Rég nem jelentkeztem. Őszi betakarítás időszaka van/volt, és nekem nagyon sok betakarítanivalóm van/volt, nem annyira a kertemből, mint inkább a mezőről s az erdőből: gomba, kökény, galagonya, csipkebogyó, gyógynövények, amelyeket még mindig találok, főleg friss cickafark hajtásokat, de van tejoltó galaj is, aminek a teája az egyik legfinomabb. Kellemes halványsárga színűre festi a vizet, s van egy különleges illata, aromája. Nemhiába adták a románok neki azt a szép nevet, hogy “sanziene galbene” (a szó tündért is jelent!). Oda még nem jutottam, hogy fejből fújjam, mi mire való, de mindent leszedek, begyűjtök, amit ismerek, aztán majd utánaolvasok adott esetben.

Itt a környezetünkben ismét elszabadult a potterség, aki követ tudja, hogy mit értünk mi ez alatt… Csak a legutóbbi esetet vázolnám röviden, ha megengeditek. A fenti fotóra mindjárt kitérek, türelem ☺ Pont halottak napján történt, meggyújtottunk mi is az udvaron pár gyertyát az elhunyt kedvenceink emlékére, (persze voltunk világítani is a temetőkben, és itthon is állítottam emléket az őseinknek, öregkövek formájában, ahogy a lányom szokta mondani. A fiatal diófánk alatt, hátul az udvaron, kialakítottunk egy emlékhelyet, körbe raktam a Maros-parton talált mohás és vízmosta köveket, és minden kőnek megfeleltettem egy nagymamát, nagyapát, nagynénit, dédapát, ükapát, ükanyát. Vannak vagy 12-en. Ott a kör közepén is meggyújtottunk egy mécsest, elrebegtünk egy imát, aztán bejöttünk a házba. Feltettem a tejet forrni, hétfőn jár a házitej, egy napos volt már, épp ideje volt felforralni. Van egy régi aluminium forralóm, még Kolozsvári időszakomból örököltem, olyan, amelyik két rekeszből áll, az alsóba vizet kell tölteni, egy ujjbegynyi lyukon keresztül, ennek van egy dugója, ami révén sípol, amikor forr a tej (és gondolom a víz is). A dugó rég elveszett, de az edény anélkül is működik, amúgyis süvít egy kicsit, nem kell figyelni a tejet, mert úgysem fut ki. Nem túl gyakran használom ezt az ócska “bádogot”, de néha mégis. Mint ez alkalommal is. Valahogy ez került a kezembe. Kitöröltem, beleöntöttem a tejet, s tettem-vettem a konyhában. Pár perc múlva, elkezdett forrni, de a szokásos sűvítés helyett, mit látnak szemeim!! Hogy zubog a fehér nedü kifelé azon a dugótlan lyukon, de olyan intenzitással, hogy pillanatok alatt megtöltötte az egész kályha tetejét. Kiáltok Lacinak, aki kinn a nappaliban tévézett: Gyere gyorsan, nézd milyen fura dolog történik itt! Szalad be ő is, első reakciója: Ez kilyukadt!! S gyorsan lezárta a gázt, mire a tej “csapja” is elzáródott, megszűnt a zubogás, egyik percről a másikra. Átöntöttem az egészet egy másik edénybe, és hihetetlen, nem hiányzott a tejből egy féldeci se! egy gyűszűnyi se, semmi! És persze az edény se volt kilyukadva, a két rekesz továbbra sem kommunikált egymással. És tudom jól, hogy alulra vizet öntöttem, még ki is mostam rendesen mielőtt eltettem volna a legutóbbi használat után. Tehát józan ésszel nem lehet megmagyarázni, hogyan került alulra a tej, és persze azt sem, hogy folyhatott ki annyi, amikor nem fogyott semmi tej az edény felső részéből. Csak ha nem azzal magyarázom, hogy halottak napja volt, és egy jóismerősöm is azelőtt való nap hunyt el, még halva feküdt, másnap volt a temetése, és így akart üzenni nekem. Jobb módot nem találva a kommunikációra. 😉 Újabb példa arra, hogy a két világ néha interszektálódik egymással… Mondom én …

S hogy miért illustrálom e bejegyzést ezekkel a szép, csodás kerti fotókkal? Azért mert van egy kedves barátom, aki az óperenciás tengeren túl él, ő ennek a gyönyörű kertnek a boldog tulajdonosa. S nemcsak azért küldte nekem ezeket a szemet gyönyörködtető fényképeket, hogy a blogom esztétikai értékét emelje, hanem mert olvasta a történeteimet, és késztetést érzett, hogy mesélje el ő is a párhuzamos dimenzióval való érintkezését. A legérdekesebb és legkülönlegesebb, ami vele történt, az a tündérekkel való találkozása. Lehet mosolyogni, de én hiszek neki, és úgy érzem, most találtunk csak igazán egymásra! Több mint harminc éve él az Államokban, és párjával sikerült egy kertvárosi lakást vásárolnia, ezzel a gyönyörű kerttel, ahol idővel berendezett egy kis szökőkutat. Ahogy a kút elkezdett működni úgymond, a 30 gallon víz (ami nem kevés! kb 113 és fél liter átszámolva!) egyre csak fogyott, fogyatkozott belőle. A végén már odajutottak, hogy óránként kellett a vizet újratölteni, miközben nem volt szivárgás, a szökőkút szigetelését tökéletesen megoldották. Márvány és műanyag kombinációjával. Senki nem értette a rejtélyt, kerti partikat rendezett, és a vendégei rajta mulattak, hogy a pár órás buli alatt a házigazdának többször fel kellett töltenie a kutat, hogy megmaradjon a csobogás élménye. Mert mindegyre csak apadt és apadt el a víz…

Történt, hogy barátunk, nevezzük Janónak, (csak azért fedezem, mert ő is ismeri a mainstream világ hozzáállását az ilyen esetekhez, és nem akar nevetség tárgyává válni, engem viszont már nem érdekel, én most már felvállalom a közvetítő szerepet a két világ között 😀, ráfoghatjuk, hogy ez fikció, fantáziajegyzet, ahogy tetszik, ha valaki mindenáron be akarja sorolni valahova ezt az írást, engem pedig nevezzen fantázia-blogírónak 🤣), szóval barátunk találkozott egy jóismerősével, egy Andrea nevű hölggyel, akiről köztudott volt, hogy jártas a spirituális világban, és elmesélte neki a szökőkút fura történetét. Andrea csak mosolygott, és azt felelte: jól tudja, hova tűnik el a víz a kútból!

Janó hitetlenkedve nézte ismerősét, aki – egy kis hatásszünet után – kijelentette: a tündérek fürdik ki a vizet! Mi az, hogy a tündérek kifürdik? – Janó ezt a kijelentést, enyhén szólva, kissé szkeptikusan fogadta, de Andrea komolyan bólogatott, és azzal biztatta, hogy majd a saját szemével fog erről meggyőződni! És mit ad Isten? Nem is telik el sok idő ezen emlékezetes találkozás után, és Janó egy szép tavaszi reggelen, amikor ébredés után lefőzte az első kávéját, és kiült a fent látható szép fehér kerti székekre, hogy nyugodtan iszogatva, átgondolja a világ dolgait, a kút felé nézve szinte földbe gyökerezett a lába: a szökőkút vizében két áttetsző, apró lény fürdött. Anya és lánya – így nevezte el őket, mert egyik olyan fél méter magas lehetett, a másik meg 30 centiméter körüli. Szitakötő szárnyaik voltak, olyan igazi mesebeli tündérkinézettel (valószínű a klasszikus rajzfilmkészítőknek is megmutatkoztak valamikor 😊) . Amikor Janót észrevették, gyorsan a szemközti tetőre repültek. Janó pedig sebtében felszaladt a lépcsőn, hogy láthassa őket még pár másodpercig, siettében a kávéját is magára öntötte, de a tünemények pillanatok alatt elillantak. Annyira a hatása alatt volt ennek a jelenetnek/jelenésnek, hogy azonnal felhívta Andrea barátnőjét, kérte, hogy találkozzanak, és magánkívül újságolta neki: igaza volt, boldog, mert megadatott neki a csoda, meggyőződött a tündérek létezéséről! Andrea megint csak bölcsen mosolygott, és mesélt neki egy párhuzamos világról, amely csak akkor tárul a szemünk elé, ha az agyunk nyitott egy másik dimenzió befogadására. Mint ahogy a tévé- vagy rádióadók is sugároznak, ott van a levegőben a műsor, de csak akkor látjuk, halljuk, ha rendelkezünk egy megfelelő készülékkel. Janó tehát receptívnek bizonyult akkor reggel, félálomban, hajnali révületében vette az adást. Barátunk szinte szárnyalt boldogságában, a találkozó után egyenesen hazament, és eldöntötte: átrendezi a kutat, még vonzóbbá teszi, azt se bánja, ha óránként kell a vizet újratölteni, kit érdekel a vízszámla, amikor tündérek laknak a kertjében? 😁 Ne kérdezzétek hogyan rendezte át, mert ezekre a részletekre nem tért ki, de ahogy ezt a dolgot megejtette, soha többet nem fogyott ki a 30 gallon víz a kútból, még egy deci se hiányzott, csak szökött szabályosan felfelé, ahogy azt a tervezője megálmodta, és szófogadóan visszacsörgedezett a rendszerbe. Andrea, Andrea – eltüntek a tündéreim! – panaszkodott tanácsadójának hősünk. Andrea pedig csak a szemöldökét vonogatta felfelé: Úgy tetszett nekik, ahogy volt, úgy kellett volna hagynod! – feddte meg barátját. Janó ismét gyorsan hazament, és azonnal visszarendezte a kutat eredeti állapotába, és azóta szüntelenül várja vissza szitakötőszárnyú, imádatos kis kedvenceit. Anyját és lányát…

Tudom milyen frusztráló ez, olyan mint amikor egyszer alkalmad van ufót látni, aztán többet soha. Egész életedben reménykedsz, mint petrinagyapám, aki nyert a lottón 500 lejt (amikor még az sok pénz volt), – hogy ilyen földhözragadt példával éljek – utána, ha tehette, mindig játszott, de soha többé nem történt meg a csoda…

Néha tényleg az az érzésem, hogy valakik azon dolgoznak, hogy barátságok szakadjanak szét, családtagok váljanak egymás iránt bizalmatlanokká, gyanus legyen számunkra minden jóismerősünk. Ez volt a mozgatórugója a kovid köré épített “felhajtásnak” is, amikor oltatlanok s oltottak ugrottak egymásnak a neten, vágtak egymás fejéhez laposföldes jelzőket. És most mi történik? Azok, akik ezt az egész széthúzást gerjesztették, az egészségünk érdekében kezet mosni tanítottak, most arra biztatnak, hogy ne mosakodjunk és a ruhánkat csupán szellőztessük, mert jó az úgyis! Akkor most a mosdatlanság és a piszkos ruha már nem károsítja az egészséget? Nemsokára arra buzdítanak majd, hogy a tetü és a bolha is jó valamire, be kell szépen, türelmesen gyűjtögetni a korpás fejünkről és a koszos ágyneműből, meg a macska bundájából, és olajba kisütni, mert az apró parazitákban nagyon sok protein lakozik ám! 😀

Nemrég csomagot tett fel nekem a lányom Ausztriából egy Hermész nevű futárszolgálattal. Micsoda hangzatos név, az istenek hírnöke, már-már Triszmegisztosz! Baromi olcsó, és bármilyen nagy volumenű küldeményt átvesznek, csak el kell nekik vinni a székhelyükre. Telefonszám sem kell, mert házhoz szállítják a csomagot, és ha nem vagy történetesen itthon, akkor cetlit hagynak a postaládában, és majd utánamész, amikor ráérsz. Hát elég nagy, súlyos csomag volt, de csak 20 euróba került. De szuper! Kicsit gyanus volt nekem ez a telefonszám nemigénylés, de hát ha ez az ő eljárásuk, akkor ők jobban tudják, mi kell nekik s mi nem a feladat elvégzéséhez. Várunk, várunk eltelik két hét, eltelik három, és a csomag nem érkezik meg. Ahhoz, hogy kiderüljön, hogy visszaküldték az osztrák címre, a feladónak. Azzal motiválták, hogy én nem vettem át, s a lányomnak még fizetnie is kellett 25 eurót, hogy visszavehesse. Ez aztán a lebőgés, Blankuci a végén még tényleg elhiszi, hogy nekik van igazuk. Meséli anyámnak, s anyám meg engem próbál védeni, hogy “hát nincsenek mindig otthon, érthető, hogy nem vették át, biztos akkor vitték ki, amikor nem volt otthon senki”. Én, aki itthonról dolgozom, és alig hagyom el a házat hetente egyszer, elég nehéz engem nem itthon találni! 😀 Sikerült a gyanut belopni a családtagok közé? Sikerült – cél elérve!! Jelentheti a Hermész, (elmész te a jó büdös francba!!): küldetés teljesítve! Komolyan, tényleg kezdem hinni, hogy az ilyen olcsó futárszolgáltatóknak ki van adva parancsba, tegyenek arról, hogy időnként ne jussanak el bizonyos küldemények a címzetthez. És most már nem érdekel, ha laposföldesnek tituláltok sem! Összeesküvéselmélet hívő lettem, konteós, betelt a pohár!!!🙄😕😜 -azt se tudom milyen emotikon talál ide – bunkó vagyok, na!

Nézzük Lacival a track-et, a küldemény útvonalát a neten – szerencsére, azt kötelesek feltenni – hát Váradon akadt el, ahol átadták a Fun Curiernek, de annak nem volt mit kezdenie vele, mert a cím hiányos volt (enyhén szólva!), se utca, se házszám, csak ország és város. Pedig Blanka rendesen kitöltötte a nyomtatványt, ebben biztos vagyok. Biztos nem küldte úgy, hogy “Anyunak, Vásárhelyre, Romániaba”.😅 Mert kb ez állt benne, kis túlzással. Ott volt a cégnél egy unott alkalmazott, aki átvette, akinek feltételezem az a küldetése, hogy a “harmadik országbeli” címeket hibásan másolja be. Vagy csak egyszerűen egy ignoráns, felelőtlen, figyelmetlen, kialvatlan, vitaminhiányos link alak. Bár utóbbi lenne, akkor megnyugodnék! De mivel a gyanu nem hagy nyugodni, muszáj megírjam ezt a blogot, és felhívjam a figyelmeteket, kedves blogolvasó társaim, hogy mindent mondjunk ki magunkból, nemcsak azért, hogy kieresszük a gőzt, hanem azért is, hogy a hatalmasok ne tudjanak győzedelmeskedni felettünk, mert ez az egyetlen fegyverünk ellenük, a kimondott szó! Ezt most egy banális, sikertelen csomagküldés kapcsán írom, de írhatnám az energiaszámlafenyegetettség kapcsán is, Billy-Boy újabb emberiségellenes manőverei kapcsán, vagy bármilyen minket érintő, fenyegető jövőbeli vagy jelenlegi veszély vonatkozásában. Most nem az a lényeg, hogy okosaknak, szuperintelligenseknek tűnjünk, hanem hogy túléljünk! Lehet ez félig vicc, de lehet halálkomoly felhívás is! Ugyanígy jártam egy angliai csomaggal, amit a kovid karantén alatt vártam, és sose kaptam meg, és emiatt férkőzött be a bizalmatlanság egy ígéretesnek induló barátságba. Legyünk óvatosak! 😎😀

U.I.: itt az az ominózus track vagy link (elég link ez a track is!!):

https://www.myhermes.at/sendungsverfolgung/trackingnummer/79276260100617/?fbclid=IwAR0zPLKYpxW90AB28UrfMqi_Ri7rAL3FjKFJzPn45qH3kfTJVVlzDdXHuo0

Vasárnap reggel korán keltünk, megsétáltattuk a kutyákat a Maros-parton, kilencre haza is értünk, mert tízkor kezdődött a Bookfest. Szeretem, mert nincs az a tömeg, és csak mi árulunk magyar könyveket, tehát monopolhelyzetben vagyunk. De jó! Laci elhúzott háromnegyed 10-kor a színházba, ott volt a könyvvásár, én meg itthon maradtam. Egyszercsak jön egy kedves ismerős a negyedik vagy ötödik szomszédból, hogy a házukkal szemben a reggel valakik egy autóból kiraktak egy hátizsák kiskutyát. Nincs valami ötletem, melyik állatvédő szervezethez vihetnék be? De még a szemük sincs kinyílva. Óh, egek! Akkor azokat cumiztatni kell! Megadtam neki két számot és két címet. Egyiket felhívta, azt tanácsolták, vigye a néptanácshoz, gondolom a városi menhelyet értették ezalatt. Szomorú, vagy inkább égbekiáltó, hogy egy állatvédő szervezet ilyen tanácsot ad! Bevallom, nem akartam én kézbevenni az ügyet, mert nagyonis tudom, mivel jár ez. Álmatlan éjszakák, amikor hat kiskutyát végigetetsz, szinte már kezdheted is elölről. S itt felbolydulna a házirend, a cicák – főleg a rangidős Pici -nagyon nem örülnek a jövevényeknek. De volt máskor is ilyen eset, ezelőtt négy évvel, és átvészeltük, gazdit is találtunk a két kis kutyakölyöknek. Az más kérdés, hogy mennyire jó gazdit. Nem követtük az utóéletüket, ez is hozzátartozik a történethez, el kell ismernem.

A bácsi, egy áldott jó lélek, még csak nem is feltételezné valakiről, hogy megalázza, megszégyeníti, fölényeskedik vele, amiért nem hagyta az eperfa tövében a kiskutyákat, és próbálja a maga eszközeivel megoldani a sorsukat. Ellentétben velem, aki egypár pofont kaptam életem során az állatszeretetem miatt, úgyhogy erről szinte már írni is alig merek… Igazi istenfélő ember az idős bácsi, megingathatatlan a hitében. Az volt az érzésem, ahogy beszélgettem vele a kapun keresztül, hogy tényleg igazi, meggyőződésesen hívő ember. Nem fél attól, hogy kinevetik, visszautasítják, lebecsülik, megvetik, mint ahogy a többi ember szokott ilyenkor félni. Sugárzik egy zavartalan belső béke a személyéből. A macskája az út közepén jár, kísérgeti sétája során, de ő nem fél attól, hogy elüti az autó. Nem azért, mert nem érdekli, hanem azért, amit a fenti zsoltár mond. Elvitte a kutyakölyköket a szentkirályi menhelyre, ahonnan mi annak idején a Macit kivettük. Természetesen nem fogadták be a “rakományt”, mert nincs rá kapacitás, aztán továbbfuvarozta a kéretlen csomagot a városi menhelyre, ott meg, vasárnap lévén, nem talált senkit. Mit tehetett volna, otthagyta a bejáratnál, bár a szentkirályi hölgy figyelmeztette, ezek nem érik meg a reggelt. Mert véleményezni azt lehet minden helyzetben, az nem kerül erőfeszítésbe! 🙄

És akkor mit ad Isten, ma reggel megjelenik egy juhászkutyafajta, középtermetű, lomha, drappszínű szuka, nagy emlőkkel, és ott szaglászik az eperfa tövében, keresi a kölykeit. Sajnos elkésett. Ki tudja mennyit bolyongott a boldogtalan, amig a szag elvezette idáig… Két napjába került. Az állatok másképpen intelligensek, mint mi. Ezt csak az látja, aki mindig köztük él, vagy nyitott szemmel jár a világban. Megfigyeli, hogy a cicák mindent megéreznek, értenek a viselkedésünkből, a kutyák mindent észrevesznek, átveszik a hangulatunkat, mostanra meggyőződtem afelől, hogy telepatikusan kommunikálnak. Receptoraikkal letapogatják az agyhullámainkat. És ugyanolyan érző lények, mint mi. Ugyanúgy szenvednek a bezártságtól, a lánctól, a ketrectől, a magánytól, ahogy mi szenvedtünk a covid alatt! De a legtöbb embert nem érdekli, csak a saját kényelme. Mint ahogy minket is ebben a konkrét esetben… 😥 Csak akkor támaszkodunk az állatokra, mint társakra, ha az emberekben csalódtunk. A magányos nő a kutyáját becézgeti, beszélget vele, sétáltatja, de ahogy kerül egy társ, rögtön elhanyagolja, semmibe veszi, a kutya mintha már nem is létezne, nyűggé válik számára. A macska is lehet gyerekpótló, de ahogy megszületik a családban az első kisbaba, rögtön túladnak rajta, rögtön eszükbe jut, hogy piszkol, hull a szőre, karmolja a bútorzatot… stb…

Pedzettem Lacinak vasárnap délelőtt, hogy legalább hármat mentsünk meg, s valami csak lesz, de nem akart beleegyezni. Most megszégyenülten hallgatunk mindketten… Megmenthettük volna őket, csak két napig kellett volna cumiztatni, mert az anyjuk értük jött! Ha hinni tudtunk volna a jóban, az isteni gondviselésben, a csodában …

Ez már a kegyetlenség, az érdektelenség, az érzéketlenség, az empátiátlanság kezdete. Ezt nevezik felnőtté válásnak. Nagyon szégyellem magam, az állatvédők nevében, de főképpen a magaméban! Hagytam hat kiskutyát elpusztulni! 😥

Van a felső utcában egy nő, hangosan szokott telefonon beszélni, amolyan nagyszájú, odamondó asszonyság, egy idő óta annyira tisztelem, mert éjnek idején befogadott három, szintén kidobott kiskuszut, és azelőtt még kettőt, amelyik odaszületett a telke mellé, és nem érdekli, mások mit szólnak ehhez. Izzonyatos sírásra ébredtem egy éjszaka, kiszaladtam, de nem láttam semmit, csak azt, hogy fentről jön a zaj. Akkor sem mentem fel, pizsamában voltam, persze, mindig van egy ürügy. Másnap reggel hallom, hogy a nagyszájú asszony meséli telefonon a barátnőjének: “Amikor a férjem kiment, már csak hárman voltak életben.” Aznap kutyasétából hazafelé jövet, láttam is a három kis vidám lurkót az udvarán. És azt mondtam magamban: ilyen magabiztos, öntörvényű, a világ szájával mit sem törődő emberekre, asszonyokra van szükség, hogy valamellyest jóvátegyük a mások okozta rossz cselekedeteket. Amire én szégyenszemre most nem voltam képes…

amely egy pillanat alatt megöregített…

A forgatagon sok jó könyvet vásároltam, illetve elkoboztam a Laci standjáról😁 . Vettem egy számomra nagyon fontos kötetet a sepsiszentgyörgyi antikváriustól: Jill Morris, Álomfejtés a címe. Hallottam róla, és rég kerestem, tehát nagy meglepetés volt, nagy kincsre bukkantam. Vasárnap este neki is fogtam, és a hatás sem maradt el. 😎 Reggelfelé volt egy üzenethordozó álmom (én nevezem így, tévedés ne essék, ez egy tudományos kötet, Jungot, Freudot idézi): Petrimamával ültünk ketten egymás mellett vagy szemben egymással, nem is tudom, vagy egyszerre mindkettő 🙄, mert álomban minden lehetséges!, vonaton vagy buszon vagy a templomban, ez sem világos, és én elárultam neki hő vágyamat, hogy szeretnék lefeküdni, mély álomba szenderülni, mint Csipkerózsika, és idősen felébredni, hogy ne legyen már semmire se gondom, és senki ne rendelkezzen az én időmmel, szabadon eldönthessem, hogy mivel foglalkozom aznap, mit olvasok, milyen filmet nézek, ha akarom, egész nap mozizhassak, vagy misztikus könyveket olvashassak. Mert ez a legjobb az idős korban, hogy korlátlan szabadságod van, ha élni tudsz vele, nem a pénz az, ami nekem fontos, hanem a szabadidő, és az, hogy senki ne mondja meg nekem, hogy éppen mit csináljak! Ne függjek senkitől, mint most, mert a jelenben annyi bajom van, ellopják a virtuális identitásom az instán 😏, kapkodok össze-vissza, tévelygek, lemaradok egy csomó fontos eseményről, gyakorlatilag mindenről, időhiányában hanyagolom a barátaimat, annyit beszélek telefonon idegenekkel, hogy a hozzám közeliekre már egyáltalán nem jut se időm, se energiám!

Ahogy ezt az eszmefuttatásomat befejeztem, ránéztem Petrimamámra, aki nagy darab asszony/amazon volt, nem mint életében, sokkal nagyobb, termetesebb, jóval magasabb nálam, és nem is volt olyan öreg. Szóval fiatalos volt, sima volt az arca, nagy széles kezefeje az ölében pihent, fekete ruhát viselt, mert ő már negyven éves kora óta folyton csak gyászolt, és hiába neheztelnek rá halála után, akik neheztelnek, mert ő soha pajzán történeteket nem mesélt a falubeliekről, csak egy régi, laza erkölcsű fehérnépről regélt, aki mindenkinek tetszett, mindenkivel kifogott, mindenkit az ujja köré csavart, egy cigányprimás szőrszoknyát vett neki, közben lett volna mire költse a pénzét, mert otthon hét éhes gyermek várt rá, és ez a kikapós menyecske egyszer az erdőbe indult sétálni egy fiatal legénnyel, látták őket ketten eltűnni a sűrűben, de a nő soha többet nem tért haza. Amikor megtalálták, már a kukacok lakmároztak a testéből, és az anyja úgy siratta a temetésen, hogy “Drága kedves pompám!” Ezt az egy szomorú kimenetelű történetet mesélte el a kicsapongó cifragúnyás asszonyról, aztán ez lett felfújva egy egész regénnyé, kibővítve az író fantáziája, képzelőereje által, és ez okozta a galibát. De szegény Mama nem tehet róla, ez egy megtörtént eset volt valakiről, aki nagyon régen élt, és kétes körülmények között hunyt el…

Ahogy ránéztem erre a néma, megfontolt tekintetű, bölcs arcra, ledöbbentem, mert egyszeriben felismertem, hogy ha ez bekövetkezik, ez a nagy kívánságom teljesül, akkor mi többet mamával nem találkozunk, mert ha én idős vagyok, akkor az azt jelenti, hogy ő már nem él… E gondolat olyan fájdalmasan és mélyen érintett, hogy egyből felébredtem. Ránéztem a kezeimre, amelyeken ugyanazokat a májfoltokat véltem felfedezni, mint amilyenek az ő kezefejét tarkították nagymama korában, és rájöttem, vágyam teljesült: idős vagyok!

Az egész jelenet egy másodperc alatt lezajlott… Időtorzulás, időutazás a múltba, aztán meg vissza a jövőbe, vagy inkább a jelenbe, a gondolat sebességével.😀 Az álomban sokszor annyi minden történik, és amikor csörög az óra, kiderül, hogy az összes történés az alatt a másodperc alatt, vagy annak töredéke alatt játszódik le, amíg az óracsörgés eljut a tudatunkig.

Ami pedig az elhunytakat illeti, szintén Lacitól koboztam el a Bevezetés a kísértettanba című könyvet, ahol Magyar László András írja, hogy a régi népek, az egyiptomiak, de az ősmagyarok is, a halottakat és az időseket nagyoknak tekintették. Aki elhunyt, az naggyá lett! Ezért van az a kifejezés, hogy a “régi nagy öregek”, meg a nagymama, nagyapa is erre utal. Ki hitte volna? És emlékezzünk a gyerekkorunkban tanult József Attila versünkre, amit csak úgy mantráztunk, de nem értettük a lényegét. “… most látom, milyen óriás ő – szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében” – döbbenetes, nem igaz?

Szóval fennebb írja, hogy a lelkek a másvilágon megfiatalodnak, ezért találkozunk álmunkban fiatal önmagukkal, és ezért meglepően energikusak, mosolygósak, de bölcsek is. Mert ők már mindent tudnak, birtokában vannak a nagy titkoknak. Ami pedig a nagyságot illeti, ide is beszkenneltem egy részletet a Magyar László András ritka kis kötetéből, ami különben egy tanulmánykötet, tényeken alapul, úgyértve, hogy összegyűjtötte a régi írásokat, népi hiedelmeket, és azokból idéz. Nem állítások vannak benne, hanem egy összefoglaló arról, hogy kísértet témában mi mindent “debitált” az emberi agy (ha szkeptikus módon fogalmazok). Hihetünk bennük, vagy kinevethetjük ezen állításokat, a mi döntésünk. Én inkább hajlok arra, hogy elhigyjem, és nem zavar, ha kinevetnek emiatt. 😀 “Mert mi van akkor, ha kiderül, hogy minden, amit eddig tudtál/igaznak hittél, szemenszedett hazugság!” 😂

Elnézem a párom Facebook profilját, a profilképén a bucsecsi Sfinx előtt pózol, a borítóképén pedig Máltán, egy ingyenesen látogatható, különleges múzeum vagy nem tudni mi célt szolgáló szupermodern épület bejáratánál feszít. És ezekről a fotókról mindig eszembe jut, hogy a Bucsecs tetején, a Babele lábainál találtam egy keresztet – jobbanmondva, amikor a hegyről hazatértünk, este kipakoltam a zsákomat, s ott volt a házizsákom alján, sose láttam addig, fogalmam sincs, hogy kerülhetett oda -, amit természetesen azután mindig a pénztárcámban hordtam, de sajnálatos módon Máltán elvesztettem. Utolsó reggelen, amikor már eléggé le voltunk égve (minden szempontból 😀), és én az eurócentjeimet számolgattam, vérré fagyva állapítottam meg, hogy nincs már meg a kis ezüst kereszt, hűlt helye van csak a bukszám zsebében. Köddé vált, felszívódott, nyoma veszett, ahogy jött, úgy el is tűnt. Nagyon sajnáltam, de Laci azzal vigasztalt, hogy biztos valaki másnak nagyobb szüksége lett rá, a Fennvaló úgy gondolta, hogy engem már eleget védelmezett, elég szerencsét hozott, hiszen íme, Máltára is eljutottunk, amiről pár héttel korábban álmodni se mertünk.

Azelőtt vagy azután, már nem emlékszem pontosan, találkoztam az erdőben a maszkurás madarakkal, egészen fura megjelenésű és mozgású lényekkel, amelyeket ma sem tudok hova tenni. Szomorú voltam akkor és kétségbeesett, és akaratlanul is az fordult meg a fejemben, hogy a dédapám pont az én koromban vetett véget az életének. Lehet az én éveim is a végefelé járnak, s amikor ez a sötét gondolat cikázott át az agyamon, akkor a semmiből feltűntek ezek a mókás kis lények. Már azt se tudom, hogy ketten voltak-e vagy hárman, de úgy ugrabugráltak, mint a verebek, vékony gólyalábakon, fehérgólya színezetük volt, mintha kórustagok lettek volna, vagy frakkot viseltek volna, szóval fehér-fekete öltözékben voltak és törpeember nagyságúak. Az volt az érzésem, hogy nagyon vidámak és jókedvűek, és hamar, egy-két percen belül, ki is kerültek a látókörömből. Hogy aztán évekig töprenghessek azon, hogy mi a csuda is történt velem? Interszektálódtam egy másik dimenzióval? Káprázott a szemem? Vizuális halucinációm támadt? Ki tudná ezt megmondani, amikor én is, aki egyetlen tanúja vagyok a történteknek, ilyen tanácstalanul állok a látottak/a jelenség előtt. Sehova se tudtam besorolni ezeket a kis ugribugri figurákat, első pillanatban megelevenedett rajzfilmhősöknek néztem őket, olyan valótlanok voltak, aztán meg az volt az érzésem, hogy beöltözött gyerekek gólyalábakon. Csakhogy a lábak nem magasították őket egy centivel sem. Ugyanolyan kicsik maradtak ebben a “jelmezben”, mintha az a két pálcika az igazi lábuk lett volna. Na mindegy, nincs ezen már mit rágódni/filozófálni, meséljem el a legfrissebbet!

Nemrég történt, másfél hónapja, hogy az anyámék Bodri kutyája hirtelen meghalt. Este még jól evett, utána boldogan körbeszaladgálta az udvart, ez nem volt újdonság nála, csinált máskor is ilyet, például legutóbb, amikor otthon voltunk, körbetáncolta a kocsinkat. Most kamerán néztük vissza a jelenetet, mindezt már a halála után. Három-négy kört tett, aztán elkapta egy köhögésféle, pont mint Didilány kutyámat, aki minden valószínűlég szerint szívinfarktusban hunyt el. Halála előtt egy hónappal, egy szombati napon jött rá először ez a köhögésszerű roham, de mire lebeszéltem a sürgősségi állatorvossal, hogy egy óra múlva fogadni tud, elmúlt a krízise, teljesen helyrejött, így hát a vizit elmaradt. Aztán nemsokára hozattuk a fát, leborították a kapu elé a nagy halmot, tele volt a bejárat a kamion-nyi farakással, Laci kinn állt az utcán, fizette ki a fuvart, Didi közben türelmetlenkedett, mert nem tudott hozzáférkőzni, kimenni szeretett gazdijához, nyűszített tehetetlenségében (imádta Lacit), és abban a percben megint elkapta a roham. Ami aztán el is vitte egy félórán belül. Persze, felhívtuk az állatorvost akkor is, de ő epilepsziára gyanakodott, tanácsolta, hogy sötétítsük le az ablakokat, legyen csend és nyugalom. Hát az lett! Eltemettük a diófa alá, másnap teleraktam a sírját száraz virágokkal, fenyőágakkal (tél volt, csak ennyi állt rendelkezésre), gyújtottam egy gyertyát a sírkövénél, és a nappaliból néztem, szemeztem a gyertyapislákolással. Teljesen megnyugtatott a tény, hogy pont odalátok. Három napig égettem a gyertyát a sírján, úgy éreztem, ezáltal kontaktusban vagyok vele, és az elég volt ahhoz, hogy megvigasztalódjak. Harmadnapon elmentünk a szomszédba, a szentkirályi menhelyre, és kivettük Macit, aki két hónapos volt, nem hasonlított Didire, mert világosbarna szőrű, de ahogy nőtt, idővel Didi-arca lett. 😊 És ez megint azt szuggerálta “az én olvasatomban”, hogy drága kutyusom gondoskodott arról, hogy megfelelő utódja, helyettese legyen, akire én teljesen átruházhatom a neki fenntartott kutyaszeretetemet.

Na ezt láttam pontosan Bodrinál is. Köhögött, köhögött, egyre erősebben, köhögve kicsúszott a képből, aztán megjelent lenn a kapunál hasoncsúszva, és lefeküdt szorosan a nagykapu mellé. Anyám azt hitte, melege van, legalabbis nekem ezt mondta akkor este. A jelenetet, mondom, csak utólag láttuk, amikor visszanéztük a kamera felvételét. Nekem csak az tűnt fel, hogy fekszik ott lenn a kapualjban, rossz sejtésem támadt, mert nagyon emlékeztetett – utolsó napjaiban – Nero viselkedésére. Ő is kinn feküdt az esőben, és nem akart bejönni, nem érdekelte, hogy mennyire megázik. Éjjel fél 12-kor még megnéztem a kamerát, konstatáltam letörve, hogy semmi változás, ugyanabban a testhelyzetben van. Reggel hatkor ismét leellenőriztem a kameraképet, de akkor már anyám is kijött a házból, lement hozzá, rátette a kezét a fejére, s gondterhelt arccal tipegett a járdán felfelé, a terasz irányába, ahol a térkamera áll. Amikor felért, megszólítottam a készülék mikrofonján keresztül: Meghalt? Nem, de már alig szuszog! – kaptam a pesszimista választ, s kiderült, ő is tudta, mi a helyzet, amikor este a kapualjban látta feküdni, csak nekem nem akarta elárulni. Én is tudtam, csak arra gondoltam, nem szólok semmit, úgyse tehetünk érte már sokat. Nincs ott a környéken egy állatorvos, aki kiszálljon szombat este, és ha ki is jönne valaki, mit segíthet már egy idős kutyán, aki nagy valószínűséggel szívrohamot kapott!? Jobb volt ez így neki, legalább nem bénult le, s nem szenvedett hetekig vagy hónapokig magatehetetlenül. Reggel fél kilencre megszűnt lélegezni, kilehelte a lelkét, és akkor nap olvastam, hogy a mi éjjeli vajúdásunkkal egyidőben egy régi iskolatársam öngyilkos lett…

Este a halál gondolatával foglalkoztam, elgondoltam, hogy anyámnak az utóbbi tízenöt évben minden állata vasárnap halálozott el, a fehér Kiscica, a Háromlábú kutyalány és most az öreg Bodri. És hogy van-e élet a kutyahalál után? Lefeküdtem a hálóba naplót írni, hogy megnyugtassam magam, és feldolgozzam a történteket. Leárazott, régi, lejárt határidőnaplókat szoktam vásárolni, mert szeretek keménykötésű füzetbe jegyzetelni, most is van egy 2020-as naplóm, 7 lejért vettem a Nyomda utcában, már félig betelt. És ahogy ott felpolcolt fejjel töprengek azon, hogy mit vessek papírra, közben a szívem ólomnehéz, egyszercsak az ölemben a füzet madzagja – tudjátok, ami a könyvjelző (füzetjelző) szerepét tölti be -, elkezd táncolni, tekeredik jobbra-balra, mintha egy kutya csóválná a farkát. Teljesen elhűltem, elképedtem, nem tudtam, mit tegyek: vegyem elő a telefont, filmezzem le, vagy csak egyszerűen csodáljam a parajelenséget? Talán a hasam emelkedése, a légzésem miatt mozog, létezne, hogy ez váltott ki ekkora hatást?! Vagy energizálódott, mint a haj, amikor a fésű feltölti elektromossággal?

Szinte visszatartottam a lélegzetemet, az egész játék fél percig ha tarthatott, utána a zsinór elernyelt, újból mozdulatlanságba révült, mintha semmi sem történt volna… Próbáltam nagyokat lélegezni, hátha mégis az váltotta ki a mozgását, és megint elkezd táncolni, de semmi… Laci szerint valami huzat érte. Dehát milyen huzat, ha nem az ablak mellett fekszem, és még csak nem is az ajtó és az ablak között? Teljesen huzatmentes helyen van a párnám, amire a fejem hajtom, nemcsak éjjelente, amikor alszom, hanem naplóírás közben is. Azóta is ezen agyalok, hogy mi történhetett, mi volt ez a fizikát meghazudtoló fenomén? Olyan hihetetlen, talán még a maszkurásmadaraknál is elképesztőbb, mert ez itt zajlott az ölemben, a saját jegyzetfüzetem madzagja elevenedett meg!! És várom, hogy megismétlődjön, de semmi, a madzag azóta teljesen élettelen, hiába szuggerálom esténként, nem akar többé életre kelni. Pedig nem kéne emésztenem magam, el kéne fogadnom magyarázatnak, hogy más nem történt, csak Bodrikutya akarta nekem bebizonyítani odaátról, hogy van kutyaélet a kutyahalál után is, és talán még az öngyilkos iskolatársam is besegített neki ebbe a paravállalkozásba. Ketten kerestek meg a másvilágról, ahogy a közel egy évszázada halott dédapám is elküldte hozzám a maszkurásmadarakat, hogy jobb kedvre derítsen, és megértesse velem: az élet bármilyen nehéz, keserves, mókás is tud lenni, és mindig van vigasz, sose szabad a halálra gondolni. Sose, amíg el nem jön az ideje…. Egy öngyilkosnak ezt igazán elhihetjük!

Ha egészség van, még a betegséget is jobban viseli az ember!

Nem tudom mire értette ezt a megjegyzését az idős néni, aki az antikváriumunkba betévedt, de abban a pillanatban tökéletesen egyetértettem vele! 😀 Lacival ellentétben, aki elfordította a tekintetét, mert hirtelen nevetnie kellett. Őt is megértem, nyakatekert logika, valóban, de a töpörödött nénike lehet a lelki egészségre vonatkoztatta kijelentését, mert ha a lelkünk rendben van, tényleg egészen jól elviselhető egy kis derékfájás, térdfájás, szpondilózis, bőrbetegség, viszketegség, ingerültség, álmatlanság, és még miben is szenvedek én per pillanat? Túlsúly! 😂😅 Utóbbi miatt mindjárt felvesznek a krónikus betegek listájára, aztán járhatok havonta analizisre! Még van egy szűk hónap a tengerig, úgy hogy muszáj gyorsan leadnom legalább 5 kilót, még mielőtt a túlsúlyosokat érintő törvény érvénybe lép. 😉 Ezelőtt vagy 15 évvel Kolozsváron egy utcai orvosi sátorban megmérték a testsúly index-emet, és nagy kajánul kijelentették, hogy “szupraponderábilis” vagyok! Aztán épp csak hogy meghaladtam azt a bizonyos határértéket. Tönkre voltam menve, bezzeg milyen jó lenne most ott tartani! 🤣

A Vibe fesztivál nagyon hangulatos volt, amint azt a spéci sminkem is mutatja, de amíg én vájboltam, házunk körül elszabadult a pokol, a kiskert tele lett gyommal, a sánc gazos, a kolozsvári jövevény galagonyabokrom felfelé nyúló ágai szinte már a villanykábeleket érték. Így hát most hétvégén minden hát-, derék-, térd- és nyakfájás mellett kénytelen voltam gyomlálni, bokrot nyírni és sáncot takarítani. Tudom, ez a Laci dolga lenne, de ő szombaton is dolgozik, no meg füvet nyír, amire én egyelőre nem vagyok képes. Még a számlákat se tudnám kifizetni, ha őt valami baj érné, mert csak neki van kontja az Electricánál, az Eonnál, az RDS-nél, az Aquaserv-nél, állhatnék szépen sorba órákig, ha ő nem lenne…

Így hát mindennél fontosabb nekem az ő egészsége (is)! Lehet az öreghölgy is erre gondolt tudat alatt, hogy jobban elviseli a saját nyavalyáit, csak a férje legyen mozgásképes, és szolgálja ki őt. Ki is vezetné az autót, ha kedves párom nem lenne épségben? Persze Laci is csak annyira ép és egészséges, amennyire a néni érti, mert krónikus dohányos, este szeret sörözni, néha szédül, és mindemellett tiktok-, valamint telefonfüggő is. Jaj dehogyis, miket beszélek, csak érszűkülete van meg kezdődő májzsugorodása… 🤣 Viccelek, különben utálja, ha leleplezem, de ez most nagyon idevág, úgy hogy minden jóindulat mellett, ezt nem tudtam kihagyni. 😀 Még akkor sem, ha magamraharagítom. De az nem olyan nagy baj, csak egészség legyen!!

Hétvégén tehát egy csomót dolgoztam, és még szappant is kotyvasztottam. Nem főztem, mert csak megmelegítettem a zsírt hozzá. Tudom, vega létemre nem kellene disznózsírt használnom a szappankészítéshez, de mit tegyek, ha a disznózsír áll legközelebb a bőrünkhöz, tartják az okosak, nem a kókusz és nem az oliva, és ha meg szeretnénk szabadulni a bőrirritációktól, akkor ilyen háziszappant kell használnunk. És én nagyon meg szeretnék már szabadulni, habár lehet a bútorturis mágikus medálomnak az ócska, kifakult zsinórja miatt ég a nyakamon a bőr, és nem a bolti szappan vagy a kereskedelemben forgalmazott tusfürdők miatt, de minden eshetőséget ki kell zárnom. Ahogy beírom a keresőbe a tusfürdő szót, az első találat, amit kidob a tusfürdő allergia, milyen intelligens ez a gugli, a rejtett gondolataimat is kitalálja! 😅 Már exoderilt és fluoncinolont is használok váltakozva, de egyelőre nulla eredménnyel. Az állatgyógyászatban használt mibazont még nem próbáltam ki, de most az következik (az állítólag 4 antibiotikumot tartalmaz, valamelyik csak kell, hogy hasson!). Második apósom (aki belgyógyász volt), mondogatta gyakran, milyen jódolguk van a bőrgyógyászoknak, mert egy páciensük se hal meg, és soha ki nem gyógyul. Úgy hogy a dermatológusnak egész praxisa idejére biztosított a klientúrája. Persze, tudjuk, apósom aktív évei alatt még nem volt elterjedve a bőrrák.

Meg kell nézzem, mit ajánl Maria Treben. Most nem viccelek, áttértem lassan a gyógynövényekre, minden reggel egy csokor mezei virággal térek haza a kutyasétáltatásból, és jó sok horzsolással. Annyit egy télen sem estem, mint az idén nyáron! Miközben én figyelem a tájat, a kis szeleburdik húzgálnak jobbra-balra, a lábam előtt meg a “láthatatlan” vakondtúrások, amikbe rendszeresen belebotlok, és jól odavágom magam. 😀Van már egy pár sebhely rajtam, de fő az egészség! Mezei zsurló, mezei katáng, mezei zsálya, orbáncfű, cickafark, tejoltó galaj, ökörfarkkóró, van itt minden! Csak győzzem szedni a sok csetlés-botlás közben, s legyen egészségem begyűjteni, hogy aztán a sokfélefajta betegségeimet itthon házilag kényelmesen kezelhessem. 😃

“Ej, haj, gyöngyvirág, teljes szekfű, szarkaláb,
Bimbós majorána!
Ha kertedbe mehetnék, piros rózsát szedhetnék,
Szivem megújulna,
Szivem megújulna.

Ej, haj, gyöngyvirág, teljes szekfű, szarkaláb,
Levendula virág!
Ha kertedbe mehetnék, ha ott kertész lehetnék,
Mindjárt meggyógyulnék,
Mindjárt meggyógyulnék.”

Hát igen, mondom én, ha egészség van, a betegséget is jobban viseli az ember!

U.I.: Végül csak ellátogattam egy kedves doktornénihez, Lacinak az unszolására, hiszen közeleg a szabadság és a tengerparti üdülés, és kiderült, hogy kontakt dermatitiszem van. Mondtam én, csak én még mindig a poratkás ócska zsinórra tippelek, hogy az volt a lúdas, és nem a százlábú, amit a dokinő emlegetett. Nem is láttam százlábút száz éve 🤣, csak fülbemászót szoktam magamon s a ruhámon a házba behozni, és persze tele vagyunk pókokkal. De hogy valljam be neki, hogy nálunk bizony jócskán laknak állatfajok? Igaz, hogy kicsit megcsappant az állomány, mert a molylepke eltűnt, amióta intenzíven szedegetem a gyógynövényeket, és kis csokrokat a szekrénybe is be-berakok. Amit most tanultam, az a gilisztaűző varádics, állítólag mérgező, de a hangyák ellen kiváló. Megtalálható a Maros-parton. 😁

Elmentem körömvirág kenőcsöt főzni 🙂

“Milyen boldogok is voltunk, Istenem!” Anyu

Most itt ülök a lépcsőn a rádió kertjében, a fenyvesben, egy rózsabokor árnyékában, várom Lacit, és arra gondolok, milyen boldog is voltam, amikor a Hosszú utcában tekertem felfelé, mint ez a fodros szoknyás, szalmakalapos nő, aki szlalomozik önfeledten a kocsik között, átmegy a középső sávra, majd vissza a szélsőre, pont mint én három évvel ezelőtt, és fogalma sincs róla, hogy ő most milyen boldog! Milyen relatív ez az érzés: amikor a birtokában vagyunk, nem tudjuk értékelni, nem is tudunk a létezéséről. Három éve, hazafelé bringázva azon bosszankodtam, hogy estére vissza kell jönnöm a városba egy rendezvényre, és bosszús voltam azért is, mert reggel összeszólalkoztam a főnökkel, felrótta nekem, hogy késtem 15 percet a szerkesztőségi megbeszélésről. Milyen érdekes, hogy mindig csak a múltban vagyunk boldogok, amikor ennek a fennséges érzésnek nem is vagyunk tudatában! Ennyire nehéz lenne a jelenben is boldognak lenni? Mi akadályoz meg benne? Az életünkre mindig csak az idő távlatából tudunk ránézni, bajosan sikerül megragadni a pillanatot, és felfogni valamennyire, hogy a jelenben is boldogok vagyunk, de ezt csak a jövőben fogjuk igazán elismerni. Itt a rádió kertjében, egy elillanó pillanat erejéig rá tudtam tekinteni végre a jelen életemre is. Különös, hogy helyzetek kell kialakuljanak ahhoz, hogy tisztán lássunk dolgokat. El kell utaznunk Brüsszelbe, Amerikába, Indiába, hogy belássuk, mennyire szép az életünk, és hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy most itt Erdélyben, Székelyföldön, Szilágyságban, akárhol, létezünk, munkába járunk, vagy otthonról dolgozunk, látunk, hallunk, elevenek vagyunk, vannak érzékszerveink, és ezeket többé-kevésbé használni is tudjuk. Van amikor telepatikus módon jövünk rá a lényegre, valakivel beszélgetve jut eszünkbe egy rég elfeledettnek hitt szó, egy megnevezés. Sosem jártatok így? Mondom: olyan lapszuszom van!, erre ránézek Lacire, és el is múlt az emlékezetkiesés, bevillant a kép, a keresett tárgy neve, a színész vagy író művészneve, ami ott volt mindvégig a nyelvem hegyén, csak éppen nem tudtam kimondani.

Milyen boldogok is voltunk! – ledöbbentett ez az anyám kijelentése, feltörő sóhaja inkább, amikor nosztalgikus hangulatban arról mesélt, hogy nyugdíjazás után a visszakapott szőlőt kezdték el gondozni, mentek a Külsőhegyre metszeni, kapálni, vittek magukkal elemózsiát, szalonnát sütöttek, kígyót láttak (és anyám halálra rémült, mert jókora méretes, vastag kígyó volt ám), ott tekergőzött egy szőlőtő körül, majdnem ráléptek, de milyen boldogok is voltak! Semmi extra, semmi üdülés, utazás, csak egy kis friss levegő, kapálgatás, gyaloglás, mégis mennyire igazi tiszta örömérzés!

De hogyan lehetne a jelenben ugyanezt az érzést átélni? Ezt tanítani kellene, rávezetni az embert, hogy a jelenben éljen! Carpe diem! Élj a mában! Élvezd az időt! És ez nem azt akarja suggalni, hogy dorbézolj reggeltől estig és estétől reggelig, hanem hogy tanulj meg örülni apróságoknak. Én így értelmezem. A héten Hitchcock napokat tartottam. Minden este megnéztem egy filmjét, beleéltem magam abba a régi világba, negyvenes, ötvenes, hatvanas évek. A gyanu árnyékában, amit a különc rendező legjobb filmjének tartott (élveztem ahogy (szinte) minden alkotásában feltűnik, becsempészi magát két-három képkocka erejéig), mégis nekünk róla mindig csak a Madarak jutnak az eszünkbe. Marnie, Idegenek a vonaton, Szakadt függyöny, Családi összeesküvés, Szédülés, Hátsó ablak, mind megvannak a videán, csak rájuk kell keresni. Utóbbi kettőt régebben láttam, a Madarakat viszont újranéztem. Megfigyeltem milyen volt akkor a telefon, a nők megítélése, a színesbőrűeké, mi volt az elfogadott társadalmi norma, milyen volt az iváskultúra (ittak egyfolytában, mint a kefekötők), a dohányzási szokások (aki belépett az ajtón, egyből cigarettával kínálták, aztán pedig bourbonnal, skót whisky-vel, olyan ez mintha manapság mindenki pálinkázna, napszaktól függetlenül), milyen volt a női divat, az öltözködés úgy általában. A hatéves kisfiúk is kalapot hordtak, viszont az akkori magassarkú cipőkben most is feltűnés nélkül végig lehetne menni Vásárhely főterén. Akkor még Amerikában sem volt jellemző az elidegenedés, a szomszéd csak úgy bekukkintott épp vacsoratájban, asztalhoz akarták ültetni, ő szabadkozott, és nem vétett túlságosan az etikett ellen. Jegyzeteltem, jóérzés volt abba a világba visszarepülni, igazi asztrálutazásélmény, csak nehogy valakinek eszébe jusson ezeket a filmeket is letiltatni a nők tárgyiasítása miatt 😀. A 43-as évjáratú filmben megjegyzi a kislány: “A mamának nincs érzéke a tudományhoz, azt hiszi, a távolságot kiabálással kell áthidalni!” (Akkor még a kagyló két részből állt, a mikrofon be volt építve a falra rögzített telefonkészülékbe, és a hallókészüléket tartotta csak az ember a füléhez). A mama pedig a film végén felsóhajt: “Mi asszonyok, milyen láthatatlanokká válunk, csak a férjünk révén létezünk!” Szabóné, György Andrásné (ide én is becsempésztem egy elődömet 😀) , Mrs. Smith (ebben az esetben Mrs. Newton), társaságban akkoriban sokan nem is ismerték a hölgyek keresztnevét, az illető hölgy csak annak árulta el, akinek jónak látta.

Szóval így szórakoztam én egész héten, és ráeszméltem, hogy most is jó nekem, nemcsak akkor volt jó, amikor naponta egy órát tekertem, a rádióig meg vissza. Most is jó, amikor telefoninterjút készítek, közben fésülködöm, teszem a fülbevalót a fülembe, húzom a gyűrűt az ujjamra, mert már késésben vagyok, jön utánam az autó, sajtótájékoztatóra kell sietnem. Leteszem a mobilt kihangosítva az asztalra, és közben öltözködöm. Olyan mókás helyzet, figyelnem kell, koncentrálnom, hogy érdemben reagálni tudjak az alany mondandójára.

Mindenkinek azt tudom ajánlani itt most végezetül, hogy legyünk gondfeledtek, ágyazódjunk be teljes mivoltunkkal a jelenbe, élvezzük, amit éppen csinálunk, legyen az filmnézés, olvasás, zenehallgatás, kapálás vagy éppenséggel főzés (“az asszony csak kavarja a rántást!!” – amikor ráébredsz, hogy a sütés-főzés mekkora alkímia, akkor élvezed csak igazán az életet!!! 😉 ), és ne csak pár év múlva döbbenjünk rá, hogy milyen boldogok is voltunk 2022 június 25-dikén! 😊

A szegény vándorlegény elindult szerencsét próbálni, ment, mendegélt az erdőben, egyszercsak elfáradt, leült egy fa alá megenni hamubasült pogácsáját, és azonnyomban beleragadt a nyakába egy kullancs – a modern mesék biztos így kezdődnek mostanság! Töpreng a szegénylegény, hogy most mitévő legyen, mert kiszedni a kullancsot fej nélkül biztos nem sikerül neki, így tanította az öregapja meg az összes egészségügyi káder, és ha az a piszok állat 5 órán át benne marad a bőrében, akkor tutti, hogy borreliában fog elhalálozni! Elbúsulta magát erősen a szegény vándorlegény, és ahogy ott búslakodik magába a fa alatt, egyszercsak ott terem előtte a semmiből egy kis rőtszakállú törpe, a szakálla hét rőfnyi, a földet veri, jobb kezében pedig egy kullancskiszedő csipesz. Hej megörül a legény, már nyúlna is a csipesz után nagy boldogan, de Pancimanci, mert így hívták a csúf törpét, elkapja a saját kezét, és csipeszestől a szakálla alá dugja. “Csak akkor kapod meg, amit kívánsz, ha elhozod nekem a világszép királylányt! Különben végzetedet el nem kerülheted!” Na erre megint elszomorodik a szegénylegény, hogyan tudná ő most a világszépét megtalálni, idehozni, amikor azt sem tudja, hogy juthat ki ebből a rengetegből? És addig szépen ketyeg az óra, telik az idő, és a fránya élősködő a gyilkos vírust beléereszti a nyakába? És ha nem is fertőzött a ronda parazitája, akkor amíg az erdőben kóvályog, még beleragad a bőrébe vagy hét darab! 😃 Aki nem hiszi, próbálja ki!

Semmi jobb 5letem nem volt, hogyan folytathatnám ezt a mesét. Abbahagytam hát a blogírást az este, és megnéztem az HBO Max-on a Legendás Állatok harmadik részét, a Dumbledore titkait. Teljesen bele tudom élni magam az ilyen mesefilmekbe, minden este ilyet néznék (az első két részét is újra előkeresem hamarosan), mert én egy örök gyerek vagyok, és csak a mesevilágban szeretnék létezni! Habár az utóbbi időben A kék könyv projekt sorozatot is végignéztem, aminek az eredménye az lett, hogy egyrészt nagyon elszomorodtam (én is, akár a szegénylegény), hogy két évad készült csupán el, másrészt meg amikor befejeztem, azon az éjszakán két UFO szállt el a házunk fölött, csodálatos látványt nyújtva, de sajna/ csak álmomban történt ez a csoda. 🤣

Egyszerre egy dologgal foglalkozz! – ajánlotta hajdanán egy nagy erdélyi író a kezdő versfaragónak, Sz.J. kiadott levelezéséből szereztem erről tudomást. Jó volna blogra is alkalmazni, de én nem tudom most ezt betartani, egy csomó apró dolgot el kell mondanom! Le vagyok maradva…

Mostanában annyira bele tudom élni magam helyzetekbe. Olyan átéléssel hallgattam a Kultfesztiválon a Kossuth díjas erdélyi költő történetét, hogyan látta előre a jövőjét, a karrierjét, szinte hallottam a hangját, amint megjósolja 66-ban egyik kolleganőjének: “Zsíros kalappal fogsz járni, és úgy mesélsz majd rólam!” Magam előtt láttam őt az egyetemen ifjú titánként, amint meg van győződve arról, hogy egykoron a legnagyobbak között lesz számontartva. Egyszer mellette ültem, egy árkosi találkozón, amikor a prózakategóriában dobogós helyet nyertem, és még azt hitték, hogy lesz belőlem valami, és ő megjegyezte, hogy ne írjak álnéven, használjam csak nyugodtan a saját nevemet! Az egész találkozóról ez maradt meg, ez hagyta a legnagyobb nyomott bennem. Akkor ő 50 éves volt, és még mindig jóképű. Az előbbi jelenet ebben a könyvben olvasható és ugyanitt rendelhető meg. (Ez itt a reklám helye, meg is kell élni valamiből 😀!)

De én nem bánom, hogy nem váltottam be a hozzám fűzött reményeket. A legfontosabb egy ember szempontjából, hogy elégedett legyen az életével, nem számít, hogy utcaseprő, újságíró, rádiós, autószerelő, vállalkozó vagy netán könyvelő. Erre én is jó későre jöttem rá, de még mindig “élhetek” a lehetőséggel! És élek is, intenzíven és tudatosan… Az elégedettségemet és boldogságomat azért néha mégiscsak megtöri egy kis bosszúság. Most pl. valami apró rágcsáló megint garázdálkodik a kiskertemben, minden éjjel leeszik egy-egy zsenge palántát, kezdte a zöldhagymákkal, folytatta a petrezselyemzölddel, aztán áttért a három szál padlizsánpalántámra. Beosztja magának, csak keveset fogyaszt egy éjszaka, hogy sokáig kitartson neki a kert. Ügyesen tartalékol. Laci hetek óta ígéri a csapdát (amivel befoghatjuk és kitelepíthetjük), de még nem jutott oda, hogy megcsinálja. Megvárja, hogy kiürüljön a veteményesem! Ami nem fog megtörténni, hálistennek, mert a kishamis az erős illatú növényeket nem kedveli, tehát ezekre kell hangsúlyt fektetnem a közeljövőben, ha azt akarom, hogy szép legyen a kertem, és ne érjen több bosszúság. 😀

A káromat ellensúlyozandó, szülinapomra kaptam egy szép ajándékot kedves váradi barátnőmtől és keresztlányomtól, aki remélte, hogy én is jelen leszek a Csíki Majálison, de nem mehettem el, mert Murphy sosem alszik, és a csíkszeredai rendezvény egybeesett a Maros-parti takarításunkkal. Utóbbi is érdekes volt, Remeteszegen volt ezúttal egy munkapont, és én először odamentem, ott a temető fölött az erdőben készült a FB profilfotóm. Felkerestem a régi temetőben a Laci nagyszüleinek sírját, és kigyomláltam. Hát nem valami gondozott az a temető, akkora volt a fű, alig bírtam lépni, és eltévedtem a sűrű bozótban. A házunk régi lakóinak nyughelyét se találtam meg, pedig pár évvel ezelőtt felfedeztem az öregapát és az egyik fiát is. Összezavart a nagy gaz, nem ismertem már ki magam a temetőkertben, pedig nem is olyan hatalmas. És arra gondoltam, bezzeg az újlaki temető milyen gondozott! Én is majd ott akarok nyugodni! Erre kérdené meg Laci gyorsan: már nem kell szétszórjam a hamvaidat a tenger-, a Szamos-, a Maros- és a Kraszna-parton? Nem, mert attól félek – egy kedvenc filmemen okulva -, hogy kávésdobozban viszel, és a tengerpart felé utazva, megfőztök kávénak a haverokkal! Az lenne nekem az igazi feketeleves, és épp annyira nem szeretem már a kávét! Főleg most, hogy le is szoktam(forma) róla! 😀🤣

Nemrég volt a méhek világnapja, a biológusok azt javasolják, ha azt akarjuk, hogy legyenek a közelünkben beporzók, akkor – a mi érdekünkben is! – kaszáláskor hagyjuk meg nekik a virágos részeket, hogy legyen mivel táplálkozzanak, mert másképp lassan odajutunk, hogy mi magunk kell beporozzuk kézzel a fákon és a növényeken a virágokat, ha azt akarjuk, legyen mit együnk! Hálistennek ebben Laci partner volt (a képen a kamilla “teaültetvényem” és a legkisebb macskám). 👆

Visszatérve még két mondat erejéig, szülinapomra Lacitól idén kaptam a legszebb ajándékot: 150 lejt turizásra. El is költöttem mind egy baniig, és nagyon jó dolgokat vásároltam. A bútorturiról beszélek. 😀 Vettem négy régi nagyláncot, az egyiken egy féldrágakőből kifaragott arc (fentről a második képen, egyértelmű), még nem tudtam azonosítani a követ, de biztos vagyok benne, hogy valami kristály. Nem malachit, az biztos, és egyelőre nem találtam egyezést egyetlen zöld színű kristállyal sem. Ennek a medálnak tényleg nagyon de nagyon örülök! Az üvegtől pedig úgy kell megkülönböztetni, (elárulom, de nekem 5 lejembe került!! 😀), hogy tűz fölé kell tartani, ha üveg vagy műanyag, elkezd olvadozni, de ha nem, akkor csak kormosodik, és olyan csípős szagot áraszt, mint amikor az ember két követ összeverve, tüzet akar csiholni. És azért került 5 lejembe ez az információ, mert megvettem, ugyancsak a turiból egy kék üveggyömbökből álló nyakéket, jobbat remélve, de csak itthon fedeztem fel, hogy az egyik gömb meg van perzselődve. És akkor természetesen megvilágosodtam! 😁

És aztán ma reggel jött a meglepetés! Ha hiszel a pozitív dolgokban, akkor azok meg is valósulnak! Említettem egy régebbi blogbejegyzésben, hogy elveszítettem a töltényhüvelyt, amit Laci talált a virágoskert felásása közben, és hogy mindig reménykedtem, hogy találunk még valami figyelemreméltót, legfeljebb majd a szárnyasok felszínre kapirgálnak valami relikviát a régi időkből. Eddig csak a kicsi Margit néni kabátja övének gombját sikerült kikaparniuk, azt is eltettem, habár Laci haragszik emiatt a fura gyűjtögető szokásom miatt, mert azt tartja, hogy azért történik annyi potter-jelenség (értsd Poltergeist) a házunkban, mert én minden régiséget megőrzök, félreteszek, ezzel életben tartom és bátorítom a hazajáró szellemeket. 🤣

A töltényhüvelyre visszatérve, nem a kertben találtam meg a párját, hanem a mezőn, egy gödrös helyen, de nem ahol a front és a lövészárkok vonultak, hanem jóval lejjebb. Habár ki tudja, lehet az is egy mesterséges árok volt valamikor… Most a változatosság kedvéért, nem puskatöltény került az utamba, hanem a kisebb fajtája, olyan, ami pisztolyba jár, és az érdekessége az, hogy nem volt kilőve! 😁 Legalább nem ölt meg senkit. Előbb azt hittem, hogy egy vastagabb szeg, jó rozsdás változatban. Lenyúltam érte, és akkor látom a fejét, hogy pont olyan, mint a régi töltényemé. Nagyon jó érzés, amikor a világ megadja neked azt, amire vágysz. A rádió sofőrje, aki néha ide-oda furikázik velem, felvilágosított, hogy ha ráütök egy kalapáccsal a fejre, felrobban. Vagy talán magától is megteszi, ha eljött az ideje… Kicsit félek tőle, mert az íróasztalom fölött, a polcon, egy dobozban talált végső menedéket😀, de ha eddig, annyi éven át, a mezőn nem robbant fel a nyári hőségben, akkor remélem ezután se fog, mert én biztos nem akarok kalapáccsal ráverni. Na ennyit mára. Legyünk pozitívak, bármennyire is arról prédikál a fáma, hogy ez nem vezet sehova! Igenis jóra vezet!! Csak bízni kell benne, és bevonzhatjuk a szépet! Az idézett költő is azért lett nagy, mert meggyőződéssel tudott hinni a Sorsában.😇

Azt ajánlja az unió, hogy ruhamosás helyett szellőztessünk, nem a szobát, hanem a mocskos ruhát! És hogy ne tusoljunk többet, mint 5 percet. Én ezt továbbvinném: a hosszú hajú nők nyiratkozzanak rövidre, mert a hosszú hajat több ideig kell mosni, és azok akiknek nagyon dús is ráadásul a hajkoronájuk, azok nyirassanak kefefrizurát, azt aztán porsamponnal is tisztán lehet tartani. Végül – kis késéssel – de csak bejön a 70-es évekbeli jövőkutatók prognózisa, hogy a 2000-es években a nők és a férfiak egyaránt kopaszon járnak majd. Ez lesz a divat. Nem értem, miért így képzelték a futurológusok, de tudtak ők már akkor valamit! – bújik elő megint belőlem a kisördög. 😀

A fűtéssel kapcsolatban azt kérik az uniós politikusok, hogy 19 fokon tartsuk a szobahőmérsékletet. Óh, mi már évek óta így telelünk ki, mert rájöttem, hogy ha csak 1 celsius fokkal is többre állítom a hőszabályzót, akkor pár száz lejjel többet kell fizetnünk. A kutyasétáltatós ruháimat tényleg csak szellőztetem, mert minden reggel beleizzadok trikóba, pulóverbe, és mindennap ki kéne mossam őket, de így megszáradnak, és másnap úgyis ugyanaz lesz a sorsuk, aztán hétvégén kimosom, nem nagy ügy! De ezt persze csak a dombon s az erdőben lehet művelni, nem lehetne megtenni, ha az embernek a városba van dolga. Mondjuk a zoknival más a helyzet, az bevizesedik a reggeli harmattól, azt muszáj a szennyesbe tenni, márcsak azért is, mert nem szeretnék körömgombát kapni. A mocskos cipő, zokni, mosatlan láb a lábgomba melegágya. És azt nem vállalnám be még az Unió kedvéért sem, de még JFK külön kérésére sem!! 😅 Egyszer a kisujjam meggombásodott, és higyjétek el, egyik csodakrém sem segített, csak a kemény, alkoholnál is májgyilkosabb gyógyszer. Egy hónapig szedtem, de az utolsó másfél hétben egyfolytában hányinger gyötört, előbb nem is jöttem rá, mitől van. Na ilyen heteket-perceket többet nem akarok szerezni magamnak!

Most tárgyalnak a gázembargóról, és arról, hogy mi lesz ennek a következménye. Egy biztos, hogy drágul az üzemanyag, aztán hogy ősztől mennyit fizetünk majd a fűtésért, csak a Jóisten a megmondhatója. Én nem aggódom, csak itt elmélkedem, meg próbálok poénkodni, hogy arra ösztökéljem a kedves blogolvasót, hogy ne hagyjon cserben félúton. 😁 Mert manapság nincs türelmünk semmihez. Én is inkább hangoskönyvet, hangosverset hallgatok, beismerem töredelmesen. Nem azért, mintha nem lenne időm este olvasni, de így kényelmesebb. Csak azt a könyvet olvasom el, amelyiket nem találom meg a youtube-on hangoskönyv formájában. S hogy miért nem aggódom? Nem azért, mert olyan sok pénzem lennevolna, mindig csak éppenhogyelég, hanem mert nem izgat! Rámfér amúgy egy kis koplalás, és inkább vállalom a gazdasági válságot, mint a megszorításokat. Lehet azért tartják Shanghai-ban melegen a vírustémát, hogy majd itt is ősztől újból elkezdjék a bolondját járatni velünk. Több milliós lakosú város, de találnak 10 beteget, és máris karantént rendelnek el. De jobb, ha befogom a számat, mert ki tudja, még letiltanak innen is! 😀 Egy ismerősöm írt egy lélekhez szóló “istenes” szöveget, és a közösségi oldal leszedte a posztját, mert nem egyezik a közösségi elvekkel!! Hallatlan! És nem akárki ő, hanem egy elit értelmiségi, és most először tett közzé ilyen jellegű bejegyzést. Hova jutottunk? Szerintem a cenzúra mindig is létezett, nemcsak a szocializmusban, és ahogy egy kollegám fogalmazott, az emberi természet a piramisok óta nem változott semmit. Jött az új faraó, a réginek az arcmását azonnal lekaparták az oszlopokról. Mindent el kell távolítani a falról, ami szembemegy az éppen aktuális felfogással, az úgynevezett fősodrással. Így megy ez 3000 éve… Nincs új a nap alatt! Akkor hát most én is jobban teszem ha eldugulok! 🤐

Gondoltam, ez a szépiás kép szemlélteti a régmúlt időket. És az, ami ott a polcról lóg lefelé, egy farmerkalap (a félreértés elkerülése végett mondom), abba gyűjtöm és szárítom a mezőn talált gyógynövényeket.

Most pedig meséljek egy tipikus Laciféle sztorit! Jövünk hazafelé Kibédről, és Kelementelkén (Vásárhelytől 23 kilométerre), megállít a rendőr. Akkor hagytuk volna épp el a települést, és egy kicsit fel voltunk gyorsulva. A rendőrkocsi pedig szemből jött, egy nagy konvoj követte, fel voltak gyűlve a háta mögött a lelassult autók. Jelzett, bekapcsolta a szirénát, Laci vette a lapot, gyorsan lehúzott jobbra. Állunk és várunk, a megengedett sebességet léptük át, evidens, leparkol előttünk a rend őre is, kiszáll egy nagydarab egyenruhás ember, Laci előkészíti a papírjait. Ugye tudja miért állítottuk meg? – szögezi a kérdést kedves páromnak. Laci, bűnbűnóan: Meghaladtam a sebességet településen. Igen, és a biztonsági öve se volt feltéve! Laci, már kevésbé bűnbánóan, de annál mérgesebben: Az fel volt téve, uram! Ami igaz is, a rendőr valószínű azt hitte, amikor Laci a papírokat szedegette a kesztyűtartóból, hogy az övet is akkor csatolta fel. A rendőr ezt nem kommentálta, elengedte a füle mellett az ingerült választ, de feltett egy jól irányzott pszichológiai kérdést (megtanítják őket, biztos komoly felkészítésen vesznek részt): Mikor fogyasztott utoljára alkoholt? Na ettől Lacinak még továbbgurult félméterrel a gyyógyszere: Most nem ittam! – válaszolta ugyanolyan mérgesen, a most szóra helyezve a hangsúlyt. Engem meg a röhögés utolért, alig tudtam visszafojtani. Ha az embernek semmi baja-kapcsolata az itallal, akkor valahogy így próbál meg válaszolni, és nem veszi személyeskedésnek a kérdést (ahogy La/uciférj tette): “Lássuk csak, azt hiszem, majáliskor ittam meg egy sört a haverokkal, de Húsvétkor, akkor megittam egy pohárka töményt is apósommal!” De nem, Lacinak felment a cukra, hogy merészelnek ilyet kérdezni tőle? Az az ő privát ügye, hogy mikor iszik!! Persze igaz, csak szépen besétált közben a csapdába! Le a kalappal a rendőrség előtt! Nagyot nőttek a szememben, így kell az alkoholistákat kipécézni! 😀 Aztán a termetes tiszt ugyanolyan lelki nyugalommal elvette a papírjainkat, és visszaült a rendőrkocsiba. Kiszállt mellőle egy fiatal rendőrlány, és előbb a hátunk mögötti autóshoz ment, alkoholszondával. Egy fiatal srácot is megállítottak velünk együtt. Amikor vele befejezte, mellettünk állapodott meg. Elmagyarázta Lacinak, hogyan kell helyesen belefújni a készülékbe. Természetesen rendben volt, mert Laci utoljára azelőtt este ivott, de nem értem, miért esett olyan nehezére ezt bevallani? Dolgavégeztével a rendőrlány is visszament a járőrautóhoz. Hosszú várakozás következett. Mondom: Ami pénzt most kaptál, azt szépen odaadod az államnak! És máskor ne légy ingerült a hivatalos szervekkel! Laci szánta-bánta már a dolgot, de elkönyvelte, hogy úgyis mindegy. 😏 Végre valahára kiszállt a rendőrlány, és hozta a kiállított jegyzőkönyvet. Azzal kezdte, hogy “Önnek 79 km/órás sebessége volt településen” Laci még akkor is pimaszkodott: Van erre bizonyítékuk? – én közben pukkadtam meg ott mellette az anyósülésen! Nem tudtam eldönteni, nevessek vagy sírjak inkább! Igen, a radar készít fotót minden alkalommal, ha bírósági ügyre kerülne az eset! Rövid szünetet tartott, majd befejezte mondanivalóját: Figyelmeztetést adtunk! Laci elszégyellte magát: Köszönöm szépen! – hebegte. Még én is rámosolyogtam a szép csinos hivatalosságra, én is megköszöntem a megértését. Azokután, hogy kedves párom hogy viselkedett, hihetetlen! Utána nem emlékeztem, kinek az ápolt kezét láttam közelről a napokban, annyira össze voltam zavarodva, de másnapig kísértett az a tökéletes francia manikűr. Magyar volt, a dokumentummásolaton, amit megkaptunk, ott állt a neve és az aláírása, de végig románul beszélt velünk. Pont úgy hívták, mint egy volt kolleganőmet, akinek kalandos életéről azelőtt való nap meséltem Lacinak. Mennyi véletlen, és milyen isteni gondviselés! Az utunk arról szólt, hogy egy régi álmomat, vágyamat váltottuk valóra. Sosem késő elkezdeni hinni a Fennvalóban! ☺

A kisujjamban van, csak nem tudom kirázni – mindig ez jár a fejemben, valahányszor az életem ponyvaregényére gondolok. Már el is kezdtem, csak abbahagytam, nem annyira fontos, hogy felrugjam jó kapcsolatomat néhány ismerőssel. Úgy hogy jegeltem a témát egyelőre. Olvasom a Szavak titka című Murádin László kötetben, hogy eredetileg az ujj valami ruhaféle ujját jelenthette. “Ha tartottak benne valamit, főleg nagyvásárkor, bekötötték.” És lehet, hogy ez a szokás az ősmagyarokhoz vezethető vissza, keletről hoztuk magunkkal, mert egy kínai könyvben, ami az 1100-as évekről szól, ugyanezt találtam, a Szép asszonyok egy gazdag házban c. kötetben (amit már egyszer idéztem egy korábbi bejegyzésemben), az úr mindig a kabátja ujjában hordta az ezüsttel teli zacskót. Nem volt még pénztárca, nem találták fel a bugyellárist, férfi válltáskát, női retikürt, meg hasonlókat. 😀 Na de van amit még a ruhám ujjából se tudnék kirázni…

Virágvasárnap … annyira szeretem a virágokat, azt hiszem a legfőbb boldogság tavasszal, amikor nyílni látod a nárciszt, a jácintot, a tulipánt. Képes voltam az esőben ott gyönyörködni bennük, gyomlálgatni a füvet mellőlük. Leírhatatlan érzés. Ez az útja az elmélyülésnek, mert amikor ott vagy a kertben, megszűnik a külvilág minden borzalmával együtt, és csak a szépség létezik, az ölel körül. Miért rágódjunk azon, amin nem tudunk változtatni? Ez mazokizmus! A kert pedig olyan, mint egy szentély, egy Alice csodaországa, ahol csak tüneményes dolgok vesznek körül. És minden lehetséges. Volt egy dáliám tavaly, amit a látogatóba jött gyerekek kitapostak, és most látom, hogy megint kibújt, és kitartóan növekszik. A jácintok szaporodtak, ahol egy tő volt, most három van, a ligetszépe terjeszkedik…és a három foltos testvér is átvészelte a tavaly őszi tyúkkapirgálta megpróbáltatásokat. Olyan virágom is akad, amelyiknek még a nevét nem sikerült kiderítenem, de azért ő jól elvan magának, név nélkül is bokrosodik. Biztos ismeritek, az a lila apróvirágú, amelyik olyan nagy bokorban szokott előfordulni, és most nagyon divatos.

Nyolc esztendő kellett, amig ezeket a tavaszi hagymásvirágokat sikerült meghonosítanom, minden év márciusában nagy naívul elindultam virághagymát vásárolni, és mindig értésemre adták a magos boltban, hogy azokat ősszel kell beszerezni és kiültetni a kertbe. 😀

Ha már az ujjakról van szó, akkor itt a helye a fonott kosárnak is. Nagyanyai újlaki dédapámról mesélték, hogy kosarat font, és a Pokoltóra járt szaladingért. Az valami hajlékony vessző lehet, gondolom, amely alkalmas a kosárfonásra. Az ő emlékére, vagy mert csak megsajnáltam a fiút, vásároltam ma két ilyen szép szál kosarat. Kérdeztem, honnan jött és mivel, azt válaszolta Sárpatakról, vonattal. Itt cipelte a terét és kiabált az utcában, kiszaladtam, mert minden utcai árustól szoktam vásárolni, vesszőseprűt is vettem, ami szétesett az első sepregetés után, de sebaj. Legyen meg az örömük! A fiúnak háromféle kosara volt, egy nagy, egy közepes és egy kicsi, utóbbiból rengeteg felfűzve egy madzagra. 50 lejért vettem egy kicsikét és egy közepest. Aztán nagy nehezen összefűzte a portékáját, és indult tovább, a kutyák nagy ugatása közepette. Igen ám, de amikor a kerítésünk végébe ért, szétesett az egész, elgurult a sok kosár. Ott szedegette, kapott ide-kapott oda, hogy nehogy a kanyarban feltűnő autók eltapossák. Mégjobban megsajnáltam, gyorsan visszasiettem a házba, és kihoztam még egy 50-est, mondom, adjon még egy közepest! Adott is, de nem tudott visszaadni, nem baj, húsvéti ajándék! Boldog volt, most már még jobb kedvvel szedegette és fűzte össze a vásárfiát. Milyen nehezen keresik egyesek a betevőt, mi meg pazarolunk, elpazaroljuk az ételt, megromlik rajtunk, hétvégén szedegetem ki a hűtőből zacskószámra a romlott kaját. Túl nagy kérés lenne most az ünnepek előtt, hogy együnk kevesebbet? A kétjegyű infláció amúgy is hamarosan rákényszerít. 🙄

A héten Marosfőn kilőttek egy anyamedvét, amely a településen bocsozott le. Tavaly volt még hasonló eset, de akkor sikerült elaltatni a medvemamát, és elszállítani a családot egy lakatlan területre. Most viszont a vadász szerint agresszívvé vált, támadott, és muszáj volt lelőni. Szomorú, de az ember juttatta ide a vadállatot is, hogy az élelmiszerszerzés terén a könnyebb módot válassza, mert felkínálkozik neki a kidobott kajával teli kuka. Az első kukázó medve története is így kezdődhetett: kidobtak egy csomó ételmaradékot, és a medve megtalálta. Persze, ennél sokkal komplikáltabb a dolog. Régebben vadásztak a medvére, és a medve tudta, hogy az embertől félnie kell, és a vadászat által a populációt is kontrol alatt tartották. Ez valami olyasmi, mint a kisegér sztorija: egy emeletes faházban megjelent egy egérke, az egyedül élő, jószívű néni kitett neki vizet és ételt, hamarosan lett neki kis tálkája is a konyha egyik sarkában. És neve is: attól a perctől kezdve a Rudi névre hallgatott. Aztán egy Rudiból lett kettő, kettőből négy lett, aztán nyolc, tizennyolc, és exponenciálisan szaporodott az állomány. A jószívű néni kétségbeesett, és nem volt mit tennie, kihívta a rovar- és rágcsálóírtókat. Így hát egy rudi elpusztítása helyett, egy egész boldog, gondtalan kolóniát kellett kiírtani! Ezt értettem én a vadász mondanivalójából, akit ma meginterjúvoltam. Abbahagyták a medvék vadászatát, túlszaporodás van, és megváltozott a medvék viselkedése is, az ember közelségét kereső vadállatokat pedig kíméletlenül ki kell nyírni. Röviden összefoglalva. Amiután letettem a kagylót, másra se tudtam gondolni, csak arra, hogy minden betevő falatért adjunk hálát a Fennvalónak, mert van akinek az életébe kerül az élelemszerzés. A terülj-terülj asztalkámért van aki kemény árat fizet. Számunkra meg olyan egyértelmű, hogy megtöltjük a kosarat, a szekeret a szupermarketben, mert az kijár nekünk! Legalább egy kicsikét legyünk hálásak azért, hogy embernek születtünk, és nem báránynak, se nem farkasnak vagy medvének! Egy icipicikét …