Elég közhelyes cím, de ígérem, nem lesz unalmas!

És én már megint szabadságon vagyok, nem mentem tekerni a kollegákkal (most zajlik a Gurul a rádió), mert nem tartom már magam erre képesnek, és berendeztem ezt a kis mini-irodát magamnak itt az előszobában, a ministúdióm a konyhában hagytam, két hétig rá se nézek! Amikor pedig nem itt tartózkodom (egy órája ültem ki 🤣!), főzök, mosok, takarítok (Laci után is, aki a minap hátul összeeszkabált egy fészert, s amikor mindennel elkészült, akkor jutott csak eszébe, hogy le kéne csiszolni a tartógerendákat. Képzelhetitek mi por és fűrésztörmelék keletkezett ott?! Azt is ma sepertem össze magamban puffogva!), és közben hangoskönyveket hallgatok, és minden telefonom le van halkítva, szóval, akit érdekel, csak messengeren vagyok elérhető, mert a facebookról nem jelentkeztem ki. Egyelőre 😊.

Szóval ez a kis tákolmány (ezt is kedves páromnak köszönhetem) itt nekem most a menedékem, a mentsváram, az elefántcsonttornyom, és úgy érzem itt magam, mint a kétezres években a petrimama falusi házának fenti teraszán, ahol az unokanővérem hintaszékében a Szerelem a kolera idején-t olvastam, pont egy ilyen érzelemről álmodoztam, és a szemközti óriásfenyőkben gyönyörködtem. A fenyők biztosította ózondús hegyilevegőt is élveztem (volna), ha nem szívtam volna inkább a falusi boltból vásárolt, ismeretlen márkájú cigarettát, amelynek fehér dobozán ott volt a Duty free felirat – ezt a tényt sehogyse tudtam magamnak megmagyarázni, de nagyon izgalmasnak tartottam. Pedig akkor még lehetett utazni … Most is lehet, ismerőseim facebookon megosztott exotikus fotói rá a bizonyíték, de sokkal többe kerül, csak a négy teszt, az már 1200 lej, s a repülőjegyek is drágábbak, hisz a gyér utaslétszám miatt a gépek kénytelenek kitérőket tenni. Szóval, én mint szegényember (szegényasszony 😅) elégedjek meg azzal, ha a képzeletem útján visszautazhatom az időben, és a nagyanyám ósdi, avittszagú teraszára repíthetem vissza magam. De ez az időutazás sokkal de sokkal többet ér nekem! Nem cserélném el semmilyen körutazással! Még az áprodott szag is stimmel, úgy látszik, nagyon erős a fantáziám, mert itt a mini-romirodámban is ugyanazt az ismerős illatot vélem felfedezni, mert számomra jószagú, jólesően szippantok időnként a levegőbe.

A képzeletemet a körülmények is alakítják. Nemrég, még a bezártság idején, amikor attól féltünk, hogy létfenntartási gondjaink lesznek, vásároltunk egy nagyon olcsó szappant, most bontottuk meg a napokban, és csodák-csodája, pont olyan az illata, mint régen a kispetrii nagymamám lavórja mellett állandó jelleggel szolgálatban lévő, szintén olcsó bolticikknek az “aromája”. Amikor erre rájöttem, a csomagolását már rég eldobtam, és a kuka is ki volt már téve a kapu elé, szemetesnap lévén. Itt erre mifelénk egyszer egy héten viszik el a háztartási hulladékot. Gondoltam, tán csak nem szégyen a saját szemetemben kukázni? Félretettem minden szégyenkezést, vettem a fáradtságot, kimentem, kipakoltam a fél láda tartalmát a kerítés mellé, s majdnem az alján, de végül csak megtaláltam a keresett papírcsomagolást. Annyira megörültem neki, letettem a kút tetejére, és gyorsan lefényképeztem:

Hogy ezentúl csakis ilyet vásároljak! Hihetetlen, hogy ez lenne az a szappan, amit 20 évvel ezelőtt petrimama is használt? Nem kivehető a képen, de azt írja rajta, hogy mandulakivonattal. Valószínú, hogy egy bóvli, két lejért mi más lehetne, és azért olyan az illata, mint annak idején a nagymamáménak volt, mert az is valami olcsó cucc lehetett. Nem számít, engem ezzel most nagyon boldoggá tettek: sokkal többször mosok kezet, mint azelőtt, (azelőtt is sokszor mostam, ugyebár covid és hasonlók), és kézmosás után odatapasztom a tenyerem az arcomra, és szívom, szippantom be a kellemes emlékeket idéző, sajátos falusiszappan kipárolgást. Most már itt van nekem a romirodám, amely az egykori beüvegezett tornác illatát árasztja, és itt a szappan is. Ennyi nekem épp elég, hogy tökéletesnek érezzem az életemet. A nagyáruházban pedig megvehetem a petrii kiskert egy szegletét, ahol nagyanyám ribizlit, málnát és feketeribizlit termesztett, mert most kapható olyan fagyasztott gyümölcskeverék, amely mindhármat tartalmazza. Egészen hozzászoktam a jéghideg koktélhoz, csak az elején reszelt kicsit a torkom evés után, de most már a szervezetem a szívemre hallgat, amely azt súgja neki: itt vagy a csodakertben, és csemegézel! 😋

Erről a kertről Lacinak mindig az a humoros eset jut eszébe, amikor a nagyanyám szomszédja a tűzfala mentén, amely pont ott volt a ribizlis tövében, (vagy jobbanmondva a ribizlis bújt meg a szomszéd házának közvetlen szomszédságában), szőlőlugast akart magának kialakítani, s csak úgy futólag megemlítette mamának, hogy ő az ősszel ledug oda pár szőlőtövet, mire nagyanyám felkapta a fejét, és csak annyit jegyzett meg komoran: Székely úr, az nem marad meg!

– Már miért ne maradna meg, Erzsi néni? – kérdezte a szomszéd (akkor még csak hitetlenkedve, a megrökönyödés csak ezután következett!).

–Hát azért, mert én azt onnan kiszedem! Mert az én petrimamám sose maradt adós a válasszal! 😀.

Valamilyen csattanóval kellene most befejeznem, vagy lekerekítenem a történetet? Kanyarodjak vissza Sophia Loren-hez, és mondjam azt, hogy testközelből a nagy sztár is egy nyolcvanéves öregasszony, aki szeretetet, megértést, együttérzést igényel és sugároz? Aki magánemberként ugyanolyan hétköznapi, mint bármelyikünk? Aki ugyanolyan szerető nagymama öregkorára? A fantáziátokra bízom, én most egyelőre folytatom időutazásom itt a romirodámban, frissen mosott kézzel 😉!