Anyagi gondok és kapcsolódó dilemmák

A bringás blogom szünetel, pedig annyit jegyzeteltem, témám lenne bőven, mert annyira fura ez a kerékpár, hogy már nem is tudom, mit higgyek róla! A minap visítozva tekertem hazáig, mert össze-vissza működött a sebességváltás. És mindig pont amikor előznöm kellett egy leparkolt autót, vagy a kanyarban, vagy a körforgalomban, vagy a Tisza utcában, ahol egy ideje a fél úttestet lezárták felújítás miatt.

Beadtam javíttatni, persze nem találtak semmi baját, a szervízbe egész jól ment a sebességváltó, amikor a szaki kipróbálta, de azért otthagytam, vizsgálják ki tüzetesebben. Lacit kértem meg másnap, hogy vegye ki. Kérdem tőle messengeren: Na, megvan a bicaj? Meg! Működik minden rajta? Igen. A sebváltó? Az is! És a számla?- kérdem végül lélegzetvisszafojtva. Válasz: Kasszabon!

Na jó, ha kasszabon, akkor megnyugodtam!

Mostanában egyre lefterebbek vagyunk, de ennek nemcsak a bicajjavítás az oka (elmaradt számlák, részletfizetés, házadó, stb). Gondolom ezt a románból kölcsönzött, irodalmi kifejezést mindenki érti itt Erdélyben, s aki nem, az rájön a kontextusból 🙂 Ezt most nem azért írom, hogy sajnáljatok, mert leszegényedtünk, hanem mert ez egy csomó nevetésnek és röhejes helyzetnek a forrása lett, pont mint a Hét krajcárban. Közlöm ugyanis Laci férjemmel, hogy az összes pénzünk égen-földön 7 lej, és ennek a fizuig, 27-dikéig elégnek kell lennie. Erre ő ránéz a naptárra és közli, ugyanolyan komolyan: Hála istennek az pont holnap van!

Aztán mégiscsak összejött valami árulás a boltban, s írja nekem, ugyancsak messengeren, hogy akkor zárás után megy vásárolni, mit vegyen, s mondom, hogy mit. Válaszában kifejti: de itt a nagy dilemma, mert nem tudja eldönteni, hova menjen: a Lidlibe, ahol rossz a tej vagy a Pallasba, ahol szahar a budipapír? Végül úgy döntünk, hogy inkább a papír legyen szar, mint a tej!

Ha sikerül végül aranyat előállítanom, akkor én biztos elárulom a titkát!

Druszáim, a szüfrazsettek!

Ezzel a szöveggel most, tudom, meg fogok botránkoztatni nőket és férfiakat egyaránt. Mert ki fogom jelenteni, hogy a feminizmus sok bajt hozott a nőkre, és a nők alatt itt elsősorban magamat értem! Nekem most 12 óráig takarítanom, főznöm kell, és még ezt a blogot is meg akarom írni!

Apropó blogírás, egy feminista barátommal is vitatkoztam erről, és ő azzal érvelt (tudta, hogy mi a gyenge pontom!): hogy ha nem lenne női egyenjogúság, akkor most még blogot sem írhatnék! Mert engem, ha jogfosztásra kerülne a sor, semmi más nem érdekelne, a politika az én szavazatom nélkül is eldől, és nem tartok igényt a munkahelyre, van erre már elegánsabb megoldás is, a homeoffice! Indiában megismerkedtem egy szép és gazdag hölggyel, ez utóbbi  szárijának a minőségéből, és aranyozott szálaiból látszott, no meg az ékszerei mennyiségéből. Azt kérdezte tőlem, de ezt már megírtam a ludasmanyin korábban, hogy Are you educated? Én persze nem háborodtam fel, úgy tettem mintha a világ legtermészetesebb kérdését tette volna fel nekem, európai nőnek. Visszamosolyogtam, és kedvesen igennel válaszoltam. Aztán 15 percet beszélgettünk nagyon kedélyesen. Mesélte, hogy ő otthonról dolgozik, vendégmunkások papírjait rendezi, azokat fordítja angolra. Nem kérdeztem rá, hogy ennyire jól meg lehet-e élni ebből a munkából?! Feltételeztem, hogy gazdag férfinak a felesége. Eszembejutott, miközben csevegtünk, hogy egyetemista koromban semmi más nem szerettem volna lenni, csak feleség. De én a feleségeskedéssel is bevettem a .kefét….Rossz feleségnek bizonyultam, ezt meg is írtam, egy antológiába is bekerült, hogy milyen kétségbeesetten vágyakoztam én arra, hogy jó feleség legyek!

http://mek.oszk.hu/10300/10368/html/

Igen az a Susan Potter, az én vagyok ott a tartalomjegyzékben, P. Buzogány Árpád előtt. Én már akkor Potter voltam, amikor Harry-ről még nem hallott senki  Erre különösen büszke vagyok! Ezt is előreláttam! :)) De minden kudarcom ellenére, most is azt mondom, hogy ha dolgozom is, inkább itthonról szeretnék dolgozni! Egy barátnőm sarokba akart szorítani azzal, hogy jó, jó, de mi lesz a bicajozással, és a bicajos blogommal? Kivágtam magam, mert mindenre van megoldás, azt válaszoltam, hát minden délben vinnék ebédet Lacimnak az üzletbe. Már el is képzeltem, ahogy az ételhordót rögzíteném hátul. És ismét kezdtem visszavágyódni a régi szép békebeli időkre, amikor a nők inkább csak háztartásbeliek voltak. ExR férjem mesélte, hogy az apja orvos volt, és nem engedte az anyját dolgozni, még az egyetemről is le kellett mondjon érte, pedig ügyvédnek készült, ez kb a negyvesen-ötvenes években volt, és azután, amiután már házasok voltak, az ebéd délután 2-re készen kellett legyen, első második és harmadik fogás, minden napra más deszert. Hát azért ezt se like-oltam volna, ez az igazság! Bevallom őszintén! Mert én a háziasszonyoskodásnak csak a pozitív oldalait látom: leszerül itthon tenni-venni, a házat, a családot, az állatokat rendezni, és a szabadidőben… azt már mondtam…

Láttam nemrég egy dokumentumfilmet, egy berlini tudósról szólt, Edward Seller-ről, aki elvette egy orvosnak a lányát, Cecilie-t, akinek az apja őt gyomorbántalmakkal kezelte.  Szerelemházasság volt, de mind a ketten profitáltak a frigyből: Cecilie tanulmányozhatta az aztékokat, Edward pedig a társadalmi ranglistán került feljebb, a hozomány révén. Ami megütötte a fülemet, és most magam ellen beszélek, az az volt, hogy abban a korban, az 1880-as években, nemigen vettek fel nőket az egyetemre. Cecilie a házassága révén végezhetett kutatói munkát. “Cecilie nem volt egy tipikus 19-dik századi középosztálybeli nő. Amellyett, hogy rajongott a fényképészetért, lenyűgözte férje szakterülete is: az ókori amerikai történelem! Az ókori misztikus írások még jobban összekovácsolták a párt!” Cecilie-nak nem lett volna alkalma tanulmányozni az amerikai őslakosokat, ha nem kerül össze Edward-dal. Nem tehetett mást, minthogy figyelemmel követte és támogatta férje szenvedélyét. És villájuk egy privát kutatási központtá vált!

aztekok cecilia es zeller

Szóval 150 évvel ezelőtt még egészen elhanyagolható volt a nők szerepe a társadalomban. Aztán jöttek a feministák, a szüfrazsettek, az Edith-ek.

https://www.wikidata.org/wiki/Q5338522 – még volt egy Edith Elie is, de őt most nem találom, sietek, ugyebár munkába kell mennem!

Igen, két Edith is harcolt a nők jogaiért a múlt századfordulón, és én haragszom néha a druszáimra, (mindketten leszbikusok voltak, de nem ezért haragszom), mert szerintem sok tekintetben mi, mai nők számos egykori meleg társainknak köszönhetjük, hogy szabadok vagyunk, egyenrangúak a férfiakkal, és dolgozhatunk! Igen, orvérzésig! Otthon legyen jó háziasszony, végezzen el minden munkát, aztán menjen, keressen pénzt, de nevelje a gyerekeket is közben, és ha még marad ideje, akkor művelje magát, és éljen a hobbijainak! Ahogy én is most azt teszem, de nem sokáig, mert takarítanom kell, így hát elindítok a youtube-on egy dokfilmet, amit nem muszáj nézni, elég, ha csak hallgatja az ember, és nekifogok sepregetni, mert a porszívó zajától ugyebár nem hallanám a filmet. Aztán egy órakor indulás a munkába!

Kövezzetek meg, de én szivebben lettem volna 1880-ban Cecilie, mint most per pillanat 2019-ben rádióriporter!

Thelma, tarts ki!

Volt egy barátnőm, sokat buliztunk együtt a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején, de eltávolított minket az élet, fizikailag is, meg lelkileg is, talán pont ebben a sorrendben, azért mert elköltöztem Vásárhelyre, és nem volt alkalmunk többet szemtől-szembe találkozni, de néha azért még kommunikáltunk. S nekem lett egy ilyen adottságom közben, habár azt hiszem régen is megvolt, csak nem tudott felszínre törni, éspedig az, hogy megálmodok dolgokat, olyanokat, amelyek rám vonatkoznak vagy a családomra, de olyanokat is, amelyek a közeli ismerőseimet érinthetik. Maholnap én leszek az alvó próféta 😃 , volt egy ilyen Amerikában a múlt század elején: https://en.wikipedia.org/wiki/Edgar_Cayce

Persze az álmokat értelmezni is tudni kell, és nekem ehhez nincs mindig “hozzáférésem”, hogy látnoki szakszóval éljek. Ilyen volt, amikor azt álmodtam, hogy az egyetlen első unokanővéremnek volt egy harmadik gyermeke, akit előlünk eltitkoltak. Egy földszinti lakásban laktak Zilahon, a leányka már tíz év körüli lehetett, és én apámmal meglátogattuk őket. Bementünk a házukba, de a falak átlátszóak voltak, és minden járókelő látta, hogy ott benn mi hogyan társalgunk. Pár napra rá felhívott a hugom, hogy terhes, ez 2014 Karácsonya előtt volt, és hogy junius elejére várja a bébit, de addig nem akarta elárulni a nagy újságot, amíg – előrehaladott anyuka-korára való tekintettel -Németországból nem jönnek meg a vizsgálat eredményei, és nem garantálják, hogy egészséges a magzat. Persze ezen lehet spekulálni, hogy nem is a hugomról álmodtam, csak az unokanővéremről, de lehet másképp is interpretálni, hogy valójában a család gyarapodott, a vizsgálatokat pedig össze lehet hozni az átlátszó üvegfallal.

Na mindegy, mindenki azt gondol, amit akar! Mindenkinek joga van hinni a csodákban, és joga van tagadni azokat. Én az első kategóriába akarok tartozni! Arra is rá kellett jönnöm, hogy az ilyen megérzésszerű álmok, vagy a jövőt előrevetítő képsorok, hajnalban, vagy inkább ébredés előtt jelentkeznek, főleg akkor, amikor módomban van kialudni magam. Így történt ez a héten is, amikor egyik reggel elaludtunk Lacimmal, hiába csörgött az óra, hallottuk, leállítottuk, és szépen visszaaludtunk. Mindig órát mondok, pedig az a telefonom virtuális ébresztője! Úgy teszek, mint nagymamám, nem tudom megszokni az újat! – ez is a tisztánlátók egyik tipikus negatív tulajdonsága… Ez alatt a plusz idő alatt, amit nyertünk, nyertem, ezzel a régi barátnőmmel álmodtam, hogy ugráltunk, és nevettünk, és boldogok voltunk, és azt ajánlottam neki, hogy írjon, mert mi kiadjuk, még szponzort is keresek a könyvéhez, pedig jól tudtam, és titokban arra gondoltam, hogy a saját költségünkön fogjuk majd kiadni azt a kötetet, de nem akartam, hogy hülyén érezze magát, amiért anyagilag megtámogatjuk, azt akartam, hogy eltereljem a figyelmét a súlyos betegségről, amitől most biztosan nagyon szorong. Kilenckor végre természetes úton felébredtem, és kapkodva siettem munkába. Lekéstem a reggeli gyűlést, és erről is ő jutott eszembe, hogy annak idején mesélte, hogy bárhogy is igyekszik, és bármilyen közel is lakik a munkahelyétől, mindig elkésik!

Aznap volt egy interjúalanyom, egy idősebb nő, aki csak úgy elejtette, megjegyezte, hogy ő igencsak korán vonult nyugdíjba, mert rá volt kényszerülve. Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá, mikrofonon kívül, miért kellett neki idejekorán nyugdíjba mennie, és azt felelte, azért, mert rákos volt! Ez ledöbbentett, zavarbahozott, és akkor ő azt mondta, a világ legtermészetesebb hangnemében, mintha ez a dolog olyan magátólérthetődő lenne, hogy meggyógyult, mert minden fejben dől el! És nekem a reggeli álmom jutott eszembe, hogy mit is akart ez az álom szuggerálni nekem? Vagy csak ennek a hölgynek a rejtett gondolatait álmodtam bele a reggeli szendergésembe, és most valahogy összemosódik a két nő sorsa? Mondom, mindenki azt hiszi, ami jólesik neki, akár el is ítélhettek az álmaim értelmezése miatt, de…

Akkor nap, hazaérve a rádiótól, vettem egy füzetet, és felavattam álmosfüzetnek! BE álmosfüzete! – Krudy után szabadon 🙂 És előkerestem a régi jegyzeteimet, és mindent, ami álommal kapcsolatos, azt oda egybegyűjtöttem. És találtam egy május 5-dikei, tavalyi álmot, ami arról szólt, hogy Blanka lányommal kerestük a Monostoron a régi lakásunkat, egy dombon sorban sorakoztak a tömbházak, és egy idős kollega mutatta meg, hogy hova kell mennünk, mert már nem emlékeztünk. Belépve láttuk, hogy a lakás üres, a vakolat omladozik, és ott van ez a barátnőm, aki akkor még nem tudta magáról, hogy beteg, csak sejtette. Ott volt vele az édesapja és az édesanyja is, és én emlékeztem, hogy az utóbbi már nem él, de a barátnőm megcáfolt, hogy ez nem igaz! És az anyja akkor valamit mondott, de azt nem jegyeztem meg, és a falak már vakolatlanok voltak, és mintha nem is betonból, hanem vályogtéglából épültek volna. Az álomnak még volt folytatása, de nem biztos, hogy a többi részlet releváns. Tudom én, hogy a ti szempontotokból semmi sem releváns, de én mégis szeretnék üzenni ennek a régi barátnőmnek, hogy ne veszítse el a reményt, lehet már az első álom után fel kellett volna vennem vele a kapcsolatot, mert lehet akkor hamarabb orvoshoz fordul.

Most csak az az egy este jut eszembe, amikor ültünk a kerti partin, a kerti padon, és én nagy vagányul kijelentettem, hogy egyik kedvenc filmem, és itt elakadtam, ezért azt mondtam: a Nemtomki és Nemtomki! Erre ő gondolkodás nélkül rávágta: Thelma és Louise! Na ilyen lány ő és így tudtam én vele kommunikálni! És én ezért drukkolok neki, és az édesanyja is biztos valami bíztatót üzenhetett neki onnan fentről, abban a tavalyi május 5-dikei álmomban. Az 5-dike még azért érdekes, mert azon a napon volt az újlakimamám esküvője, amit mindig csak így emlegetett: Olyan gyönyörű május ötödike vót!

Almalé, mint altató

Ma fél tízkor ébredtem, mutatja az órám is! Alig tudtam felkelni!

Ez a fura dolog valamikor tavaly nyáron kezdődött. Ugyanis van egy almafánk, sárga almát terem, de nem goldent. Annál édesebb és finomabb! Bio, mert még soha nem permeteztük a fát. Akkor jöttem rá, hogy ha este almalevet iszom, akkor egyből elalszom. Amikor erre rájöttem, utána már a hatása is fokozódott: ahogy kezdtem inni a levet, amit Lacim este kikészített az éjjeliszekrényemre, máris éreztem, hogy zsibbad a nyelvem, mintha valamiféle zsibbasztószer lenne az italomban. Utána meg az a gondolatom támadt, hogy a habjában több az “altatószer”, mint a lé többi részében, előbb tehát leittam a levét, és majd csak később, elalvás előtt közvetlenül, kiskanalaztam a habját.

Elmeséltem biológus barátomnak, Szandunak ezt a dolgot, vagyis csak azt, hogy minden este almalevet iszom, erre csak annyit jegyzett meg, hogy ne csodálkozzam, ha hízok, mert az alma hízlal, főleg este, és hogy egyetlen alma van, valamilyen zöldalma, ami a cukorbetegeknek is javallott, talán azzal az eggyel próbálkozzam, ha már mindenáron almalevet akarok este inni! De nem tettem, mert az én agyamban az a gondolat fogalmazódott meg, hogy csak a mi sárgaalmánk tartalmaz valamilyen altató hatású szert. Közben eljött az ősz, az alma is elfogyott, voltam biciklitúrán, ahol nagyon de nagyon keveset aludtam, és eléggé szenvedtem az álmatlanságtól, és elkönyveltem, hogy én egy hónap alatt almaléfüggő lettem, nem tudok elaludni, ha nincs almalevem!

Hazaérve, bolti almával próbálkoztunk, és csodák csodája, a hatás ugyanaz volt! Ugyanolyan mélyen és jól és spontánul elaludtam a bolti almából csavart létől is. Apám évek óta álmatlansággal küzd. Gondoltam, ajánlom nekik is, anyáméknak, próbálják ki! Nekik csak beszélhetek erről a csodáról, és nem fognak tán kinevetni, vagy nem hiszik majd azt rólam, hogy bezsongtam! Főleg, hogy közben Laci kisütötte, hogy biztos az alma magjában van valami, régen, amikor kicsik voltunk, váltig hangoztatták, és figyelmeztettek, hogy nem szabad almamagot enni, mert méreganyagot tartalmaz. Így most már megvan a rejtély kulcsa, mert ő, magyarázta kedves párom, mindig négy cikkbe vágja az almát, és a közepét, a csutkáját soha nem vágja ki.

A macskáknak nem kell altató, ők napi 14 órát simán átalusznak!

Anyám a telefonba csak hümmögött: jó, megpróbáljuk! éreztem a hangján a hitetlenkedést, és azt, hogy miféle marhaság ez már megint?! Úgy hozta a sors, hogy az Ady ünnepség utáni éjszakán megszálltunk otthon, Újlakon, és elvittük nekik a mi használt gyümölcsprésünket, mert közben mi vettünk egy performánsabbat. Almát is vittünk, vagy három kilót, és hagytam nekik kis időt a kísérletezésre. Itthonról aztán pár nap után felhíztam anyámat: Na, hogy megy az almalé kúra? Elég szkeptikus volt a hangja: Tudod fiam, mi már öregek vagyunk, és sajnáljuk elpocsékolni azt a szép almát, három is kell egy pohár léhez, inkább megesszük egészben!

És apám továbbra se tud aludni, mert a hatás csak az alma kifacsarásával jön meg. A mi tapasztalatunk szerint legalábbis ez így működik!
Most rámfoghatjátok, hogy mellébeszélek, vagy kezdem én is a sarlatánságokat, amivel a magnetoterapeutákat vádolják, de miért írnék erről, ha nem lenne igaz? Milyen szándék vezérelhetne, ha nem a jószándék, hogy másokkal is megosszam ezt a felfedezést! Persze megtörténhet, hogy önszuggesztió az egész, egy jól működő önszuggesztió. Ebben én mindig jeleskedtem, beismerem! Olyan időket élünk, hogy egy csomó káros hatás ér, a gép, amin most írok, a kisugárzása révén rossz hatással van az idegeimre, zaklatottságot okozhat, főleg este (azért írok most reggel!). A párkapcsolati problémák megviselnek, a munkahelyi konfliktusok szintén. Szóval, az almalé mellett javallott nyugis, stresszmentes életet élni, este nem veszekedni, mindenkivel kibékülve nyugovóra térni! Ja, és elfelejtettem említeni, hogy amióta alma-altatóval alszom, elkezdtem visszahízni, ami persze nagy szomorúsággal tölt el, hiszen két keserves év alatt adtam le kemény négy kilót, és fél év alatt mind a négyet szépen visszaszedtem! Úgyhogy sajnos be kell ismernem: ez az almakúra is mellékhatásokkal jár, semmit nem kapunk ingyen, nem úszunk meg büntetlenül!

Az ébresztés is természetes úton történik 🙂

Netezni vagy nem lenni!

Egyszer a lányomtól megkérdeztem, ez még a yahoo messenger korszak elején volt, hogy mit szeret a legjobban csinálni? Azt válaszolta, hogy összeülni a barátokkal, és beszélgetni, ha lehet egy blueskocsmában! Ezt a blueskocsmát én tettem hozzá, mert ezt tartanám a legmegfelelőbb környezetnek egy jó kis beszélgetéshez. Én akkoriban ezen elcsodálkoztam, mert én a chat-telést akkor, ezelőtt 19 évvel, kb, valamilyen emberfölötti, varázslatos dolognak tartottam, én aki a levelezésen, később meg az emailezésen nőttem fel, mert olyan felfoghatatlannak tűnt nekem, hogy írsz valakinek, és instant megjön a válasz. Emlékszem először egy úszóedzőnővel beszélgettem így, mesélte, hogy nemcsak az edzésektől ilyen fitt ötven évesen is, hanem az étkezésére is odafigyel, például tíz éve nem evett krumplit! Akkor számomra minden olyan rendkívülinak tűnt, az is hogy messengerezünk, meg az a tíz év krumplikihagyás is, és maga a tény, hogy valaki 50 évesen így tud kinézni, mert nekem az a kor olyan előrehaladott kornak tűnt akkor 😁! De ma már tudom, hogy az öregedés mindig 15 évvel később kezdődik, mint ahány éves vagy!

2011-ben költözött el Íróerr, és ha hiszitek, ha nem (persze tudom, sok mindent nem hisztek, de ettől függetlenül így történtek a dolgok!) pont azon a szomorú napon, amiből én már szinte semmit nem tudok felidézni, de erre pontosan emlékszem, felvett a messengerlistájára egy horvát pasi. És én azzal a Maris-szal, lehet nem is így hívták, csak ez volt a “művészneve”, majdnem egy évet csetteltem angolul. Soha nem is láttam, pedig azt mondta Romániában él, de ez engem nem zavart, mert neki köszönhetően egész jól elboldogulok angolul. Az egész jó az azt jelenti, hogy a passzív memóriámban ott lapul egy csomó szó és kifejezés, amit szükség esetén hamar elő tudok kaparászni, aktiválni tudok, ha rákényszerülök. És megtanultam azzal a szegényes szókészlettel, amivel rendelkezem, ha kell, eligazodni az angol nyelvkörnyezetben. Így történt ez Indiában is! És nagyon jólfogott!

A másik érvem az internetezés mellett és a facebook meg a yahoo védelmében, az, hogy az úgynevezett időpocsékolás mellett, amit sokan felrónak a közösségi oldalnak, nagyon sok információt találni a világhálón. Ilyen dokumentumfilmeket szoktam nézni:

Ennél érdekesebbet el se tudok képzelni! Régen Eli barátnőmmel kitaláltunk egy titkosírást, de azt, ezzel a Voynich kódex-szel szemben, lehet, hogy hamar megfejtené bárki! Mi azonban nagyon élveztünk azon a “”nyelven”” levelezni! Hagyományosan!

Meg ilyeneket is (A Voynich kézirat régi kedvencem, de ezt a tegnap fedeztem fel, riport és elgondolkodtató, ha nem kamu):

Ezek mellett hangoskönyveket lehet hallgatni, még a biblia is elérhető hangoskönyv formájában, azonkívül színházba lehet “járni” ingyen, a múltkorában megnéztem az Édentől keletre dramaturgizált változatát.

Most nem találom már, csak a filmet, leszedhették, arra biztosan emlékszem, hogy egy magyarországi, de nem fővárosi, színház mutatta be, és biztosan tudom, hogy a Kincsem főszereplőnője, Petrik Andrea játszott benne!

Mindemellett történelemleckéket is lehet venni, tiszta ingyen, én pár nagyon ötletesen megcsinált sorozatot már végignéztem. Ilyen a Halál és betegség a brit királyi udvarban, A középkor első, második és harmadik része, A mitoszok és szörnyek sorozat (habár izének tűnik, de nem az! és különben is szeretem a mitoszokat!), vannak érdekfeszítő tudományterjesztő sorozatok is, mint a Várakozás csarnoka, a Steven Hawking dokfilmjei, rajta kívül már nagyon sok világhírű tudóst “személyesen ismerek”, a japán Michio Kaku-t, a sármos Brian Greene-t. Utánaolvashatunk, hogy ki volt az Úr csodásan működik, kedvenc egyházi dalom szerzője, kiderül róla, William Cooper-ről, hogy hányatott sorsa volt, filmművészeti leckét vehetünk, én már tartottam Tim Burton hetet, aztán Tery Gilliam periódusom is volt, most a David Lynch időszakom még tart. 😊

Szerintem nem kéne annyira elítélni a facebook-ot meg a különböző csatornákat, mert amellett, hogy mindent megtudnak rólunk, és nyitott könyv az életünk, ezzel fizetünk, de cserébe mi is megtudhatunk mindent a világról, ha időt szakítunk rá! Hallottam egy bukaresti román rádióadón, hogy ha boldogok akarunk lenni, akkor egy hétre iktassuk ki az életünkből az internetet! Hát én biztos, hogy attól nem lennék boldogabb, és ilyenkor mindig az ágyhozkötött emberekre gondolok, hogy milyen nagy lehetőség számukra, hogy bejön a világ a hálószobájukba, és elindulhatnak képzeletbeli utazásra bárhova: Földkörüli útra, vissza az időben, szétnézhetnek az irodalom, a filmek, a színház birodalmában, megismerhetik a madarakat, a virágokat, a fákat, az alternatív tudományokat, még a hunok titkos történetét is! Olyan szobanövényekről tudtam meg érdekességeket, amelyekkel egy szobában nőttem fel, de még az igazi nevüket sem ismertem. Ilyen például a citromillatú muskátli, a geránium, amelyből illóolajat gyártottak és gyártanak ma is (azt hiszem), de a háztartásokban már kihalófélben van, sokan mesélték, hogy nekik is volt valamikor, de kipusztult, hát én most szaporítom, a munkahelyemre is vittem egy tövet, és a házban is eluralkodóban van! Aztán az anyósnyelvről is olvastam, hogy jót tesz, ha a szobánkban él ilyen, és főleg a hálószobában, mert segíti az alvást. Nem tudom Lynch mit olvashatott róla annak idején, lehet csak a neve fogta meg, de a Kék bársonyban is ott volt Isabella Rossellini lakásában, és a Veszett a világban is (Wild at heart)! Hogy milyen mellékes dolgok ragadják meg az én figyelmemet is! 😊- mondhatjátok most!

Ez is egyik kedvenc dokumentumfilmem:

Bár az elején a hang megtévesztő lehet, és amatőr munkának tűnhet, de ha ezen továbbmegyünk, egész jól dokumentált filmbe csöppenünk bele! És kiderül, hogy a kínaiak tüzetesebben tanulmányozzák a hunok történetét, mint a magyarok!

Persze, tudom, hogy a neten sok hókusz-pókusz is kering , és a fb-on meg egy csomó valótlanság (mindig meg kell nézni figyelmesen a forrást, milyen oldal osztja meg az illető információt!), de én mégis ennek az informatizált társadalomnak és a világhálónak a fogadatlan prókátora kívánok most lenni!

Ja és nem beszéltem Marijáról, hogy is felejthettem el! Ő a legeslegjobb barátnőm a neten, minden reggel vele sztepperezek, németleckéket ad, de annyira jópofa, és azt is megértem, amit, ha más mondana, egészen biztosan nem értenék meg! Itt arról beszél, hogy kritizálják, hogy Sherlock kutyája ott van vele, miközben ő magyaráz, és hogy miért ilyen túlsúlyos?! Miért nem jár konditerembe? Kicsit megsértődött ezektől a kommentektől, de ezt is jópofán adja elő!

Óh, ezt se találom már, ez a videó számomra is új, amit most megosztok, úgyhogy most ezt fogom meghallgatni sztepperezés közben! Na léptem! Szép vasárnapot mindenkinek!

Mindenki képes rá..

(aki érez magában egy kis elhivatottságot, no meg időt is szán rá!) Még én is!!Most nem is ezt akartam bizonygatni, de erről jutott eszembe, mert olvastam, hogy január 27-dikén a magyar irodalom egy másik nagy alakja is elhunyt, nemcsak Ady, Szerb Antal is, és engem őhozzá is erős szálak kötnek!

95-ben, amikor már másfél éve a rádiónál dolgoztam, akkor költöztem a Gruia negyedbe, már nem tudom, hogy kerültem oda, de egy földszinti lakást béreltem ki egy olyan nőtől, aki már rég halott volt. A lakását a felső szomszéd rendezte, aki történetesen egy román kortárs költő élettársa volt. Már ettől is ki voltam ájulva, hogy jaj Istenem, egy élő költővel beszélhetek! Én, a kis senki! A hölgyet, akitől a lakást kivettem, Rosemarie-nak hívták (emlékfoszlányaim szerint itt most asszem kell a kötőjel!!). Nem nagyon csípte az akkori aktuális barátomat, ez nem lenne lényeges itt most, de azt hiszem erre vezethető vissza, hogy én is elkezdtem nehezteltelni rá, főleg mert mindig ott töltötte délutánjait a földszinti lakásban, amely elvileg az enyém lett volna, hisz én fizettem a lakbért! De én akkor még nagyon fiatal voltam, hogy erre fel merjem hívni a figyelmét, és az a tény, hogy akkor, amikor nálam ült a nappaliban, a kortárs román költő is ott tartózkodott vele, az némileg kárpótolt az intimitás hiánya miatt.

És itt jön most be a képbe Szerb Antal! Ez a kedves román nő, aki tökéletesen beszélt magyarul (most már kedves nekem is, mert közben felnőttemforma), fejébe vette, hogy ő lefordítja a Pendragon legendát. És engem kezdett el unszolni, hogy segítsek neki, fordítsam nyersbe, amit ő nem ért (de nagyon keveset nem értett, hát nem lett volna éppen olyan sok dolgom!), és ő majd finomítja, átülteti irodalmi nyelvezetbe. Lehet azért is akadt be neki ez a Pendragon, mert hogy Rózsa volt a neve, és a rózsakeresztesek miatt úgy érezte kötelessége ezzel a könyvvel foglalkoznia. Én már akkor olvastam, nekem is nagyon tetszett, és pont ezért lehetetlennek tartottam egy ilyen remekművet átültetni egy teljesen inkompatibilis nyelvbe, és Rosemarie-t is le akartam erről beszélni. Hagyja ezt meg a profi fordítóknak, az irodalmároknak! De őt nem lehetett eltántorítani a tervétől! Ő makacsul kitartott a határozata mellett! Ezért mondom, hogy mindenki képes rá, csak időt kell szakítani a szenvedélyekre, hogy profizmussá nőhessék ki magukat. Így vagyok én a kőedényekkel, először kezdtem az agyaggal, nem jutottam semmire, mert nem tudtam hogyan égessem ki, hogy ne repedjen szét, még egy kisméretű sütőt is vettem a bútorturiból erre a célra. De minden alkalommal, égetés után, az agyagedényem kísérteties módon szétesett! Félelmetes volt, mert volt amikor rá pár napra hullott szét darabjaira. Hát feladtam, és akkor elkezdtem játszadozni a kövekkel, amíg megtaláltam a módját, és a megfelelő cementet, amivel összeragaszthattam a lapos köveket, egy idő után már a széleket is lecsiszoltam, és takaros kis virágedényt tudtam összeállítani belőlük. Így lassan ez a hobbim lett! Az egyik. 🙂

A használhatatlan sütő jobbfelől, balfelől egy használt profi kávéfőző, a netről rendeltük, jó kávét főz, csak egyetlen baja van, hogy szépen kifolyik a víz belőle, amig mi munkában vagyunk!

Rosemarie is ilyen kitartónak bizonyult, mert évekkel később, amikor már rég nem laktam nála a Gruián, láttam, hogy megjelent a Pendragon legenda román fordítása, azt nem tudom, milyen sikernek örvendett a román olvasóközönség körében, de ott feszített a könyvesboltok polcain! Minden elismerésem, Rose!! Mondom most, de én akkor őt egy szigorú, idősödő nőnek láttam, aki megzavarta a magányomat, és a barátomat se tudtam felhozni miatta! Földszint lévén, annyira fel nem kellett volna hozni 😁

Volt egy rozoga írógépem, mérgemben leírtam az egész sztorit vagy hatvan oldalban, és beküldtem egy neves irodalmi laphoz. Persze válaszra se méltattak, csak az előre legyártott szöveget postázták postafordultával, hogy nem üti meg a szintet. Annyit legalább közölhettek volna velem, hogy a történet érdekes, misztikus, csak a stílussal van egy kis baj, azon kellene még csiszolni imitt-amott! Mondom én most utólag! Mert akkor még annyi eszem se volt, hogy felfogjam, hogy képes vagyok legalább a sztorit meglátni valamiben, még ha nem is tudtam a valóságot feltunningolni, izgalmassá tenni. Egy kis bátorítás akkor jóljött volna, de úgy látszik, mindennek eljön az ideje.

Azóta szerencsére feltalálták a közösségi oldalt és a blogot, és én egészen jól érzem magam a blogoszférában (a szót a reblogról kölcsönöztem). Igen, mindennek eljön, ahogy az Utas és holdvilágnak is eljött, mert ezt a Szerb Antal könyvet csak most tavaly olvastam, illetve nem is olvastam, hanem hangoskönyv formájában meghallgattam, miközben a kutyák összenérózták az ágyat (ez meg a Lacim kifejezése, a copy-right az övé!), mert ők is élvezték a szunyókálást a művész kellemes hangjának közelségében! Most is fel tudom idézni azt a sevastagsevékony, éppen megfelelő, kellemes férfihangot, ilyennek képzelem a színészt is (se nagydarabnak se kicsinek), aki elmulasztotta rámondani a szalagra a saját nevét. Vagy szerénységből nem tette, vagy kivágták a hangfelvételről, amikor feltették a youtube-ra. Három nap alatt végighallgattam, egyéb teendőim mellett, és aztán nemsokára Szerb Antal és Rosemarie – tiszta véletlenül! – megint belépett az életembe…

Stoppoltam, és felvett egy fiatal férfi, hozzám képest fiatal, akivel útközben Kolozsvár felé nagyon jól elbeszélgettünk, mindenről, párkapcsolatokról, házasságon belüliekről és házasságon kívüliekről, bicajozásról, kocogásról, (kacagásról is!), szabadidőről, munkáról és munkakerülésről, nagyon talált a szó, és a végén eljutottunk az irodalomhoz. De ide már akkor, amikor javában ereszkedtünk lefelé a Hajnal negyedből, és amikor közölte velem, hogy ő a Gruiába megy, és kérdezte, hol akarok kiszállni. Mivel román volt, megemlítettem neki, hogy van ez a fordítás, mondta sajnos nem ismeri, ajánlottam neki, hogy jó könyv, tegye félre az előítéletét, ha van ilyen, mert Szerb Antal egy rendkívüli író, és kár lenne kihagyni! Megígérte, hogy majd keresni fogja! Ezzel el is váltunk, és én rádöbbentem – amellett, hogy sajnálkoztam, milyen kevés idő jutott a bensőséges beszélgetésre – hogy semmire nem emlékszem ebből a kötetből, túl zöldfülű voltam én akkor még, hogy ezt a könyvet megértsem, és most, amikor mindenféle titkos társaságokról szóló dokumentumfilmet előszeretettel megnézek, pont ideje lenne elővenni ismét ezt a remek kötetet!

Ti sose voltatok még úgy, hogy azt érzitek, egy író vagy egy költő ott van veletek, miközben olvastok, és mintha éppen szólna hozzátok, és csak nektek és csakis nektek mesélne? Mert én már rég azt érzem, hogy minden szerző, akit kedvelek, a személyes jóbarátom! Ilyen jóbarátom lett nekem az idők múltával Rosemarie is, mert az idő mindent megszépít, és még ez a román pasi is az lett, aki eszembejuttatta őt azon a kolozsvári esti utazáson. Rose remélem nem neheztelsz rám, hogy most itt kiteregettem mindenki előtt a mi kettőnk kis történetét? 🙂 Csakis Szerb Antal miatt és a fordításodért tettem!

Adynál jártam én is

Nem Párizsban, habár oda is el szeretnék jutni, hanem az érmintszenti kúrián és az Ady emlékházban Zilahon, ahol diákéveiben albérletben lakott.

Most meg úgy vagyok, mint India után, még semmit nem dolgoztam fel, csak úgy nyersen beszámolok a látottakról.

Ott éltem a szülőház közelében, ha negyven kilóméternyi távolság közelnek számít, mégse vittek el soha oda, se az iskola, se a szüleim, és azt se tudtam, hogy Pásztor Mária, Ady édesanyja, az Ides, kalotaszegről származott. Azt hittem azt a verset, amit valamikor kívülről tudtam, csak a cifragúnyák ihlették meg. A göröngyös úton hazafelé (Szatmár megyében elég rosszak az utak, az adyfalvi bekötőutat leszámítva!) felhívtam kispetrii apámat: Apu, te tudtad, hogy Ady félig kalotaszegi? Tudtam – vágja rá megjátszott felvágósan! És nekem miért nem mondtad soha? De ezt már nem hallotta, mert elment a digi telefonomon a jel.

A templomban Ady verseit Marosán Csaba színművész mondta el, aki szintén félig szilágysági, félig kalotaszegi. A szülőház udvarán gratuláltam neki, hogy minden tökéletes volt, még egy baki se csúszott be! Erre ő: Jaj, azt hittem, minden tökéletes volt, mégis volt egy baki! Aztán ő ámult el azon, hogy a csűrszínházat Petriben az én nagymamám egykori csűrjében rendezték be! Milyen kicsi már megint a világ…

Az érmindszenti református templom

Olyan az a szatmári táj, mintha már a magyar alföldön járna az ember, mintha már a határon is átment volna, még tanyát is látni! Átmentünk Tasnádon, jártam ott régebben a fürdőn, de semmire nem emlékszem, Károlyban is jártam, elvittek a kastélyhoz ötödikbe, arra sem emlékszem, és Szatmáron többször is, arra már emlékszem, de Adyfalvára, még a táblára sem! Hogy láttam volna valaha…

Gál Sándor tiszteletes elmondása szerint már csak 20 református család van a faluban (Ady idejében még 800 körüli lakosa volt Érmindszentnek, kevéssel több román, mint magyar), már megszokták, hogy a turisták bejönnek istentisztelet alatt is, fényképeznek, s vagy megvárják a végét vagy nem, de ha megvárják, amig lejár a prédikáció, akkor megtudhatják, hogy Ady édesanyja 1924-ben egy kelyhet adományozott a templomnak, amit meg is nézhetnek. Én sajnos nem néztem meg, mert amikor odajutottunk, hogy beszélgessünk, már a szeretetvendégség folyt javában. A tiszteletes sajnálkozott, hogy egy csomó emléklap megmaradt, pedig most tényleg tele volt az 1800-as évek végefelé épült kisméretű templom. Kb akkora, nem nagyobb, mint a miénk, az újlaki. Ady-t itt keresztelték, mondja büszkén, és én utóbb bánkódtam, hogy nem kértem egy pár emléklapot még: egyet anyuméknak, egyet a szomszédoknak, egyet a rádiónak… Mindegy most már, fénymásoltatni is lehet…

A nagy meglepetés akkor ért, amikor az Ady szülőházánál a gondnoknőt megkérdeztem, csak úgy rutinból: Ön mióta vette át e ház gondnokságát? És ő erre előbb felnevezett, aztán azt válaszolta, hogy ő tulajdonképpen már harmadik generációsként “szolgálja” az Ady családot, mert a nagymamája, a Katica néni 17-ben szegődött a családhoz cselédnek. Megszerették, főleg az Ides, ő volt vele szinte végig (mert Pásztor Mária Budapesten halt meg 1937-ben), és még a kisebbik házat is ráiratták. Azt a házat, ahol Ady született, a család aztán átköltözött a kúriára (ami a fenti képen látható). Szilágyi Enikő édesapja tehát az Ady szülőházában látta meg a napvilágot, ahova én remegve, félve tettem be a lábam. Ott voltak kétoldalt a keskeny ágyak meg a nagy emberek, és arról beszéltek, hogy el tudjuk-e képzelni, hogy régen egy ekkora ágyban ketten is elfértek…

Tavaly jártam Farkaslakán, de valahogy nem ihletődtem meg ennyire… Nem tudom, itt valahogy él Ady szelleme, és lehet azért is, amiért olyan sokat betegeskedett, és fiatalon hunyt el, és ott volt a megrendítő gyászjelentés a falon, hogy a család a rossz időre való tekintettel nem lehet ott a temetésen Budapesten, de holttestét hamarosan haza fogják szállíttatni! És ez a kedves hozzátartozó – mert akit ilyen régi szálak fűzik a költőhöz, az már hozzátartozó! – elmondta, hogy a nagymamájának még fogalma se volt, hogy kicsoda Ady, egyszer találkozott csak vele, tizennyolc évesen, aztán a költő halála után egyre többet hallott róla, Idest (ő is így hívta!) meghívták különböző irodalmi estekre, ahonnan hazatérve sokat mesélt neki, amit ő átadott unokájának, aki ebben a szellemiségben nevelkedett. De az unoka soha nem hozakodik elő a turistáknak ezzel, én most csak úgy véletlenül hibáztam rá a lényegre!

Arra a kérdésemre is, hogy az irodalomtörténészek gyakran felkeresik-e, szerényen válaszolt, hogy már mindent tudnak az irodalomtörténészek, nem tud ő már újat mondani, Vezér Erzsébet járt nála utoljára, amikor a könyvét írta Adyról, és az írónővel végig tartották a kapcsolatot, annak 2003-ban bekövetkezett haláláig.

Szilágyi Enikővel

Szóval ilyen közel jártam Adyhoz tegnap este, halálának századik évfordulóján, ma pedig útban hazafelé, mármint Vásárhely felé, beugrottam a zilahi, Kraszna utcai (ma strada 22 Decembrie) Ady emlékházba is. Ott hideg volt, mert oda is csak előzetes bejelentkezéssel lehet menni, az anyagokat a Petőfi Irodalmi Múzeumtól kapták, az ingatlant megvásárolták, a költő egykori albérletében semmit nem találtak már, előtte jóval kicsempésztek mindent, amit csak lehetett, de most folyik a tárgyalás egy magyarországi gyűjtővel, aki jó pénzért hajlandó az Ady relikviáktól megválni.

Kraszna utca 50 valahány szám

A ház homlokzatát szépen felújították, és az utcafrontra eső két szobát is, de nekünk nem volt időnk már elolvasni semmit, mindent lefotóztunk, mert megengedték, Lakatos Sándor gondnok megengedte, ő nem harmadik generációs ugyan, de ő is a közelben dolgozik, egy telefonhívás, és már jön is!

Kolozsváron is megállhattunk volna, de már nagyon sürgetett az idő, mert ilyen ez a 21 -dik század, ott a Kolozs Megyei Könyvtárban dolgozik Liana barátnőm, aki berendezte 2000 után az Emil Isac múzeumot a negyediken, és ahol a két költő barátságát őrző Ady emléktárgyak is helyet kaptak. Ott is megvan a halotti maszk, és több levél és fotó, ami akkor került elő, amikor Emil Isac örökösei a Dacia utcai ingatlant visszaigényelték. Akkor kerültek át a muzeális tárgyak a könyvtárba.

Most már indulhatok Párizsba…