Homokozó és intim szféra/Agigea, Konstanca-kikötő és vásárhelyi futás/Feküdj a hullámra! Matracbírkózás/Fiatal és topless/Tengeri galamboska/

Amint az várható volt, le lettem tiltva, kedves párom, akinek ezentúl a nevét sem említhetem a szövegeimben, nem egyezik bele, hogy róla akár egy szót is ejtsek a jövőben! Mivelhogy őt én előző blogbejegyzésemben (lásd Tenger és tengeri I. rész) – szerinte – anyámasszonykatonájának és kispöcsünek tituláltam, vagy legalábbis ezt szuggeráltam. Nem tudom, hogy ti is így látjátok-e ezt vagy sem, mert én egyáltalán nem, de a biztonság és a testi épségem kedvéért  most „egyedül” folytatom tengerparti beszámolómat.

Szóval második nap, amiútán az ominózus Techirghiol lejárt, és fél napot nem beszéltünk (amiért számonkértem  Nevenincshercegen a rajtamaradt fürdőnadrágot), reggel korán ébredtem, mondjuk a napfelkeltét már nem kaptam el, annál inkább egy hangos kampingi szóváltást. Mimi, a szobalány-néni nagyhangon próbálta megvédeni a hely presztizsét  egy épp akkor érkező vendég előtt, aki nehezményezte, hogy nincs melegvízes zuhanyzási lehetőség: „Nem tudom magának milyen igényei vannak, de higgyje meg, itt még közjegyző is megszállt! Azt mondta, azért a pénzért inkább hülyére issza magát egy luxusvendéglőben, mint hogy a napi 300 lejt odaadja a rabló szállodásoknak!” Csak hallgattam a hangos érvelést, és kezdtem felfogni, hogy itt délen az intimitáshoz való jog, vagy az esetleges zavarás fogalma bizonyos körökben egyáltalán nem ismert.

Ezt bizonyította az a tény is, hogy későeste kiültek a házikó(nk) elé, tízen, tizenketten a másik házikóból  (megértem, a sajátjuk előtt nem fértek el, és a miénk előtt történetesen épp üres volt a tér…), és napraforgómagot köpködtek a földre, miközben telelármázták a csendünket. Még jó, hogy nem hallgattak mánélét vagy – ami nekem valamivel jobban sérti a fülemet – érzelgős románcokat (Minden eshetőségre és a jövőre nézve füldugót hozni nem árt!) Én a kis tornácunkról figyeltem őket, milyen jól szórakoznak, és abszolút nem zavartatják magukat, ha bámulok is rájuk, és egyet kellett értenem Mimivel: ez sokkal jobb hely a szállodánál! Ott a teraszon vagy a hallban nem lehet ám köpködni! (Ezt a Mimi nevet nem szivesen használom, mert így hívják az egyik kedves barátnőmet is, de sose tudom elkeresztelni az alanyaimat, vagy a cselekményt másra ruházni át, nem arra a nagyon is közeli ismerősre, aki aztán utóbb vérigsértődik. Ebből adódik a legtöbb galiba, amint az  most is kiderült).

Ami pedig az intim szférát illeti, egyik nap a parton, amint a kagylókat szedegettem, a plédem, fürdőlepedőm elé, egyszercsak odajött egy nő (az egész part tele volt kagylókkal, megjegyzem), odaguggolt elém,  és se szó se beszéd, elkezdett válogatni, keresgélni ő is ott szemben velem, szinte összeütöttük a fejünket. Az nem zavart, hogy az emberek a lepedőjüket öt centire terítették le az enyém mellé, de a homokozómat hagyják békén!

 

Agigea, Konstanca-kikötő és vásárhelyi futás

Ha már így magamramaradtam  ezen a lármás reggelen, gondoltam kocogok egyet, úgyis közeledik a Szász Albert emlékfutás. Felvettem a százéves futócipőmet, ami a vonaton a lábamon utazott velem, levittem a partra a szakadt napernyőt, és a másfél személyes fürdőlepedőnket (különben a „franciaágy” is ilyen volt a kemping-házikóban, másfélszemélynek való), és elfoglaltam az általam megítélt legjobb helyet. Itt mondom el, hogy nem árt a Fekete-tengeren korán kelni, mert a népvándorlás a part felé már fél nyolckor elkezdődik. Miútán megvolt a honfoglalás, elkezdtem a szaladást a kagylós homokban, de két perc elteltével úgy éreztem, hogy a cipőm megtelt homokszemcsékkel. Ahogy viszont kiszaladtam az útra, már egy szem homok se volt az ádidászomban. Így működik az emberi agy: minden gondolatot és félelmet  materializálunk. Van, amikor a jó dolgokkal is sikerül ugyanez, de ritkábban 🙂  Apropó futás és agyműködés: tíz perc után, bármilyen gondterhelt légy is, az endorfin (öröm)hormonok elkezdenek termelődni, és már csak szép dolgokra tudsz gondolni, álmodni, ábrándozni. Erre mondják az ezoterikusok, hogy ha az agyadban megfogalmaztad, az félig már be is teljesült.

Így szaladtam az autópálya mellett, Agigea-ig (a táblákról tudtam meg, hogy ez „csak” község és a török Ciftelerrel testvértelepülés, a c-nek az alján farkinca) meg vissza majdnem a konstancai kikötőig. Nem nagy ügy, hiszen rövidek a távok, közben figyeltem, ne tévedjek el, mint Strasbourgban (lásd Jogging Strasbourgban), és mire visszaértem a napozóra, és néztem a fánkot és kürtőskalácsot majszolókat, úgy éreztem: én már nem is tartoztam a túlsúlyosok táborába. Sajnos ez az eufória nem tart túl soká, főleg, ha utána részt veszel egy versenyfutáson.  Hazaérkezésünk másnapján szervezték a Somin a Szász Albert emlékversenyt, beneveztem a Fair play amatőr futásra, szaladtam az erdőben a kijelölt ösvényeken, lefelé aztán meg felfelé a kaptatón,  jobbanmondva felfelé már csak vonszoltam magam (jó, hogy nem láttak a szervezők, hogy kizárjanak), és mint a tetszhalott a kórteremben, a párperces lebegés után (amiútán a plafonról szemléli sajátmagát és az őt körülvelő orvosokat , és már fontolgatja, hogy elindul a fény irányába), csúful visszazuhantam a saját 80 kilós igenis túlsúlyos földi dimenziómba 😦

 

Feküdj a hullámra! avagy matracbirkózás

 

Párocskám-galambocskám másnapra mégiscsak magábaszállt, főleg, hogy kialudta magát hajnali 11 óráig, és két békítő sörrel, mosolygósan érkezett a partra. Sör éhgyomorra, szaladás után, szuperjó táplálék 🙂

Javasolta, hogy nevezzünk be a csónakázásra, 10 lej fejenként. Minden reggel ott vesztegelt az izmos csávó a motorcsónakjával és hangosbemondóval verbuválta az embereket. Fel is ültünk, csak úgy simán egy szál pólóban, semmi mentőmellény, a ” tengerésztisztünk” túl fiatal még ahhoz, jegyeztem meg magamban, hogy utastársai, és köztük a gyerekek, testi biztonságára is gondoljon. Bevitt 20 méteres mélyre (úgy értem alattunk a víz volt húsz méteres), közben a fülünk hallatára szidta a vetélytársát, hogy az milyen rövid túrán csónakáztatja a klienseket. Ezt az időt érezhető módon ő sem licitálta túl: pár fotó, nagy hullámverés, és vissza a partra!

Délután nagy hullámok jöttek, mert a magas hullám általában délután jön, meg a szél is (Egy kedves olvasóm, követőm kérdezte, hogy mi tartja a matracom hozzámtapadva a múltkori fotón? Igenis a szél tartotta, válaszolom, nem volt ebben semmi szemfényvesztés). Feküdj fel a hullámra! felkiáltással  lesben álltunk (ez a hülye vicc és a poénja, hogy Élve is utállak!, de ilyenkor az idióta vicceken is olyan jól röhög az ember), vártuk a hullámhegyet,  és ha keresztbe, ha hosszába feküdtél rá, mindenképpen utazthattál pár méternyit. Ha hosszába veszed, levisz a víz fenekére, ha meg keresztbe, akkor a tetején a partfelé szállít. Laci (jaj, bocsi, nevenincs párom) a hullámlovaglásnak nagy mestere, fejeseket is meg flikk-flakkot is ugrott szembe az árral, ami aztán jól megbukfenceztette. Sok mindent tudna ő, ha nem cigizne! (Megint az a frászos kritika! :))

Ilyenkor, a hullámok tetején, mindig a szörfözés utáni vágy fog el (amit csak egyszer volt féligmeddig alkalmam kipróbálni  vagy még annyira se). Hogy a szörfhiányt  pótoljuk vettünk egy 25 lejes, profinak semmiképp se nevezhető matracot, de én képtelen voltam hosszában ráfeküdni, aztán azt csináltuk, hogy én az egyik végében keresztben kikönyököltem rá, Laci meg hosszában nyúlt végig rajta, a lábát a hátamon pihentette. Hogy kiengeszteljem, kineveztem hajóskapitánynak, én meg a gályarab alantos szerepét vállaltam, eveztem a két kezemmel, amerre irányított. Csudajól szórakoztunk, főleg ő ott felül!! 🙂

Fiatal és topless

 Megfigyeltem, hogy mostanában már egy kézen is meg lehet számolni a topless csajokat, ezelőtt 15 évvel még Tunéziában is (arab ország!) a legtöbb nő meztelen felsőtesttel napozott, beleértve engem is.  Ott délelőtt, délig általában szélcsend volt, estére tornyosultak a hullámok. Beúsztunk az exférjemmel, ő is nagy vízimádó volt (szerinte előző életében halféle), ott szétváltunk, élveztük a tenger, és egyszercsak odahúzott mellém egy vitorlás szörfös pasi, intett, én meg „mint a könnyű, lenge nő, ha odaintik”, közelebbmentem, mondta, nyugodtan másszak fel a szörfjére, ne féljek, mert ő oktató, hamar megtanulom. Hason másztam fel, felfeküdtem hosszában, közben ő egyensúlyozott lábonállva, tartotta a kontrát, és már indultunk is volna a nagy kalandra. De sikerélményem nem tartott soká, exem közeledett delfingyorsasággal (de nem delfinbarátsággal! – jellemző volt rá végig a középfokú féltékenység), és az arab szörftanár, gyanut fogva, rögtön megkérdezte: Qui est-ce? (Mintha csak magyarul szólt volna) A férjem – válaszoltam alíg hallhatóan, de akkor már sejtettem, szörftanulásomnak nem jósolhatok túl nagy jövőt…  Na, akkor szálljak le gyorsan! Még mérgesnek is tűnt, ahogy ott engem sürgetett! És ezzel sajnos végetért a szörfoktatás! Ha exférjem nincs, most talán nagy szörfbajnok lennék :)! Ilyenkor jön rá az ember, hogy néha jobb  egyedül menni nyaralni …

Tengeri galambocska

 Mennyit fogok én most olvasni! – minden szabi és nyaralás így kezdődik! Hát most sem sikerült a teljesítmény: a három magammal hozott könyv közül csak az egyikbe olvastam bele, a legkeskenyebbe, azt is a 70-dik oldalon kezdtem el, és egy társalkodónőről szólt, meg az úrnőjéről, akik, természetszerűen, mindketten a ház urát szerették (Berdardiniék terasza). Jó kis köztes megoldás reménytelen szerelemre, ha megelégszel azzal, hogy az életed szerelmével egy levegőt szívj! De annyira nem tudtam beleélni magam a cselekménybe, mert 5 percenként jött valamelyik mozgóárus, aki nagyszájjal reklámozta a termékét, málna, kürtős kolak, ahogy már említettem az előző részben, hideg sör, kagyló (mintha nem hevert volna egy csomó a lábunk előtt, igaz azok kisebbek voltak), és ami nagyon izgis volt, a főtt kukorica! Arra aztán költöttek egy csomó versikét a találékony, sötétbőrű kereskedők (most ez nem rasszizmus vagy akármilyen pejoratív jelző, mindig is vonzódtam a barnabőrüekhez, sötét volt a bőrük, és ennyi) : „Porumbelul de la Gică/ Vă servesc la păturică!”„Frige tare, frige tare, porumbelul de la mare”*. De nemcsak azért kiabálnak, hogy versike-fabrikálási tehetségüket fitogtassák, hanem főleg gyakorlati meggondolásból: hogy a behúnyt szemű, netán álombaszenderült turista is tudomást szerezzen a jelenlétükről. Én viszont első hallásra azt hittem tényleg galambot árul az illető, hisz nálunk Erdélyben a porumb az kukoricát jelent, a porumbel az meg galambot. Tudtam, tisztában voltam vele, hogy délen mindent becéznek, mămăliguță, sărmăluță, még az eforie Nordi- i ortodox templomba is úgy írták ki, hogy „Nu puneți piciorul pe băncuță!”(és ott volt Teoctist pátriárka egészalakos portréja is a falon, nem is tudtam, hogy meghalt, vagy mégsem? ) de ez a porumbel szó, ez nagyon félrevezetett. Aztán megkóstoltam, csekély 5 lejért, és tényleg finom és forró volt. Még megettem volna vagy ötöt együltömbe!

 

Össz-vissz, úttal és szállással együtt 1300 lejt költöttünk a négy és fél nap alatt (utolsó nap esett, mintha dézsából öntötték volna, ez is bennevan a pakliban, ha a román tengerre mész).  A napi ebédünket átlagban 40 lejből kihoztuk a Dalia nevű olcsó, de azért jó önkiszolgálóban, este hámszit vacsoráztunk, sörrel lenyomtatva. Jövő ilyenkorig nem akarok több hámszit látni! Szóval Techirghiol és meztelenség illetve akármilyenfütyiség  ide vagy oda, szuperül telt a tengeren!

Jövőre újra ugyanitt felkiáltással: házfelújításrakénytelenspórolni rémálomban élő, kisjövedelmű társaim, fel a fejjel! Van remény!

Ja és a tengeri betegség: négy nap után szédültem, amikor a hullámokat nézve próbáltam bearaszolni a vízbe, és enyhe hányingerem is volt. Szerintetek ez napszúrás vagy tengeribetegség, a csónakázás utóhatása lenne? 🙂