Amikor peches nap van, akkor peches nap van! Eljött az ideje, hogy ismét bevásároljak a szüleimnek. Megvettem a gyógyszereket a Richterben, a bioboltban a Himaláját és a kék kenőcsöt, és következett volna a kisállatkereskedésben a kutyavitamin, valami Pro Vite nevezetű. Azzal fogad a pasas nagy szomorúan, hogy nincs csak kálcium meg nem tudom még mi. Mondom, tudtommal a kálciumot nővésben levő, fiatal kutyáknak ajánlják. Nem értett hozzá, de legalább kedves volt! Elpanaszolta, hogy mások is keresték, de sajnos kifogyott, raktáron sincs, és talán nem is gyártják már egy éve. A kovidkorszak óta. Ez a kovid mindent tönkretesz, mintha direkt csinálnák! Ebben egyetértettünk! Gondoltam, körülnézek még a piacon, úgyis kell vennem madáreledelt, magyarán a csirkéknek búzát, mert a törökbúzára (vagy kukoricára) a jóistennek se akarnak rászokni! Legfeljebb a kását eszik, de az jó drága, 5 lej egy kis tasakkal, ami most már csak egy étkezésre, ha elég.

A piacon egyelőre nincs állatpatika, tudom meg, de kérdezzem meg a budipapírárus nőtől, mert az pontosan tudja, mi a helyzet! – irányítottak egy bódétól a szemközti oldalra. Hogy miért tőle kell érdeklődni, ezt nem igazán értettem, talán érdekelt lenne vállalkozásban a nő, de teljesen mindegy, mert pechemre éppen ki volt lépve. A búzás pasas sem volt ott, kiszolgált egy másik, aki a sor végére vezetett, és ott előretolakodott, hogy 5 litert nekem kimérjen. Emiatt egy idős nővásárló, akit már kiszolgáltak, de zavarta, hogy odatülekedtünk, össze is szidta, hogy mit nyomul maga egy asszony miatt?!! Ha, ha, kicsit jólesett, hogy azt hiszi, “csak a szép szememért” tolongott a köpcös eladó. Szabadkoztam, az sok lesz, nem bírom elcipelni, dehogynem naccsága, elbírja maga! Köszönöm, hogy ilyen jó erőnlétben lát, ez már a második bók 2 perc alatt, nem volt mit tennem, 5 liter búzát kaptam hát a zacskómba. Cipelhettem! Állatpatika lesz, de még nem nyílt meg! Ezt is a köpcöstől tudtam meg, van remény! Na jó, akkor indulok a buszhoz! Itt a negyedben van kettő, de nem ér a kettő egyet. Ezt már sajnos többször megtapasztaltam. Most se hazudtolták meg magukat. Az Uniri-s piacon lévő boltban a fiatal állatpatikusnő nem is hallott erről a vitaminról, mutatta, hogy mik vannak neki, de azok is csak nemrég jöttek. Nézi a telefonján, ilyen nekik nem is volt soha “sztokkon”! Kezdett felmenni a cukrom, csak azt ne mondja, hogy nem is létezik! De nem, válaszolja, elhiszi nekem, hogy létezik, hanem az ő nyilvántartásukban nem szerepel ez a tétel. Kénytelen voltam elmagyarázni neki, hogy miért kötöm ennyire az ebet a karóhoz, azért ezt vásároljuk, mert az anyum öreg bundása ettől lett jobban, és nincs kedvem kísérletezni más vitaminnal. Ajánlotta még a lazacolajat, de az is pont kifogyott, várják az új küldeményt, még van egy üveggel, de annak is 3 nap múlva lejár a szavatossága. És milyen jó, hogy ezt megemlítette! Életmentő volt számomra! Lennebb kiderül! Nem tud kiszolgálni, de legalább rendes, tisztességes! 😊 Van még egy állatpatika, próbál segíteni, sőt kettő, mert mellette meg egy lerakat áll. Utóbbit nem ismerem, eligazít. Gondoltam előbb ide nézek be, mert a Tisza utcai ismerős hellyel volt már kellemetlen tapasztalatom. A lerakat zárva, semmi kiírva, csak a heti program, pedig én programidőben értem oda!

Ha eddig eljutottatok, most jön egy érdekes fordulat! Nem volt mit tenni, indulok hát a sarki állatkereskedésbe, ugyanaz a mordpofa fogad, van kutyavitamin? Nincs, csak ezek, amiket látni! Van lazacolaj? Van, előveszi, egy nagy spray doboz, 63 lej. Kérdem, olcsóbb nincs, tudtommal 38 lejbe kerül (ezt is az előző állatpatikusnőtől tudom)! Kelletlenül visszarakja a polcra a nagyot, és előkeresi a kisebb kiszerelésű 38 lejest. Kártával lehet fizetni? Nem! Oké, de a szavatossága véletlenül nem járt le? – jut eszembe hirtelen. Nézi, lejárt! Oké! akkor nem veszem meg! Mert maga inkább megbetegíti az állatokat, minthogy jót tenne nekik! Cum asa doamna… nem tudom mivel folytatta, mit hozott fel mentségére, mert gyorsan kijöttem onnan, azzal a szent elhatározással, hogy soha az életbe oda többet a lábom be nem teszem!! Balkánon vagyunk! ne csodálkozz! – szokta volt mondani egy idős barátnőm.

Ez volt tegnap, de hogy fordítsam szépre is! Ma szerencsére nem kellett sehova se mennem, semmilyen esemény nem volt a városban, itthon viszont szemétnap, ilyenkor szokott fennállni a veszély, hogy a szemeteskocsi pont akkor jön, amikor én javában egy politikussal interjúzom, és akkor félő, hogy kutyaugatástől a zakatolásig minden rögzül a beszélgetés hátterében. De még ez a kellemetlenség sem történt meg, hálistennek, hanem történt valami egészen pozitív dolog. 🥰 Volt a kertünk végében, kinn a mezőn, egy autóváz darab, műszerfal, azt hiszem, vagy ami megmaradt belőle. Még a régiek dobhatták oda, amikor még nem volt tavaszi lombtalanítás, és nem lehetett beadni a roncsautó programba sem. 2013-tól tavalyelőttig nézegettem, hogy mit is lehet kezdeni ezzel, aztán 2019 nyarán rávettem magam, hogy behozom az udvarra, virágot ültetek belé, vagy valahogyan újrahasznosítom. De én is csak a kert végébe löktem le, csak most már az innenső felébe, hogy majd aztán foglalkozom vele, s a roncsautómaradék egy idő után még jobban elkezdett rozsdásodni. Tavaly már láttam, hogy ebből nem lesz improvizált virágoscserép, s eldöntöttem, majd mikor újra megszervezik a nagytakarítást, kiteszem a kapu elé. A tavasziról azonban rendszeresen lemaradunk, s általában az ősziről is csak utólag szerzünk tudomást. Hetek óta azt forgatom a fejemben, megérett bennem az elhatározás, hogy kiteszem a szemeteskuka mellé, lássuk, mi történik. De e gondolatra mindig egy lehetséges forgatókönyv, jelenet elevenedett meg lelki szemeim előtt: a szemetesek majd megvetően odébb dobják, s tesznek pár kemény megjegyzést arra vonatkozóan, hogy milyen idióták vagyunk, kitettük csak úgy simán, pofátlanul, amikor nincs is lomtalanítás! Mit képzelünk mi? És különben ez félig vasból van, még ha rozsdás is a vasrésze!! És éreztem, hogy én ezt a megaláztatást nem fogom tudni elviselni! Laci természetesen kiröhögött, amikor félelmemet vele megosztottam, és kijelentette, hogy márpedig ő most szépen kiteszi a szűrét az ominózus műszerfalnak, és fejezzem már be a lamentálást! Mert ez már pszihotikus! Jó, egyeztem bele, legyen, ami lesz, amikor jönnek a szemetesek, majd befogom a fülem, és a szemem is becsukom! Errefel, annyi munkám volt, hogy szépen megfeledkeztem a dologról, a rám váró írtózatos megpróbáltatásról, eljött a dél, és a szemetesautó még sehol! Kimerészkedtem az udvarra, nézzem meg, mit csinálnak a csirkéim, mert a jércék mostanában a kakasok ellen felmenekülnek a hársfára, a hársfa ágai pedig kivezetnek a mezőre, s félő volt, hogy gondolnak egyet, és a másik oldalon ereszkednek le! Így aztán szépen világgá mennek! Lacival ezt a problémát is próbáltuk az este orvosolni úgy ahogy, de nem találtunk biztos megoldást. Hátramegyek a tyúkudvarba, a három jérce, a Fehér, a Fürj és a kis fekete Vízhordó (anyámtól hallottam, hogy Újlakon a legkisebb, fejlődésben lemaradt csirkét, vízhordónak nevezik el, mert mindig hátul kullog, vagy nem tudom, miért!), ott ülnek szépen egymásmellett egy középső ágon, s még a lábuk sem akadt bele a műanyag hálóba, amit az este Laci a fára felfogott, hogy ne repülhessenek ki. A tojófészkeket is oda kell majd nekik felszereljük, ha elkezdenek tojni. Van még egy jérce, a kopasznyakú kontyos, amelyikről sose tudtam megállapítani pontosan, hogy mi, mert olyan harcias, mint egy kakas, de a kakasok néha meg szokták környékezni, aztán úgy rájuk támad, hogy elmegy a kedvük a hetyepetyétől! Ez, a nagy súlya miatt, a fára se tud felrepülni. Előbb Beethovennek neveztem el, meg Karmesternek, mert úgy rángatja-rázza a kontyát, mint egy karmester, aki nagyon beleéli magát a koncertvezetésbe, de utóbb mégiscsak a Strucc névnél állapodtam meg, mivel nem repül, nyilván futómadár 😀 , és olyan agresszív, félelmet nem ismerő és félelmetes maga is (erről a négy kakas tudna mesélni!), mint a legújabb Jumanji filmbeli struccok!

Nagyjából elégedetten jövök visszafelé, s akkor veszem észre, hogy hiányzik a kuka mellől az én ócska műszerfalam! Jajj de jó! Annyira megörültem, biztos jött egy ócskavas gyűjtő, és felrakta a szekerére! Ezt a boldogságot! És megszabadított engem attól, hogy a feltételezett megaláztatást a szemetesektől elszenvedjem! És a további szorongást is, amíg várom, hogy megjöjjenek! Hogy milyen jók történnek mostanában! El se hiszem! Lacinak is elújságoltam messengeren, és azt válaszolta, nagy bölcsen, hogy néha hagyni kell a dolgokat csak úgy maguktól megtörténni! Erről eszembejutott egy régi indiai mese: az erdőben élő kéregrágó remete mindennap meglátogatta a királyt, és ajándékba vitt neki egy almát. A király illedelmesen, udvariasan elfogadta, mert tisztelte a szentéletű embert, és a gyümölcsöt egy raktárba vitette. Ez hosszú-hosszú ideig, évekig eltartott, egyszer azonban, pont amikor a király átvette volna az almát, egy majom ugrott be az ablakon, kikapta a király kezéből a jókora gyümölcsöt, és kettéharagta. Csodák csodája, az almából egy drágakő hullott a földre! Így derült ki, hogy a remete a királynak minden áldott nap tulajdonképpen egy drágakövet ajándékozott! A mese folytatódik, egy mesefolyamról van szó, de nekem az eleje tetszik a legjobban! Mennyire ismerték ezt a bölcsességet a keletiek, … a dolgokat hagyni kell megtörténni, és ki kell várni, amíg eljön az idejük! Eldöntöttem, hogy ezután ennek az elvnek a mentén próbálok meg élni…