Élj a mában!

“Milyen boldogok is voltunk, Istenem!” Anyu

Most itt ülök a lépcsőn a rádió kertjében, a fenyvesben, egy rózsabokor árnyékában, várom Lacit, és arra gondolok, milyen boldog is voltam, amikor a Hosszú utcában tekertem felfelé, mint ez a fodros szoknyás, szalmakalapos nő, aki szlalomozik önfeledten a kocsik között, átmegy a középső sávra, majd vissza a szélsőre, pont mint én három évvel ezelőtt, és fogalma sincs róla, hogy ő most milyen boldog! Milyen relatív ez az érzés: amikor a birtokában vagyunk, nem tudjuk értékelni, nem is tudunk a létezéséről. Három éve, hazafelé bringázva azon bosszankodtam, hogy estére vissza kell jönnöm a városba egy rendezvényre, és bosszús voltam azért is, mert reggel összeszólalkoztam a főnökkel, felrótta nekem, hogy késtem 15 percet a szerkesztőségi megbeszélésről. Milyen érdekes, hogy mindig csak a múltban vagyunk boldogok, amikor ennek a fennséges érzésnek nem is vagyunk tudatában! Ennyire nehéz lenne a jelenben is boldognak lenni? Mi akadályoz meg benne? Az életünkre mindig csak az idő távlatából tudunk ránézni, bajosan sikerül megragadni a pillanatot, és felfogni valamennyire, hogy a jelenben is boldogok vagyunk, de ezt csak a jövőben fogjuk igazán elismerni. Itt a rádió kertjében, egy elillanó pillanat erejéig rá tudtam tekinteni végre a jelen életemre is. Különös, hogy helyzetek kell kialakuljanak ahhoz, hogy tisztán lássunk dolgokat. El kell utaznunk Brüsszelbe, Amerikába, Indiába, hogy belássuk, mennyire szép az életünk, és hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy most itt Erdélyben, Székelyföldön, Szilágyságban, akárhol, létezünk, munkába járunk, vagy otthonról dolgozunk, látunk, hallunk, elevenek vagyunk, vannak érzékszerveink, és ezeket többé-kevésbé használni is tudjuk. Van amikor telepatikus módon jövünk rá a lényegre, valakivel beszélgetve jut eszünkbe egy rég elfeledettnek hitt szó, egy megnevezés. Sosem jártatok így? Mondom: olyan lapszuszom van!, erre ránézek Lacire, és el is múlt az emlékezetkiesés, bevillant a kép, a keresett tárgy neve, a színész vagy író művészneve, ami ott volt mindvégig a nyelvem hegyén, csak éppen nem tudtam kimondani.

Milyen boldogok is voltunk! – ledöbbentett ez az anyám kijelentése, feltörő sóhaja inkább, amikor nosztalgikus hangulatban arról mesélt, hogy nyugdíjazás után a visszakapott szőlőt kezdték el gondozni, mentek a Külsőhegyre metszeni, kapálni, vittek magukkal elemózsiát, szalonnát sütöttek, kígyót láttak (és anyám halálra rémült, mert jókora méretes, vastag kígyó volt ám), ott tekergőzött egy szőlőtő körül, majdnem ráléptek, de milyen boldogok is voltak! Semmi extra, semmi üdülés, utazás, csak egy kis friss levegő, kapálgatás, gyaloglás, mégis mennyire igazi tiszta örömérzés!

Óh, azok a régi kasztenek, nagymamámnak is ilyesmi volt, csak virágos. Abban jobban elfértek a ruhák, mint a mai szekrényekben, és átláthatóbb volt az egész.

De hogyan lehetne a jelenben ugyanezt az érzést átélni? Ezt tanítani kellene, rávezetni az embert, hogy a jelenben éljen! Carpe diem! Élj a mában! Élvezd az időt! És ez nem azt akarja suggalni, hogy dorbézolj reggeltől estig és estétől reggelig, hanem hogy tanulj meg örülni apróságoknak. Én így értelmezem. A héten Hitchcock napokat tartottam. Minden este megnéztem egy filmjét, beleéltem magam abba a régi világba, negyvenes, ötvenes, hatvanas évek. A gyanu árnyékában, amit a különc rendező legjobb filmjének tartott (élveztem ahogy (szinte) minden alkotásában feltűnik, becsempészi magát két-három képkocka erejéig), mégis nekünk róla mindig csak a Madarak jutnak az eszünkbe. Marnie, Idegenek a vonaton, Szakadt függyöny, Családi összeesküvés, Szédülés, Hátsó ablak, mind megvannak a videán, csak rájuk kell keresni. Utóbbi kettőt régebben láttam, a Madarakat viszont újranéztem. Megfigyeltem milyen volt akkor a telefon, a nők megítélése, a színesbőrűeké, mi volt az elfogadott társadalmi norma, milyen volt az iváskultúra (ittak egyfolytában, mint a kefekötők), a dohányzási szokások (aki belépett az ajtón, egyből cigarettával kínálták, aztán pedig bourbonnal, skót whisky-vel, olyan ez mintha manapság mindenki pálinkázna, napszaktól függetlenül), milyen volt a női divat, az öltözködés úgy általában. A hatéves kisfiúk is kalapot hordtak, viszont az akkori magassarkú cipőkben most is feltűnés nélkül végig lehetne menni Vásárhely főterén. Akkor még Amerikában sem volt jellemző az elidegenedés, a szomszéd csak úgy bekukkintott épp vacsoratájban, asztalhoz akarták ültetni, ő szabadkozott, és nem vétett túlságosan az etikett ellen. Jegyzeteltem, jóérzés volt abba a világba visszarepülni, igazi asztrálutazásélmény, csak nehogy valakinek eszébe jusson ezeket a filmeket is letiltatni a nők tárgyiasítása miatt 😀. A 43-as évjáratú filmben megjegyzi a kislány: “A mamának nincs érzéke a tudományhoz, azt hiszi, a távolságot kiabálással kell áthidalni!” (Akkor még a kagyló két részből állt, a mikrofon be volt építve a falra rögzített telefonkészülékbe, és a hallókészüléket tartotta csak az ember a füléhez). A mama pedig a film végén felsóhajt: “Mi asszonyok, milyen láthatatlanokká válunk, csak a férjünk révén létezünk!” Szabóné, György Andrásné (ide én is becsempésztem egy elődömet 😀) , Mrs. Smith (ebben az esetben Mrs. Newton), társaságban akkoriban sokan nem is ismerték a hölgyek keresztnevét, az illető hölgy csak annak árulta el, akinek jónak látta.

Kiderült, hogy Amerikában léteznek jobbkezesek is! Ahány embert írni látsz amerikai filmekben, azok mind balkezesek! Érzékenyítés, a balkezesek kiközösítése ellen. 43-ban ez még nem volt téma…

Szóval így szórakoztam én egész héten, és ráeszméltem, hogy most is jó nekem, nemcsak akkor volt jó, amikor naponta egy órát tekertem, a rádióig meg vissza. Most is jó, amikor telefoninterjút készítek, közben fésülködöm, teszem a fülbevalót a fülembe, húzom a gyűrűt az ujjamra, mert már késésben vagyok, jön utánam az autó, sajtótájékoztatóra kell sietnem. Leteszem a mobilt kihangosítva az asztalra, és közben öltözködöm. Olyan mókás helyzet, figyelnem kell, koncentrálnom, hogy érdemben reagálni tudjak az alany mondandójára.

Mindenkinek azt tudom ajánlani itt most végezetül, hogy legyünk gondfeledtek, ágyazódjunk be teljes mivoltunkkal a jelenbe, élvezzük, amit éppen csinálunk, legyen az filmnézés, olvasás, zenehallgatás, kapálás vagy éppenséggel főzés (“az asszony csak kavarja a rántást!!” – amikor ráébredsz, hogy a sütés-főzés mekkora alkímia, akkor élvezed csak igazán az életet!!! 😉 ), és ne csak pár év múlva döbbenjünk rá, hogy milyen boldogok is voltunk 2022 június 25-dikén! 😊

Milyen lezserül lehetett vezetni akkoriban, alig találkozott két autó a széles utcán! Mulatságos volt hallani a férj szájából, hogy a feleség nem karambolozott-e véletlenül, hisz nemrég kapta meg a jogosítványát!? És milyen érdekes, hogy abban a korban is nosztalgiáztak: Milyen szép is volt 1888-ban, amikor a nagyszülők fényképe készült, és milyen rossz ez a mai újvilág, 1943-ban!! 😀 A személygépkocsi egy későbbi korból való (egy másik Hitchcock filmből), amikor még nem tudták, hogy ez az autó is egy értékes old timer lesz valamikor! 😂

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s