Hónapok óta masszívan hull a hajam, minden fésülködésnél tincsnyi haj marad a kezemben. Megállapítom: eljött az ideje a nyiratkozásnak. Időpontot kérek a rádióhoz legközelebb eső fodrász-szalonba, és negyed órával hamarabb érkezem. Úgy látszik ez lassan szokássá válik nálam (a múltkor is ugyanez történt, idő előtt odaértem, aztán félórát várakoztattak, mert előttem a fodrásznő bevett egy hölgyet, akinek „csak” rövidíteni kellett a frizuráját.

Mikor meglát a diszkoszvető tipusú fodrászkisasszony (nem kigúnyolni akarom, csak leírni: egy termetes, tiszteletet parancsoló hölgy), kicsit lekonyul: Ja, maga az! Igen, csak én lennék! válaszolom, és majdnem hozzáteszem: elnézést, hogy időnként nekem is járnom kell ide! Gyorsan kiderül, hogy miért okoztam csalódást, azért mert a múltkor is csak egyszerű nyírást kértem, és neki olyan kliensei vannak, akik hetente rendberakatják a hajkoronájukat. Épp egy ilyen hölggyel végzett előttem, akinek dús, lángolóvörös fürtjei szabályosan omlanak a vállára. Beültetnek a székbe, és azonnal rutinszerűen kikérdeznek: mit akarok, hogyan, szinte “hajbakaptunk”, mert nem tudtam eldönteni, mi legyen, milyen rövidre vágja, gondoltam segít ő, de kioktat, hogy neki még nagyon sok dolga van, nincs ideje itt tökölődni. Nem így mondja! Beletörődöm, jó, megértettem, döntöttem, csak nehogy pofonvágjon! Aztán jön a hetente visszajáró törzsvendégek témája. Hogy vannak nők, akik hétfőn korán reggel érkeznek, és egy egész hétre pontrateszik magukat. Egy hétig nem mosnak hajat? Nem, én mosom a hajukat, feltupírozom, megigazítom, besprézem, és az úgy áll, szabályosan egy hétig. Mondom: akkor ezek a hölgyek nem járnak konditerembe, este nem szaladnak, és nem bicajoznak. Hölgyem, van akinek fontosabb a karrierje, mint a szórakozás! Orvosnők, banktisztviselők, üzletasszonyok!- vág vissza, a katonás hairsylist, majd gyorsan hozzáteszi: Maga hányra megy munkába? Szerettem volna tisztázni, hogy nekem amúgy se lenne pénzem hetente fodrászhoz járni, se időm, még akkor sem, ha történetesen tudnék is vigyázni az ő mesterművére. Azt is megjegyeztem volna, hogy ismerek egy orvosnőt, aki rendszeresen aerobikozik, és teljesen elfogadható a frizurája, de inkább hallgattam. Befejezte a vágást, és szkeptikusan megkérdezte: Csak szárítás lesz, ugye?Mondom, még csak azért is: Nem, nyugodtan feltupírozhatja! Felcsillant a szeme, miközben a választékot pont a másik oldalon húzta meg, de meg se mukkantam. Ő csak tudja, hogy áll jobban nekem. A nézetkülönbségeink ellenére, a végén elégedett voltam, munkájában semmi kivetnivalót nem találtam, és be kell vallanom, elég tűrhető árban dolgozik. Azért elmenőben meg mertem kockáztatni a megjegyzést, hogy épp bicajjal vagyok. Szinte felment a cukra! Na óvatosan azzal a bringával, s ha vigyáz, vasárnap estig kitart! Mert ugyebár arról is kikérdezett, hogy megyek-e hétvégén valahova. S én, mint a kisdiák az oszinak, jelentettem, igenis, a magyar napokra készülök, Kolozsvárra. Meg voltam győződve, hogy rendkívül jó a szimatja, elképzeltem, milyen következtetést von le rólam: egy éve nem nyiratkoztam, töredezett hajvégek, amatőr smink, festetlen körmök… Amikor azzal (is) próbáltam érvelni, hogy mennyire korlátol az ilyen profi frizura a mozgásban, pl. úszni se lehet vele, mintha felháborodott volna: Az előbbi vörös hölgy házban lakik, és van úszómedencéje! Én meg rá akartam vágni, hogy abban nem lehet úszni, de jobbnak láttam, ha hallgatok. Fizettem, tízszázalék borravalót hagytam, hogy lássa, annyira csóró azért nem vagyok, és ezzel felzárkóztam a bobfrizurások népes táborába.

 

Stoppolás banánnal

 

Másnap, szombaton, indultam Kolozsvárra. Laci, a párom, már csütörtöktől ott árult a kirakodóvásáron, nekem pedig feltett szándékom volt, hogy az összes (150 lejes!) költőpénzem elköltöm, és három barátnőmmel is találkozom, a programban bennevolt a hugom is, a cukorfalat kisfiával. Felhívtam két utaztató céget, az egyik azt mondta, ő Bukarestből jön, vagy honnan, nem biztos benne, hogy lesznek-e szabad helyek, a másik diszpécser hangja is olyan kategorikus volt, nem tetszett. Eldöntöttem kiállok alkalmira, mint a hőskorszakomban, lássuk mi lesz!

Elláttam az állatokat, és tíz óra körül elindultam gyalog (!) a kolozsvári út felé. Tudtam, hogy ez merész vállalkozás, de azt nem mértem fel, hogy legalább tíz kilométerre lakom a malltól, attól a helytől, ahol az emberek alkalmira szoktak várni. És különben is itt a külvárosban, Remeteszeg szitiben, még hétköznapokon is 50 percenként közlekedik a busz.

Beindítottam tehát a telefonomon a rádiót, feltettem a fülest, és elindultam. A híd lábánál utolért egy busz, de a központ felé ment, mégis felültem, gondoltam annyival is közelebb leszek a célponthoz, a központból aztán gyalog folytatom. Csak akkor jöttem rá, mikor ismét földet ért a lábam, hogy sokkal nehezebb hátizsákkal gyalogolni, mint anélkül, állítólag így edzenek a hegymászók is. Mentem, mentem, és már a lányom által említett Jakobson-weg jútott eszembe, ami valami zarándoklatféle, és abból áll, hogy két hétig mész megállás nélkül. A végén teljesen kiüresedik az agyad, semmire se tudsz már gondolni, csak visz előre a tehetetlenségi erő. Útközben vettem egy vizet és két banánt, az egyiket bevágtam, a másikat a kezembe tartottam tartaléknak, és ahogy közeledtem a Promenada mall felé, az is bevillant, hogy az első férjem mondta volt annak idején, hogy ha ő stoppolni készül, előbb mindig rágyújt, mert alíg szív kettőt a cigijéből, rögtön odahúz mellé egy kocsi. Ez a Murphy törvénye, amit ilyenkor meg lehet lovagolni, és hasznunkra lehet fordítani – tanácsolta ő, nagy “szakértelemmel”, és ezt halálkomolyan gondolta. Ahogy én is a stoppolás rám vonatkozó aranyszabályát. De erről később. Ez jútott eszembe, mert a banánra aszociáltam szabadon (én azt tartottam a kezemben cigi híján), és azon szórakoztam, hogy ha kiáll egy tupírozott hajú nő, rövidnadrágban, termetes banánnal a kezében, vajon felveszi valaki záros határidőn belül? 🙂

Aztán amikor kiálltam (kb másfél óra után, ennyit tartott a gyalogutam busszal együtt (és kb ennyi idő alatt értem a kincses városba is), mégiscsak jobbnak láttam, ha a banánom a hátizsomba rejtem, és inkább a jegyzetfüzetem egyik üres lapjára ráírom vastag betükkel, hogy CJ. Jól kitartottam az úttest irányába, és a régi szép kalandos egyetemi éveimre nosztalgiáztam, amikor nem írtam ki semmit semmire, és még cigizni se cigiztem, de mégis 3 percen belül felvettek. Egyszer még meg is akartak verni, mert nem fizettem. Hiába érveltem, hogy a nyugati egyetemistákat is ingyen szállítják, nem tudtam meggyőzni a keleti blokkban szocializálódott sofőrt. Egyszer egy kamionos is felvett, akkor épp a saját első válóperemre siettem, neheteltem is rá, hogy milyen csigalassúsággal haladunk a megpakolt kamionjával. Holland volt, és egészen jól törte a magyart, azt mondta a felesége idevalósi. A végén, Váradon, még adott 1000 lejt is (kilencvenes évek eleje), hogy üljek taxiba, nehogy miatta lekéssem a válóperem. Kár lenne értem, ilyen jó nő férjnél maradjon :)) Ezt a sztorit, amikor aztán elmeséltem egy baráti körben, azt tanácsolták, finoman értésemre adták, hogy többet ezzel ne dicsekedjek, sőt még azt se említsem, hogy valaha kamionra felültem. De én nem tehetek róla, hogy ilyen naivul őszinte vagyok, és azt hiszem, már így is maradok. Azoknál tapasztaltam még az ilyenfajta őszinteséget, akik többszörös elvonókúra után kikerülnek a korházból.  Kimossák az agyukat, és már nem disztingválnak, hogy mit lehet és mit nem szabad mondani. Na, én is ilyen anonim alkoholista tipus vagyok. Azzal a különbséggel, hogy én ilyennek születtem. Igazolhatják a régi barátnőim, akik most olvasnak 🙂 Remélem!

Na és az aranyszabály, amire az imént utaltam, abban állt, hogy az egyetemi éveimet (beleértve az utazásokat is) annak a jegyében éltem, hogy a hit az laza bizonyosság. Én, mint Edit vagy Edith, lazán hittem mindig, hogy minden pont úgy lesz, ahogy én elképzelem. És az elképzelésem természetesen mindig az optimális, ha nem is az ideális fele hajlott. Egyszer este tízkor stoppoltam Szatmárról, felvett egy luxuskocsi, légkondija is volt, ami nekem nagy szám volt akkor, és elvitt a következő város szállodájába, még meg is dorgált a sofőr, hogy neki is van egy 22 éves lánya, ha este tízkor kiállna alkalmira, hát ő azt nem élné túl, szóval ő csak Tasnádig megy, és ebben a szállodában gyorsan szálljak meg, inkább kifizeti, csak nehogy újra kiálljak, a lelkemre kötötte várjam meg a reggelt, virradjon meg, és csak azután folytassam a stoppolást. Na, szóval ilyen mázlista voltam végig, amíg hittem ebben a lazaságban, az egyetemi vizsgákon is így mentem át: három megtanult tételből kihúztam valamelyiket, legtöbbször azt, amelyiket legfeljebb kétszer sikerült átolvasnom. Hogy aztán másnapra az is kitörlődött a memóriámból, az más tál tészta. Az első férjem mindig azzal szivatott, hogy én mérnök létemre azt se tudom mi a francia kulcs. Jó, hogy másegyebet tudtam! :))

A holland pasi, ezúttal piros sportkocsiban!

 

Remélem eljutottatok idáig, tudom, unalmas magamról szövegelni, és a laza hitet sem hiszitek, de az tutti, hogy amiútán kitartottam a CJ feliratú jegyzettömböt, 6 percre rá (szép teljesítmény húsz év után) odahúzott mellém egy holland sportkocsi, sárga rendszámű, ebből láttam, hogy külföldi (azt, hogy holland picit később tudtam meg). Amikor kinyitotta a jobboldali ajtót, és betessékelt, kissé meghökkentem, napszemüveges, szolizó fazon, a vonásai enyhén Mirela szobatársnőmre emlékeztettek a bentlakásból. Fitos orr, a komolytalanság jele férfiaknál. Kérdi románul: Mit ír azon a lapon? Cluj, mondom. Na üljek fel, mert ő Hollandiába megy. Hűha! Most akár odáig is stoppolhatnék! Próbáltam viccesre venni, de még elég bizalmatlan voltam iránta. Kicsit inambaszállt a stoppos bátorság…

De hamar feloldódtam, mert megeredt a nyelvünk, gyorsan kiderült, hogy holland létére hétköznapi ember, Segesváron él a barátnője, a kislányával, aki nem tud hollandul, pedig 12 éves már, nincs ideje foglalkozni vele, mentegetőzött, egy hónapban csak egyszer utazik „haza”. Milyen jól beszél románul – dícsértem meg, közben rájöttem, hogy annyira azért nem, az anyósát a feleségének „mă-ta-ként” emlegette, de udvarias formulába csomagolva: „Salutări călduroase la mă-ta!” – búcsúzkodott telefonon, de azt “elfelejtette” elújságolni, hogy felvett egy stoppost. Aztán a szokásos “Segesvár a legszebb erdélyi város”, egyetlen lakott középkori vár, közhelyek, milyen volt a középkori fesztivál, meg minden. Kérdem: mi zavarja legjobban Romániában? A szemét, várható volt, hogy ezt válaszolja. Egyszer még takarított is a tömbház háta mögötti parkolóban, hogy példát mutasson, öt zsák szemetet gyűjtött össze, aztán egy hét után minden magától visszarendeződött. Kíváncsi voltam, szerinte mit lehetne tenni? Mentalitás (ezt gondoltam), de még valami: Hollandiában minden coca-kólás üvegre 15 eurocent garanciát fizetnek. Így hát visszaváltják az emberek, ha már értéke van, meggondolandó, hogy kidobjuk-e a kocsi ablakán vagy sem. Tordán szembementünk egy lakodalmas menettel, elkerülhetetlenül szóbajött a lagzi téma. Azt mondja, náluk nem adnak pénzt, ez csak itt szokás, ott ajándékot visznek, ahogy az amerikai filmekben látjuk. Egy közeli rokon kiküldi a vendégeknek a listát a lehetséges tárgyakról, használati cikkekről, amelyekre az ifjú párnak szüksége lehet, és mindenki bejelöli, belátása szerint, mit fog ebből megvásárolni. Ahogy beszélt, mintha profilból még inkább kezdett volna hasonlítani Mirelára, és ettől – furcsa módon – a fitos orrával együtt, egyre szimpatikusabbá vált a szememben.

A stoppolást már ő hozta szóba. Döbbenettel hallgattam, hogy a stoppolás ideje nyugaton rég lejárt. Az emberek bizalmatlanok az idegenekkel szemben, lehet mert látták a Stoppos gyilkos című dokumentumfilmet, de lehet csak egyszerűen azért, mert az egyetemisták már nem hátizsákos turisták, és már gimis korukban megkapták a szüleiktől ajándékba a saját első kocsijukat.

Kérdem milyen az eurózónában élni? Minden drágább, feleli rosszkedvűen, mert ami azelőtt egy gulden volt, az most egy euró, és egy euró 2,2 guldent tett ki annak idején, az európai fizetőeszköz bevezetésekor. Most számoljak utána, és ne várjám az eurót! – tanácsolja. A terrorfenyegetettségről csak annyit mond, hogy az ő ifjúkorában is voltak terrortámadások (sportos alkata leplezte a korát, de az arcán, a napszemüveg alatt megfigyelhettem a ráncait), volt egy bizonyos Rotta Arme nevű terrorszervezet (vagy valami ilyesmi, nem értettem jól) csak abban az internetnélküli világban később jutott el egy hír a nagyközönséghez. Kb. ezekről beszéltünk, és arról, hogy ápoló vagy asszisztens egy korházban, és hogy kerékpárral jár munkába, noha 25 kilométerre van az egészségügyi központ, ahol dolgozik (bezzeg neki nem teszi tönkre a szél a kefefrizuráját!). Így egészségesebb is, meg a parkoló bérletet is megspórolja, ami nem kevesebb, mint 900 euró évente. A globális felmelegedéssel kapcsolatban megkérdeztem, hogy valóban emelkedik-e a tengerszint náluk. Ugyanis azt halljuk egyfolytában az ökológusoktól, hogy az északi országokban élőknek a jövőben délebbre kell vándorolniuk, mert ellepi a víz a szárazföldet. Ezt nem tudja, de azt észrevette, mondja, hogy Hollandiában már nem lehet korcsolyázni a folyókon, ahogyan azt az ő gyerekkorában lehetett, nem képződik már tartós, vastag jégburkolat a tavakon és folyókon. Ja, és rákérdeztem arra is, hogy dohányoznak-e még olyan masszívan a hollandok? Kérdi, honnan veszem ezt? Hát,mondom, amikor minket 96-ban a holland rádiósok tanítottak, mint a négyen cigiztek, sőt, saját maguk sodorták a cigarettát. Igen, magyarázza, mert nyugaton drága egy pakk cigi, 7 euróig is felmehet az ára manapság. De nem jellemző, amit állítok, ott kevesebben cigiznek, mint itt Romániában.

Hát ez lett volna a legutóbbi “holland kalandom”. Kolozsvár bejáratánál csak futólag láttam a többnyelvű helységnévtáblát (annak ellenére, hogy az elején tisztáztuk: ő egy türelmes gépkocsivezető, nem mint az itteniek, elég gyorsan hajtott), a Hajnalnegyedben kértem, hogy tegyen ki, adtam neki egy névjegyet, hogy lássa újságíró vagyok, ezért olyan kíváncsi, a 15 lej benzinpénzt román módra készségesen elfogadta, gyorsan be is tette a kessztyűtartóba 🙂 Hiszen ő itt is él, nemcsak Hollandiában, alkalmazkodott a helyi szokásokhoz. De nem sajnáltam tőle, így is megspóroltam a taxipénzt és a buszjegy árának felét, szóval “korlátlanul” költekezhettem most már a magyar napokon. A tíz kilométeres gyaloglás után semmiség volt nekem a Hajnalnegyedből leereszkedni, csak úgy repültem lefelé a Majális úton.

 

Hogy a címben szereplő őszinteséget kifejtsem, nemrég mondtam egy barátomnak, aki hosszabb utazásra készült (nem stoppal! ), hogy valahogy csak kibírom majd nélküle. Erre látom megkeményedik a tekintete, azt hiszi csúfot akarok űzni belőle, pedig ismerhetne, tudhatná, hogy amit mondok, (én is) halálkomolyan gondolom. Hát így van ez manapság a bizalommal és az őszinteséggel, ebben az internetes-fészbukos-elidegenedő, kihűlő kapcsolatok világában: ha őszintén elmondod, amit érzel, baleknek néznek, félkegyelműnek, anomim alkoholistának, vagy lehet éppen cinikusnak. Áshatod el magad: ez nem az őszinte vallomások bolygója! Jobb, ha hallgatsz, és kertészkedsz, és az állataidat babusgatod, vagy csendben nekifogsz kézműveskedni! Voltaire, JJ Rousseau és társai…