Netnélküliség

Amikor e sorokat írom, egyértemű, hogy már túl vagyok rajta, hiszen ha van blog, van net is! Pedig néha olyan jó elvonulni a világtól! Most nem vonultam el (habár jólfogna, legalább egy hónapra!), hanem egyszerűen levágták az internetünket, a rosszul fizető klienssel általában ez szokott történni. Délután volt, aztán meg este lett, én egyedül itthon, Laci a kocsival a szervízbe. Előbb még élveztem is, csend van, nem ír rád senki (hogy ilyen meg ilyen esemény van, rohanj!-esküszöm bizonyos extrém helyzetekben ez is jólesik!), minden fontos hívás várhat, mert, ahogy az lenni szokott, minden összejött: a telefonkártyám is lejárt, nem voltak perceim se már. Csak engem hívhattak, de én nem senkit, se messenger, se sms, semmi! Igaz milyen elképzelhetetlen?

Elővettem egy régi könyvet, mindig ilyeneket cipelek haza, aztán nincs időm, hogy legalább fellapozzam őket. De most volt! Gulácsy Irén, Történelmi miniatűrök, Szép könyvek sorozat, Singer és Wolfner kiadó, nem tudom hányból, mert dátum nincs a könyvön, de a kifejezéseket meg a kiadót tekintve, elég régi lehet, gondoltam. Most utólag, netközelben utánaolvasva, kiderült, hogy 1937-es kiadás, nem is olyan régi, megvan a Magyar Elektronikus Könyvtárban is, el lehet olvasni online, és a magyarországi antikváriumok 1020 forintért vesztegetik, ami átszámolva 14 lej lenne, Laci meg, az olcsójancsi, 4 lej 50 banira becsülte! De ha azt vesszük, hogy én meg elcsórtam, akkor csak 5 lej alatti veszteséggel számol 🙂 És azt is tudom, hogy ő most erre durcásan azt felelné, hogy kérni lehet bármennyit, az nem azt jelenti, hogy meg is kapod azt az árat, lám a budapesti antikvárium is 1450 forintról árazta le!

Lacinak, ha meggondolom, végülis fizethetek természetben is, na nem úgy, hanem értem ez alatt a bartert, ugyanis a Garabontzia kiadó nagy örömömre rendelt tőlem a könyvüzlet minden lépcsőfokára egy-egy kövirózsás kőedényt! Először megörültem, amikor férjemuram ünnepélyesen bejelentette, hogy van rendelésem (mert ő mindig megadja a módját a nagy pillanatoknak!), aztán mikor pontosított, hogy “csak” ő a megrendelő, kicsit kiábrándultam, észre is vette rajtam, de végülis a biznisz az biznisz, így legalább nem fogom azt érezni, hogy ingyen nyúlom le a könyveit.

http://mek.oszk.hu/15200/15252/#

gulacsi

Visszatérve a Gulácsy Irén kötetre, Nagy Lajosról szól, akiről én olyan keveset tudok, és mivel nincs világhálóm, hol nézzek utána? Nincs, de van lexikonom, három kilós kislexikon, budapesti 68-as kiadás, velem egyidős. Én még ilyen teljes művel nem találkoztam, szinte ujjongtam: amit kerestem, mindent megtaláltam benne. Hogy eddig én ezt miért nem fedeztem fel? Mire nekem az internet? :))

Volt egy évfolyamtársnőm az egyetemen, akinek Funárné asszony volt a nagynénje, persze akkor még nem sejtette ő maga sem, mármint Szabina, hogy pár év múlva ő lesz a város teljhatalmú úrnője. Akkor az Alimentara szocialista élelmiszeripari vállalat Kolozs megyei fiókjánál volt vezetői pozícióban, és ő szerezte be nekünk a nesszkávét (akkor ittam először életemben, nagy élvezettel kavartuk ki, nem lehetett kapni, de divat volt kikavarni, amig világosbarna színűvé nem vált a massza). A monostori lakásukra mentünk fel a becses hiánycikk után, emlékszem nyári szűnidő előtt, és Gyuri bácsi éppen a kovászos uborkát rakta be, a neje pedig a haját festette vörösesbarnára. Négyszobás lakásuk volt a Paring utcában, egészen hétköznapi emberekként éltek. A férj úgy tűnt, papucs alatt, kissé visszahúzódó, nem nagyon mutatkozott az egyetemista unokahúga előtt, csak beköszöntünk neki a konyhába. Szabina vele ellentétben, nyitott, extrovertált, kioktató, nagyhangon osztogatta nekünk a tanácsokat. Megjósolta, hogy el fogok válni az akkori férjemtől, mert nem tartozunk ugyanabba a társadalmi kategóriába, és ez lényegesen fontos volt szerinte, meghatározó egy házasságban, első férjem egyszerű bányász lévén, én meg most már hamarosan értelmiségi – világosított fel! Milyen értelmiségi, frászt, akinek utasításokat adnak, az rabszolga, vagy az én esetemben inkább jobbágy, mert van saját telkem és földem! És még mondott valamit Szabina, amit én egy életre megjegyeztem, és ami engem most kiszedett a slamasztikából: azt hogy a házban legyen mindenféle szótár, útikönyv, Nóbel díjasok kézikönyve, fizikai, földrajzi, de ha lehet, még mitológiai kislexikon is, mert sose tudod, mire lesz szükséged egy bizonyos helyzetben! Akkor még az informatika itt nálunk gyerekcipőben járt, nem is tudtunk a világháló létezéséről, akkoriban cserélték le a lyukkártyarendszeres szobanagyságú gépeket a személyi számítógépre, és arra is emlékszem, hogy első évben, amikor először beültünk a laborba Mirella kolleganőmmel, 8 órán keresztül ott ámuldoztunk a gép előtt, és ismerkedtünk a csodával, amit operációs rendszernek hívtak (bepötyögtük, hogy C:// és utána be kellett írni, hogy hova menjen, milyen útvonalon, és minden utasításnak volt algoritmusa, amit ma már csak a szakemberek használnak), és amikor este kilenckor kiraktak, egyetemzáráskor, éreztem, hogy nagyon sürgősen kell mennem a mosdóban. Annyira lekötött a gép, hogy teljesen megfeledkeztem a szükségleteimről, és akkor este semmi más nem akartam lenni, csak informatikus. Hát ennyit Szabináról, azóta eltávozott az élők sorából, hagyjuk őt nyugodni! De a tanulság számomra az, hogy egy rossz ember is adhat olykor egy életreszóló jótanácsot! A jövendőbeli polgármesterrel párszor még összefutottunk a városban, volt egy asszem sárga vagy drappszínű 1300-as Daciája, mindig lehúzott mellénk a járdászélre, csak a felesége jelenlétében volt annyira félénk, és én akkor, ne hüledezzetek! jóképű barna pasinak találtam. Utána lett olyan bibircsókos a képe, amiután a polgármesteri székbe beült, és kezdte megvalósítani sátáni terveit.

37277270_10216955486229784_506877308536094720_n

Ezek a fotók egy kiránduláson készültek, talán harmadéven, Mihivel és Szatmári Erzsikével. Rejtély ma számomra, hogy ki vett le, amikor mindhárman a képen vagyunk, és oda se nézzünk, mert csak hárman voltunk azon a kiránduláson!

Nagy Lajosról először ötödikben hallottam Joikits Attila törcitanárunktól, amikor nem is volt szabad a magyar történelmet tanítani, vagy egyáltalán meg is említeni, és ő is csak azért nem tudta megállni, hogy ne beszéljen az Anjou királyról, mert volt egy osztalytársam, akit pont így hívtak, és ezért is, vagy lehet nemcsak ezért, ő volt a legjobb törciből. Ő mindig tudta azt a tankönyvben nem létező részletkérdést, amit senki más, és mindig öntelt mosoly bújkált az arcán, ha a tanár elismerően nézett rá, mert hát a név az kötelez!

Elégedetten állapítottam meg, hogy a saját könyvtárában is böngészhet az ember, nem kell ahhoz internet! De jó! Lapozgattam kielégülten a lexikonomat, oda voltam magamtól, hogy mennyire kicseleztem a világhálót! Felfedeztem, hogy van történelemkönyvem is, na nem pont az, ez a dualizmus kora, de még beszerezhetem az Anjoukat is, és találtam egy régi könyvet, Az emberiség történetét (Tápay-Szabó László, Pesti Napló könyvek, szerkesztette dr. Laczkó Géza), ami a biblia szerinti időkre, 6000 évvel ezelőttre teszi a világ születését (nem baj, ki volt ott, hogy lássa?), de azért tartalmaz hiteles adatokat is, például a rómaiakról. Nagyon elégedett voltam a helyzetemmel, igaz, hogy félóránként csak úgy átfutott az agyamon: jó lenne Lacival legalább két szót váltani, és még anyut se hívtam fel ma, most lehet idegeskedik, de elhessegettem magamtól a gondolatot, nem lesz abból baj,  ha a kommunikációnkból egy nap kiesik, volt már erre máskor is példa!

Lassan besötétedett, Laci még sehol! A lelkesedésem lassan kezdett átváltani türelmetlenségbe! Kezdtem idegeskedni: ez most kihasználja, hogy nincs netem, nem tudom hívni se, most kiélvezi a szabadságát! Beült a haverekkel egy bárba, iszik! Eljött a tíz óra, enniadtam az állatoknak, felkuporodtam az ágyra, kitámasztottam a hátam párnákkal, a cicák odabújtak mellém, és egy ideig megint jól elvoltunk. Tévé sem lévén, az is a szolgáltatás része, olvastam, jobbanesett a csend, mintha egy fémes műhang beszélt volna hozzám. De ahogy teltek a percek, egyre nyugtalanabbá váltam. És mi van, ha történt vele valami? Tudom, az 112-t lehet kártyanélküli telefonról is hívni, de mit mondjak? Nem jött haza a férjem, s idegeskedek, nyugtassanak meg?! Nyilvánítsam eltűntnek? Azt csak 24 óra után lehet Romániában is, feltételezem. Lassan éjfél felé járt az idő, és nekem se olvasni, se lexikont böngészni nem volt már kedvem. Tíz után hazajött a szomszéd fiatalember is, jó haver, őt megkérhettem volna, hogy csengesse meg Lacit, de ezt is elmulasztottam. Elkezdtem a ruhákat rendezgetni (egyszer egy barátnőm mesélte, hogy ő, ha ideges, kiszedi az összes holmiját a szekrényből, és szépen, rendben visszapakolja), de ahhoz se volt már türelmem. Időnként vetettem egy-egy kétségbeesett pillantást a telefonomra, hátha történik valami csoda, hátha sikerül erősen koncentrálnom, és telepatikusan üzennem ennek a szédült embernek.  De nem sikerült a kísérlet, az én szórakozott (vagy ki tudja bajbakerült) Lacim még egy árva sms-t sem küldött.

Aztán éjjel fél egy óra felé hallottam a kocsi ismerős, dízel zúgását, és ahelyett, hogy örüljek, inkább mérges lettem, mert a nők már csak ilyenek. Laci betoppant nagy vidáman, mint aki jól végezte dolgát, s amikor számonkértem, meglepődött, nem érti a felháborodásom, lezserül odavetette: Mondtam, hogy későn jövök! Csak éppen elfelejtettünk egyeztetni, mucikám, hogy kinél  hány órát jelent a késő!  Amikor aztán megosztotta velem a telefonja internetjét, a hotspot-ot, kiderült, hogy senki nem keresett időközben, nem történt semmi érdemleges a világban aznap, nem tört ki a harmadik világháború, nem maradtam le semmiről, a főnök se hívott, és másnap, amikor anyámnak próbáltam magyarázkodni, miért nem telefonáltam azelőttvaló nap, azt kérdezte némi szórakozottsággal a hangjában: Tényleg, nem beszéltünk tegnap? Fel se tűnt!

IMG_4561

Még a minisziklakertemet is kigyomláltam aznap 🙂

Vibe – az én kapunyitási pánikom!

36791136_2244066605638473_6416150277971247104_n

25 év után ez volt az első olyan melóm, amiben a csúcson éreztem magam. Még azt is megtanultam, hogy a magabiztos nőnek mélyül a hangja. Nem tudom mennyit mélyült a hangom ez alatt a négy nap alatt, de hogy a közérzetem isteni volt, az biztos! Még az ellenségeim is a legjobb barátaim lettek közben, úgy éreztem.

Ugyanaz az eső esett ezelőtt 25 évvel a homoródi táborban is, amikor az átbulizott éjszaka után elkapkodtuk a tábori lapot. Még most is megvan az egyik, ha megtalálom, ide beszúrok egy fényképet. Addig, amíg meglesz, csak annyit Homoródról, egyik előző blogbejegyzésemben már említettem, hogy a sátrunk elázott, egy hét alatt hat srácot szedtem fel (itt is szó volt a Vibe-on a párkapcsolati válságokról, és hogy nem szabad egyből bejelölnünk a másikat élettársnak, ha csak két napja ismertük meg egy fesztiválon). Abban a kilencvenes években még nem volt FB, és nem volt hol bejelölni ismerősnek sem a másikat, emlékszem a német srácnak még a nevét se kérdeztem meg, és a Zorán koncert egy kultúrteremben volt, ahol az alacsony termetű hugomat felültettük a csempekályha tetejére, hogy jobban lásson, jobbanmondva, hogy lásson is valamit abból, ami a színpadon zajlik. És a pénzünk sörben számoltuk, és nem volt zseton, csak ezerlejesek, és nem sokat értek, és átruccantunk a Medvetóhoz Szovátára, de ott is ugyanúgy esett az eső (akkor még lehetett sátorozni a tó partján), és én az egyik Vásárhelyen jólismert együttes dobosával is összejöttem, utána még leveleztünk is. Papírra írt levél formájában.

Nem azzal vívod ki magadnak nőként az elismerést, hogy szép vagy és fiatal, hanem azzal, hogy jól teljesítesz. Nem tudom, fogalmam sincs hogyan teljesítettem e 4 nap alatt, azt tudom, hogy a harmadik nap estéjén a szövegeimet át kellett javítsam, és megrökönyödtem attól, hogy milyen szarvashibák csúsztak be a posztokba, de attól még ugyanolyan magabiztosan vágtam neki a negyedik napnak is. Azt is imádtam, hogy inkognitóban ültem ott a kihelyezett studió asztalánál, szinte az ismeretlenségbe burkolózva, a meghívottak sokszor nem is tudták én mit is csinálok ott tulajdonképpen, csak figyeltem őket, és jegyzeteltem, és amit mondtak, próbáltam instant továbbítani a rádió fb oldalára. És imádtam ezt az inkognitó szerepet. Közben annyi mindent tanultam, azt is, amit az imént mondtam a nőkről, hogy mutál a hangjuk, ha magabiztosak, meg hogy a teljesítményük alapján várják el, hogy értékeljék őket, azt is, hogy egy fiatal végzősnek türelmesnek és agilisnak kell lennie, ha a médiaiparban fel akarja tornászni magát, de hogy az Y meg az Z generációnak éppen türelme nincsen. Mindent pont most akar, ha lehetséges. Amig a 25 éves Dánielt hallgattam, hogy hogy került az RTL Klubhoz, és milyen háttérmunkát végezni az X faktorban, arra gondoltam, hogy én csak erre a négy napos melóra 25 évet vártam!!! És aztán mi lesz? Holnap mi vár rám? Ugyanazokat az alkotmányos vagy alkotmányellenes törvénymódosító javaslatokat kérdezem ismert politikusoktól, és ugyanúgy nem fogok belőlük semmit érteni, mint ahogy azelőtt sem értettem. De 25 év várakozás után végre kaptam egy fizetett megbízást, egy hétvégi munkát, amely végzese közben nagyszerűen érezhettem magam. Éljünk a mának, örüljünk a pillanatnak! És Kádár Annamáriától megtudtam, hogy mi a kapunyitási pánik, és azt is, hogy én ebben szenvedek 25 éve, pedig a mamahotelt 18 éves koromban már elhagytam, és 18 évesen egy nyári reggelen, ágyvetés közben éreztem, tudtam, hogy lezárul az életem első szakasza. Olyan biztos voltam benne, mint hogy most itt ülök a teraszon, és a napelemes lámpa vilagításánál ezeket a sorokat pötyögöm be a gépembe. Munka közben ma az is kiderült számomra, mitől energiatakarékos a passzív ház, mert sose kell szellőztetni az ablakon keresztül, mivel a szellőztetőberendezés nyomja be a friss levegőt, amit időközben fel is melegít. Először hallottam a digitális nomád fogalmáról, meg a szingularitás elvéről, és a verszatilis tudásról (kérdezzetek rám, s elmesélem részletesen!), és miközben próbáltam okosan nézni a meghívottakra, a Gyilkos elmék szőke kicicomázott molett számítógépes villámkezű hölgyszereplőjének képzeltem magam, és imádtam ebben a szerepben tetszelegni. Itt csak az volt a különbség, hogy nem életre-halálra ment a játék, mint tudjuk, hibáztam is párszor, és nem harapták le a fejem. Ha még van hiba a fb oldalunkon, szóljatok, mert javítom!

És sajnos a negyedik nappal lejár a Vibe, lejár az én szuper jobom, holnaptól nincs fesztivál, nincs helyszíni fb tudósítás, holnaptól mihez kezdek majd? Rámtör megint a kapunyitási pánik, amely már lassan a kapuzárásival folyik egybe, kínlódhatok megint az érthetetlen törvénytervezetekkel, módosításokkal, bizalmatlansági indítványokkal, mert a szadista főnököm nem kegyelmez (nyugi, van humorérzéke!), mert kell a pénz a tengerre, és kell egy új biciklire, egy újabb lovastúrára, és talán a tenger felől megtalálom majd Indiát is. Apropó még Kiss Olivér előadására is volt időm beülni, akitől megtudtam, hogy a legjutányosabb áron repülőjegyet újév hajnalán lehet foglalni interneten, hogy jobb egy anarchistánál megszállni a couchsurfing keretében, mint egy olyan embernél, aki mindenáron meg akarja váltani a világot. Előbbi csak az anarchista gyűléseire cipel magával, de az utóbbi télen is hideg, fűtetlen lakásban fogad a világmegváltó energiatakarékosság jegyében.

Holnap nem tudjátok mi lesz velem? Menjek világgá, vagy folytassam a régi életem? Vagy várjak esetleg a Forgatagra, hátha megint kerül egy ilyen ideális megbízás számomra?

Hazafelé az esőben tekertem állva, sárosan, (mert arrafelé menet estem is egyet az iszapos-agyagos földön), a biciklim ülése is elázott, ezért álltam, a hátam mögött egy jóismerős kiszólt az autóból, hogy lazábban fogjam azt a kormányt, nem kell olyan görcsösen szorítani. Nem is tudom mit válaszoltam neki, és valahogy abban a pillanatban még tinibbnek éreztem magam, mint 25 évvel ezelőtt abban a homoródi táborban.

IMG_4542

A szeretet/lem koldusa

522635_3654728057215_1731522808_n

Azt hiszem én egy olyan világba csöppentem bele, amelynek játékszabályairól fogalmam se volt, és senki nem vette a fáradtságot, hogy ismeresse velem azokat. Negyven év kellett legalább, hogy felmérjem az esélyeimet, és elkezdjem megismerni az emberi természetet.

14 éves voltam, amikor azt hittem, hogy szerelmes vagyok, írtam egy csodálatos levelet a szivem választottjának, akit történetesen úgy hívtam, hogy Pusztai Sándor, milyen regényhősnek való neve volt!, nagyon elégedett voltam a remekművemmel, csak éppen választ nem kaptam soha a szerelmes levélre. Aztán jött a Feketefiú, kétségbeesetten kapaszkodtam a karjába egy baljóslatú éjszakán, hogy “Ne szakíts velem, nem tudok élni nélküled!”, és ezzel csak eltávolítottam magamtól. Megijedt tőlem. Utána sokáig nem történt semmi az igazi lángolás terén, de az egyetem utolsó évében, amikor már válófélben álltam, egy kollegám, Gödri Pisti a vizsgaidőszakban elmagyarázott nekem egy bonyolult feladványt, és ott a bentlakás udvarán, ahogy néztem fel rá, belémnyilalt az érzés, végigfutott az egész testemen, hogy mekkora lángelme ez az ember, mennyire tudom csodálni, és mennyire tudnám szeretni. De őt is sikerült elijesztenem, nem jött el a szülinapomra, ettől nagyon felbőszültem, megittam egy liter bort, és elindultam a városba őt megkeresni, és a négyszázezer lakosú Kolozsváron szembe is mentem vele a főtér kellős közepén. Utána kvázi jártunk, jobbanmondva lépten-nyomon összefutottunk. Még soha nem történt meg veletek, hogy ha valaki nagyon fontos, akkor azzal az emberrel szokatlanul gyakran találkoztok? De lejárt az a hőskorszak, az ötödév, amikor fél éven keresztül semmit nem csináltunk, csak lógtunk, koplaltunk, és söröztünk, és Simone-nal a mosdóban cigiztünk fél éjszakákat, no meg Pistiről és a pasikról beszélgettünk. Itt még volt egy pár dolog, de ezen most átugrom. Pasiztunk is, Simone-nak volt egy román állata, nekem egy magyar, így hívtuk őket, mert hosszúhajú rockerek voltak. Úgy éreztük, illik rájuk ez a megnevezés, és a mi értelmezésünkben nem azt jelentette, hogy lenézzük őket, dehogyis, csak egyetlen dologra használtuk őket, ennyi. Mert Simone egy amazon volt, és én mindenben őt próbaltam majmolni. De nekem a szerelem valahogy soha nem ment, én voltam a szerelem koldusa, még zeneszámot is írtak rólam, vagyis a magamfajtáról, a Koral dala akkor volt divatos, de én nem értettem meg, ehhez is fel kellett nőnöm, mint sok minden máshoz. “Talán ártatlanok mind, talán bűnt követtek el?/De azt mondd meg, hogy ki ítél?/Talán mindent odaadtak már,/talán semmit sem kaptak még,/S monoton csendben szalad el/A napra nap, aztán az évre az év.” Sose szerettem ezt a dalt igazán, és most, ha meghallgatom, szinte beleborzongok a mélységeibe. A magyar és román állatokkal párhuzamosan azért Pisti végig ott volt, jelen volt, létezett, és az egyetem után együtt felvételiztünk a Technofrig gyárba. Előtte odasúgta nekem: Ne mondd meg, hogy nem államvizsgáztál le! 

Az is miatta történt és Simone miatt, mert előtte való nap Simone éjfél körül jött haza, bűzlött a sörtől, és röhögve mesélte milyen jót kocsmázott az én Pistimmel! Nem mondtam rá semmit, csak befele fordultam az ágyban, és némán sírtam, hogy elárult engem, és neki milyen könnyen megy, ami nekem sehogysem, hiába is erőlködöm. Másnap hajnalban megszöktem a bentlakásból, míg Simone az igazak álmát aludta. Aztán lelkiismeretfurdalás (részéről) meg találgatás (mindenki részéről), hogy hova tűnhettem, nem lényeges. Pistivel utána még összefutottunk mozi előtt, mozi után, tiszta véletlenül, de tudjuk, hogy véletlenek nincsenek, és minden ezen a világon egy pontos forgatókönyv alapján íródik.

És e forgatókönyv jegyében én ugyanolyan sután álltam hozzá a szerelemhez utána is, mint 16 évesen, amikor egy házibulin fel akartam csípni egy srácot, és mire kigondoltam, mit akarok, az orrom elől már el is hódította egy nagyvárosi lány, aki a hódítás nagymestere volt. Akkor haragudtam rá, és gyűlöltem, de már sajnos még csak nem is sajnálhatom, mert fizikailag ő már nem létezik, rövid életet szánt neki a Fentvaló. Egyszer, felnőtt korunkban, még találkoztam vele, és újdonsült férjével, a rokonságot kísérte ki az állomásra, akik boldogságot, egyetértést kívántak az ifjú párnak. Összeszorul a torkom, és elkezd fájni a méhem valahányszor ez a jelenet eszembejut, mert a nagyvárosi lány utána asszem csak öt évet élt még, a méhnyakrák elvitte.

scan0059

A bentlakás 325-ös szobája, házibuli éppen, nincs rajta se Simone, se Pisti! Középen Mihi, szintén jó barátnőm, én baloldalt mellette.

Visszatérve Pistire, és a Technofrigre, ahogy ott várakoztunk a folyósón, izgultunk, hogy mikor kerülünk már be, ránéztem, és a látnoki szememmel láttam őt, a huszonévest, kopaszodó negyvenéves fejjel, ebből rögtön megértettem, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője, útjaink hamarosan elválnak, és amikor újra viszontlátom, ilyen gyér hajazattal látom viszont, és ez majdnem így is történt. Előtte egyszer még találkoztunk, csak úgy futólag, bejött egy angol nyelvvizsgát letenni a Babes-Bolyaira, aztán visszament a városába, ahol jó állása volt, onnan meg rövid idő alatt kitelepedett Budapestre. Azután a találkozás után jól emlékszem, hazamentem, sírtam, mert csak ő ért fel a Feketefiúval, lefeküdtem a kis keskeny ágyamra, a harmadosztályú garzonlakásomban (ahol a patkányok szaladgáltak a közös mosdóban, és ott lakott Vasile, az őrült szónok, a főtéren tartotta mindig a szónoklatait, és benne volt minden második mondatában az URSS, tudjátok az a kócoshajú, a hóna alatt szorongatott egy kis férfitáskát vagy könyvet, biztos emlékeztek rá),  és eldöntöttem, hogy holnaptól tiszta életet fogok élni, és várok Pistire mindenáron. Akkor éreztem először, de remélem nem utoljára (mert azóta se), hogy az Isten markába gömbölyödtem össze, és milyen kényelmes és jó ott lenni a hatalmas tenyerében. Mert az élet sokszor ilyen közhelyes tud lenni! De másnap ugyanúgy éltem, mint azelőtt, semmit se változtattam az életmódomon, és nem is jött többet Pisti. Akkor nem tudtam, hogy én vagyok a szerelem koldusa, azt sem, hogy az ilyeneknek, mint én, nincs túl sok reményük. Azt se tudtam, hogy a ki nem mondott szónak mekkora ereje tud lenni. A keleti bölcsek a csend hatalmának nevezik.  “Csak ment, és teregetett némán”… nem lenne ilyen megrázó, ha közben a Mama szidja gyermekét, vagy jól ismerjük: “fecseg a felszín, hallgat a mély”! Most akadt a kezembe teljesen véletlenül, mert egy antikváriumban ugyebár csakis a puszta véletlen folytán akad az ember kezébe egy jó könyv, Heltai Jenő: A 111-es (A néma levente szerzője!), majdnem odaírtam, hogy A 111-es szoba, de végülis egy szobáról van szó, csak akkor a Csehov A 6-os számú kórtermére emlékeztetne. (És még van egy horrorfilm is, Az ezernemtomhányas szoba, Stephen King regénye nyomán. Vajon a nagy scifi-horror író Heltai Jenőből inspirálódott volna? Sose lehet tudni…). Okkultizmus, Zoroaszter, Hermes Trismegistos, keleti filozófia, minden van benne, és egy régi mágus jelmondata: Tudj, merj, akarj, hallgass! Hogy ez milyen igaz!

Azt mondják a magyar olyan szorongó, elfojtós nép, mert ilyen tanácsokat ad a gyermekének, hogy Hallgatni arany! (Hallgatni Aranyt is jó, tudom), Ne szólj szám, nem fáj fejem! És most meg ezt próbálják ellensúlyozni azzal, hogy mindent ki kell beszélni. Főleg a fizetett barátnőknek, barátoknak. Hogy azok kik? Hát a pszichológusok! Persze, elismerem, ki kell öntsük a lelkünk valahogy, én is azt teszem most éppen, de szerintem csak van valami igazság a régi ősi tanításokban. Mert ha valamit kimondasz, azzal nagyobb súlyt adsz neki. Elárulod, leleplezed azt a valamit, és saját magad! Hát nem jobb a hallgatás rejtelmes köpenyegébe burkolózni?

IMG00224-20120721-0054

Még abból az időből, amikor klubba jártunk…

 

Másodvonalbeli mérnök-újságírók

(A fenti képen három mérnök, aki jól lebarnulva épp egyiptomi nyaralásból tér haza…) Aki esetleg sértődöttséget és/vagy frusztráltságot vél felfedezni e sorok mögött, annak igaza van. Mentségemül szolgáljon, hogy rossz a kedvem, mert a hétvégén eltört a látószemüvegem, jobbanmondva kiesett a jobb lencséje, és nem találom sehol. Így hát kénytelen vagyok egy Carrefour-os, 29 lejes tucatáruval helyettesíteni, azt mondják ez sem éppen egészséges dolog.

Igen, sértődött vagyok, mert…..

De előbb beszámolnék arról, hogy ma részt vettem a marosszentgyörgyi roma-nyelv-napi ünnepségen, és hálás vagyok a produceremnek, hogy oda kiküldött, annak ellenére, hogy hétfőn mindig durcásabb vagyok a kelleténél, és az energiaszintem minimálisan alacsony, mert a vasárnapesti depresszió mindig utolér, ami miatt sose tudok elaludni. Megszokom a hétvégi “hájlájf” életet, a kertemet, az állataimat, ők is újra megélik azt a paradicsomi állapotot, hogy mindenpercbenegyütt, és már csak a puszta gondolatától, hogy reggel csörög az óra, stresszes és szorongásos leszek, mintha nem minden hétfőn ez következne! Szóval vasárnap éjjel keveset alszom, így kevésbé tudok védekezni a “támadások” ellen, hamarabb felmegy a cukrom, és hajlamos vagyok összekülönbözni emberekkel. Persze, utólag mindig megbánom, az viszont tudományos tény, hogy ha az ember nem alussza ki magát, akkor irritábilis. Hát még az, aki alapjáraton is irritábilisabb  másoknál!

Tehát vasárnap este nem jön álom a szememre, csak forgolódok órákig az ágyban, mindenféle rosszra gondolok, még az is megfordul a fejemben, hogy bicajjal közlekedni a forgalomban mennyire veszélyes, és ha erre a pontra eljutok, akkor megijedek a saját gondolatomtól, mert ha ez egyszer bekövetkezik, hogy nem merek bicajra ülni Vásárhelyen, és a rádióhoz kerékpáron menni, akkor tutti, hogy be fogom adni a lemondásom, mert akkor az életem egy kalap sz@rt se fog érni…

A lényeg, hogy kialvatlanságom ellenére, felpattantam a bringára – mint amikor az ember leesik a lóról, és gyorsan visszamászik a nyeregbe, még mielőtt a halálfélelem eluralkodna rajta – és felkarikáztam az én kis rozoga drótszamarammal a szentgyörgyi gimnáziumhoz. Ott éppen Moca Rudi színész, oktató, rádiónk munkatársa arról beszélt a közönségnek, hogy milyen hátránnyal indul egy roma személy a társadalomban, meg úgy általában az életben, és neki is személyesen mennyit kellett küzdenie, amíg elismerésben részesült, de még ha a beled kilóg, annyit dolgozol, és annyit bizonyítasz, romaként bármit is teszel le az asztalra, semmi nem elég ahhoz, hogy a megbélyegzést elkerüld. Kinéznek maguk közül az emberek, kiutálnak, mert sötét a bőröd, és te “csak” egy cigány vagy! És én, a gádzsó (a nem közülük való – habár azt hiszem, ezt a kifejezést csak a férfiakra értik) magamra, a saját pályámra gondoltam, hogy valami hasonló érzések motoszkáltak bennem is mindig mérnökként az újságírói társadalomban.  De lehetett volna kisebbségi érzésem nőként is, sokszor egy nő kevésbé szavahihető, ha valamit tud is, azt biztos bemagolta, mert a nők olyan magolósak,  nem jó a térlátásuk sem, nem tudnak jól (autót) vezetni, ráadásul hisztisek is, mert vagy klimaxosok vagy premenstruációs szindrómában szenvednek! Én akkor halmozottan hátrányos helyzetű vagyok: nő, aki mérnök létemre belekontárkodtam az újságírásba!

311677_4346037099509_845412524_n

Ez a kép Barcarozsnyón készült 2012-ben, az idős cigányzenész épp panaszkodik, hogy a turisták már nem igénylik annyira a zenéjét, mint a régi szép időkben!

Egyszer egy kolozsvári kolleganőm (azóta hozzáment egy hajóskapitányhoz, és rég a tengereket járja – milyen jó neki!!) Csép Sándor egykori főnökünk, legendás tévés személyiség előtt így mentegetőzött: “Sándor, mi nem tehetünk róla, hogy mérnökök vagyunk!” Mondta ő, aki francia-román szakot végzett! De olyan jólesett ezt az ő szájából hallani, hogy közösséget vállal a szegény, szerencsétlen, a szakmában bukdácsoló mérnök kollegáival. A minap végignéztem egy műsort, ahol elhangzott az a kijelentés, hogy “Szerencsére nem mentem mérnökire!”  Hát tényleg szerencséd van kedves, kiváltságos honfitársam! De hidd el nekem, megszenvedtem azért a nyomorult mérnöki diplomáért is, nem volt az éppen gyerekjáték! A sok labor, meg projekt…nekem nőként megérteni a sok ábrát és grafikont :)) A felső évfolyamokban a nagyobbak azt tartották, hogy ha eljutsz harmadévig, akkor jó esélyed van, hogy el is végezd a szakot. Közben népfőiskolára jártam, Murádin Jenő oktatott művészettörténetet, ott ismerkedtem meg Gaugain-nel, és nagy késztetést éreztem akkor is, most is, hogy elzarándokoljak valamerre a világvégére, Monet, Toulouse-Lautrec, annyira becsületesen jegyzeteltem, aztán az összes jegyzetem egy barátnőmnek ajándékoztam, mert csak úgy elkérte. De jártam zenetörténetre is néhai Benkő András professzor óráira, és vallástörténetre, egy csomó mindenre. Aztán, amikor egyetem után a magánhírügynökségnél kötöttem ki, más állás nem lévén per pillanat, elvégeztem a másféléves újságírói képzést. Utána való évben alakult meg a szak Babes Bolyai-n. De most már tényleg úgy látom, hogy ha nem akar az ember támadási felületet szolgáltatni a kritikusainak, akkor kell a komoly szakképesítés. Mert mihez is kezdhetne egy újságíró egy mérnöki tervezői irodában? Fordítsuk meg a kérdést! Kb semmit. De ha megfigyeltétek, nagyon sok mérnök egészen jól eligazodik más szakterületen is, vannak zenész mérnökök, sőt író mérnökök is. Akárcsak az orvosok esetében, közülük is néhányan remekelnek a művészet területén. Csehov, a kedvencem, például! Én nem mondom, hogy remekelek, de rosszul esik, amikor igazán keményen megdolgozom azért, hogy valami érdekeset és értelmeset és izgalmasat produkáljak, és akkor odavetik, hogy a riporter semmi mást nem csinál a rádiónál, csak felveszi a telefont! Elmondják, mert rólam elmondhatják, hiszen én csak egy pancser mérnök vagyok! De arról, akinek két egyeteme van, arról nem, mert olyan nimbuszt képes felépíteni maga köré, hogy szétverhetetlen, kikezdhetetlen, és nem is merik támadni. Ezt öntúlbecslésnek nevezném. Vagy inkább önfelbecsülés? – akár  egy műtárgyat, felbecsülöd saját magad! Sajnos nem működik!

Nem szép rosszmájúnak lenni, és nem is akarok az lenni, de nagyon demoralizál és elszomorít ez a telefonos dolog! Lehet ősztől majd beiratkozom én is valamilyen egyetemre, ha csak azon a papíron múlik, vagy kivonulok a zsurnalisztikából, csak legyen egy kis türelmetek, legalább a bankrészletemet törlesszem, aztán nem érdekel! Amennyit megeszek, annyit megtermelek a kiskertemben is. Már nagyon szép uborka mutatkozik, meg paradicsom, a zöldhagymáról nem is beszélve. A tengerre meg majd bevállalom a kerékpártúrát! Hosszú ú-val!

2000-ben volt az az év, amikor én, aki csak Budapesten jártam korábban, több országba, köztük két afrikai országba is eljutottam (study tour, akkor még engem is elvittek ilyesmire). Egyiptomban az ottani idegenvezető hüledezett, amikor szégyenkezve, mert én mindig szégyenkezem, bevallottam neki, hogy gépészmérnök vagyok. Ugyanis náluk a leggazdagabb emberek az orvosok, az ügyvédek és a mérnökök!

Nem is tudom miért nem maradtam ott…..Most nem lennék a béka s..e alatt :))

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Az idő(nk) rövid története

34864837_10216657688065016_323405290722557952_nAmikor meghalt (igen meghalt, és nem elpusztult!) Didkó kutyám, aki az összes négylábú közül a legközelebb állt hozzám (nem mintha most nem állnának közel hozzám az állataim, csak vele valahogy más volt, szimbiózisban éltünk ott a monostori lakásom hetedik emeletén!), egy barátnőm úgy fejezte ki részvétét, hogy “Sajnálom, hogy lejárt az ideje!”. Kereken 14 évet élt, 2000 decemberétől 2014 decemberéig, pontosan annyit, amennyi elő van irányozva egy közepes méretű kutyának. Egy rokonom se vegye sértésnek, de amikor Krisztián Bözsi néném halálának híréről értesültem, aki majdnem 92 évesen hunyt el, pont ez jutott eszembe: sajnos lejárt földi életének ideje! Ez a világ rendje, ahogy a temetési szertartást végző református pap is mondta: ennyi volt neki előirányozva, helyét átveszik az unokák, dédunokák. Aztán összefoglalta a mondandóját románul, még csodálkoztam is, hogy milyen választékosan fogalmaz: traim sub tutela timpului! Én soha nem használtam ezt a kifejezést, pedig azt mondják eléggé jól beszélek románul. A temetőből egyenesen a  vendéglőbe mentünk, és mi, a három unokatestvér, Ildi, Erzsike, és én, akik legalább 15 éve nem láttuk egymást, felidéztük az idillikus, régmúlt időket. Az én felejthetetlen nagymamám szeretett Ferenc bátyjáról beszéltünk, aki nekik volt a nagyapjuk. Tudod, hogy hívták a faluban? – kérdezte Erzsike. A tanító! Mert fiatal korában ő címezte meg a leveleket, és ő írta meg a fejfákra a szöveget. Abba az időbe nem volt mindenki írástudó!

Igen, ahogy a dédnagyapád se! – mondom én nagy okosan, hallottam mamától, hogy az apja nem tudott olvasni. Dédnagyapám? – kérdez vissza Erzsike hüledezve. A dédnagyapánk esetleg!

IMG_3957

Ezen aztán – a szomorú alkalomhoz nem illő módon – kicsit felderültünk. Hiszen mindhármunknak a dédnagyapja! Ezen én sose gondolkoztam el! A felismerés örömére gyorsan csináltattunk Lacimmal egy fotót, és megegyeztünk, hogy nem hagyjuk, hogy a következő 15 év is találkozás nélkül teljen el! A vendéglő teraszán még egyet fotózkodtunk, aztán mindenki indult haza: Váradra, helybe, Újlakra, Vásárhelyre. Délután bementem dolgozni a studióba, utána pedig a Laci könyves üzletébe, ahol nem tudom mitől, fáradtságtól, stressztől, de akkorát nyilallott egyet a jobb szemembe, hogy a fájdalomtól ledermedtem. Megintcsak eszembe kellett jusson újlaki mamám, a hármunk közös dédapjának legkisebbik gyermeke, aki ezelőtt 18 évvel, 89 és fél évesen, pont ezen a napon, junius 5-dikén halt meg, a medgyesi nagynénénk temetése napján. Az ő szürkehályogja is így kezdődött. hogy egyszer, amikor éppen főzött, úgy tűnt neki, mintha egy szürkésfekete galamb elrepülne a szeme előtt, és utána szinte azonnal sérült a látása, meg kellett műteni a szemét, de az soha többé nem lett a régi, a szemüvege egyik lencséjét be is homályosították, hogy ne zavarja a rossz szeme a másikat.

IMG_3979Gondoltam, lehet ez kezdődik nálam is, lehet nyugdíjaznak, és egyszeriből időmilliomos leszek, mennyit fogok majd olvasni azzal a megmaradt látó szememmel! Itt az üzletben az összes könyvet kiolvasom, és az összes dokumentumfilmet az interneten megnézem. Milyen gazdag és boldog leszek! Mert amennyire nem érdekeltek tinikoromban a világ dolgai, amikor történelmet, földrajzot, és világirodalmat kellett volna tanulnom, most átestem a ló másik oldalára, szívnám magamba a tudást minden létező csatornán keresztül.

34596422_10212292868100583_8999315949643366400_n

Ez a Laci üzletében a menedékünk. Az övé inkább, mert ha én megjövök, neki már nem nagyon van nyugta

Elolvasom majd Paganini életrajzi regényét, befejezem a Moby Dick-et, amit a 444-dik oldalon hagytam abba egy kispetri nyaraláskor, meg a Bádogdobot, befejezem az Unalmat, megnézem a Toulouse-Lautrec életéről szóló régi John Huston filmet, az összes díjnyertes alkotást,  de még az összes Hichcock-ot is! Amiután a szememben megszűnt a szúródás, a kezembekerült ott az üzletben egy csillagászati tankönyv, 59-es kiadás, reálszakosoknak írták, és megörültem, hogy most akkor végre megtanulhatom, hol vannak a Plejádák és az állatövek. Azt már megjegyeztem, hogy a sarki csillagtól kell elindulni, és ott a közelben a Nagygöncör, meg sorban egy csomó csillagkép. Ebből a könyvből tudtam meg azt is, egészen véletlenül (mert csak úgy találomra lapozgattam előre-hátra), hogy a rómaiak Róma alapításától számították az időt. Nem fura, hogy én soha nem tettem fel magamban a kérdést, soha nem érdekelt, hogy vajon honnan tudják a történészek, hogy Krisztus előtt 1500 az mikoris volt, ha Krisztus előtt nem számoltuk az időt? Hát igen! Lehet rosszul tanítják a tantárgyakat, ha az ilyen átlagos kislányokat, mint amilyen én voltam, nem tudják megnyerni! Mert én a tipikus rajzfilmbeli Dee Dee voltam, a Dexter nővére, aki csak a Cinema-t bújtam, csak a sztárokra voltam kíváncsi, gyűjtöttem a posztereket, de semmiesetre se érdekelt a történelem, az optika vagy éppenséggel a csillagászat! És nekem még egy Dexter öcsém se volt, aki valami módon becsempészte volna a környezetembe a tudásvágyat. Mindjárt az én időm is lejár, és még annyi mindenről nem tudok, ami ezen a világon van! Hát nem kétségbeejtő?!

IMG_3999

Ez itt már a délután, ahogy Bródy János mondaná 🙂 Ez pedig egy cigiző néninek a lakásán készült fotó, akihez azért küldtek, mert a lakók panaszkodtak rá, amiért a folyósón dohányzik. Szimpatikus néni volt, még kanárija is volt, három!

Az idő az utóbbi időben veszedelmes iramban felgyorsult számomra, vagy inkább kitágult? Nem is tudom… Hiszen régen a Kolozsvári Rádiónál két napot riporterkedtem egy héten, és kéthetente volt egy félórás műsorom. Most meg négy nap alatt készítettem három helyszíni riportot: az említett dohányos néninél jártam, egy tízemeletes tömbházban, a nénin kívül kikérdeztem mindenkit a problémákról, lakókat, lakóközösségi elnököt, egy kiadós nyersanyag-adagból vágtam össze a lényeget, nem kevés idő alatt. A riport az ajtóban így kezdődik: Ki az? A rádiótól jöttem! Jöjjön be gyorsan, csukja be az ajtót, hogy tudjak  nyugodtan elszívni egy cigit! Pénteken este voltam egy vegán workshop-on, megismertem Varga István híres magyarországi nyers séfet, megkóstoltam négyféle vegakaját, és zöldturmix-szal is megkínáltak! A fantázia e téren nem ismer határt! Isteni volt minden, vagy inkább éteri, ahogy sokan nevezik a nyers kajakülönlegességeket. Ott is összejött egy hosszabb interjú. Ma délelőtt meg elmentem a Swimathon-ra, ahol közéleti személyiségek úsztak egy-egy nemes ügy érdekében. A riport után én is kivettem a részem a szórakozásból, mert a Week-end telepen úsztam egy félórát, csak tízen voltunk a nagymedencében (mert egyesek hidegnek találták a vizet), utána hazatekertem, teljesen újjászületve. Na, és ne feledjem, pénteken és szombaton két műsort is összeállítottam, Sármási Jani kollegám segítségével a turisztikait, és Nagy Miklós Kund közíró közreműködésével pedig az Aranyszalagtárat. Szombaton még Kuti Mártához is felugrottam, hogy mesélje el a damasztszalvéták történetét (amelyeket neves erdélyi írók írtak alá), és a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz kerültek nemrég.

Kétszer 48 óra alatt annyi minden történt velem, mint amennyi a 2000-es években két hét alatt sem! Még vendéget is fogadtam: a kolozsvári Liana barátnőmék megszálltak nálunk a tengerről hazafelé jövet, Lió nevű tacskójukkal, aki jól megkergette a macskáimat, őt pedig a kutyáim vadászták. Nagy ribillió volt, képzelhetitek! Egy perc nyugtunk sem volt egész este! Szerdán pedig még a Hedda Gablert is megnéztem! El se hiszem, hogy végre a színházba is eljutottam!

 

 

 

 

Ha idáig eljutottatok (beismerem elég uncsi, ha az ember magáról mesél), akkor elárulom, hogy mi a hosszú élet titka 🙂 Ahogy azt én látom most: sok mindent kell csinálni, kevés idő alatt, és akkor az az érzésed, hogy sokkal több idő telik el a sokmindencsinálás közben. Azt olvastam, hogy a kisegérnek nagyon gyorsan dobog a szive, ezért ő pont úgy éli meg azt a két-három évet, ami számára ki van szabva, mint a teknősbéka, akinek meg nagyon lassan dobog a szive, és száz év neki úgy elrepül, mintha csak egy évtized lenne, legfeljebb. Mert az idő, a sebesség, és minden relatív, megmondta már annak idején Einstein is 🙂 Ha gyorsan repülsz, lassan öregszel, ha sokat dolgozol, dekktó – legalábbis merem remélni! És még az Isten is megsegít. Itt az élő példa: a marosvécsi bicajos túrám után megjelent a fülemben egy seb, nem tudtam mitől van, és nem akart elmúlni sehogyse. Már készültem orvoshoz, amikor átjött a szomszéd, hogy heggesztett, és nem adunk valami kenőcsöt a szemére. Laci keresgél a gyógyszeres dobozban, előszed mindent, ami “szemrevaló”, a szomszéd meglátja a Tubrex-et, és felcsillan a bedagadt szeme: Ezt ismerem, ezt adták a fülemre, amikor kisebesedett! Na, csak ennyi kellett nekem, vettem egy fülpálcikát, csepegtettem rá pár cseppet, és bekentem vele a sebes fülcimpámat. Már múlik is szépen! Ha ő nem jön át, és nem említi ezt a dolgot, most járhatnám az orvosokat! Erre mondaná Blanka lányom tízévesen: Anyukám, hogy vagyunk mi ilyen szerencsések?!

 

 

 

 

Mostanában ilyen képeket fotózok régi könyvekből, próbálom megjegyezni az információkat, de sose sikerül 🙂

Ugyancsak a temetésen gondoltam arra, hogy a legjobb, ha nem foglalkozunk az idő múlásával, ahogy a kutyák, a lepkék, és a madarak se foglalkoznak vele, élik, megélik a pillanatot. Snoopy-nak mondja a gazdája: Snoopy, egy napon mind meghalunk! És Snoopy kutya erre azt válaszolja: Igen, de az összes többi napon élünk!

Ott ültünk szerdán este az első sorban a studióelőadáson, mellettem egy tisztes öregúr, egyfolytában nyöszörgött, nem is volt ennek tudatában, biztos fájt valamije. Az egész előadást ezzel az idegesítő alapzajjal hallgattam-néztem végig. És akkor ott, abban a pillanatban megfogadtam, megesküdtem rá, hogy bármilyen öreg is leszek, nem fogok nyöszörögni a színházban!

 

Bicajjal Marovécsre

IMG_3722

és persze vissza…

Nagy utazást szeretnél, de nincs rá pénzed? Parkold le a kocsit a garázsban, végy egy kvázi strapabíró bicajt, pattanj fel rá, és indulj világgá! Már Szászrégen után is azt fogod érezni, hogy a világ másik felén vagy! Én pedig már Sáromberkén is azt, ahol az eső utolért, hogy – amint azt szkeptikus apósom szokta mondogatni: Ezt nem lehet végigcsinálni! A gernyeszegi kastély mellett elhaladva azon siránkoztam-sopánkodtam, hogy miért is nem szervezték ezt a kastély-pikniket itt a Teleki kastély parkjában, angol vagy franciakertjében (előbb angol volt, aztán átrendezték franciára, vagy fordítva – az egyik rendezettebb, szabályosabb, a másik szabálytalanabb)!? Az évszázados fákon tanyázó varjak pedig mind az összesen egyetértettek velem, hogy KÁR biza!

Az út jobb oldalán egy úriember feküdt hanyadt, fölötte azt írta a táblán, hogy Bar Terasa, egyértelmű volt, hogy nem szükséges őt szájon keresztül lélegeztetni, pedig itt lett volna az alkalom gyakorolni, most nemrég tanultam meg a technikát egy bánffyhunyadi rohammentős bemutatón.

IMG_3833

Ez a kép a Teleki kastélyról (már amennyi látszik belőle) a visszafele úton készült, este 9 körül

Én nem voltam tisztában azzal, hogy ez az út, amely a wikipédia szerint 42 kilóméteres táv, mennyi emelkedővel jár. Az én kerékpárom, szegény meg olyan nehezen vált sebességet, ha kisebb sebességre váltok, alig tudom visszatenni a nagyobba, szóval elég rozoga, és már feleúton elkezdett nyikorogni, ahogy nekem is mindenem fájt már. De ne szidjam, mert még soha nem hagyott cserben! Útközben azon is morfondíroztam, hogy mi lenne, ha én is felcsapném pénznélküli vándornak? Azt mondják az ausztrálok művelik ezt. Miből tudnék én út közben pénzt csinálni? Például nagyon ügyesen kiszedem a kullancsot kutyából, lóból, emberből. De ki bízna meg bennem? Nincs parazita-eltávolító-szakember diplomám! És még ha lenne is, ahhoz, hogy ebből megéljek lépten-nyomon kullancsfertőzött egyedekbe, egyénekbe kellene botlanom. No, és ne felejtsük, tudok szénát forgatni! Azzal lehet több sikerem lenne!

Időnként megálltam jegyzetelni, magamnak se akartam bevallani, hogy inkább azért tartok szüneteket, mert nem bírom, nem is annyira a tekerést, inkább az ülést ezen az ósdi bicikliülésen. Lacim már számtalanszor felvetette, hogy vegyünk újat, de én mindenben ragaszkodom a régihez. Hát most igazat kellett adnom neki, hogy ez az ülés nagyon idejétmúlt, és nem azért áramvonalasabbak az újak, mert úgy trendi, hanem mert kényelmesebbek. A farcsontomat teljesen tönkretette ez az én harmincéves, széles, szívalakú ülésem.

IMG_3709

Itt nem látszik rendesen, de ez egy kisebb híd, és az a barna valami, az én motoros kesztyűm, egyetemista koromba vásároltam, nem is tudtam mi az, de vonzott a formája 🙂

Petele egy nagy község Régen előtt, kocsiból sose tűnik nagynak egy község sem, de amikor kilómétereken keresztül mész-mész, és még mindig ott vagy helyben, akkor győződsz meg róla, hogy valójában mekkora. (Akárcsak Marosfélfalu!) Mivel itt is az út emelkedik valamennyire, láttam a templomtornyát, olyan közelinek tűnt, de még mindig nem értem oda. Annyira frusztráló volt! Mintha egy délibáb lebegett volna a szemem előtt, mintha az egész település a templomával együtt csak egy vízió lett volna! Akármennyit tekertem, még mindig ugyanolyan messze volt tőlem. Aztán valahogy csak odaértem, és átverekedtem rajta magam, útbaesett egy Petromkút, gondoltam na most itt tartok egy kiadósabb pihenőt! Vettem egy kávét, egy üdítőt, és egy Sevendays kiflit. Tudom, hogy most kritikát kapok tőletek, de ilyenkor kell az energia, még akkor is, ha televan műenergiával! Épp fizettem, amikor Laci hívott, és miután elújságoltam neki boldogan, hogy már Petelén vagyok, lezserül megkérdezte: Arrafelé útban vagy visszafelé? Neki olyan mindegy volt! Mi az neki, 42 km bicajjal?!

Aztan nagy nehezen felcihelődtem, és elindultam, s ahogy kénytelen-kelletlen visszaültem a kényelmetlen drótszamaramra, mit látnak szemeim? Ott van előttem a régeni tábla! Hát azért nem tudta a kiszolgáló hölgy, hogy hány lakosa van Petelének! Mert már Régenben voltunk :))

IMG_3714

Mintha a menyország kapuja előtt találtam volna magam! Nagy boldogan bekarikáztam a városközpontba, noha Laci figyelmeztetett, hogy a kerülőúton menjek, kerüljem ki a központot, de mivel közben a studióban beszélgettem egy kollegámmal, ő meg azt mondta, hogy az út a központon keresztül vezet Toplica, Maroshévíz felé, gondoltam, ő csak jobban tudja, motorozik, sokat utazik jobbra-balra, inkább az ő tanácsát fogadom meg. Amiről aztán hamar kiderült, hogy nagy hiba volt, ugyanis a központon keresztül jött egy akkora emelkedő, hogy még a Marosszentgyörgyinél is nagyobb volt, a Maroshíd pedig itt nálunk még vizet se vihet neki. Azt hittem, hogy most jött el a pillanat, amikor szégyenszemre le kell szállnom a bicajról, hogy toljam felfelé. De nem szálltam le, inkább kínlódtam, és eszembejutott Bendegúz, a kerekesszékes világutazó, aki itt a vásárhelyi könyvbemutatóján azt mondta, hogy utazni szenvedés, nélkülözés, szomjazás és éhezés, is! Hát itthon is meg lehet ezt a légkört teremteni, viszonylag könnyen! A magas dombbal az a legjobb, hogy amikor felérsz a tetejére, lefele már csak pihensz, és az az érzésed, hogy egy robogón ülsz. Ahogy lefele robogtam, gondoltam a biztonság kedvéért valakiktől mégis megkérdem, ne csak a táblában bízzak, hogy errefele visz-e az út Toplicára? (Marosvécs Régen és Hévíz között, a főúton van). Azok a valakik két fiatal srác volt, akik a kérdésem hallatára kiröhögtek, hogy én bringával indulok Hévízre! Micsoda eszement nőszemély, gondolták, de engem nem érdekelt, üljenek csak ott a járdaszélen és cigizzenek meg igyák a sörüket, ha jobb dolguk nincs!

Régen után már nagyon olyan fílingem kezdett lenni, hogy szinte célba értem, és ez sok erőt adott, habár nem tudtam eldönteni, hogy mim fáj jobban, a térdem, az ülepem, a lábbujjaim, mert elkezdett szorítani a cipőm is, és már az ujjaimat is kezdte húzni a görcs. Előttem egy kifejlett szarvasbogár készült átkelni az úttesten, máskor megálltam volna, hogy visszairányítsam a mező felé, de most nem volt erőm, csak azt kívántam, hogy az orra előtt húzzon el egy autó sebesen, ez térítse észre, és késztesse visszafordulásra. Aztán találtam rá a fenti vasasztalra és székekre, a szocreál múltból, és gondoltam a Helikoni Asztal előtt, egy ilyen kerekasztalnál se mindennapi dolog elüldögélni kicsit.

IMG_3719

Innen már nagyon gyorsan eltelt Marovécsig, észre se vettem, egyszer csak ott voltam a község bejáratánál. Már 5 óra is elmúlt, a rádiótól kb egy óra után indultam el, féltem, hogy lejárt a piknikezés, és zárt kapukat találok, de szerencsémre nem, és a várkastélyt jelző táblát is észrevettem, itt már nem volt nagy forgalom. És az út se volt annyira forgalmas Vásárhelytől, gondolom azért mert a hosszú hétvége alkalmából mindenki elutazott  már valamerre. Ortodox Pünkösd lévén. Gondolkoztam azon is, – az úton volt időm mindenre gondolni, egy idő után már annyira megszokja az ember, hogy az autók százhuszassal zúgnak el mellette, hogy már az óriási, félelmetes kamionok se zavarnak – szóval az jutott eszembe, hogy egyes alternatív kutatók szerint Jézus nem is december 25-dikén született, hanem december 21-dikén, a nap-éj egyenlőség éjszakáján, de az egyház ezt eltitkolja, hogy ne emlékeztessen semmi, ami a keresztyénséget jelenti, az ősi napimádó vallásokra. Úgyhogy ki tudná azt megmondani, annyi történelemhamisítás után, 2000 év távlatából, hogy melyik Pünkösd az igazi? Majd a teológusok cáfolják ezt meg, és kövezzenek is meg! A magam részéről én az biztos, hogy napimádó (is) vagyok! Még akkor is, ha a napsütés izzadsággal jár és szomjúhozással! És esti kiskertöntözéssel!

Amikor végre megérkeztem a kastély bejáratához, és végre az udvarba is (felfelé, a bekötőúton, már tolnom kellett a meredeken, itt már feladtam (majdnem mint az első maratoni futó, aki összeesett, szerencsére én nem haltam szörnyet az első maratoni kerékpározásom után), az első képeim ilyenek lettek, úgy tűnik a telefonom is ki volt már készülve, akárcsak a bicajom és én:

IMG_3737

Kissé későre, a vége fele értem oda, de azért jól fogadtak, találkoztam ismerősökkel is, Nagy Kemény Géza kastélytulajdonos interjút adott, Császár Attila restaurátor végigvezetett az egész épületegyüttesen, mindent megmutatott, aztán hátramentünk a kertbe, ahol a Helikoni Asztal és a nevezetes sírok vannak. Nem részletezem most. Teljesen átszellemültem, szenzációs az a hely! Majd szombaton, 11-kor, hallgassátok a Tündérkertet a rádióban (www.marosvasarhelyiradio.ro)

IMG_3734

Este hétkor indultam vissza, előbb Lacit ismét felhívtam, megígértem (mert biztos voltam benne), hogy tízre hazaérek. Úgy is volt, csak 9 percet késtem, a telefonom persze megint lemerült. Visszafelé aztán szerencsémre majdnem végig lejtőn haladtam, logikus, ha arrafelé emelkedőn :)), ez is sokat segített a közérzetemen, ettől sokkal jobban éreztem magam. És a Kemények mintha megkeményítették volna a lelkem, már nem is érdekelt, hogy fáj a karom, a térdem, a mindenem. Csak mentem, tekertem, Régenbe olyan hamar beértem, hogy az volt az érzésem, mintha egy másik idősíkba, dimenzióba kerültem volna, ahol a percek hamarabb telnek. Most már kikerültem a központot, mégiscsak jobb, ha néha az ember a férjére hallgat, és nem a kollegájára! Egy nagyáruházban, a kerülőúton megálltam vásárolni, vettem három banánt, kettőt ott helyben be is vágtam, meg üdítőt, és egy Mars csokit. Az üdítőnek is a felét ott ittam meg, a maradékot a kulacsomba töltöttem, legyen az útra, és a csokit meghagytam későbbre. Apropó a folyadékok: annyira kiizzadtam magamból minden vizet Marovécs felé (mégiscsak meleg volt a zápor ellenére, ami az úton utolért), hogy a mosdóba csak megszokásból mentem be, szinte semmit nem tudtam üríteni.

IMG_3819

Rég nem láttam kéményen gólyafészket!

Hazafelé most már úgy éreztem, a helyzet magaslatán vagyok. A visszafeleútban csak egy-két fotót készíteni álltam meg, és kákát szedni a sáncpartról, aztán meg abrakolni a hegy alatt, Maroszentgyörgy előtt. Rémes az az emelkedő! A hátsó lámpám is felmondta a szolgálatot, de annyira nem estem pánikba, mert innen már kivilágított településeken haladtam, és mellényem is volt. Este, fürdés után, le akartam vágni a körmöm, és Laci nem hitte el, hogy képtelen vagyok a körömvágóollót összeszorítani. Azt hitte, megjátszom magam!

 

 

 

Útközben hazafelé megálltam köszönni a gólyának, és lefényképeztem magam a WC-ben, tiszta elmebeteg vagyok :))

Maratoni szénaforgatás és 42 km Marosvécsig bicajjal – I

 

IMG_3703

Az úgy volt, hogy megint összejött egy remeteszegi erdei lovaglás, ami mindig napokig tartó előzetes egyeztetést jelent, utána pedig rá kell számolni előtte egy órát, utána pedig legalább másfelet. A lovakat elő kell készíteni, le kell kefélni, fel kell nyergelni, utána pedig le kell nyergelni, etetni, itatni, a társasággal meg kell inni valamit, megbeszélni az élményeket, magunkat is leitatni, stb. A tulajdonképpeni lovaglás meg legfeljebb másfél óra, legjobb esetben kettő. De most nem így volt: utána a kezembenyomtak egy vasvillát, azzal a vicces kijelentéssel, hogy Most te fizetsz! Tu faci cinste! És magukkalhurcoltak szénát forgatni. Egy jó nagy kaszálón találtam magam, reménykedtem, hogy mivel négyen vagyunk, egy óra alatt, ha nagyon sietünk befejezzük. (A csapatban még van egy srác, aki a lovakat gondozza, és a barátnője, aki november óta lovagol csak, de sokkal ügyesebb nálam. Mit tesz a szerelem! Annál erősebb motiváció nincs is! És onnan tudod, hogy valaki igazán ragaszkodik hozzád, hogy érted bármire képes, még a makrancos lovat is megüli! Nekem ahhoz még nem volt szerencsém, hálistennek! De mivel csak két hátasló van, felváltva szoktunk kilovagolni.)

Én siettem is, amennyire tőlem telt, hogy haladjunk, s mikor végre fellélegeztem, hogy Na hálistennek, mehetek haza! elkezdenek röhögni, hogy ott kicsit alrébb még van egy ugyanilyen kaszáló! Nyeltem egy bánatosat, és nekiálltam, amilyen rezignáltan csak tudtam, hogy folytassam a forgatást. A jobb karom már alig tudtam emelni a monoton és folyamatos mozgatástól. Közben a Ligetből hallottam, hogy a Kowalszky meg a Vega koncertezik, felismertem a számot, amiben bennevan, hogy “milyen hülye vagy!”. Röhögtem magamban, hogy ez most pont nekem szól, de kitartóan dolgoztam tovább. Felfogtam egy balszélső területet, és azon mentem végig következetesen. Hogy a széna levegőzzön, nehogy megrothatjon, mert télen sem szeretnék sovány lovakon poroszkálni.  A tulaj így is próbált ösztökélni: Gondoljatok arra, hogy szegény állatok hogy fognak nélkülözni a télen! A lovaglás meg túl sokba kerülne egy ilyen magamfajtának, próbáltam magamnak bebeszélni, nem tudnám megfizetni, hát természetben kell fizessek, mit tehetnék mást!

A lovaglás különben szuperül sikerült, csak egyszer iramodott neki az én Spártám, nem tudom mi ütött belé, pedig most nyugodtnak kellett volna lennie, mert ezúttal a csikója is velünk volt. Szabadon rohangált az erdőben, jól nekünkjött, megdöfködött párszor. Kérdeztem a tulajt, hogy szándékában áll-e megtartani, betanítani? Nehéz lesz-e? Hisz olyan önfejű és virgonc! Mondta, hogy persze, alig várja, taníthassa be, és nem hiszi, hogy annyira nehéz lesz, mert ezek hátaslovak. A vérükben van, hogy lovaglásra használják őket. Ilyenkor, ezekben a kiszolgáltatott helyzetekben, abban reménykedem, hogy nekem is a génembe van kódolva, hogy lovasnemzet sarja vagyok, és ezért nem szabad félnem, ha vágtázni kezd velem a ló. Csak egyetlen kis incidens történt, kicsit megbokrosodott megint a lovam, mint már mondtam, nem értettem, miért, és én nem tudtam, hogy most őt fékezzem, vagy a lehajló ágaktól védekezzek, most nyáron értelemszerűen több dús ág behajlik az erdei ösvényre, mint télen. Aztán, mivel nem tudtam két dologra koncentrálni egyszerre, hát jól megkarcolta egy tüskés valami a karomat, egy kis vér is kiserkent a nyomán, de lovastársamnak nem mertem szólni, féltem, legközelebb nem visz magával, ha látja milyen boldogtalan vagyok.

Csak ezt a szerencsétlen képet készítettem a rosszabbik telefonommal, itt is reszketett a kezem…

IMG_20180524_192936

 

Na de visszatérve a második kaszálóra, nagy nehezen azt is befejeztük, de én már annyira gépiesen csináltam, már nem tudtam semmire se gondolni, arra se, hogy lassan este 11 óra lesz, a telefonom lemerült, és Laci biztos már aggódik.  Aztán végre valahára az is meglett, az utolsó kaszálót is befejeztük, a jobb karomat már nem is éreztem, teljesen elzsibbant, és most már tényleg indulni készültem hazafelé. Mire a munkaadóm kijelenti nagy komolyan, hogy nincs megforgatva az egész széna! Mondom: Hogyne lenne, amikor én fejeztem be a jobb sarkát a legelőnek! Akkor a villáját könnyedén a magasba emelte, mint Toldi, és mutatja, hogy arra ott bal felől, fenn még van egy kicsi elkülönített rész. Azt hittem guttát kapok! Az a kicsi rész is volt vagy 10 ár legalább! Akkor már átmentem Chaplinbe, úgy forgattam, olyan lendülettel, ahogy ő a csavarokat szorította a gyárban, a futószalagon, a Modern idők című filmben, és teljes mértékben meg tudtam érteni, hogy ez nem túlzás, én is kezdtem lassan robottá válni. A munkaadóm telefonjáról felhívtam Lacit, mondtam, hogy félóra múlva hazaérek, és igyekeztem tartani magam az ígéretemhez. Most már azt hiszem, én diktáltam a ritmust, úgy belejöttem, hogy a végén alig tudtak leállítani! Hazaérve még megöntöztem a kiskertet is! Azt mondtam magamban, ha ezt kibírtam, akkor a tűrőképességem és a teherbírásom nagyon magas szinten van mostmár, bevállalhatok egy bicikliutat Marosvécsig, a Kastélypiknikre! Megnéztem a térképen 42 km oda, negyvenkettő vissza. Egy maratoni futás, és mivel én nem lábon, hanem bringával teszem meg ezt a távot, a duplája meg se fog kottyanni!

Folyt. köv.

 

 

Spárta 1 és Spárta 2, valamint Vásárhely lóhátról, szürkületkor