A szépszavak ereje

Nagyon intelligens lehetek, mert imádok egyedül lenni (most egy nemrég napvilágot látott kutatás eredményére utalok, amely szerint az intelligencia első jele, ha valaki előnyben részesíti a magányt). És minél több ideig vagyok egyedül, annál inkább nehezemre esik újra emberek közzé menni. Azt hiszem, ha jólmeggondolom, mindig is ilyen voltam. Féltem a társaságtól, aztán meg tizenévesen, egy tengerparti diáktáborban, kiderült rólam, hogy egészen szórakoztató, társaságbeli ember is tudok lenni. Mert lehet velem (vagy jobbanmondva rajtam) nevetni!

Azért tértem vissza a cigizéshez, mert a régi egyetemista éveimet idézi a füsteregetés, mert mindaz, ami nem jó vagy káros, de egy szép élményhez kapcsolódik, annak egészen megváltozik a jelentősége. Így hát szeretem a gyárnegyedek csípő szagát is, még ha meg is köveztek érte itt, ebben a kombinátbűzös városban. Amikor 2000-ben beiratkoztam Kolozsváron a mesterire, szinte újjongva indultam minden délután a kampusz felé, mert megint érezhettem azt a nehéz szagot, amelyet a közelben lévő gyógyszergyár árasztott magából, és amely semmit nem változott tizenév alatt sem, és amelynek hatására az egyetemi éveim illuzióit élhettem át újra.

Talán jobb lett volna megmaradni annak a naiv, bugyuta lánynak, aki voltam huszonévesen, de még harmincvalahány évesen is, mert akkor nem jutott el a tudatomig, ha rajtam nevettek, vagy burkoltan kigúnyoltak, nem érzékeltem a csípős megjegyzéseket, és nem vettem észre a rám vonatkozó kijelentésekben a gúnyoros felhangokat. És Istenem, milyen boldog voltam! Most pedig, hála (vagy sajnos) a tudatraébredésemnek, még a régi megjegyzések is eszembejutnak, és azokat is átértékelem és kielemzem. Minek is nem lettem laboratóriumi kutató vagy képzőművész, vagy hol élvezheti még az ember a magányos munka örömét? De én, amilyen peches vagyok, biztos akkor is csapatban lettem volna kénytelen dolgozni, és ott is megaláztak volna valamilyen agyafúrt laboratóriumi-orvosészjárásos módszerrel!

Ez talán most csak a vasárnapdélutáni depresszió jele, amely óhatatlanul előtör sok ilyen túlérzékeny emberből, mint amilyen én vagyok, és főleg egy hosszú, mesebeli háromnapos hétvége után. Biztos, velem ellentétben, sokan alig várják a hétfő reggelt, például a vérszomjas, szadista vezérigazgatók, akik már égnek a vágytól, hogy újra leteremtsenek egy-egy alkalmazottat a hételején, és aztán nagy élvezettel folytathassák ezt a tevékenységet péntek délutánig.

Mi ebből a tanulság? Ha az ember ennyire mimózalelkű, akkor ne kezdjen el írni, még blogot sem, mert előbb-utóbb előjönnek azok, akik a lelkébetaposnak. Még a közvetlen környezetében is.

Hát eldöntöttem, hogy leteszem a lantot, Nem posztolok semmit! napot, hetet, hónapot, évet tartok, minden társaságban elnémulva hallgatom mások poénjait, és a sajátomat magamnak tartom meg. Minden, ami megtöri ezt a kedves, jóleső magányt, minden ellenséges számomra, még az is, ha Luciférjem (aki fellázadt e jópofa poénos név ellen, amit sajnos nem én találtam ki) felébred délig-alvásából, és megzavarja nappalis ablakonkinéző révületes örömteli egyedüllétemet. Bezárkózom a védőburkomba, bezárom a lelkem, és a jövőben bölcsen hallgatok.

Mert a csend hatalma nemrég megtört, és a szavak nem bizonyultak elég erőseknek! Még a szépszavak sem!

A jó öreg Google Föld

Hát gondoltam mesélek arról, hogyan kalandoztam a Google Earth-en, és milyen vágyak ébredtek bennem miközben képzeletbeli világkörüli útra indultam. Először igen merész tettre szántam el magam, hogy a Marson nézek körül kicsit, de valahogy nem töltődött be az oldal, ezért hamar lemondtam, és miután egy nagy lélegzetet vettem, azon kezdtem morfondírozni, melyik az a hely, ahova nagyon el szeretnék jutni, de soha nem fogok, és ez nem más, mint a Húsvét-sziget. Van ott egy kis sárga emberke, lenn az oldal jobb felén, aki az utcákon sétál, ha előbb fehérből sárgává változtatjuk, és persze, ha utak is vannak a környéken. Mert például a Himalája tetejét csak felülről lehet nézni, csodálni, nem lehet rajta virtuálisan sétálgatni. Ahogy leereszkedtem Húsvét-szigetének egyik pontjára, minden volt ott, pálmafák, utcák, terepjárók parkoltak jobbra-balra, csak éppen a jellegzetes óriásszobrokat nem találtam sehol.

Mintha nem is ott lettem volna! Legalább 15 percet keresgéltem, felülnézetből, eltávolodva, közeledve, míg végül egy kék pontra leereszkedtem, ahol nincs út, ott természetesen nem lehet semerre elindulni, csak körbenézni. Azt hiszem, életem egyik legmaradandóbb képerőnyőfotóját készítettem el, és ha hiszitek, ha nem, az volt az érzésem, hogy ismerem ezt a helyet, a fíling, amit adott, nagyon hasonlít egy általam jólismert, szeretett helyre, nem tudom pontosan, hogy mi ez a hely, talán az Almási Vár környéke, ott is van ilyen dombos, lejtős vidék, ahol áll a Dezső várának tornya (csak ez maradt meg belőle), és erről a képről eszembejutott, amikor az unokanővéremmel és az orvos barátnőjével együtt gombásztunk ugyanezen a helyszínen, vagy lehet az almási oldalon. Mindenesetre nagy-nagy hatást gyakorolt rám ez a panoráma. Órákig képes lettem volna bámulni. Ide még visszatérek! Az se baj, ha csak a G.E. segítségével!

Aztán továbbvándoroltam képzeletbeli vándorbotommal, és körülnéztem kicsit a Himalája tetején, mert oda se fogok eljutni soha. Azt hallottam, hogy vannak önkéntesek, akik figyelik a Földet, vagy a Hold vagy a vörösbolygó felszínét, és jelentik, ha valamilyen különleges dolgot észlelnek. Akkor most nekem is jelentenem kellene, hogy lefotóztam a Himalája olyan részeit, amelyek a Google Earth-en ki vannak takarva, vagy el vannak homályosítva! Vajon csak a gép árnyékolja azt a részt, vagy valami más oka van az elszíneződésnek? De akkor helikopter formájúnak kéne annak az árnyéknak lennie! Több ilyen szabályos téglalap alakú árnyék is vetül a hegyekre. Talán tudja valaki a magyarázatot, és elmondja nekem is.

Harmadik virtuális állomásom Stonehenge volt, de az csak felülről érdekes, közelíteni olyan nagyon nem lehet fentről, és a sárga kis emberem sehogyse találta meg az utat a körkörös építmény közepe felé. Így hát onnan hamar továbbmentem, és azzal a reménnyel, hogy oda mégiscsak talán eljutok valamikor a valóságban is.

Utána kicsit csalódottan, hogy milyen ügyetlen vagyok, még az interneten is rossz a tájékozódó képességem, ismét kelet felé vettem az utam, és felkerestem Petrát, a jordániai romvárost. Oda se biztos, hogy eljutok valaha, hát legalább most szánjak rá pár percet! De ott is csalódnom kellett, mert itt sem találtam meg, amit kerestem, azt a csodálatos sziklába vájt sírtemplomot, amely a várost képviseli a wikipédián is, például.

“Csak ilyen”, és ehhez hasonló építményeket találtam petrai látogatásom során.

Aztán ellátogattam New York-ba, de ott is elboldogtalankodtam a dolgot, mert olyan kerületekben és utcákon kóboroltam, amelyek egyáltalán nem hasonlítottak a tévében, a filmeken látott szenzációs, Sex és City-s utcarészekhez. Hiába közelítettem rá Manhattan-re. Akkor gondoltam egyet, Északi-sark, Alaszka, na hát ilyen utcák vannak ott, ki hinné? Nem találnám ki soha, hogy ez a kerület az Északi-sarkon található!

Pedig ott van, és nagyon unalmas, semmi extra, csak mindenféle cégek és üzletek, meg lakókocsik az út két oldalán, és néha egy–egy amerikai zászló is feltűnik.

Miután innen is elszontyolódva kikeveredtem, gondoltam nézzem meg, hogy néz ki az virtuálisan, amit láttam a saját szememmel élőben. Katar fővárosába, Dohába mentem, és ott ráközelítettem a kikötőre. Ezt láttam a repülőből, amikor India felé utaztam tavalyelőtt Karácsonykor.

Élőben sokkal de sokkal varázslatosabb!

Minden exotikus helyszínre, ahol eddig jártam, valamilyen csoda folytán, valamilyen vak szerencse által jutottam el, Amerikába, Indiába, Egyiptomba, Máltára, miért ne hihetném azt, hogy ez a sorsszerűség tovbbra is folytatódik, és a körülmények továbbra is összejátszanak, hogy én egy nagy utazó lehessek!

Addig is nagyon sok felfedeznivalóm van itt a laptopomon, 51-es körzet, Kína (Peking), Madagaszkár, Szibéria, Grönland, Mexikó, a maják, az asztékok földje, a Nasca vonalak, és még sorolhatnám. Az ember egy gép előtt sosincs egyedül, és sohasem unatkozik!

A vasárnap esték

Ludasmanyi most már megértette, hogy kik vagy mik azok, akik a ház fogságában tartják. Talán nem is a Ház szelleme az, ha van ilyen, hanem az állatai és növényei. Amikor a neves tévés bemondónő magányosan 17 kutyája társaságában otthonában álmában meghalt, akkor jött rá, hogy azok az emberek, akik nagyon sok időt töltenek az állatokkal, azok már nem vágynak emberi társaságra, beszippantja őket ez a párhuzamos világ, amelyet csak azok áhítanak és értenek meg, akik maguk is ugyanebben a világban élnek. LM ebbe a zenvilágba kerül minden hétvégén, és úgy érzi, erőszakot követ el maga ellen, amikor hétfőn muszáj kitörnie belőle, és visszakényszerülnie a valós vilába, ahol csak problémák vannak, és hajsza, és gyűlölködés, és időhiány, és rohanás, és értetlenség. Legalábbis az ő szemszögéből nézve ez jellemzi ezt a rideg, ellenséges, barátságtalan, mogorva világot. Nem akarja, nem vágyik ide, bármennyire is szükség van rá!

Neki nagyonis megfelel ez a poros kis nappali, ahonnan minden irányba kilátni, látja a havas udvart, a fehér, hócsipkézett fákat, a cinegéket, akik az etetőre járnak, ugyanolyan érdeklődéssel nézi, akár a cicái, és a szomszéd diófáját kopácsoló harkányokat, és hátul a mezőt, ahol a fehér-fekete tarka kóborkutya tanyázik, ellátni az erdő aljáig, és neki nem is kell több ebből a kinti világból. Szereti reggel kinn a teraszon meginni a kávéját, és biztatni három kedvencét, hogy játszanak, mozogjanak már egy kicsivel többet, mert ezt csak akkor teszik, ha ő is kinn van velük, szeret délután felmenni a dombra a kutyákkal, fel egészen az erdőig, még akkor is, ha öt juhászkutya próbálja őket távol tartani, szeret a Házzal foglalkozni, egy-egy sarkát sorban kitakarítani, mert amíg sorbaveszi az összes alapos takarítást igénylő zeg-zúgot, addig már kezdheti is előlről. De az állatok miatt a tisztaság csak egy napig tart, vagy télen, ha tartósan minusz fokok vannak, akkor lehet két napig megmarad a rend és takarosság látszata.

Néha úgy érzi, hogy ő a legpechesebb embernő a világon, sok más közelében élő társa időmilliomos hozzá képest, talán felajánlhatná a szüleinek, hogy gondozza őket, vagy a férjének, hogy segíti a munkájában, de a férje nem akarja a kényelmét felrugni, meg az életszínvonalát csökkenteni őmiatta, csak azért, hogy neki könnyebb legyen. Sokszor arra gondol, bár történne valami, létszámcsökkentés, és akkor önként jelentkezne, hogy őt menesszék elsőként. Mert nincs neki szüksége semmire se, csak időre. Persze, tisztában van azzal, hogy akkor nem lenne pénze külföldi utazásokra, de még a hazai tengerpartra sem, de ő ebbe is belenyugodna, ha a Házzal folytonos szimbiózisban élhetne, nyáron elbiciklizne a közeli üdüléhelyre, úszna egyet, napozna, olvasna, s aztán hazabicajozna. Vagy a Marosra járna lubickolni, oda, ahol a halászok szoktak pecázni, annyi lehetőség van, csak élni kell vele. Csak történne már valami végre! Valami sorsfordító!

Annyira erősen, teljes szívéből kívánta a változást, hogy a nappaliban a fotel alatt kiserkent a víz. Nem lehetett tudni honnan származik, de mintha egy forrásból bugyogott volna fel. A virágokat mindig, főként ilyenkor télen, kevés esővízzel öntözi, abból a két tízliteres vödörből, amibe még a fagy beállta előtt gyűjtötte az égi cseppeket a csatornából, tehát muszáj takarékoskodnia ezzel az értékes folyadékkal. Akkor meg honnan ez a víz, amitől átitatódott a fotelről lecsüngő futószönyeg alja, a Luciférje bundáspapucsa (nem saját ötlet, egy kedves olvasójától származik a humoros névferdítés, amiért LM ezúton is nagyon hálás neki!), és a laptoptáskája is. A vizet feltörölték, a papucs ott szárad a fürdőben a fűtőtesten, a másik kaloriferhez támasztva a laptoptáska, szerencsére a gép megúszta, hozzá nem jutott el a nedvesség. Luciférj startból meggyanusította Ludasmanyit, hogy biztos az öntöző borult fel, amúgyis olyan instabil, kerekded, korsószerű. LM tiltakozott, aztán ráhagyta, mondja csak a magáét, ő biztosan emlékszik, hogy üresen tette le azt a kék műanyag öntözőt a kisasztal alá, és abban is egészen biztos, hogy minden cserépvirágot gondosan, kevés vizzel öntözött meg aznap is.

Ez a kaktuszszerű gyönyörű virág mindig télvíz idején virágzik, most először eresztett nem kevesebb, mint öt bimbót!

Ez a titokzatos benti vízforrás Ludasmanyinak egy régi esetét juttatta eszébe, még abból az időből, amikor a kincses városban lakott, és őrülten szerelmes volt egy kollegájába. Akkoriban mindig magassarkú cipőkben járt, és nagyon vigyázott az alakjára, este soha nem vacsorázott, és konditerembe is bérletet váltott. Volt egy kis barna kétrészes felsője, egy szarafánszerű rövid ruhácska, nadrággal hordta, és volt hozzá egy boleróféle rövid kabátka, amit csak néha vett fel, inkább az előbbit viselte előszeretettel. Nagyon óvta, de amúgyse evett soha otthon utcai ruhákban, és a vendéglőben is, ahova biza elég gyakran eljártak – inkább sörözni, de néha ebédelni is – nagyon vigyázott, még véletlenül se egye le magát. Mégis egyszer, amiútán kiszedte a mosott ruhát a gépből, és amikor a barna szarafánra került a sor, hogy kiterítse, elborzadva fedezte fel, hogy egy tányérnyi zsírpecsét éktelenkedik rajta, elől a has tájékán. Teljesen elszíneződött az anyag, sötétebb volt azon a helyen, nem lehetett nem észrevenni. El nem tudta képzelni, honnan került oda a pecsét, hiszen ő mindig annyira vigyázott erre a ruhadarabra! Észrevette volna, ha a vendéglőben lepecsételi. Ez valami nem evilági szennyfolt lehet vagy mi, gondolta (pedig akkor még nem foglalkozott párhuzamos dimenziókkal). Többet nem tudta hordani, hiába mosta ki, vanish-sel is, a makacs foltot nem lehetett semmivel sem eltávolítani. Azért évekig őrizgette a kedvenc kis cuccot, szinte gyászolta, de aztán csak eldobta, talán pont akkor, amikor Vásárhelyre készült költözni.

Ahogy minden eddigi fura potterséget, ezt az utóbbi vizes esetet is elfogadta, napirendre tért fölötte, ahogy napirendre tért afölött is, ahogy a konyhában a minap magától elpattant egy vastagfalu, üres pálinkáspohár, ahogy a falak gyakori ropogását is megszokta már, és sorolhatná a házban történő, megmagyarázhatatlan jelenségek listáját. Ludasmanyi mégsem mondhatja, hogy nem izgatja a dolog, és nem várja titokban, hogy újra valami rendkívüli történjen. Hiszen ez magának a Háznak a megnyilvánulása!

A Diderot-nap

Kedves mindenki! Tudom, hogy ami eléri az ingerküszöböt egy blogbejegyzés esetén az a szerelem, a meghökkentő mesék, és a cenzurázatlan őszinte kinyilatkoztatások. Ez mindigis így volt, az ember természete évszázadok, évezredek óta semmit nem változott, úgyanúgy kíváncsiak voltak az emberek Krisztus előtt Odüsszeusz utazására, mint jóval később Shakespeare hősszerelmeseire. Eldöntöttem, hogy – természetesen a nézettség érdekében, mert miért másért 😜 – én is ki fogok rukkolni majd a legmeghökkentőbb történeteimmel, de úgy érzem, ennek egyelőre nincs itt az ideje. Nem készültem még fel erre a merész lépésre, és nagyon sebezhetővé tenném magam, ha most a legnagyobb titkaimat feltárnám. És ennek az egyik ilyen velem megtörtént bizarr esetnek a kulcsszava Diderot élete, majd emlékeztessetek rá, ha sokáig mellőzöm ezt a témát, légyszi! Ezért ezt a könyvet, amelyről nem tudom, hogy tulajdonképpen hogyan került a tulajdonomba, pontosabban az éjjeliszekrényemre (változatlanul ugyanazon az éjjeliszekrényemen tartom, azzal a különbséggel, hogy időközben ez a kis ócska bútordarab átvándorolt egy drágás költöztetővállalatnak köszönhetően Kolozsvárról ide Vásárhelyre), nagyonnagy becsben tartom, habár még nem volt időm végigolvasni. Lehet, ha megteszem, ezáltal a lakásomba való teleportálódásának a titkát is megfejtem. Ígérem, még ma este nekifogok kiolvasni! Dániel Anna műve, aki annyi meg annyi életrajzregényt írt. (Végülis ez a bejegyzés is csak egy reklámfogás, a Garabontzia könyvesboltot és antikváriumot népszerűsítendő! Vicceltem, gondolom ismertek már ennyire, kedves barátaim!)

Az a nap emlékezetes marad számomra egész életemben, jól emlékszem magamra (mert hát időnként az ember sajátmagát is képes elfelejteni!), ahogy szinte úsztam a boldogságtól, megírtam az első szupertitkos könyvecském, és azt hittem, hogy azzal meghódítottam a nagybetűs Világot. Repültem haza, útközben betértem egy kenyeresboltba, és vettem két hosszúkás kalácsot (egy kakaósat meg egy rahátosat), vártam Lacit, már akkor létezett, ő is benne volt a képben, öt lej borravalót akartam adni az elárusítónőnek, de visszautasította azzal, hogy tiltja a szabályzat, nem fogadhatja el. Én pedig erősködtem, hogy ez egy kivételes nap számomra, feltétlenül adakozni szeretnék, és ő az egyetlen, aki most utambakerült, és ha már pénzzel járunk… ez olyan kézenfekvő! Végül úgy rémlik, elfogadta. Hazaszárnyaltam, azt hiszem, még a liftet se használtam, pedig kivételesen működött, kellett az az energialevezetés nekem akkor, hogy felrohanjak a lépcsőn a hetedikre, otthon pedig két furcsaság is várt: egy kibontott nagy levélboríték, amely nem nekem volt címezve, hanem a volt mostohafiamnak, durván feltépték, és amit tartalmazott, valószínű egy folyóiratot, elvitték. Ez mondjuk lehetett Íróerr exférjem is, mert még volt kulcsa a lakásunkhoz, de akkor is kicsit megdöbbentett a dolog. A másik fura tárgy pedig ez a Diderot életéről szóló hófehér kötet volt, ami az éjjeliszekrényen várt. Azért sokkolt az a fehér kötet, mert ismertem az összes könyvemet (akkor még nem is álmodtam arról, hogy egyszer majd antikvárius leszek, és megszámlálhatatlan sok értékes könyv birtokosa), jól tudtam, hogy ez nekem nincs meg, soha nem is láttam, és egyáltalán nincs ilyen tisztafehérborítójú kötetem, a cím se volt ismerős, és a könyv kinézete sem. Ki az ördög tette oda? Ugyancsak Íróerr, már muszáj egyszer megkérdezzem tőle, csak félek, hogy zakkantnak fog nézni, vagy megvádol, hogy meggyanúsítom ennyi év után, hogy a tudtom nélkül betört akkor, amikor már rég nem éltünk együtt, az intim szférámba, még ha kulccsal is, és ott megmozgatott tárgyakat. Akkor közvetlenül az eset után kellett volna felhívnom, és mintha mi sem lenne természetesebb, csak úgy rá kellett volna kérdezzek, hogy nem te hoztál fel történetesen egy kötetet hozzám? És mi van azzal a borítékkal?

Dehát akkor én a fellegekben kalandoztam! És most így, ahogy itt elektronikus papírra vetem a legfurább napom emlékeinek egy részét (a második fele kissé átmegy horrorba, ezért most nem szeretném ezt a sötét múltat kiteregetni!), most esik le a tantusz, hogy lehet ez a könyv abban a fölöttébb gyanus borítékból került elő! De ki küldte az exmostohafiamnak az én (bocsánat, hivatalosan a mi a helyes, mert akkor még Íróerr lakcíme is odaszólt) címemre, és miért egy magyar könyvet, amikor ő nem is beszél magyarul?! Tehát még ha van is logikus magyarázat a könyv és a boríték megjelenésére, akkor sincs magyarázat a feladó szándékát illetően.

Akkor azonban én nem gondolkodtam ezen túl sokat, felvágtam a kakaós kalácsot, két szeletet megettem, és lefeküdtem az ágyamra. Nagyon de nagyon boldog voltam, mondhatni extázisba kerültem, és vártam Lacit, aki délutánra ígérte, hogy ideér. Exotikus utazásokról álmodoztam, és úgy éreztem, most már ezután minden lehetséges! Nem is tévedtem sokat… (Ha Vásárhelyre való költözésemre, indiai utamra, városi biciklizésemre, és tíz napos túrámra, Málta szigetére, meg sok más egyébre gondolok! Az ember, ha kicsit is átlépi a saját korlátait, már elérte a lehetetlenség zónáját!)

Estefelé megérkezett várvavárt lovagom, volt rajta egy turis pulcsi, amin azt írta, Roger Kent Winter Sports, amit tőlem kapott ajándékba, és én akkor nevetséges módon ezt úgy fordítottam, hogy Roger nem tud téli sportot űzni, mintha szlengben lenne írva. Milyen röhelyes most, ha visszagondolok! Mindig ilyen sajátosan eltorzítva értelmezem a környezetemet! Erről már sose fogok leszokni! Megsétáltattuk fenn a sportpályákon, az erdő alatt Didilány kutyámat, hazamentünk, és akkor az történt, hogy narancssárgára színeződött a vérem. Ezt én megint egyfajta égijelnek fogtam fel.

Aztán diszréten kopogtak az ajtón…

A kép pedig … nos, vannak megmagyarázhatatlan érzések, amikor látsz egy fényképet, és valamire asszociálsz, ennek a női magazinos ilusztrációnak a láttán nekem ez a Diderot-os kolozsvári nap jutott eszembe, a narancssárga véremmel, a Fényesnő, akivel egyszer jóval a D-nap után álmodtam, és a két élmény összemosódott, összekeveredett azzal a másik erős vágyammal, hogy napszínű kanapém, napszínű kiskosztümöm és napszínű bogártipusú autóm legyen. Ez volt pont az a szín, amit kerestem, és ami hipnotikus hatással volt rám. Van amikor valahonnan egy helyzet, egy arc, egy kép nagyon ismerős, de nem tudjuk, honnan, és hogy mire emlékeztet. Ültem a fodrászaton a bura alatt (jóval később itt Vásárhelyen), kezembenyomták ezt a bulvárlapot, hogy ne unatkozzam, és véletlenül pont erre az oldalra nyílt ki. Deja vu, tutti, hogy deja vu, világos, hogy egyszer találkoztam pont ezzel a színárnyalattal, de nem tudom felidézni, hol és milyen körülmények között. A Diderot-napra asszociáltam, és a Fényesnőre. A többit egyelőre képtelen vagyok kideríteni …

A kötet pedig nem tiszta hófehér, nyolc év után most először vagyok képes felfogni színvak agyammal, hogy a nagy gondolkodó képmása a borítón fekete alapon jelenik meg.

Ludasmanyi észrevette,

hogy bejegyzéseit közösen írja az olvasóival. Erre azután jött rá, amiútán arra is ráébredt, hogy néha a beszélgetőpartnere agyából veszi át, kölcsönzi a keresett kifejezést, amikor lapszusza van, és a társának agyában megvan az ő memóriájából hirtelen kiesett szó, elég, ha csak ránéz, azonnal eszébejut, mit is akart mondani, és hogyan. A blogbejegyzésekkel pedig az történik, hogy ha valahol sántikál a szöveg, az írás fogyatékossága ellenére, meg kell osztania, amikor elkészül vele, mert ahogy a követői elkezdik olvasni, ő pedig az ő szemükkel futja át megint a szöveget, azonnal megtalálja a hibákat, és mintha csak az olvasók szuggerálására javítaná ki őket. Számára az olvasószerkesztők a blogjára látogatók táborából áll össze. Miért ne élne hitelesen, és miért ne osztaná meg ezt a szakmai titkot (is)?

Az ő élete fordulópontja 2012 áprilisában következett be, amikor Lacival felvették egymást facebook ismerősnek. Ott van a közösségi oldalon, le lehet csekkolni. Ez az a dátum, amikor Winston Smith 1984-ben naplót kezdett írni, amikor ráébredt, hogy egy rendőrállamban él, és semmi sem úgy van, ahogy azt neki beadják. Tudjátok, George Orwell. Tiltottlistán volt, aztán meg 89 után valóságos dömping árasztotta el az országot, románul, magyarul terjesztették, de Ludasmanyi unta elolvasni, főleg az elején, ahol az angszoc szabályait ecseteli az író. Vagy nem volt elég érett ehhez a könyvhöz sem, mint sok minden máshoz. De most szerencsére kinyílt a szeme, és nem akar siránkozni azon, hogy mit mulasztott el élete során, hanem hátralevő évei első napjaiban ki akar használni minden pillanatot arra, hogy megvalósítsa, amit eddig nem valósított meg!

Szombat lévén, felkelt hát 8-kor a telefonja csörgőórájának hangjára (annyi ambició azért még nincs benne, hogy magától felébredjen, még ha hőstettek végrehajtására készül is! 🤣), bepakolt egy mosást (egy hét alatt két mosásnyi szennyest gyűjtenek Lacipárjával együtt), beindította 1984 hangoskönyvét, amit a Vakok és Gyengénlátók Egyesülete rendelt meg, és egy neves magyarországi színész olvasott fel, és nekilátott sepregetni. A reggeli kávéját, mint mindig Laci hozza be a hálóba, erre korlátozódik a luxus az életében, nem részesül olyan kiszolgálásban, mint egyesek (lennebb pontosítok). Már korábban kifejtettem, hogy miért kerüli a porszívózást, hát azért mert aközben nem lehet hangoskönvet vagy dokumentumfilmet hallgatni a neten. De így ezzel a módszerrel Ludasmanyi elvégezheti női teendőit, takaríthat, mosogathat (néha manuálisan) és kavarhatja a rántást, miközben művelődik és próbálja fejleszteni magát. És sokszor eltöpreng azon, hogy a kisgyerekes anyukáknak vajon milyen megoldás körvonalazódhat, hiszen nekik mindemellett a gyerekkel is foglalkozniuk kell. Vagy csak a nagyon okos, energikus anyukák képezhetik magukat, akiknek a gyerek lefektetése után még van energiájuk olvasni, tanulni, és mindezt nagyon gyors ütemben végezni? Akkor a versenyben a nők megint lemaradnak, és ebben a férfitársadalomban csak a nagyon erős nőké a mezőny? Egy interjúalanya mesélte, aki végigutazta Afrikát, hogy ha a fekete kontinensen nőnek születtél, rabszolgának születtél. És itt a fehér kontinensen vajon minek? Ez nem ugyanolyan rabszolgaság? Két műszak jár a nőknek startból, egy a munkahelyen, egy meg otthon! Az marad fenn a versenyben, aki nagyon leleményes. Ludasmanyinak egy másik interjúalanya, egy írónő pedig arról mesélt a minap, hogy létezik Magyarországon olyan férfiíró (milyen furán hangzik, a férfiak csak simán írók, vagy bármilyen mesterséget is űznének, nem érzi senki a szükségét, hogy a férfi szót eléhelyezze), aki reggel bevonul az írószobájába, a hűséges, odaadó felesége beviszi a kávéját (mint nekem Laci, csak azzal a különbséggel, hogy neki nem kell utána munkábamennie), délben pedig szólítja, hogy Drágám, kész az ebéd! Létezik manapság ilyesmi? Nemcsak a Jókai idejében létezett? Így könnyű alkotónak lenni! – álmélkodik Ludasmanyi, de ettől még eltökéltebb a szándéka, hogy azért sem hagyja magát! Az Isten azért adott esélyt az embernek, az asszonyembernek is, hogy éljen vele! Takarít szolgalmasan, már a felmosóval bajlódik, és mindjárt a ruhákat is kiszedheti, közben Laci-párja beindította a leányuktól örökölt rozoga mosogatógépet, amelyért LM nem győz eleget hálálkodni! Használni ugyan nem tudja, ezért kéri meg minden alkalommal a kedves férjét, mert kicsit macerás belehelyezni az edényeket, poharakat, és evőeszközöket, aztán meg az ajtaja se zár rendesen, muszáj kitámasztani egy fotellel, de úgy, hogy még véletlenül se maradjon egy kis rés, ahol a víz alattomosan kicsordogálhat. Így megy náluk a mosogatás, és ilyenkor Ludasmanyit nem érdekli se a számla, se a vízpazarlás, amiről a környezetvédők prédikálnak. Egy olyan nőnek, akinek teljesműszakos munkahelye van, és nem keres annyit, hogy házvezetőnőt tartson, mint Laciférje könyvelőnője, annak muszáj ezt a kompromisszumot megkötnie.

De hagyjuk ezeket a hétköznapi dolgokat! Végülis pararegényt vagy sorozatot vagy mit ígértem, és abban sok-sok parafenoménnek kell lennie! Az első megvolt, ez a gondolatátvitel az írás szerzője és olvasója között, ami LM-nak oly nagy hasznára válik, de mára még tartogatnia kell valamit számára a Ház szellemének. Most már csak így nevezi. Ez a Ház szelleme utasította annak idején, az elején, hogy a szobában írjon, és most amikor Orwell könyvét hallgatja telefonról, közben megtörténik a mai második potterség (Emlékeztek, a Poltergeis-t nevezte el Laci Potterségnek, mondjuk a Poltergeist kopogószellemet jelent, de Laci értelmezésében ez egy gyűjtőfogalom, és mindent fed, ami a fura és para kategóriába tartozik). Az okostelefont az éjjeliszekrénye melletti könyvhalmazra tette, de mégis a színész hangja mintha kissé távolabbról, a ruhásszekrényből jönne, a valódi és a vélt hangforrás között olyan egy méternyi távolság van. Nem mintha ez akkora nagy szenzáció lenne, de Ludasmanyit mégis mulattatja, mert a Potterszellem játékosságát véli felfedezni benne, aki a jelenlétét akarja ezen az úton keresztül is tudatni vele. Majdnem olyan érdekes, mint amikor a Maros-parton a kőtömbről a vizet, és az abból kiálló nádszálat figyelve, azt érzékelte, hogy elindulnak a kővel együtt, és tutajoznak. Csodálatos utazások, szárnyalások ezek, és némileg kárpótolnak egy ilyen átlagos hétvégeken, amikor igazából (vagy kvázi) nem történik semmi.

Ugyancsak a nemrég elkezdődött hétvégén hősünk azt is eltökélte, hogy nem mond le a szerelem gondolatáról. Szerelem nélkül nem lehet élni, ugyebár az mindent pótol, tudjuk Petőfi óta, és magát a szerelmet pedig nem pótolja semmi! Hát kultiválni fogja, még ha erőszakkal is, ezt a titkos érzelmet, még ha mindennap tápszereznie is kell, akkor sem hagyja kiveszni a szívéből! Hiszen ennek köszönheti a városibiciklis bátorságát, a bloggerkedését, az optimizmusát, és végülis az eltökéltségét. Nem fog olykönnyen túladni rajta. Még csak azért sem! Mert van annyira egoista! Sose mondj le az álmaidról! Nem ezt szajkózzák a milyen emberek? Milyen trénerek is na? A motivációs előadók, csak eszembejutott!

Ez a tény, hogy Orwell hőse pont április 4-dikén vette a bátorságot, és kezdett el naplót írni, pont azon a napon, amikor Ludasmanyi jövendőbeli Laciját felvette a facebook ismerőseinek listájára, ez oly nagy lelkesedéssel töltötte el, és ismét meggyőzte arról, hogy íme, minden ezen a világon egy jól meghatározott céllal történik, és ha ő történetesen nem talál rá Lacijára azon az emlékezetes 2012 áprilisának elején jövendőbeli párjára, akkor soha nem változik meg gyökeresen az élete, nem vesz ekkora fordulópontot, még ma is ott sinylődne szorongásos kis életében a monostori toronyblokk hetedik emeletén. De eljött az a bizonyos április 4-dike és mindent a visszájára fordított! Hát nem csodálatos?

Madárka

8 óra 54 perc volt, amikor az üzlettől elindult, tudta, el fog késni! A Sárosutca alján találkozott a Pálcika nénivel. Amikor autóval viszi a férje, akkor is késő már, ha a Bolyai téren jön szembe a nyakigláb nő, hát akkor most! Amikor gyalogosan igyekszik a stúdió felé. Kész agyrém! Több mint tíz percet fog késni! Azt érezte, kiégett, nincsenek már ötletei, nem tud teljesíteni a munkahelyén sem, írni se bír már, és a tenger után sem vágyakozik. Ami nagyon súlyos az ő esetében. Nem merne lovastúrára sem vállalkozni, és a szerelem sem nyom a latban már. Semmit. Elillant, elment, ahogy jött, nincs többé. Mintha nem is lett volna soha! Semmi nincs, csak a ház, az állatai, amelyek minden energiáját felemésztik, és Madárka. A nyomorék, pehelykönnyű, csontsovány Madárka, akit úgy kell etetni, mint a húsvéti libát. Azzal a különbséggel, hogy Madárkának minden szem kölest be kell imádkozni a szájába, aztán meg könyörögni kell neki, hogy nyelje is le. A melle is fáj egy ideje, és kövér, visszahízott 80 kilóra, de már nem érdekli az sem. Miért? Kinek kell neki csinosnak lennie? Senkinek! Ha nincs szerelem, nincs ambició sem!

Madárka a Madárka c. könyvről kapta a nevét, habár ő már csak a formájával emlékeztet valamennyire egy szárnyasra. Ma elvitte az állatorvoshoz, aki nem akart pénzt elfogadni azért, hogy megvizsgálta, és beadott neki két erősítő injekciót meg egy gyulladáscsökkentőt. Azt mondta, semmi izom nincs már a mellkasán, nézzük csak meg, tapasztaljuk meg magunk is! Ahol a tyúkoknak a mellehúsa szokott lenni, ott Madárkának csak a kiálló csontja volt. Azt tanácsolta, erőltessük bele a vitaminos vizet. És idegrendszeri problémái is vannak, nem tud a karmaival fogózni, nézzük milyen bénán tartja a lábait! Hazafelé a kocsiban Madárkát végig rázta a hideg. Azt hitte, ez valami szívinfarktusféle, mint amilyen a lánykutyájának volt, másodjára, amikor meghalt. Azt hitte, ezt nem fogja túlélni. De túlélte, és csak nézett azzal a vádló tekintetével. Igen, ő a hibás, mert bezárta délelőttönként a kalitkába, és egyszer fejre is ejtette a fürdőben, amikor a szemeiről törölte le éppen a csipát. Azután nem volt már egyensúlyérzéke. De ha lett volna azelőtt, akkor nem esett volna fejre, a szárnyaival egyensúlyozott volna. Szomorúan gondolt arra, hogy többet már nem filmezheti le a madárjógát. Minden gyakorlatnál Madárka a vállán ült, szépen tartotta magát, és igazodott a mozgásokhoz. Ha pedig  tenyerébe vette, ügyesen visszamászott a vállára. Imádott a tarkóján a hajába megbújni. Ott volt az ő kis menedéke. Madárka két hét alatt kicsi összetöpörödött galamböregasszonnyá vált. Megbölcsült. Érdekes, hogy a beteg gyerekek és gyermekállatok is mennyire meg tudnak bölcsülni. És ő is vele együtt. Mindenki posztolja a havas hegyeket. Ő pedig már nem vágyik sehova, még a dombra sem a kutyákkal. Csak itthon akar ülni, hogy Madárkát gondozhassa. Pedig már régen lekésett a gondoskodással, Madárka reggel óta nem ürített, csak néz ki bölcsen és vádlóan a rögtönzött kis fészkéből, gondozója mellkasán körbecsavart sál közepéből. Legalább egymás szívdobogását hallgathatják. Még egy ideig…

Adós maradtam

stb, a többit elmagyaráztam 🙂

egy apró részlettel, nem magyaráztam el, hogyan kezdődött az asztaltáncoltatás rituáléja. De talán nem is szükséges, mert Krúdy itt szépen elmagyarázza, persze a végén az egészet babonának titulálja, gondolom azért, hogy ne váljék nevetségessé. Aztán még olvastam egy Mikszáth regényben is, hogy két cimbora megígérte egymásnak, hogy aki hamarabb elköltözik a másvilágra, és ha az létezik, akkor visszajön, és tudtára adja barátjának, hogy valóban ott van-e, és végül, amikor tényleg átköltözött, ezt az asztaltáncoltatás révén tudta megtenni. Ne kérdezzétek melyik Mikszáth regényben van ez, mert nem tudnám megmondani, de lehet majd ti segíttek kinyomozni! Az újlaki szeánsz a Krúdy által leírtaktól abban különbözött, hogy húsz percet várt a hét személy, aki mindkét tenyerét a bűvös asztalra helyezte, azelőtt pedig minden gyűrűt gondosan levett az ujjáról, még a jegygyűrűt is. Mamám mosogatóasztalnak hívta, mert kisebb volt a megszokott ebédlő- vagy konyhaasztaloknál.

Közben elővett a lelkifurdi is, mert arra gondoltam, sokan nem fogják pontozni, hogy én ilyen megvilágításban írok a falumról, ezért ezután csak Sutakként fogom emlegetni, és kizárólag az én aberált gondolataimat helyezem előtérbe. Ez a sorozat tehát senki másról nem fog szólni, csakis rólam, és az is lehetne az alcíme, hogy Énszerintem a világ. 😜 Azért vagyok ennyire óvatos, mert közelről ismerek egy írót, aki fantáziaregényt írt egy általam jólismert kistelepülésről, és amikor a könyv megjelent, a falucska minden lakója elkezdte gyűlölni, és olyan hangokat is hallottam, hogy nem ilyen könyvet érdemelt ez a falu, és még arról is lebeszélték a vidéki televizió szerkesztőit, hogy az írót élő adásba meghívják. Pedig a sztori nem rossz, csak kell hozzá egy kis humorérzék. Na, én ennél gyávább vagyok, és félek is a rontástól! Szóval minden, amit írok, az én homályos szemüvegemen keresztül lett átszűrve, és nem valósághű, és nem Sutak falunak a keresztmetszete, láthatjátok már a település nevét sem merem használni!

Na most hogy ezeket tisztáztuk, következhet a történet(em) folytatása! Az első részt azzal fejeztem be, hogy el fogom mesélni, hol köszönt vissza nekem az Asztal híre. Első éves egyetemista voltam, Sutakon még nem volt csak egyszerű telefonközpont, olyan, amit csak a postáról lehetett hívni, és a kolozsvári postahivatal központja a vidéki telefonos kisasszonytól kérte a számot. Amikor összejött a kapcsolat, beküldtek egy fülkébe, volt vagy öt-hat ilyen ajtóval záruló kis kabin, és onnan aztán nyugodtan beszélhetett az ember, a kisasszony pedig időnként leellenőrizte, hogy még zajlik-e a párbeszéd. Belekiabálta a füledbe, hogy Vorbiti? És te válaszként ugyanolyan stílusban visszaordibáltad neki a fülébe, hogy Da, da, vorbim!

Egy ilyen telefonbeszélgetésre fizettem be, vagy nem is tudom, inkább taxa inversá-val kértem a beszélgetést anyuékkal, és ahogy ott várakozok a Marasti téri postán, ki lép be a helyiségbe? Nem más mint P.D. rettegett gépszerkezeteket oktató tanárom. Végülis nem volt annyira rettegett, csak azok számára, akiket megbuktatott. A mechanikán az a mondás járta, hogy akit harmadéven P.D. átenged, az már biztos lehet abban, hogy a mérnöki szakmától nem szabadul meg. Nekem asszem hetest adott a félévi vizsgán, úgy hogy már nem rettegtem tőle épp annyira, és civilben pedig mindig kedves volt, ahogy most is. Kedélyesen rámköszönt, mindig előzékeny volt a nőkkel, és nem is voltak olyan nagy elvárásai a csajokkal szemben, szerintem titokban minden jövendőbeli mérnöknőt elküldött volna a tanügybe, vagy valamilyen statisztikai hivatalba, hogy ne rontsák a szakma presztizsét, de mindegy. Ettől függetlenül sok diák és diáklány kedvelte, mert mindig humoránál volt, és minden szigorúsága ellenére, igazságos volt, “magyarán” fair. Lezajlottak az udvariassági formulák közöttünk, és érdeklődött az ottlétem célja felől, mondtam, hogy haza telefonálok a szüleimhez, hova? Hát Sutakra! Óh, ott van az a táncoló asztal, ugye? – tette fel a kérdést nagy megrökönyödésemre! De nem mertem visszakérdezni, hogy honnan tetszik tudni? De mire jó a világháló, most hogy rákerestem, látom, hogy a licit Zilahon végezte, akkor most már könnyű kitalálni, honnan hallott a mi csudaasztalunkról! Aztán a beszélgetésünk azzal folytatódott, hogy ő kezdte nekem bizonygatni és ecsetelni, hogy az az asztal nem is létezik vagy inkább az nem lehetséges, amire képes, amiről elhíresült, az nem is történik meg! Csak káprázat, csak hisszük, hogy úgy van! Nem mertem megcáfolni, mert a tanárom volt, és még a második félévi vizsgám hátra volt.

Muszáj volt katonának is lenni. Különös, de szerettem, majd arról is mesélek, és az előző életemről, amikor tényleg frontkatona voltam. Mindent sorban 🙂 türelem!

Amióta elkezdtem írni ezt a sorozatot, sorozatosan történnek velem/velünk fura dolgok. A fura dolgokkal pedig sajnos (mi Lacival magunk között potterségeknek nevezzük őket, ez a Poltergeist-ból egy Laci-féle rövidítés, így hívják a kopogó szellemeket), mindig az a baj, hogy a valóság határát súrolják, de soha nem lehet konkrétan rájuk bizonyítani semmit. Vagy az ember félreteszi, aztán addig teszi-veszi a kis tárgyi bizonyítékokat, amíg elveszíti, mert a Pottereknek pont ez a céljük, hogy megmutatják magukat, aztán elillannak. Megfoghatatlanok. És még ha lencsevégre is kapod őket, akkor is olyan nevetségessé teszik a filmezőt, mert ami neked nagy dolog, az a nézőnek csak olyan kis pitiáner ügy. Elég ha végignézünk a youtube-on ilyen bombasztikus címekkel megosztott videókat: Állatok, akik szellemeket láttak, nézed, s szinte semmi különös nincs rajta, a kutya majdnem teljesen szokványosan viselkedik, de a gazdija állítja, hogy szellemet ugat! Most ezek után hiába mesélem el, hogy vasárnap este épp vacsoráztunk a konyhában, amikor a Cica valami iszonyatos, velőtrázó hangot adott ki a nappaliból. Kiszaladtunk, azt hittem, görcse van, vagy a kutyák bántják, amin nagyon csodálkoztam volna, először nem is tudtuk, honnan jön a hang, azt hittem a kanapé alól, az állatok néha fájdalmukban elbújnak, mert azt gondolják, hogy a kínszenvedés elől el lehet menekülni egy biztonságos búvóhelyre. De az éktelen, földöntúlimacska-nyávogás nem a kanapé alól jött, hanem az ablakból, a vörös függöny mögül, és amikor felfedeztük a cicánk hollétét, még akkor sem akarta abbahagyni. Kivilágítottunk a telefonnal az ablaküvegen keresztül, semmi mozgás! Kiküldtem Lacit, hogy villanylámpával és a Milo-val nézzen körül, Milo vadászkutyafajtaféle, egyből ki kellene, hogy szagolja az idegen hús-vérlényszagot, csak kell legyen egy észszerű magyarázata ennek a borzalmas miákolásnak! Lacipárom ki is ment hideglelősen, én biztos, hogy nem mertem volna!, felkapcsolta a kinti égőt a terasz oldalán, amely bevilágítja a hátsó udvart, de nem láttunk semmit, és a Milo se szimatolt izgatottan, ahogy tennie kellett volna, ha egy másik állat járt volna ott előtte, csak csóválta a farkát, és hátraszaladt a kerítéshez, ahogy mindig teszi, és érthetetlenül nézett, hogy mit várunk el tőle, ha nem történt semmi és nincs ott senki?! Laci bejött, és váltig állította, noha semmi nyoma nem volt idegen állatnak, hogy ez harci nyávogás volt, egy ellenfelet akart a Cica elijeszteni. Cica utána percekig zavartan nézett minket, miútán az ablakpárkányt nagy nehezen méltóztatott elhagyni.

Azt már el sem akarom mesélni, hogy másnap fodrászhoz kellett volna mennem, de nyugtalan voltam, visszamondtam az időpontot, és hazajöttünk hamarabb. Éreztem, hogy otthon nincs valami rendben. Hát persze, hogy nem volt! A nappali ajtaja tárva-nyitva, Milo kinn, pedig őt benn hagytuk a házban (fél a petárdáktól), a konyhaajtó is nyitva, a kazán teljes gőzzel fűtötte a folyamatosan hülő házat, a Pici, ő jó kislány, előjött a hálóból, de a Cica sehol. Hátramentem, kiabáltam a nevét, ő se szokott messze menni, legfeljebb a kert mögötti mezőre, reméltem, hogy most is a közelben van. Közelben is volt, ha a háztető közelnek számít, és megint az a zavart tekintet, mintha valaki megijesztette, vagy bántotta volna. Sokan nem hiszik el, hogy az állatoknak is van arcjátékuk, mimikájuk. Pedig ha megismersz jobban egy kutyát vagy egy macskát, azt is látod, hogy most épp boldog, vagy éppen meg van bántva. Cicát még soha nem láttam ilyen zavarodottnak. Alig akart lejönni a háztetőről, annyit imádkoztunk neki, csak nézett az ijedt szemeivel, aztán otthagytuk, és bejött kicsit később, besomfordált, mintha szégyellné magát.

Ami pedig a házat illeti, sose szoktuk bezárni, mert ki is merné ide betenni a lábát az udvarunkra a három közepes, illetve nagytestű kutyához? Nincs az a bátor, kutyaismerő ember, egyrészt mert Maci kiszámíthatatlan, Nero nem tűr meg idegent, csak a mi jelenlétünkben, Milo az egyetlen, aki barátságos. Akkor hogy nyitották ki az ajtót? Milo belülről nyomta, a másik kettő meg kívülről húzta? Hogyan történhetett? Ráadásul a konyhaajtó is nyitva volt! És bármennyire feledékeny vagyok, azt sose mulasztom el, hogy a kávéfőzőt lekapcsoljam, a sólámpát is, a budit lezárjam (egy idő óta ismét folyik), a gázt 19 vagy 18 és fél fokra tegyem, és az ajtókat becsukjam. Ez már rutin! Most miért tettem volna kivételt, még akkor is, ha Laci kételkedik bennem?

Ilyen fura jelenség ez a vers is, amit ma takarítás közben megtaláltam. Sose láttam azelőtt ezt a gépelt rövid, egyversszakos verset! Honnan került ide most? És ki az a Falu Tamás? Jó, könnyű a neten utánanézni! Restellem, de beismerem, nem ismertem! Most meg fogom. Látom, 95 évet élt, igazán ismerhettem volna! Műveletlen vagyok, de azzal vígasztalom magam, hogy van egy magyarországi cimbim, aki Reményikről nem hallott, úgy hogy az átlagember már csak ilyen! És milyen érdekes, hogy a Vers mindenkinek facebook oldalon ez az utolsó posztolt vers! Le lehet ellenőrizni! Nem fura? Persze, ha elhiszitek, hogy most akadtam rá erre a mégiscsak kétversszakos költeményre! Így gépelte régen nekünk le a tiszteletes úr a verseket, amiket a templomban aztán elszavaltunk Anyák napján vagy Karácsonykor. Mert csak neki volt írógépe, régen nem lehetett akárkinek, és azt is be kellett jelenteni, nehogy röpiratot gépeljenek rajta. Mintha a laptopok nem lennének most bejelentve?! A társadalom ugyanaz maradt, és lassan közelítünk az Orson Welles féle nagytestvér tipusú rendőrállamhoz! Vagyis, tudjuk, minden gépnek van egy IP számja, és ha én most valami törvényellenes dolgot elkövetek, le tudnak nyomozni az IP számom segítségével. Ami persze nem rossz, ha bűncselekményről van szó! Na ennyi, jöjjön a vers! Nagyon hátborzongató ez is!

Először nem értettem a második sor végén “a vér az ér”-t, aztán láttam, hogy a két szó között lemaradt egy vessző.