Csirketoll, immunitás, őzek

Tudtam, hogy valaki a családban február 17-dikén született. Már akkor biztos voltam benne, amikor első éves egyetemista koromban az egyik szobatársnőm, Eliza ezen a napon ünnepelte a szülinapját. Akkor még nem létezett a Facebukk, hogy bejelöljük egymást megismerkedésünk első órájában, és a névjegyzékből minden adatot kiolvassunk a másik személyről. Biztos a kezembe kerültek gyerekkoromban ezek a keresztlevél kivonatok, és megjegyeztem néhány adatot. Sokszor megtörténik velem, hogy valamit bizonyossággal tudni vélek, csak éppen nem tudom, honnan származik az infóm. Mindig nagy fontosságot tulajdonítottam a dátumoknak, jelzésnek vettem, ha valaki szintén a szülinapomon született, vagy jeles napon halt meg. Még azt is, ha egy könyvben egy számomra fontos dátumot emlegettek. A tegnap például újranéztem Lacival a Taxisofőrt, és Robert de Niro alias Travis, május 10-dikén kezdi el írni a naplóját, vagy inkább mi, nézők, ezen a napon csatlakozhatunk a történetéhez. Szinte ujjongtam! A szülinapomon!! De szuper!! Egyik kedvenc filmem, csak hát Lacival ezt nem lehet élvezni, mert látom rajta, hogy unja, hogy túl lassúnak tartja a ritmusát, és ez az érzés rám is rámragad, és nyugtalanságot kezdek érezni. 😏

Kerek évforduló, 165 éve született az ükapám, de még ennek kiszámolásához is meg kellett nyissak a laptopon egy számológép programot, és oda is véletlenül 2202-őt írtam be, aztán csodálkoztam, hogy 345 év lett az eredmény! Mindegy, mert úgyse tudjuk igazából hányat is írunk, ha Heribert Illig könyvét elolvassuk a kitalált középkorról… Nagyanyám fejből hamarabb kiszámolta volna…

Azért jó tudni, hogy hogy is hívták a szépapádat és neki az édesapját, aki ha már ifj. Nagy Ferenc, akkor az apja is Ferenc, kétségtelenül. 😀 És jó tudni, ki volt a bábaasszony abban a korszakban és ki a tiszteletes. Előbbi lehet nem is újlaki volt, mert olyan szokatlan nevet viselt: Parajkó Juli. Mintha művésznév lenne, vándorszínész neve. Lehet a szomszéd faluból hívták septiben világra segíteni az újszülöttet. Sok mindenről tanuskodik egy ilyen “ősrégi” nyomtatvány, pl. arról, hogy abban az időben négynaposan megkeresztelték a csecsemőket, hogy ha Istenments, nem marad meg, keresztyénként távozzon e világból. A keresztszülők neve alapján is talán valaki a falumbeliek közül az őseire ismer itt most.

Szabadságon vagyok és járom az erdőt, reggel másfél órát csellengek a kutyákkal. Tegnap őzeket is láttunk. Előbb elfutottak, aztán amikor már biztonságban érezték magukat, és látták, hogy mi sem mozdulunk, ők is megálltak, szimatoltak, nézelődtek felénk, kíváncsian fürkésztek.

Ott baloldalt egy ékben látszik valami, homályosan, már vásárolhatnék egy rendes fényképezőgépet. De most is Lacinak fogom adni a megtakarított pénzemet, hogy vegyen fotópapírt, mert egy öreg néninek megígérte, kinyomtatja a fotóit a telefonjáról.

Tudnak ezek az idős hölgyek valamit, nekünk minden családi fotónk a Facebook-ra van mentve, ha most Európában megszüntetik, akkor nézhetjük magunkat! Nem is a kommunikáció a fontosabb, hanem az emlékek megörökítése, ami egyre nehezebb, mert a számítástechnika fejlődésével a régi hordozók sorra avulnak el, floppy, CD, stick (pendrive), leéghet a gépünk, stb. Nem mondom, hogy a kommunikáció nem lényeges, hiszen a messengeren szoktunk a családdal videókonferenciát indítani. Majd visszatérünk megint a jó öreg Skype-hoz. 😁 De ez a veszély is, úgy tűnik, elvonult lassan a fejünk felől. Mindig valamivel riogatnak, esetszámok, korlátozások, maszkkötelezettség, csillagászati számlák, orosz-ukrán háború, most meg hallom, hogy Orbán kijelenti a magyar iparkamara gazdasági évnyitóján, hogy 2030-ra nagy átrendeződések lesznek a világon, sok minden fog történni Amerikában és az Eu-ban egyaránt, ennél a mostani pandémiánál sokkal nagyobb megpróbáltatások jönnek. Ott van fenn a youtube-on, meg lehet nézni.

De én inkább ma megint úgy döntöttem, hogy stressz helyett, ismét belevetem magam a sűrűjébe! Az az igazi kikapcsolódás, az a csend, az semmihez nem fogható. Nemcsak a friss levegő, meg a fák, az illatok, hanem a természet csendje, ami bónuszba jön.

Érdekes dologra lettem figyelmes a reggel (ez már a második nap, tegnap kezdtem el írni), eddig is láttam, de csak most jöttem rá, hogy mit jelenthetnek azok a zacskóban kidobott csirketollak az út szélén. Pontosan azt jelentheti az én olvasatomban, hogy valaki tyúkot lopott, megkopasztotta, de nem akarta kidobni a szemétbe a tollakat, hogy ne maradjanak árulkodó jelek, így hát begyömöszölte egy zacskóba, és az út mellett heverő többi szemét közé dobta. Nem is csodálom, mert amit az üzletben lehet vásárolni az hormonos, és mindenféle rendellenességet okoz. Egy ismerősöm bánatosan mesélte, hogy a 8 éves kislányának megjött a menzesze, a gyermek szinte sokkot kapott, a családorvos szerint a növekedési hormontól van, amit a csirkéknek adnak, azért hogy pár hónaposan már le lehessen vágni őket. Ez ellen vajon miért nem hoz semmiféle szabályozást az Unió? Hogy tiltsák be az ilyen szereket a baromfitenyésztésben! Azt olvastam, hogy már nemcsak a húsban van antibiotikum, hanem a tejben is. Elmentem hát a napi piacra házitejet vásárolni, és amikor itthon megkóstoltam, annak is olyan ipari íze volt, mintha felhígították volna valamilyen ronda csapvízzel. Úgy hogy most kissé tanácstalan vagyok, de más megoldás is létezik, vannak helyi termelők, akik kosárban házhoz is szállítják a javakat, csak meg kell rendelni.

Nem valami szép látvány ez a csirke-földimaradvány (egy ragadozó biztos nem csomagolta volna be a tollakat), ahogy az sem, ami a kedvenc tisztásomon fogadott. Előbb csak a szederbokromon vettem észre egy fennakadt nylonzsákot, aztán látom, hogy a távolabbi bokrokon is egy-egy ruhadarab hever. Miféle ember az ilyen, aki ezt teszi? Vagy vihar lehetett, és felkapta a szél a földről az eldobált cuccokat, és azok fennakadtak az ágak hegyén? Ki tudja, egy fát útközben, az erdőben találtam, amelyet a szél gyökerestől kidöntött.

Zombi apokalipszis. Vártam, hogy a ruhák mikor elevenednek meg, és indulnak el fenyegetően, bokrostól felém. 🤣

Szép dolgok is akadtak azért ezen a mai hosszabb sétámon, például a domb tetejéről elémtáruló völgy látványa. Imádom ezt a helyet, mesebeli! 🥰

C vitamin, védőoltás, még a szuri is garantált! 😀

Kissé félhomályban filmeztem, borús volt az ég, felvettem egy videót is, lennebb csatolom, az is elég homályos. Találkoztunk ismét őzekkel, csak sikerült elrejtőzniük előlünk, a felvételen sem látszanak, sajnos. Viszont a juhászkutyák elkísértek egy darabon, most már a haverjeim. 🤣

Jó kis túra volt, kiszellőztettem a fejem, holnap reggelig remélem, kitart. 😀

52-es körzet? hm… Innen nyílik a kapu egy másik dimenzióba 😀
Másfél óra után visszakerültem a város fölé, és megint megcsodálhattam az egykori mesebeli fotógyárat. Ebből a szögből nekem legalábbis olyan, mintha misztérium lengené körül. Biztos van a megszűnése körül is némi titokzatosság. Mindig lefényképezem, de sose vagyok elégedett az eredménnyel, mert a szem mindent másképp lát élőben, mint a gép.

A magasfeszültségű tápkábelekről és azok “ártalmatlanságáról” a következő blogbejegyzésben mesélek egy-két érdekes dolgot. Addig is álljon itt a legfrissebb videóm:

Világom a 15 lejes szemüvegen keresztül

Vasárnap, Maros-parti kutyasétáltatás, előtte ócskapiacolás. Vettünk egy szánkót, lealkudtam sikeresen 150 lejről 130-ra, és ahogy ott húztuk magunk után körbe-körbe a piacon, ahol a használt ruhákon, elnyűtt bakancsokon és autóalkatrészeken kívül szinte semmi nem volt már, legalább tízen megkérdezték, hogy eladó-e? Laci mindannyiszor nemet mondott, de hozzátette nagy fontoskodva, hogy 200 lejért vette, ami engem módfelett idegesített. Ha mégegyszer hazudik, itthagyom! – jelentettem ki, de őt ez cseppet sem érdekelte. 🤣 Inkább élvezte a helyzetet, és azért is elmondta még vagy háromszor, hogy igenis 200 lejbe került! Nagy keresete van a szánkóknak, ez volt az utolsó az egész ócskán, igaz fél 1-re értünk oda megint, és az eladó azzal dicsekedett, hogy reggeltől legalább egy tucatot eladott. Laci meg azon morfondírozott, mi lenne, ha továbbadná kétszázért, és akkor nyernénk rajta 70 lejt. Persze, csak azért mind hajtogatta ezt az aberációt, hogy engem bosszantson. 😃

Megálltunk egy erdőszentgyörgyi standnál, és vettem egy olvasószemüveget 15 lejért, a patikában ugyanaz 28. Szóval csak nyertünk valamit, ha már nyereségről beszélünk! Jó vásár, így is mindig keresem a szemüvegeimet a házban, és van amikor egyet sem találok, pedig legalább négyet felgyűjtöttem már minden eshetőségre: egyet a táskámban hordozok, egy van kéznél a nappaliban, egy a hálószobában az éjjeliszekrényemen, és egy a konyhaszekrényben, a kagyló fölött. Nagyon “hendinek” érzem magam, amiért szemüveggel kell olvasnom, és a tehetetlenség dühe fog el, amikor gyorsan meg kell nézni valamit, és nincs amivel. Úgy hogy a négy mellé, most – a változatosság kedvéért – még vásároltam egyet az ócskáról. Laci jókedvében (a jófogás örömére!) megkért, hogy üljek fel a szánkóra, és úgy vonultunk ki szánkózva, a kezemben (a szemüveget és egy pár kínai zoknit tartalmazó) egylejes “pungával”. A Laci nagy lendületétől és egyre gyorsuló sebességétől az első kanyarban természetesen a zacskót leejtettem, kicsúszott a kezemből a szánkó alá. Kiáltottam rögtön neki, hogy hó!, őkelme meg is állt, felkaptam gyorsan a vásárfiás zacsit, lecsekkoltam, hogy benne van-e minden, úgy láttam, igen, és utaztunk nagy vígan tovább: ő mint igásállat, én pedig mint utasa.

A hídra felérve azonban rájöttem, hogy a szemüveg mégiscsak kiesett a zacskóból, visszamentem letörve, el egészen a néniig, akitől a cirokseprűt vettem. Mert a szánkózás előtt megejtettünk még egy seprűvásárlást is (a sok hósepréstől a régi elkopott), és egy kisebb szóváltás is kerekedett köztünk, hogy gyalogoljunk-e át a Maroson, beszakad-e a jég alattunk vagy sem? , vagy ha beszakad, nekem ott a szánkó, neki meg a seprű (vagy inkább fordítva🤣😂🤣) , nem süllyedünk el semmiképp! De Laci nem ment bele a kalandba. Így hát frusztráltan és bosszúsan visszakullogtam megkeresni a frissen vásárolt szemüveget, és visszafelé jövet meg is találtam! Győzelem! Csakhogy valaki időközben véletlenül rátaposott (ezen nem is csodálkozom, hiszen ott volt az út közepén), szétment teljesen a tokja, de a törlőkendőcskéje megvolt, és az aktív része is sértetlen maradt (mármint a lencsék), csak a két szára tört le, sebaj! Örömujjongással felkaptam, hogy mégse veszett kárba a 15 lejem, majd két dróttal fogom rögzíteni a fülemhez, mint egykor petrinagyapám tette volt, szükség esetén persze. Úgyis csak 5 esetből egyszer kerül rá a sor! Boldoggá tett, hogy megkerült, szinte csodával határos módon.

Ennek ellenére mégiscsak a hídon mentünk át, nem kockáztattunk, habár láttunk egy pozitív (vagy elrettentő?) példát: egy középkorú embert szépen átgyalogolni a jégen. Hazafelé az egész utca tele volt varjúval, olyan Hitchcock hangulat uralta a negyedet, amit én rendkívüli módon izgalmasnak találtam. Készítettem is pár fotót. Lásd fennebb!És este végre megtaláltam, egy román site-on a Bármi megteszi című filmet, Woody Allen alkotását, ami eddig kimaradt a “filmográfiámból”.

A varjak mellett a kakasok is elég izgisek, vagy inkább komikusak. Így adják tudtomra, hogy ők nem félnek tőlem, épp lefoglalják magukat azzal, hogy magvakat keresnek a földön. Csakhogy elfelejtik, hogy nem a talajon, hanem a terasz korlátján vannak éppenséggel.

Olyan felemás volt ez a vasárnap is, sok minden egyebet szerettünk volna még tenni, amit nem tettünk, a kaja is megfeküdte a gyomrunkat, a szárnyasok jól összepiszkították a teraszt, és a tyúkok mégcsak nem is tojtak. Észrevettem, hogy csak akkor tojnak, ha süt a nap, bármennyire is hideg az idő, mindig találok a fészkükben egy-két tojást. Ha pedig megenyhül, de nem süt ki a nap, akkor hiába is keresgélek, nincs egy fia tojás sem az úgynevezett nyárikonyhában. A napsütés termeli hát a hormonokat (is). 😉 Szóval akkor eldőlt a ki-volt-előbb-vita a hormonok javára: nem győzött sem a tyúk, sem a tojás!

Attól tartok, hogy idén már nem lesz több szánkózás, kitavaszodunk végre valahára (mondom én, aki imádom a telet!), és ezzel az emberi butaság kultúrtörténetének újabb figyelemreméltó fejezetét is lezárhatjuk – Lacipárom szavaival élve – szép lassan …

Télidő

Végre igazi tél! Nem indul az autó, de annyi baj legyen! Kárpótol érte a frissss levegő és a patyolattiszta világ! Lehet mire befejezem ezt a blogot, már el is olvad a hó. Mert kisütött a nap, és csepeg az eresz (január 23. vagy 24. lehetett?, már nem is emlékszem pontosan, mikor kezdtem el írni ezt a bejegyzést…). Gyűjtöttem esővizet a szobanövényeknek. Lehet, hogy most hibernálniuk kellene, de ők ezt nem tudják.😃 Télen is nehezen viselik, ha nem öntözöm őket, lekókadnak, egy csomó levelük leszárad. Biztos nagyon száraz a levegő a házban, és nemigazán tolerálják a gázfűtést sem. Csodás a Maros, be van fagyva, mint a Temze a XVII-dik században. Különleges élmény volt ma járkálni a jégen, felért egy holdbéli sétával! A kutyák már nem élvezték annyira, csúszkáltak, és mindegyre ellógtak a mezőre.

Milo sehogyse akar beállni a családi fotóhoz! 😀

Eddig mindig csak a túloldalról fényképeztem a nádast, most volt alkalmam az innenső oldalról szemlélni. Csak egy órát töltöttünk el a Maroson, de az is elég volt arra, hogy átvegyük a jégvilág hangulatát. Eszembejutott a gyerekkorom. Igaz, a Kraszna sose volt befagyva, vagy nem is tudom, nem emlékszem. Mi télen csak szánkózni jártunk, előbb a szilvásunkba, aztán ahogy nőttünk, a templom melletti kis-sikátorba. Hókirálynő birodalma mindenütt lenyűgöző: az erdőben is, a vízparton, a jégen méginkább. 😊

Ezt a házikót is csak ma figyeltem meg ebből a szögből. Narx, hm… Neo-marxizmus rövidítése? 😅 A neten fellelhető egy ilyen, hogy Narx Network. Az ördög tudja, mifán terem az, világosítsatok fel, még odáig nem fejlődtem. Ingyenreklámot csinálok itt valaminek, amiről nem is tudom, hogy micsoda 😁😀

Lehet jobb volna otthagyni csapot-papot, és élni a kis minivilágom nyújtotta boldog, nyugodt, stresszmentes életét. Azt mondja Valaki, hogy az nem lenne jó (mert talán egy idő után üresnek érezném)! Dehogynem, nagyon is jó lenne, elfordulnék a materiális valóságtól, csak olvasnék, rendezgetném a könyveket, írnék, és rengeteg nekemvaló filmet megnéznék. Sose unatkoznék, annyi megismernivaló arca van a Nagyvilágnak! Nem kommunikálnék senkivel, aki engem kizökkenthet ebből a zen állapotból. Mert nem lennék rákényszerülve! 😉

A madaraim (értsd a majorság), nappal a teraszon melegednek, oda vittem a vizes edényüket is, ott kapnak enni, este pedig megindulnak, migrálnak a tyúkudvar felé, mert csak a házuk tetején tudnak aludni! Ott a hálószobájuk. Akármilyen fagyos az éjszaka, nem tágítanak. A három tyúkanyó pedig felváltva tojik egy-egy tojást. Azért szép teljesítmény tőlük ebben a farkasordító hidegben! Nagyon hálás vagyok nekik, megérdemlik a gondoskodást! Nem hagynak élelem nélkül. Számomra most már a házitojás lételemmé vált. Minden harmadik nap főzök magamnak egy zöldséglevest, és házitojásos galuskát szaggatok belé, de jó sokat. Az konszisztenssé teszi, jóllakom vele, annyira megszoktam, hogy nincs is szükségem más kajára. Most mindjárt kimegyek, rendezzem el őket éjszakára, és majd készítek egy fotót is róluk. Fehérke nem csatlakozik a többiekhez, mert tojótársai bántják (érdekes ellenben, hogy a kakasok egészen jól megférnek egymással!). Inkább az udvar fedett tetején alszik a kis különc, ezért megemeltem a polipropilén fedőt, hogy bújjon be alája, és én, a balga mérnök, csak most a tél közepén jöttem rá, hogyan szigeteljem le a lakosztályát, hogy ne fújjon rajta keresztül a szél! Megmutatom nemsokára. Leírhatatlanul relaxál, amikor etetem őket, s amikor látom, hogy a vizüket is megtalálják, és jóizűen kortyolgatják. Nem tudom megmagyarázni, mi olyan csodás benne, de ha a felnőtteket is képes volt elszórakoztatni egy Tamagotchi kütyü, egy virtuális lény, “akit” gondozni kellett, akkor ha mindez élőben történik, a hatás, higyjétek el, százszoros! Megnéztem, hogyan írják helyesen a japán játék nevét, s kiderült, hogy reneszánszát éli éppen, már van smart verziója is. Köszönöm, nem kérem, maradok a live változatnál!

Itt Fehérke épp elmenekül az ellenséges táborból, kimegy a tyúkudvarból (mindig hagyok neki egy kis rést, amin csak ő fér ki és a Fürj (bal oldalon a képen)), és aztán felrepül az udvar tetejére, ahol bebujik a nylonfedél alá. Egy nylonzsákot összegyűrtem, és azzal szigeteltem le az egyik bejáratát, hogy ne aludjon alagútban, ahol szabadon sűvíthet a szél a nemlétező füle mellett.
És csak hogy lássátok milyen jól egyezik a Mágikus és a Vitéz! Még Fehérke is csodálkozva nézi, ahogy összedugják a csőrüket 😀

Jelentés a Fehérke-alagútból: két napja éjszakára minus 18 fokra hűlt a levegő, ezért sötétedés után, amikor összetömörülnek a házuk tetején, szépen, rendre bepakolom őket a lakásukba, és rájukreteszelem az ajtót. Beleértve Fehérkét is! Mégse hagyhatok mindent a kopasz tarajuk után! Hova vezetne ez? 😀

S akkor álljon itt a legújabb (co-)produkció! Bevontam Lacit is! Kicsit tiltakozott, de aztán megeredt a nyelve…

Boldog újélet

Valami egészen más témával szerettem volna foglalkozni, amit a cím is sejtet, de úgy döntöttem, mégiscsak pozitív dolgokról írok, mert ha az ember +, akkor csakis jó dolgok történhetnek vele. 😎

“Ez a tartalom egyesek számára kifogásolható lehet! Folytatja?” És ott állnak alatta az opciók: Vissza vagy Tovább. Ezzel kezdődött csodálatos kalandom Shirley Maclaine-nel. Számomra ő egy Jótündér, egy igazi vérbeli hercegnő, mert van, aki hercegnőnek születik, még akkor is, ha nincs pedigréje. Csodálatos utazások léteznek még úgyis, hogy ki se mozdul az ember a lakásból. Vesz pl. egy virtuális szemüveget, csak ne olyat, amit a netről rendel bagóért – mint amilyeneket Laci szokott. Szeretek egy-egy színész pályafutásának nyomvonalán elindulni, hogy a jó filmeket megtaláljam. Így indultam Shelley Duval életrajza kapcsán is, és megnéztem az első Ragyogást, Kubrick filmjét, amelyet egy amerikai vagy angol pasi istenien kielemez, és olyan dolgokra hívja fel a figyelmet, amelyekre a gyanútlan néző soha nem figyelne fel*. És így vettem rá magam, hogy befejezzem az Időbanditákat, ahol a gonoszt a telefonok és a számítástehnika eszközei érdeklik, és lenézi a Jóistent, aki haszontalanságokkal bíbelődik, például azzal, hogy negyvenfajta lepkét teremtsen. A jóságos Öregisten pedig visszatér a teremtéshez, csiszolgatni még pár dolgon, nehogy a végén a hibáit ráfogják az evolúcióra! 🙄 Terry Gilliam az egyik kedvenc rendezőm, mert ő is a képzelet világában kalandozik a legtöbbször, és nem értem magam sem, miért hagytam abba ennek a remek időutazásos filmnek a nézését Napoleon után 😀. Habár azokat a napóleonos jeleneteket valóban nehéz überelni! És Shirley-jel sem foglalkoztam sokat, noha gyerekkorom óta kedveltem, mert olyan kedves, barátságos arca van, (kicsit hasonlít a fiatalkorú petrimamámhoz a mandula szemeivel, és Mihi barátnémhoz a jellemével és kedvességével), de most nemrég megtaláltam a weboldalát, és még a hírlevelére is feliratkoztam. Annyira fontos lett nekem! 🙃

Végül mégis a Videán néztem meg, mert itt valamivel jobb a minősége. Malibu Beach naplementekor – a filmekben varázslatos órának nevezik e napszakot, vallja Shirley. Ebben a fény és sötétség közötti átmenetben töpreng el azon, hogy ki ő, és hová tartozik.

Egy szkeptikus, materialista műsorát néztem a youtube-on, és nem értettem, miért, milyen kontextusban, de megemlítette ezt a filmet, Ég és Föld között a címe, Shirley Találd meg önmagad kötete alapján készült, és az ő spirituális útkereséséről szól. Kétrészes. Ezért jó néha az ellenség boszorlánykonyhájába is bekukkintani, mármint számomra a sivár, materialista világba. Telefonról kezdtem el nézni a filmet, és felidéztem magamban azt a korszakot, amikor Laci Kolozsvárra ingázott hozzám, és a Napsütötte Toszkánát néztük ketten telóról, miközben én teljes szívemből arra vágytam, hogy mindennap mellette lehessek, ne csak hétvégeken. Vasárnap este, miután hazautazott, engem menetrendszerűen elfogott a szorongás, és mindegyre feltört a gyerekkoromból ismert népdal: ” Ej, haj, gyöngyvirág, teljes szekfű, szarkaláb, bimbós majorána! Ha kertedbe mehetnék, és ott kertész lehetnék, mindjárt meggyógyulnék!” A régiek asszem, bizonyos értelemben sokkal többet tudtak az orvoslásról, mint a mai modern orvostudomány. Egy barátnőm reggelenként szédült, elment a szívorvoshoz, aki elküldte az endokrinológushoz, aki szintén a fejét csóválta, és továbbküldte az ideggyógyászhoz, de mindhárman felírtak neki egy-egy receptet, úgyhogy most per pillanat háromféle gyógyszert szed szegény feje. Mindhárom specialista a tüneteket kezeli, egyikük sem a betegség okát vizsgálta, habár magukban, remélem!, el-el tűnődnek rajta. Én pedig akkor hálistennek! a régi nótában bízva, a szívemre hallgatva, fogtam magam és elköltöztem Vásárhelyre, mert itt éppen volt olyan legény, sej, aki nekem kellett! És láss csodát, megszűnt a beteges szorongás! Tíz évet pazaroltam el az életemből, de megérte, mert győztesen kerültem ki ebből a személyes háborúból. És némi plusz adottságokkal, ami szórakoztató is, meg egyben ijesztő is, beszélek erről az első videóban, amit a blog végén csatolok.

Shirley Maclaine negyven évesen jött rá, hogy bár a világ a lábai előtt hever (szerinte olyan kicsi, akár egy golflabda), mégis hiányzik valami az életéből, és keresni kezdi az igaz utat. Errefel a youtube figyelmeztet, hogy vigyázat!, kétes tartalom, lehet félrevezetnek, ha ezt a filmet megnézem! Hova jutottunk! Ez még a kommunizmus cenzurájánál is cudarabb! Egy ilyen szép, nemes küldetésű művészfilmre ráhúzni a vizeslepedőt! De ne törődjünk vele, legyünk pozitívak, mert akkor a világ (bármennyire is újnak mondható), kénytelen lesz a jó oldalát fordítani felénk. 😁 Mint a mesékben. Sokszor, kényes helyzetekben ismételgetem magamban azt a meserészletet, hogy “te csak menj előre, a faluban sok lesz a kutya, mind ugatni fognak, tépnének le, de ne törődj velük, menj a templom felé, a templomban sok lesz a nép, a pap misézik, nem akarnak beengedni, de te csak haladj előre, vágd át magad a tömegen, és a kötőféket vágd a pap fejéhez! Ekkor eltűnik a templom, el a nép, el a falu, és ott áll a három elveszettnek hitt csikó előtted!” Ez nem szó szerint van így, emlékezetből idéztem, a példa pedig nem a legszerencsésebb, csak ez a részlet jut most eszembe a kedvenc magyar népmesémből (három próbátétel van, mint minden mesében, ez az utolsó, és ez a csodás történet egész életemen át elkísért). Amelyet egy orosz mesekönyvben is megtaláltam, kicsit másabb formában**. Érdekes ez is, hogy akkor honnan ered ez a mese, amelyben szintén benne foglaltatik, hogy a világ tetszés szerint megváltoztatható! A képzelet teremti a valóságot, tartják az ezoterikusok, és én hiszek ebben. Ha meggondolom, csak ebben hiszek valójában… 😀 Karácsonykor találtam rá egy régi, 1947-es filmre***, Natalie Wood a gyerekszereplő benne, és bár hihetetlen, de már akkor is az ünnepek tulajdonképpen (csak) a profitról szóltak! És ebben a materialista világban megjelenik az igazi Mikulás, akit elmegyógyintézetbe akarnak csukni (és oda is kerül egy kisidőre), mert ugyebár ő, hivatalosan és a tudomány akkori állása szerint, nem létezik/létezhet. Eszméletlenül jó ifjúsági film a “korához” képest, habár a filmeket inkább Laci ítéli meg az évjáratuk alapján, de ezt még az is meg tudja nézni, aki a mai fantasy movie-k nyújtotta adrenalinhoz szokott.

Ez már a második része a filmemnek, ez itt szintén Shirley a Csendes Óceán-parti jelenetben

Igen, nagyutazásokat lehet tenni a négyfal között is, de azért szerencsénkre akadt a hétvégén valódi is. Felruccantunk a hugomékhoz Kolozsvárra, kipróbáltuk az új autópálya szakaszt, amely most már Vásárhelytől Ludasig vezet. Visszafelé láttunk egy nagy balesetet: két autó, valószínű szabálytalan előzés miatt összement, mindkettő a sáncban landolt, az egyikben a légzsák is kinyílt, a másiknak biztos nem volt ilyen, egy régebbi tipusú sportkocsi lévén, a sérülteket már elszállították, mire odaértünk, a rendőrök helyszíneltek. Éppen Aranyosgerend után történt, ahol mindig azzal hergelem Lacit (sose hagyom ki!), hogy innen már csak 500 lejbe kerül az út, ha trailerrel kell hazaszállítsanak. Ha emlékeztek, kedves blogolvasóim, beszámoltam róla ebben a bejegyzésben. Azért most se volt minden rendben a Fordunkkal, mert indulás előtt kénytelenek voltunk a szervízben felfújatni a két első kerekét. Ott ahol a téli gumicserét is megejtettük korábban. Arrafelé menet kicsit havazott, és kinn voltak a rendőrök pár település határában, Laci meg is jegyezte: Basszus, ezek a téli gumit ellenőrzik! Hm, gyanús megjegyzés, de azért nem kommentáltam (mert annak veszekedés lett volna a következménye, ugyanis az “új gumik” elég elhasználtnak bizonyultak)! Hazaérve, fellélegeztem, hogy semmi gond nem történt az úton: nem mentünk össze, nem ütköztünk senkivel, nem állított meg a rendőr, és nem volt szükség a vontatóra. Minden rendben, vagyis Sz.M. – ezt a kódolt üzenetet szoktuk küldeni egymásnak a lányommal, azt jelenti: Szerencsésen megérkeztünk!

Aztán amint kiszálltam a kocsiból, a kabátom zsebéből véletlenül kiesett a telefon a terasz kövezetére, és mert Murphy is rég megmondta, hogy a vajaskenyér mindig a vajas felére esik (az ő idejében még nem voltak mobilok), a telóm tokja kinyílt, a jó öreg bunkófon pedig értelemszerűen a képernyőjével lefelé fordulva ért földet, és jókora nagy léket kapott! De nem számít, a lényeg, hogy Sz.M., és hogy fordítsuk arcunkat a fény felé…

Itt még tavasz van a télben, és még Kubricknál tartok meg a Ragyogásnál…

Ezzel itt véget kellene, hogy érjen a bejegyzés, de ma reggel is felvettem, ezúttal egy havas videót, amely során “élőben” elveszett a Maci! Elengedtem a póráza végét, nyomot fogott, és elkószált pórázostól mindenestől. Nagyon berezeltem, féltem, hogy beakad egy málnabokorba, vagy a sűrű bozótba, már-már kétségbeestem, Milo pedig inkább szaglászott vígan, mintsem, hogy a tesókája keresésére indult volna. De akkor eszembejutott Shirley, amikor a perui szerpentinen a barátjával együtt száguldoznak lefelé az “önvezető” autóban … és megnyugodtam!

A Macival kezdődik, és a Maci nélkül ér véget. Itt egyszer Shirley Temple-t mondok, véletlenül. Elnézést, sokszor a rádióban sem azt mondom, amit szeretnék… és észre sem veszem!

*The Invisible Horror of The Shining – ez a youtube videó, ahol a srác részletekbemenően kielemzi a Ragyogást

**Az orosz mese címe egészen eltér a magyar népmese címétől. A magyar változat a Vitéz János és Hollófernyiges nevet viseli, az orosz pedig sehogyse jut eszembe, de amint megtalálom a könyvet, ide beírom, ígérem!

***Csoda a 34. utcában, ez tette híressé Natalie Woodot, aki kislányként önmaga miniatűr változata, jól felismerhető, alig változott valamit felnőtt korára 🙂

(Bosszant ez a mese dolog, de csak előkerül az a könyv, remélhetőleg!)

Karácsony előttre

vagy ahogy sikeredik. 🤗

Egy magamfajta rádiós Karácsonya vagy az azt megelőző adventi időszak kötelező módon a kapkodásról, a sietségről, a feladatok torlódásáról szól. Stressz, idegesség, zavarodottság. Ehhez még hozzáadódik a túlérzékenység, és ennek következményeként egy kis sértődöttség is. Voltam egy összejövetelen, ahol számomra egyetlenegy nagyon jó dolog történt, hogy elmesélhettem, hogyan hagytam el a rádiós telefonom, és erre egy kedves kolléga megjegyezte: Na most akkor már meg is írhatod! Tudta, hogy épp feloldozást nyertem, felmentettem magam a zárlat alól. 😁

Hát akkor most elmesélem:

Még lehetett kinn dolgozni a kertben, szóval elég rég volt, őszidőben, szóval elég rég a begyemben van már a sztori. Egy szombaton reggel történt, felkeltem, mint szokásosan, negyed 8-kor, elrendeztem a csirkéket, kiengedtem a kutyákat, aztán beléptem a virágoskertbe gyomlálni kicsit. A két telefonom meg a kocsi tetejére tettem, hogy ne kelljen visszamennem a házba. Laci aznap hivatalos volt a várba egy kirakodó vásárra. Én még a kiskertben szorgoskodtam, amikor ő sebtében távozott, mert akkor is késésben volt, de nemsokára felhívott, hogy van egy kis gond! Houston, we have a problem! Már kezdtem sejteni, hogy mi, mert tulajdonképpen nem mobilon hívott (el is feledkeztem a készülékekről, amikor a kertben dolgozom, mindenről megfeledkezem!), hanem a kinti kamerán szólt hozzám, mint az Atyaisten az égből, az Úr dörgedelmes hangja úgy szállt alá, úgy hatott rám, mintha fejbe kólintottak volna. Azt mondja, véletlenül elment a telefonokkal együtt, és csak az egyik tapadt meg a kocsi tetején, a másik, a rádiós, biztos az első kanyarban lerepült. A sajátomnak olyan tapadósabb tokja lehetett. Próbáljak bicajjal végigmenni az útvonalán, tanácsolta kedves párom, a Penny irányába. Hát én el is indultam, néztem a sáncot mindenfelé, és persze pásztáztam az utat is. A rádiósmobil még kicsengett kb. délig, utána elnémult. Lehet délfelé valaki keresztülment rajta a kocsijával, vagy egyszerűen csak megtalálta. Ezt onnan tudom, mert Laci többször is felhívta a számom. Én nem volt miről hívjam magam útközben, mivel a másik teló, a gondviselésnek hála, estig Lacinál volt biztonságban a várban. Még a nagyáruházba is beléptem, megkértem az egyik őrt, hogy ha valaki esetleg bevinné, értesítsenek. Naiv, hiú reménység! A várig már nem mentem fel, a Penny-nél visszafordultam, addig bárhogy is meghazudtolta volna a fizika törvényét, annyi kanyar meg talán fékezés után biztos nem maradt meg a kocsi tetején. Szombaton a temető (és a Penny) felé vezető úton elég kevesen járnak, akárki észrevehette, egy sofőr is, és ha nem restellte, kiszállt az autóból és magáhozvette. Nem volt egy drága cucc, de új volt, és ez gondolom sokat emelt az értékén.

Így szoktam én esős napokon fotókat készíteni a kocsi anyósüléséről. Ez történtesen a LIDL, esőcseppek homályában.  “Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját” – ez a József Attila sor csak úgy eszembejutott, a közelgő Szenteste váltotta ki, gondolom 😊

Nem volt mit tenni, bele kellett nyugodni, hogy elveszett. Még tettem egy kört a kihalt utcán, ahol egy udvarból egy nő érdeklődött, rámkérdezett, hogy mit keresek. Elpanaszoltam neki is, ő is nekem, hogy az övét is nemrég lopták el, a google meg a GPS megmutatta, hol volt utoljára a teló, hol vették ki belőle a kártyát. Mi is próbáltuk megtalálni az enyémet ilyen internetes keresővel, helyazonosító programmal, Laci le is töltött egy aplikációt potom 60 lejért, amely hosszas keresgélés után sikeresen kiderítette, hogy a telefon Romániában van! Megérte azt a 60 lejt, mondhatom! Jó kis poén itt a blogomon 🤣 Minden viccet félretéve, eléggé rossz szájízzel maradtam, mert ki lehet az a gazember a mai modern világban, aki a más telefonját megtartja, kikódoltatja, és lelkiismeret nélkül használja, mintha a sajátja lenne? Manapság, amikor minden fiatal (és idősebb ember is) felhalmozott magának egy csomó kütyüt! Ilyen aljas világban élnénk? Bárcsak ennyi lenne a baj, hogy én elhagyom a fejem… De szerencsére nemsokára jött megint az isteni gondviselés, és takarítás közben megtaláltam a lányomtól örökölt régi Samsungot, csak éppen meg kellett javíttassuk, mert annak meg a képernyője égett ki még a rádiós telós korszakom előtt, azért volt félretéve. Most tehát újra van “vadiúj” telefonom, ezzel készítem a vlogokat is. Tiszta boldogság. 😀

Van egy visszatérő vásárlónk, aki Babits köteteket gyűjt, nemrég rábukkantam egy 57-es kiadású verseskötetre (Móra Ferenc kiadvány), Laci félre akarja tenni neki, de én azt hiszem, megtartom magamnak. Mert annyira találóak a versei a mai zűrös időszakra.

Most kimondottan a jobb oldali versre utalok, de a baloldali se kutya, annak a címe Kakasviadal.

Főleg az erdőben szoktam ezt érezni, hogy az Isten egy hatalmas nagy csend és nyugalom, szétárad mindenfelé, pont az a csend, ami a téli erdőben honol… Az ő békéjét a mi harcunk nem zavarja meg, ezt már Babits is megmondta. És ezt a békét mi emberek is elérhetjük, megteremthetjük magunknak, ha nem mindig a negatív dolgokkal foglalkozunk. Az nem képmutatás, ha az ember kizárja az életéből a számára romboló hatású elemeket. Tudomást se vesz róluk. Ez személyes opció, jogunk van hozzá! Viszont az erdő felé vészesen közeledik a zajos civilizáció:

Nem tudok, sajnos, ünnepélyes hangvételű blogot jegyezni. Számomra minden reggel ünnepélyes, ha feljutok az erdőig. És ez a ma reggeli sétánk egy kis töredéke:

A kedvenc “karmesteremmel”, de lehet hajcsár is a foglalkozása, itt éppen vállon vereget. Vagy inkább barátságosan, védelmezően átölel. 😉

A boldogtipus

Megvolt az első munkanapom az idei utolsó pihenőszabadságom után. 35 napom van összesen, ezt a régiséggel és az újságíróknak járó stresszpótlékkal érdemeltem ki, de néha úgy érzem, sokkal többre lenne szükségem. Mert már rég nem több pénzre vágyom, hanem több időre, mert az idő sokkal de sokkal értékesebb, mint az anyagiak. Talán egyszerű gondolatok ezek, túl banálisak, de nagyon őszinték. Az ember mit is kezdhet a pénzzel, főleg, ha korlátozva van? Nem mehet üdülni vagy külföldre, na jó, lehet hogy van olyan hely, ahova mehetne, de akkor sem teheti meg, mert elkötelezte magát, házikedvenceket tart, családi kutyái, macskái, szárnyasai vannak. És bármennyi lehetősége és pénze is lenne az embernek, ha nem képes örülni a mindennapoknak, akkor meg mit ér az egész? Én pedig azt érzem, hogy most már elértem ezt a szintet, hálistennek, most már jöhet az öregség, felkészültem, mert én attól is boldog tudok lenni, hogy a napi rutin után kimehetek az udvarra, vagy reggelente “felsétálhatok” az erdő aljáig. (Aki hallotta az első videómban a lihegésem, az tudja, milyenek ezek a séták!) Még akkor is, ha nem kedvez az időjárás. Képes vagyok a boldogságra, és ez annyira szuperjó!🤩

Annak, aki nem utazhat, ez a látvány is nyújt némi esztétikai élményt! Én legalábbis élveztem, csak a telefonom készített róla kissé homályos képet…

Felvettem a következő videómat, és égek a vágytól, hogy megosszam! Az se baj, ha csak a lányom nézi meg, mert talán pont érte csináltam. Egyszer Blankucilányom barátnője megjegyezte, hogy ő olyan boldogtipus, gyerekkorából maradt fenn egy mondása: “Én Újlakon boldog vagyok, Petriben boldog vagyok, Kolozsváron boldog vagyok, a tengeren boldog vagyok, én mindenütt boldog vagyok!” Most már Ausztriában is az! És már azt hiszem, én is az vagyok, vagy az kezdek lenni! Boldogtipus lettem én is! Jöhet már bármi, akármi, engem nem tud letörni! Sok embert idegesítenek a spirituális tanítók, mert azt propagálják, hogy légy elégedett, és fogadj el mindent, és leld örömöd az apró dolgokban, és azt állítják, hogy a boldogság belülről jön. A külvilág kapuja befelé nyílik – csodálatos ellentmondás! Mi ebben olyan rossz? Csak addig tartod ezeket üres szólamoknak, amíg neked is sikerül ezt megtapasztalnod, feltéve, ha akarod! Mindaddig kirekesztve érzed magad, és emiatt a frusztráltság miatt, tagadó álláspontra helyezkedsz. Nem is próbálsz tenni semmit a megtapasztalás érdekében, és egész életedben lebecsmérled az ilyen tanításokat. De a tanítók ettől nem lesznek kevesebbek, őket ezzel nem bünteted, legfeljebb csak magadat…

Egy kis összhang vagy mozizás! 😎 Most fizettem be a CicaNetflixre, aminek perselye a madáretető és pénzneme a búza! A macsekok nagyon tudják emelni a harmónia szintjét, csak ajánlani tudom, ki lehet próbálni 😊 Annyi cirmos árválkodik a világon, van választék bőven!

S ha eddig eljutottatok, és nem küldtetek el a jó büdös francba a spirituális “zagyvaságaimmal” együtt, akkor most meséljek a csúnya esztétikájáról. A héten csetteltem egy kicsit egy kolleganőmmel, megkérdeztem, mi újság a szerkiben, ahol már több mint két hete nem jártam. S amikor válaszára válaszoltam volna, a telefonom megkergült, és elkezdett magától írni egy szöveget, ami így nézett ki: “- gazdalkodni A Molyon is irta A Molyon is irta A Molyon is irta A Molyon is irta A Molyon is irta A Molyon”. Persze, nem küldtem át neki, amikor leállt ez a titkos üzenetfolyam (féltem, hogy még bolondnak néz), hanem csak a lányomnak és Lacipáromnak copy-paste-eltem át, hogy maradjon meg, örökítsem meg, és ők is törjék a fejüket, vajon mi lehet ez a kódolt szöveg, és honnan a csudából, melyik távoli galaxisból érkezett? Először a Könyvmolyra gondoltam, hogy ott kéne lecsekkoljak valamit, de ott nem találtam hirtelen semmi érdemlegeset. Titokban, bevallom, kicsit reménykedtem (mert még nem sikerült eljutnom a “teljes” megvilágosodásig 🤣 ), hogy talán valaki írt a Ludasmanyi kötetemről, de nem, ki is írhatna, ez egy pongyola könyv, amit három nap alatt korrektúráztam (pedig három hét se lett volna elég rá), a kedves párom pedig, “személyes kiadóm”, kissé hányaveti módon adott ki. De nem számít, mert mindennek, ami ezen a világon történik, pontosan úgy kell történnie! Aztán jött ez a Zarathustra kötet:

Mondtam, hogy a csúnya esztétikájára kell számítani!

Takarítottam ugyanis az íróasztalomban, és majdnem minden keménykötésű könyv alján molylepkelárvákat találtam. Eléggé megviselt a dolog, be kell vallanom, nem is tartok többet ott könyveket, vagy legalábbis keménykötésűeket nem, és remélem, hogy ezután a takarítás után most már jövő tavasszal a molylepke populáció jócskán megcsappan. Közben a rejtély kulcsának keresését sem hagytam abba, mert most akkor felvetődik a probléma, hogy azokban a könyvekben van-e a válasz, ahova a molyocskáim a tojásaikat lerakták!? Volt olyan könyv, hogy a lapok között is találtam lárvákat, na szóval, azokat át kell olvasni, újraértelmezni, mert ilyen vagyok én, mindig a csodák és a titkok után kutatok. Lehet nekem is egy fura hobbim, vagy nem? 😅 Ezt nem veheti el tőlem senki! A gyakorlatias tanulság pedig az, hogy sose takaríts a molylepkék őszi eltűnése után, közvetlenül azután, hogy téli álomra szenderülnek, vagy átadják a helyüket a következő generációnak, mert a tojásokat nehezebb felfedezni, mint a lárvákat, és tavasszal az a meglepetés érhet, hogy újszülött ivadékok bújnak elő a megmaradt, jól rejtőzködő, kifejlett lárvákból. Ezért kell megvárni a nagytakarítással az adventi időszakot. Tanácsolja egy “igazi” háziasszony 🤣

Akkor most végezetül álljon itt ez a Ferde ház, Agatha Christie egyik regényéből, utamba szokott esni az erdő felé. Minden nézőpont és hozzáállás kérdése! Mint a boldogság, meg az apró örömök!

Ja és ne feledjem a videót, hisz ezért írtam az egész szöveget! Az a Helló az elején elég idétlenre sikeredett! 😀 Tálán mert idegen tőlem, nem szoktam így beköszönni. Ezért kell mindig csak önmagunkat adnunk, és ne próbáljunk meg azok lenni, amik nem vagyunk…

Elmélkedés az esőben

Szeretem az esőt, minden természeti elemet szeretek, a tenger hullámait, a havazást, a szélben lengedező faágakat, persze a fákat kicsavaró és tetőt lerepítő viharos szeleket nem, sem a lavinát, mondjuk egyikben sem volt részem még. De szeretem az ilyen kis nyugis sötét délutánokat, hallgatni a kopogó esőcseppeket, kinézni az ablakon a szobanövényeim szerteágazó levelei között, és egyszerűen csak meditatív állapotban leledzeni a kutyáim, macskáim, szárnyasaim, téli álmot alvó legyeim, kaszáspókjaim, molylepkéim, teraszon bújkáló idei egérfiókáim, párnáimban megbúvó poratkáim (jó na, leállok!) társaságában.

😀 Mindig is szerettem a négy fal között biztonságban lenni, főleg mostanában, mert néha foglalkoztat egy esetleges kataklizma gondolata (Elon Musk is meteorit becsapódással fenyeget!), hogy ha a házban ér, mégiscsak több esély van a túlélésre. 😉

“Ideje, hogy összeállíts egy túlélő felszerelést!”

“Mire akarsz felkészülni, hogy vége lesz a civilizációnak?”

“Nem árt az óvatosság!” Ez egy párbeszéd egy kedvenc filmemből. Eltaláltátok, csak Woody Allen írhat ilyet! December elseje ugyanis arról (is) nevezetes, hogy ezen a napon született nagy kedvencem (írtam róla egy blogbejegyzést, de még mindig ott vár rám a draft-ban, ott dekkol a piszkozatok között, hogy finalizáljam), ő mondja ezeket ebben a 2003-as filmjében (Csak az a szex/Anything else), amikoris egy üldözési mániás öreg viccfaragót alakít, aki túlélő csomagot tart a hálószobájában, mindig kéznél van csőretöltve a fegyvere, és sötétben is össze tudja rakni a puskáját. Erre jegyzi meg Jerry, a fiatal, szintén viccgyáros barátja: Maga eszelős! Mire ő: Tényleg? A háború előtt is azt hitték! Még egy olyan csoport is létezett a németeknél, hogy Zsidók Hitlerért! Egy csomóan áltatták magukat, hogy, megússzák! Hittek a pucér buszvezetőnek! Sose higgy a pucér buszvezetőnek! Döbbenetes! Nem kell mindjárt a mai időkre asszociálni, szó sincs erről, ez csak arról szól, hogy bármilyen idők is jönnek, ha behódolsz a rendszernek, a hatalomnak (bárki is légy, kutató, feltaláló, politikus, médiasztár, netán író), és nem vagy eléggé értékes, hogy megtartsanak, nem biztos, hogy a végén felkarolnak, és nem áldoznak fel, ha a helyzet megköveteli. Érdemesebb tehát hű maradni önmagunkhoz, ha úgysincs vesztenivalónk. Már csak a lelkiismeretünk miatt is!

Nem HD minőség, de megéri végignézni, jó sok poén van benne, de számomra mégsem komédia, inkább afféle tanítómese. Van egy narcisztikus lány és egy gyámoltalan fiú, aki sose lát át a szitán. Elmennek a szállodába, hogy élmény legyen újra az együttlét, mint a kapcsolatuk kezdetekor, és Jerry megrökönyödve hallja, hogy már 200 dollár egy szoba. Mire Amanda: Vegyünk ki lakosztályt! És rendeljünk kaviárt! És még azt is felrója párjának, hogy a recepciósnak, aki felkíséri őket a szobába, csak 3 dollár borravalót adott. Aztán meg hirtelen rosszul lesz, és a sürgősségen kötnek ki, ahol az orvossal a mellét tapiztatja. Bocs a spojlerért, de ha valamit nem állhatok, az ilyen lányokat, de őket nagyon nem!
Ezek híres idézetek a filmből, két oldalnyi van belőlük, egyik jobb a másiknál. Ami a legjobban tetszett, amit viszont Jerry mond: “Annyi problémám van, hogy ha öngyilkos lennék, az sem oldaná meg mindet!” “Never trust a guy who fumbles for the check, you know who wants to get the check, gets it.” Valami olyasmi, (nem szó szerint), hogy sose higgy egy olyan pasinak, aki azt mondja fizetett volna, de mégse fizetett, mert ha valaki fizetni akar (a vendéglőben), akkor megtalálja rá a módját, hogy fizessen! Na és még van egy jópár!

Apropó vesztenivaló, elkezdtem videóbloggerkedni, létrehoztam egy youtube csatornát, és mivel a legjobb ötletek, mindig azok, amelyeket valaki már bejáratott, hát úgy gondoltam, mivel minden reggel az erdőt járom, készítek egy erdei sétás sorozatot, sétáltatom a kutyáimat, mesélek, elmondom, mit álmodtam, megosztom a követőimmel az élményeimet, véleményemet, stb. Van egy népszerű TikToker, aki ugyanezt teszi, csakhogy ő ufókra és szellemekre vadászik éjjel. Az éjszakai műszakot egyelőre nem vállalom be, csak ha esetleg Lacipárom is elkísérne, és legalább tartaná a kamerát, no meg a lámpát. De mivel csak telefonnal filmezek, és az se valami performáns, hát maradok a nappali fénynél. Tegnap felvettem az első sétámról tíz percet, de itthon visszanézve a felvételt, rájöttem, rengeteg baj van vele: rázkódik a kamera, mivel a kutyák rángatják a kezem, lihegek, mert mire felérünk a dombra, kifulladok a Milo diktálta tempó miatt, és ami a legrosszabb, vízszintesen tartom a telefont, amely így függőleges képet hoz létre.

Ha nem restellitek, nézzétek meg! Állok elébe a kritikának, ki fogom bírni! 😊

Disztópikus történet 2030-ból

Kolompos Kató azon a héten egymásután kétszer ment be a városba, gyalog tette meg a hat kilóméteres utat a központig, mert a buszon CO2 igazolványt kértek, és ő olyannal nem rendelkezett. A főtérre érve meglepte, hogy mennyi minden megváltozott utolsó városlátogatása óta. Minden élelem látványosan megdrágult, a 30 lejes lepény immár 35 lej 50 bani lett, viszont most sokkal kisebb volt az átmérője. Senki nem állt sorban az ablaknál, és csak három túróslepény volt kitéve a vitrinbe, onnan emelték ki neki az egyiket. Kató bizalmatlanul nézte a mikróban felmelegített pékárut, és muszáj volt feltennie a kérdést: Ez biztos mai? Mert eléggé fúj itt a szél! A kiszolgáló nem értette a poént, egy középkorú, őszhajú nő volt, csak bólogatott, helyeselve, amit Kolompos Kató mondott: Persze persze, mind mai, csak nem tettünk ki többet, mert igen, kissé fúj a szél itt az ablak iránt, és hamar kihűlne! Na jó, hősnőnk annyiba hagyta! Továbbment, belépett a szomszédos tejtermék kirendeltségbe, ott is nagy volt a pangás. Vett egy jófajta vajat, nagyon kell vigyázni ám, mert manapság minden hamisítvány, ez viszont saját termék, ezért tudta, hogy csak onnan érdemes vásárolni, de így sem olcsó. Ezúttal 90 lej volt. Tessék mondani, ez most mennyit dárgult? Ő (az eladó) nem is tudja, úgy rémlik, 72 lej 30 bani volt még tegnap. Na akkor legalább nem kell már banizni! – megint poénnak szánta a megjegyzést, de ez a sokkal fiatalabb hölgy se vette a lapot. Amikor már a humorérzék is kiveszett, akkor nagy baj lehet. Hova vezet ez? – jutott eszébe egy régi komikus sorozat szállóigéje, és megsajnálta a még mindig üde, leányosan naiv arcú, enyhén zömök kiszolgálót. Valószínű a megélhetésén töprengett ez a cég “jelmezébe” öltöztetett, valamikor derűs asszony. Lehet van két iskolás gyereke, és a férje se keres túl sokat. Kilépett az üzletből, kissé lelombozódva, pedig olyan poénos kedvében volt aznap…

A széles járdán egy hajléktalan kitartóan próbálgatta a bérelhető elektromos rollert, amely sehogysem akart megszűnni pittyegni, Kató fel akarta hívni a figyelmét, hogy ahhoz szükséges egy telefonos applikáció, meg pénz is, de inkább nem szólt, mert kíváncsi volt, mi lesz a vége. Az lett, hogy a járgány meglepő módon hirtelen elhallgatott, és az utca embere vígan elindult vele a Fényes jövő nevű utcán felfelé. Ettől hősnőnk ismét jókedvre derült, az Isten megsegítette, milyen leleményes egy ember! Nincs minden veszve, ha egy homeless is így képes feltalálni magát!

Kolompos Kató sétája során belógott egy turiba, csak úgy körülnézni, mert a napokban érkezett a friss áru, ilyenkor még minden méregdrága, ő pedig évek óta csak akkor engedheti meg magának, hogy vásároljon, amikor kiárusítás van, és mindent kétlejért kínálnak, és általában mázlija szokott lenni, mert mindig kifog egy-két jó cuccot. Azért a kétlejért még felpróbálni sem érdemes, így hát keveset időzik ilyenkor a turkálóban, amely most már kicsit alrébb csúsztatta az ajtóra ragasztott, régebbi felhívást, hogy csak CO2-es igazolvánnyal lehet belépni, és nagyobb, messziről jól látható betükkel kiírta középre, hogy maximum 20 személy tartózkodhat egyidőben az üzletben. Izgalmas érzés volt a tilosban járni, hősnőnk úgy érezte magát, mintha a kulisszák mögé settenkedett volna, ahol a nagy titkokról lehull a lepel…

De öröme nem tartott sokáig, mert ráeszmélt, hogy mosdóba kell mennie, és a gyorsétkezde, amely a közelben van, és ahol a régi szép időkben napimenüt evett, szigorúan veszi a CO2-őt, annyira szigorúan, hogy már szinte egyetlen vendége sincsen. Bekukucskált a hatalmas, plafonig érő ablakon, és valóban csupán egy asztalnál ebédelt egy magányos férfi, a felszolgáló személyzet pedig, aki a hőskorban csúcsidőben azt se tudta hova kapjon, most lezserül beszélgetett a pultnál. Sebaj, még mindig ott a cukrászda, ott a múltkor is volt forgalom, látta amint jöttek-mentek ki-be az emberek, nem hiszi, hogy mindenki CO2-es lett volna. Kató hát arra vette az irányt. Habár mostanában nem szokott süteményt vásárolni, megszokta, hogy keveset egyen, és csak a szükségeset. Az alapélelem racionalizálva volt, mivel a lakosság hajlamos a halmozásra, tartják a hatóságok, de bizalmasan azt pletykálják, hogy kevés a tartalék a kereslethez képest. A gazdagoknak se könnyű, ha valaki új autót szándékszik venni, több mint 5 évet kell várnia, amíg legyártják, mert nincs nyersanyag, fogytán a magnézium. Fura, erről Kató annak idején azt tanulta, hogy a Föld 13 százalékát teszi ki. Akkor most hova tűnhetett?

Sietett a cukrászda felé, már nagyon kellett pipilnie, gondolta vesz egy fél literes vizet, úgyis elfelejtett hozni magával, és akkor jogosan használhatja a mosdót. De meglepetésére, az ajtón itt is az állt, hogy csak CO2-es igazolvánnyal lehet benn fogyasztani. S logikus, ha nem fogyaszt az asztalnál, nincs joga a mosdót igénybe venni! Nem akart kockáztatni, nagyon zokon vette volna, ha rászóltak volna, netán ki is kergetik, mint egy kéregetőt! Esett hát a B terv is. Tudni kell, hogy a kisvárosban nincs közvécé, volt ugyan egy, de az már évek óta lerobbant állapotban leledzik (nehogy a CO2-es igazolvánnyal nem rendelkezők ott felzsúfolódjanak, s abból ki tudja milyen bonyodalom származna!). Nem maradt más megoldás, mint a Nagy Bevásárlóközpont. Valahogy be kell lógnia, ha nem akarja hazáig szorongatni. Ahogy közeledett a stoplámpa felé, amely átvezet a Nagyáruház főbejáratához, messziről látta már, hogy az ajtó mögött ott áll a fekete egyenruhás őr, és mindenkinek beszkenneli a telefonjáról a QR kódját. Na, az ördög vigye el, meg kell próbálnia a hátsó bejáratot, hátha ott nem annyira éberek az ellenőrök! Átment az átjárón, és megkerülte az épületet. Amikor odaért, látta, isteni szerencséje van, a biztonságiak a bejárat előtti cigizőpontnál épp cigiszünetet tartanak, voltak vagy öten, az utolsó épp akkor lépett ki, és gyújtott rá, amikor Kató a hozzá legközelebb eső ajtón besírült. Próbált nem feltűnést kelteni, és észrevétlen maradni. Gondolta: csak nem futnak tán utánam, koldusnak még nem nézek ki, nem vagyok ugyan elegáns, de rendes öltözetem van, tiszta csizmám, válltáskám, ki se nézik belőlem, hogy törvényen kívül állnék! 😀

Felment az emeleti mosdóba, megkönnyebült, és most már tényleg úgy érezte, az övé a világ! Mintha egy privát klubba lógott volna be, klubtagság nélkül! Mielőtt távozott, szétnézett kicsit az emeleteken, sok üzlet, amely azelőtt virágzott, lesötétített redőnnyel fogadta, a könyvesüzlet volt nyitva, az ékszerész, a pénzváltó, a pénzküldő szolgáltatás (ráeszmélt, fel se tudná venni, ha most küldenének neki külföldről pénzt!), a kínai, az élelmiszerüzlet, a gyereküzlet, a harisnyás cég, s még egy páran, nem sokan maradtak meg. Végigment minden soron, aztán leereszkedett a mozgólépcsővel a földszintre. S amikor menne kifelé, ott az ellenőr előtte, épp két fiatal srácnak szkenneli le a telefonját. Basszus, most mitévő legyen? Rájött közben, hogy azok a fiatalok az aluljáróból jöttek fel, az is egy checkpoint a beérkezőknek, de későn kapcsolt, így hát gyorsan leereszkedett a mozgólépcsővel az alagsorba. Ott is voltak üzletek, valamikor a kedvenc outlet-je, most nagy betükkel figyelmeztette a vásárlókat, hogy csak a kiváltságosokat fogadhatja. Jó, hát úgyis számára drágák már ott a göncök, nem engedhetné meg magának, régen még a jólnevelt kutyákat is fogadták, barátságos tábla jelezte, hogy animal friendly, az is eltűnt a bejárati ajtóról. Mindegy, legalább cseppet sem fogja bánni, hogy nem térhet oda be többé! De még nem volt vége a kálváriájának, mert az egyenruhás őrök az alagsorban is felbukkantak. Te jó ég, valahogy ki kéne már keveredni innen ebből az alvilágból, mielőtt még megaláznak! Felgyorsította lépteit a kijárat felé, nem nézett már se jobbra-se balra, vissza se próbált fordulni, a lépcsőn már valósággal rohant felfelé, nyílt az ajtó, és vééégre! Friss levegő és újra szabadság! Megsegített a Jóisten! Itt már senki nem fogja leigazoltatni, egyelőre….

Útban hazafelé összefutott egy ismerősével, kiderült, hogy egy csónapban eveznek. Te is fiam, Brutus? Hát te szakmabeli vagy, mégse vállalod be a CO2-őt? Pont azért nem, mert az vagyok! – válaszolta sokat sejtetően az ismerőse. Mindketten sóhajtottak, de miután elváltak, Kolompos Kató mégis megnyugodott, azt érezte, új erőre kapott, kimért léptekkel elindult, és hazáig meg sem állt!

A vonzó és a kedves

Ma a tibeti buddhisták szerint tízmilliószoros nap van, ezért ajánlatos csak jó dolgokra koncentrálni, pozitív gondolatokat közvetíteni, és én eldöntöttem, hogy ezt is teszem! És nemcsak ma, hanem ezután mindig, még akkor is, ha drágul az energia, Laci épp most nyúlt le a Lidliben 250 lejt a számlámról (amelyre nem tudom még meddig lesz bevételem, vagy hogy mondják neki, debit-credit sose értettem ezeket, pocsék könyvelő vált volna belőlem, jó hogy nem lettem az!), és nemrég járt nálunk a helyi rendőrség, a tőszomszédság nagy ámulatára. 😎

A sáncom, amit egyes-egyedül ástam ki, balfelől egy tő Viola tricolor (gyógynövény!), jobboldalt a Maci szaglászik!

Hallom, hogy ugat veszettül a Maci, szerencsére csak ő volt kinn az udvaron pont akkor, megyek ki, hát ott parkol a kapuban a Politia Locala feliratú autó, és két nagydarab feketeruhás hatósági ember áll a kapuban. Miért kell ezeknek is feketében járniuk, hogy még jobban elijesszék a jónépet?! Emellett még az átlagnál magasabbak is, legalább 190 centisek fejenként. Az egyik igen jóképű, még szerencse, mert legalább bizalomgerjesztő, másképp tényleg betojtam volna 😀 A szemközti újszomszéd közben fülelt, figyelt, megigazította a lobogóját a kocsibeálló tetején, úgy tett mintha fontos dolga lenne, láttam, semmiképp sem szeretne lemaradni a pikáns kis jelenetről. A vonzó, szőkés-vöröses Ashtar kapitány köszönt udvariasan, én a kapun belülről ugyanolyan udvariasan fogadtam a köszönést (semmi jóra nem számítva), aztán rátért a tárgyra: Van egy marosi rendszámú ilyen meg olyan kocsink? Mondom: igen, közben eszembejutott, hogy petri nagyanyám erre azt válaszolta volna, Hogy lenne nekem kocsim kedves, amikor még lovam sincs? De sajnos azok az idők már lejártak, én nem jöhettem most ezzel a poénnal, nekem igenlő választ kellett adnom! Hát az a helyzet, hogy van itt egy május 26-dikai parkolási büntetés. Te jó ég! Már megint parkolás! Laci fiam ne csináld már!! Megint!! Hozzak egy személyit, hogy töltse ki a papírokat! – kért meg továbbra is udvariasan, miközben látszott rajta, mennyire tudatában van a megjelenésében rejlő különleges vonzerőnek. Én meg úgy néztem ki, mint egy falusi, középkorú nénike, a mindennapi mellénykémben és az otthoni “frizurámmal”, ami már mindennek nevezhető, csak nem frizurának! Bemegyek, vagy inkább sebtében berohanok a buletinemért, és a nagy sietségben a kezemben marad a veranda új ajtajának kilincse. Mert van egy új külső (bejárati) ajtónk, most vettük az ajtó- és ablakturiból! 😊 Nem is törődtem vele, a táskámat kerestem, feltúrtam az egész házat, alig találtam meg a belémköltözött stressz miatt, nem akartam őket se várakoztatni, s mikor mennék ki, a kilincs sehol (valahova lehánytam a sietségben), s az ajtó, mit ad Isten, kilincs nélkül nem nyílik! Mi a fenét csináljak, a hálószoba ablakán nem ugorhatok ki ezúttal, mit fognak szólni, hogy fog az kinézni? Még azt fogják feltételezni rólam, hogy én is képes vagyok törvénytelenségre, slendriánságokra! Hát inkább a nappali hátsó ablakán másztam ki, szerencsére még kiférek rajta. S úgy mentem előre nagy magabiztosan, úgy tettem, mintha hátul is lenne egy kijáratunk. 🤣

A Zöldablakos kicsi ház, ami zöldajtós! Ki gondolná, hogy azt a kilincset a szentlélek tartja? Hiányzott egy szeg a csomagból, ami rögzítette volna a kilincstokot…

A társa, a kevésbé vonzó, elvette a személyimet, és odaadta a filmsztár kollegájának, hogy töltse ki a zöldpapírt, most már tudtam, hogy ez egy jegyzőkönyv, basszus! Kérdem, és most mi fog történni? Soha nem jöttek rendőrautóval egy parkolási birság miatt? Minden megfordult a fejemben, ezer lejtől kezdődően. 😀 Azt mondja, semmi, csak a posta már nem akarja kézbesíteni a büntetéseket, ők kell személyesen kivigyék minden törvénysértőnek, képzeljem el, 2000 büntetést róttak ki a városban, azt amíg kikézbesítik, elkopik a kocsijuk gumija! Nagyon közvetlen volt, egy zömök pasas, nem olyan megnyerő, mint a másik, de legalább kedves. A Maci csúnyán ugatta, a beszédes rendőr megjegyezte, hogy milyen agresszív kutyám van, próbáltam védeni a kishamist, de aztán amikor a kerítésen keresztül meg akarta simogatni, jobbnak láttam elzavarni onnan a kis sunyi házőrzőmet. A Mágikus Kiskakasra is épp akkor jött rá a kukorékolás, felugrott a virágoskert kerítésére onnan produkálta magát, a hatósági szerv előtt szerepelni akart, mindenáron. Aztán meg a rendes, utcai kerítésre ugrott át, alig tudtam lehajtani onnan, majdnem kirepült az utcára. De a beszélgetőpartnerem, a kevésbé vonzó rendőr, megdicsérte, milyen jó, kakaskukorékolást hallgatni, ő is szeretné! Nem rossz lehet itt élni, jegyezte meg, szép házak vannak, csak keskeny az utca, és sok a roma! Hát mondom, ők alrébb laknak, engem nem zavarnak.

Végzett a vonzó is közben a jegyzőkönyvvel, hozta a buletinem, és kért, hogy írjak alá, két helyen. Kérdem tőle is: és most mi történik? Hát semmit különös! Két héten belül fizessük ki, akkor csak 100 lej, ha pedig kifizettük volna akkor nap, akkor csak 25 lej lett volna! Késő bánat! Gondoltam magamban, Laci a mindenit! Az istenfáját! De mivel tízmilliószoros nap van, vissza is szívtam azonnal a csúnya gondolatokat. És meg szerettem volna jegyezni a két feketeruhás rendőrnek (olyan rohamrendőrös kinézetük volt abban a tisztafekete szerelésben), hogy milyen blamázs ez most nekünk, nekem főleg! azt hiszik a szomszédok, hogy ki tudja mit követtünk el! De jobbnak láttam ezt is visszaszívni, bármit is követsz el, ami kihágás, az szégyenteljes, és a megszégyenítés kijár neked! – válaszolták volna, ha megjegyeztem volna 😐 De ehelyett kedélyesen elváltunk, elbúcsúztunk egymástól, és ők folytatták útjukat, hogy más feleségekre is jól ráijesszenek!

U.I: Az ajtót befelé menet kívülről már ki tudtam nyitni, mert a külső kilincs természetesen a helyén maradt! 😁

Abban a fazékban éppen nem tudom mi volt, kitettem a hidegre, mert hiába van új kijárati ajtónk, az előszobában azért még hideg van…Úgy élünk, mint Indiában vagy Vietnámban az egyszerű emberek – ezt már egyszer mintha mondtam volna valakinek…

Az alkudozás öröme

Őszi pihenőszabadságom utolsó napja. Eldöntöttem, nem olvasok híreket, nem fészbukolok, kihasználom minden-mentesen ezt az utolsó napot. Tegnap a Maros-parti séta alatt (miközben jól esett, de nagyon jólesett, mert csak magunk voltunk, mi ketten és a három kutya (elhoztuk az anyósom fiatal Neóját is)) kitaláltam, hogy indítok egy sorozatot Egy falusi lány a fővárosban címmel. Ma reggel fel is hívtam anyámat, hogy gondolkozzon az ötleten, s amikor a címet felvetettem, nagyon megörült, de jó! Akkor nem is fogják tudni, hogy rólam van szó! Hát persze hogy nem, nyugtattam meg. Csak azok, akik ezt a blogbejegyzést történetesen elolvassák 😀

A marosi séta előtt kitakarítottam a sáncot, és kitaláltam azt is, hogy a kapával felvakart földet a kiskertbe teszem, a frissen elültetett nárcisz és tulipán hagymákat takarom be vele, jó kis komposzt lesz. Ez eddig hogy nem jutott eszembe? Minden új ötletnek annyira örülök! Mint ahogy annak is, hogy 8 év után, végre! meegoldottam a Laci benti cigizésének problémáját: felszereltünk a kanapé fölé, a plafonra, egy ventilátort, nem túl nagy, kb. akkora, mint amilyent a mosdóba szoktak szerelni, de legalább megnyugodtam, hogy most már tiszta lesz a levegő. 😀 Frászt! a reggel, amikor kijöttem, megint éreztem a nappaliban azt a füstös-sörös kocsmaszagot. Igaz, hogy én kell figyelmeztessem minden alkalommal, amikor kedves párom rágyújt, hogy bekapcsolnád lécci a ventilátort a fejed fölött? És a négylábúak bundái lefekvéskor változatlanul ugyanolyan cigiszagúak…🙄

Múlt vasárnap voltunk az ószeren, ócskán pardon! Mindig ószernek mondom, kolozsvári beidegződés, ahogy a Kövesdombot is mindig Kerekdombként emlegetem. Erről már asszem sose fogok leszokni! A bolhapiacnak régebben az volt a lényege, hogy az ember elment portyázni és alkudozni, így azzal a “milyenjóvásártcsináltam” boldog tudattal tért haza, amit mindannyian ismerünk, még akkor is, ha egy csomó használhatatlan kacatot, bóvlit összevásárolt! Mára már ez is megváltozott, mert az árusok között nemigazán találni olyat, aki hajlandó egy szikrányit is engedni az árból! Pedig egy jó alkudozás minden pénzt megér, és ezt csak a vérbeli kereskedő tudja! Tunéziában, Egyiptomban és mindenütt az arab világban, lenézik azt a vásárlót, aki nem próbálja lealkudni az árut. Azzal pedig, hogy engedményt teszel a vevőnek, már meg is nyerted! Pszichológia az egész (elküldeném ezeket, innen a vásárhelyi Ócskáról, egy gyorstalpaló keleti tanfolyamra! 😀), viszont akinek a vérében van, az hű marad a régi hagyományhoz. És nekem szerencsém volt találkozni múlt vasárnap, a piac forgatagában, ezzel az emberrel!

Ez a kupac nem tudom mi akart lenni, valami eredeti installáció: egymásra rakott téglák és a tetején pár könyv, hm. Vagy déli 12-re, amire mi odaértünk, már csak ez a pár kötet maradt, mert annyira menő volt az ötlet? Ki tudja? 😉

Előbb egy terebélyes cigányasszonytól akartam megvenni egy szép falitányért. Na nem hollóházit, olyan itt már nincsen, azt csak a szuvenír- meg kézművesboltokban lehet kapni, mint antik darabot, 60 lejért vagy akár egy százasért, ha nagyon jó állapotban van. Ez, amiről beszélek, egy érdekesen, rikitóan színezett, gondolom Németországból származó kerámia volt, mert most minden onnan származik, a second hand bútorral együtt, a kiürített lakásokból. Kérdem 15-ért ideadja, a nő közelebb se jön, csak hátulról, a székjéről mérgesen rámripakodik: Ha azt mondtam 20, akkor 20! Na akkor tartsa meg magának!, s továbbálltam, annyit nem ér meg nekem! Még a mellettem bámészkodó pasi is megcsóválta a fejét, s elcsodálkozott a durva hangnemen: Ez van, nem adja csak húszért! Mit tehetünk?!😕

Végig szoktunk menni minden soron, utoljára hagyjuk a hátsó kerítés mellettit. Kellett nekem idejönni! – Nagyon jól tette, hogy idejött, naccsága! Hát hogyne esne jól az emberfiának (vagy lányának), ha így beszélnek vele? A szép szó mindennél többet ér! Még akkor is, ha csak érdekből mondják, beveszed, és jól ráfizetsz a végén! A szépszónak ereje van, pozitív energiája, nem számít az se, ha nem őszinte! Ahogy a vízzel való kísérlet is kimutatta, egy japán fényképész csinálta meg, hogy az egyik pohár vizet szidta egy hétig, ezután a mikroszkóp alatt csúnya mintázatot mutatott, a másik pohár vizet pedig dicsérte, szeretgette, szép szavakkal dédelgette, ezután pedig gyönyörű kristályformák jöttek létre benne. (Vagy ő csak fotózott? Mindegy, valaki megcsinálta, ő viszont csodás vízmolekula fotóival lett híres.) Így van ez az öregekkel is, akik annyira hiperérzékenyek! Nem is hinnénk, hogy szeretetteljes gondoskodásunk csodákra képes, ha pedig érzik, hogy terhünkre vannak, akkor mind jobban és jobban legyengülnek. Persze, egy idő után a leépülési folyamat visszafordíthatatlan, de szeretettel nagyon sokat tehetünk ennek késleltetése érdekében. Az állatok is ilyenek, ha nem kapnak törődést, odaadást, képesek halálosan megbetegedni. Most látom, könyvet is írt a japán fotós, Masaru Emoto, A víz üzenetei címmel. Laci beszerzi nektek előnyös áron! (Megint becsúszott egy kis burkolt reklám, nem tehetek róla, nem tudom megállni 😀)

Az art deco görög tányérom, hasonlót vesztegetnek az ebay-en 24 angol fontért. Persze a nyugati közönséget célozzák meg ezzel az árral, semmi esetre sem a romániai vagy az erdélyi vásárlót. Majd ha nem leszek, meghagytam Lacinak, nyugodtan minden régiséget eladhat, szabad kezet kap, árulja majd ő is a nagy forgalmat bonyolító portálokon!

De meséljem már el az élményem! Szerettem volna minden szót megjegyezni a párbeszédünkből, de sajnos már csak töredékesen emlékszem, hogy mennyiért akarta adni, és mennyit sikerült lealkudnom végül az árakból. Amikor odaértem az utolsó sor standhoz, megpillantottam egy indiai zománcozott kisebb tálat, amilyennek a nagyobb párja nekem már rég megvan. Kérdem a köpcös, sötétbőrű pasastól – Ezt mennyibe? 30 lej! – jön a határozott válasz. Csak úgy, odavetettem, hogy én ennek a kétszer ekkora társát 35-ért vettem egy bútorturiban! Eladni tudni kell, naccsága! Erre elkacagtam magam. Rögtön felfogta, hogy potenciális vevő vagyok: Mennyit ad érte? Mire én: Hááát, nem is tudom, hogy kell-e nekem egyáltalán, de 20-at adok érte, indiai! – na ezt nem kellett volna, gondoltam, de biztos tisztában van ő is vele, hogy honnan származik, ha 30-at akar rajta keresni. Előre is jött rögtön az asztala mögül, nem mint a terebélyes fehérnép, aki a székéhez cövekelve kiabált a kérdezősködőknek, hogy nem ennyi, meg nem annyi!

Bicaj is volt egy csomó, mindig van, az én első biciklim is innen származik. Sajnos már csak porosodik, a közös kerékpározás terve egyelőre jegelve ….

Az emberem nem akart engedni az árból, erre megláttam egy réz lámpaszerkezetet, mondom, a kettőt megveszem 30-ért. De még így se volt jó neki, 40-et kért a kettőért. Mivel szeretem a rezet minden formában, mondom: Üsse kő, legyen, maga aztán jól átver itt engem! Most már ő derült rajtam, és ajándékba adott egy fonott karkötőt, hogy kárpótoljon! Tetszett neki, hogy én tudatában vagyok, és gyanítom, hogy az ő tiszta nyeresége nem elhanyagolható. Ahogy az alku megvolt, gyorsan előkerített egy rejtekhelyről egy art deco görög tányért (fenti képen látható, akkor még nem tudtam, hogy az, de sejtettem, hogy különleges): Nézze ezt a falitányért! Nézze meg ezt a mestermunkát! Megnéztem, és el voltam ragadtatva, de próbáltam most már leplezni, habár kevés eséllyel, mert az igazi kereskedőszem mindent észrevesz! Tudta, hogy nekem meg kell mutatnia a kincseit, mint ahogy valószínűleg az ősei tették egykor a vásáros sátorban, vagy még régebben, a bazárban, és ahogy az most is történni szokott Isztambulban vagy Iránban. Nagyon tetszett nekem a zöldes-vajszínű-barnás-szürkés zománcozott tányér, biztos megvan száz éves, gondoltam. És ha nem volt szem előtt, az csakis azt jelentheti, tényleg ő is nagyra értékeli. Mennyit ad ezért? – már direktbe tette fel a kérdést, fel sem merült benne, hogy nem veszem meg. 😎 Nem emlékszem, kezdetben mennyit ígértem, talán csak húszat, taktikából. De a vége az lett, hogy az is átvándorolt a tulajdonomba, és megintcsak ő járt jól. 🙈

Aztán előkerült egy zsebóra, 100 lejt kért érte, mondom, ne vicceljen, erre még ráköltök 100-at az órásnál! De azt már tényleg nem akartam, azt ígértem, majd jövő vasárnap kijövök, a fizetésnap után, és megveszem akkor. De a vérbeli kereskedő tudja ám, hogy nincs jövő vasárnap, mindig csak a most van, csak az számít! A jelenre kell koncentrálni, mert a holnapi nyereség kérdéses. El is indultam a hátsó kijárat felé, ott volt az asztala pont a kapu mellett, utánamjött, mondjam na, mennyit adok érte? Próbáltam megértetni vele: Amiért én régiségeket vásárolok, ne higyje, hogy van pénzem, én szegényasszony vagyok, nem kell engem naccságázni, és még mézet is kell vennem! Fogja az órát, kibontja, előszed egy kést! Ne féljen, drága! Mondom: Nem félek én, csak a Jóistentől! Egyetértett velem: Na az a beszíd! Megkaparta a késsel az óra belsejét, mármint a rácsukható részét, hogy lássam, valódi ezüst, és mutatta a fémjelzéseket is, amiket sajnos nem ismertem. Gondoltam, most buktam le, itt van egy hozzáértő, aki engem is annak néz! Fájó szívvel, de csak tovább akartam állni, mert szentül elhatároztam, csak akkor veszem meg, ha 70-ért ideadja. Mert a fejemben már megszületett az ár! – és ezt ő is nagyon jól tudta! Petri nagyapámnak volt egy hasonló zsebórája, azt hiszem, a háborúban kapta emlékbe egy magyarországi sorstársától. Gyerek voltam, amikor mesélte, és nem figyeltem oda, mert akkor, szégyenszemre, nem érdekeltek a régi dolgok. Egy korábbi blogomban elmesélem, hogy sérült meg a fronton, a kolozsvári Feleki tetőn, az első napon, az első félórában, és utána 11 hónapon keresztül vitték magukkal a visszavonuló németek, Pilsben kötött ki. Naplót vezetett, ennek a naplónak maradt fenn egy töredéke, kb a fele, mert a visszafelé útjáról már nem ír. Vagy lehet abbahagyta a naplóírást, nem tudni. Nagy dolog egy négyosztályos embertől, hogy lejegyezze a történéseket. Itt újra lehet olvasni! Milyen érdekes: most én is abban élem ki a szenvedélyem, hogy egyfolytában jegyzetelek, így vezetem le a feszültséget, nemcsak itt a blogon, hanem, képzeljétek el, este, majdnem minden este, mintha elmesélném a velem történteket egy láthatatlan barátnak. Így zárom le a napot, és már annyira megszoktam, hogy teljesen természetes számomra egy élettelen füzetnek mesélni. De azt tartják az ezoterikusok, hogy mindennek van energiája, rezgése, minden anyag él, aztán ha megtöltöm tartalommal, ez méginkább érvényes lesz kis spirálos jegyzetfüzetemre! A végén igazi barinőt (vagy barit 😏) tisztelhetek benne, amit mindig Laci szokott pótolni egy újjal, ha betelik. 😍 Minthogy meghallgasson minden este, inkább kéretlenül is beszerni időben, érthető, nem?

Szóval ez a nagyapóm órája nincs már meg nekem, és ezért váltam volna meg fájó szívvel a cigányárus Vigilant márkájú, antik zsebórájától. De utánamjött, én még mindig álltam a sarat, eltávolodtam kicsit, utánamkiáltott, mutatta a hét ujját felemelve, hogy jó lesz a 70. Megfogott, horogra akadtam! Visszamentem, és akkor tört fel belőlem a sóhaj: Kellett nekem idejönni! Épp csak annyi pénzem maradt, hogy egy mentás mézet a főbejáratnál megvehettem. És ott, a mézesnél, fontos a pontos pénz, mert azt ugyebár nem lehet lealkudni! 😀

Az indiai tál (a nagyobbik, a régi, de pont ilyen a kicsi is), a zsebóra és a lámpaszerkezet.

Úgy jöttem el az ócskáról, mintha egy hadjáratot nyertem volna meg! Felért egy külföldi utazással…