Egy nap a házi szerkesztőségben

Azzal kezdődött a napom, hogy rájöttem, levágták az RDS-t, a mobiltelefon szolgáltatót, mert nyilván nem fizettük ki, ez a Lacipárom dolga lenne, én nem is tartom számon, én csak akkor kapálózom, amikor ilyen kellemetlen meglepetések érnek! És az a gond, hogy ezzel az ócska Alwiev márkájú telefonnal szoktam interjúzni, mert az új G20-as, amit a rádiótól kaptam használatra, nem kompatibilis az itthoni ministúdiómmal. Amikor azt kötöm rá a keverőpultra, zúg, brüng az egész rendszer. 9 óra elmúlt, Laci már elindult az üzlet felé, gyorsan sms-eztem neki az Orange-ról, hogy az első útja az RDS-hez vezessen, visszaírta, hogy bakker, vezetek, és az RDS amúgyis csak 10-kor nyit! Na Edith, most mi legyen, szerencsére jóban vagyok az interjúalannyal, akivel terveztem az első beszélgetést, és jót mulattunk a helyzeten, annyiban maradtunk, hogy remélhetőleg tízig megoldódik a dolog! De ha mégsem? Hát akkor füstjelekkel kommunikálunk, ajánlotta ő, hozva a szokásos humorát. Laci kifizeti interneten, tudtam, hogy nem látogatja meg az RDS irodát, de ha nem “operálják” a tranzakciót tízig, akkor mi lesz? S akkor itt van még a sok bonyodalom, a kifizetést küldjük át az RDS-nek, hogy lássák rendeztük a számlát, de a bankom honlapjáról nem tudom letölteni a jóistennek se a kifizetési bizonylatot, se lefényképezni, mert a banki üzletpolitika nem engedélyezi. Ott bosszankodtam, a külpolitikai témára se tudtam felkészülni, főleg, hogy nem az erősségem se a NATO, se a G7-es országok találkozója.

Az interjúalanyomat nem mertem hívni, Lacin próbáltam ki, hogy működik-e az interjús telefonom, és mit ad Isten, egyből elkezdett csengeni, mindenféle kifizetési bizonylat nélkül, ettől megnyugodtam, visszahívtam az alanyom, a külpolitikai elemzőt. Kiderült, hogy ő sincs jobb helyzetben, mint én, hiszen bújkálva ad interjút, mert a munkahelyén nem díjazzák azt, ha ő munkaidőben nyilatkozik, bármilyen kérdésről is lenne szó, télen a mellékhelyiségbe húzódik be, nyáron kimegy az intézmény udvarára, eső esetén pedig – ahogy ma is történt – megbujik egy terebélyes fa lombkoronája alatt. Borzasztó ez az underground életforma! 😀 Én inkognitóban írok, van aki meg inkognitóban interjúzik!

Második alanyom, az idős történész, viszont nagyon lazára vette a figurát, ült egy padon, mert a családorvosa napi sétát ajánlott neki, és én pont egy ilyen sétafélórában hívtam fel, miközben kérdeztem, elképzeltem, milyen lezserül éli az életét, a parkban csiripelnek a madarak, és ő boldog, mert hamarosan a város díszpolgára lesz, mesélt az életéről, munkásságáról. Befejezésül én sok sikert kívántam neki a további munkájához, erre ő nem válaszolt, csak nevezett halkan, kuncogott inkább, és akkor megértettem, hogy neki nincs tervében többet dolgozni, mindent megírt már, amit meg akart írni. És ez így van jól… A két véglettel találkoztam egy fél óra leforgása alatt, a görcsösen dolgozó, mondhatni güriző tipussal, aki civilben tisztviselő, de a külpolitika a hobbija, és ezért bármilyen áldozatot képes vállalni, a másik pedig a történész-levéltáros, aki tisztességesen dolgozott, sok-sok évtizeden keresztül osztotta meg velünk, laikusokkal, a levéltár rejtett kincseit, de most pihenésre vágyik, és mint aki terhét végre letehette, felszusszan egy padon ülve, amikor tudomására hozzuk, hogy hamarosan dízspolgárrá avatják.

Közben az utcai ablakon keresztül beszűrődtek a külső zajok, a szomszéd kutya egyfolytában csak sírt, panaszkodott. Megjött a gazdi, azt is hallom még a fülhallgató ellenére is, mert ilyenkor az eb élesen csahol, gyorsan abbahagytam az interjúvágást, és kilestem a függöny mögül: odadobott neki egy fél veknit, a vizesedénye felborulva, a nap sütött, és hiába csaholt, mert a szívtelen gazdi nem engedte el, nem is gazdi ez, hanem egyszerű kőszívű állattartó, ott van a nagy udvar, és szegény fiatal labrador láncra van verve, s vele együtt az én lelkem is. Ahogy a darab kenyeret megkapta, el is ásta azonnal. Eltette szegény rosszabb napokra, de hát jöhetnek ennél rosszabb napok is?! Aztán megjött a feleség bicajjal, de attól is hiába remélt szabadulást szegény pára. Végül a lányuk érkezett meg, az elengedte (ritka alkalom ez!), valami kolbászfélét vagy virslit is adott neki, amit a kutya mohón elnyelt, és végre fellélegezhettem én is, a rabkutyával együtt. Így megy ez már napok óta, és én ebbe fogok beleroppanni. Mert Laci kategórikusan megtiltotta, hogy valamit tegyek, beszélni a szomszéddal nem akarok, mert csak felmegy a cukrom, és fél perc alatt össze fogok vele veszni. Az elején még egy halvány köszönést megeresztettünk a kapun keresztül, de most oda se akarok nézni, csak a profi füldugót kell már beszereznem, amely teljesen kiszűri a külső zajokat, maximálisan hangszigetel, és akkor talán nyugtom lesz. Fiatal, 9 hónapos állat, tele energiával, és akkor ott kell gunnyasszon egész nap a láncon, a tűző napon, mert persze ólja sincs, miért is lenne, majd csak délre odaér fölé az árnyék is! A fedett kocsibeálló egyik oszlopához kötötték ki.

Töredelmesen bevallom, nemigazán tudtam (ma sem) koncentrálni a munkámra, csak azt lestem, mit tesz a drágalátos ember, mikor veszi már el azt a tálat, hogy megtöltse végre vízzel. Szerencsére esős idő van, és én nem is bánom, másképp az a szerencsétlen állat kimúlna, ha olyan forró nyarak lennének, mint az előző években. Csak essen, minél többet, Médárd napkor is esett, akkor negyven napig van remény! Legalább lesz vize, és nem fog napszúrást kapni, habár azt is kívántam neki egy bizonyos ponton, csak ne lássam többet a szenvedését! Jóba kell lenni a szomszédokkal, int Laci, persze, azzal, aki ember, de az ilyen énszerintem nem érdemli meg a teremtés koronája titulust! Arra van pénze, hogy megvegyen egy drága fajkutyát, a villája mellé (nem vasvillára gondoltam!), de arra nincs, hogy rendesen gondozza, normális ételt adjon neki, és kutyaólat csináltasson. Lacipárom megígérte, hogy hétvégén összeeszkabál neki egyet. Az állatrendőrség pedig még mindig csak papíron működik, de ez is egy kihívás a jó rádiósnak. Aki itthonról dolgozik, és nézi, figyeli, ahogy a szemközti szomszéd udvarán hever az eleven téma. Néha bánatosan felemeli a fejét. Nem tudlak megmenteni kisöreg, mert jóban kell ám lennem a gazdáddal! Ezt kívánja az etikett. Majd 80 évesen talán én is olyan bölcs leszek, mint a jövendőbeli díszpolgár, de egyelőre csupa görcs vagyok, mint a klandesztin külpolitikai elemző.

1 thought on “Egy nap a házi szerkesztőségben

  1. Pingback: Bizarr történetek a tyúkudvaron | ludasmanyi

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s