hiszem, a háborúban kapta emlékbe egy magyarországi sorstársától. Gyerek voltam, amikor mesélte, és nem figyeltem oda, mert akkor, szégyenszemre, nem érdekeltek a régi dolgok. Egy korábbi blogomban elmesélem, hogy sérült meg a fronton, a kolozsvári Feleki tetőn, az első napon, az első félórában, és utána 11 hónapon keresztül vitték magukkal a visszavonuló németek, Pilsben kötött ki. Naplót vezetett, ennek a naplónak maradt fenn egy töredéke, kb a fele, mert a visszafelé útjáról már nem ír. Vagy lehet abbahagyta a naplóírást, nem tudni. Nagy dolog egy négyosztályos embertől, hogy lejegyezze a történéseket. Itt újra lehet olvasni! Milyen érdekes: most én is abban élem ki a szenvedélyem, hogy egyfolytában jegyzetelek, így vezetem le a feszültséget, nemcsak itt a blogon, hanem, képzeljétek el, este, majdnem minden este, mintha elmesélném a velem történteket egy láthatatlan barátnak. Így zárom le a napot, és már annyira megszoktam, hogy teljesen természetes számomra egy élettelen füzetnek mesélni. De azt tartják az ezoterikusok, hogy mindennek van energiája, rezgése, minden anyag él, aztán ha megtöltöm tartalommal, ez méginkább érvényes lesz kis spirálos jegyzetfüzetemre! A végén igazi barinőt (vagy barit 😏) tisztelhetek benne, amit mindig Laci szokott pótolni egy újjal, ha betelik. 😍 Minthogy meghallgasson minden este, inkább kéretlenül is beszerni időben, érthető, nem?

Szóval ez a nagyapóm órája nincs már meg nekem, és ezért váltam volna meg fájó szívvel a cigányárus Vigilant márkájú, antik zsebórájától. De utánamjött, én még mindig álltam a sarat, eltávolodtam kicsit, utánamkiáltott, mutatta a hét ujját felemelve, hogy jó lesz a 70. Megfogott, horogra akadtam! Visszamentem, és akkor tört fel belőlem a sóhaj: Kellett nekem idejönni! Épp csak annyi pénzem maradt, hogy egy mentás mézet a főbejáratnál megvehettem. És ott, a mézesnél, fontos a pontos pénz, mert azt ugyebár nem lehet lealkudni! 😀

Úgy jöttem el az ócskáról, mintha egy hadjáratot nyertem volna meg! Felért egy külföldi utazással…