Múltidéző illatok

Elég közhelyes cím, de ígérem, nem lesz unalmas!

Kinn esik, s én berendezkedtem a romirodámba. Kicsicica befészkelte magát a kalapba, amiben körömvirágot szoktam szárítani, a polcra feltettem a béna nagynéném által hímzett kispárnát (bal kezével egész jól tudott kézimunkázni!), ott a veromodás pólóm a szék támláján, amit akkor viseltem, amikor Sophia Loren-nel találkoztam, a 2016-os TIFF-en. Akkor éppen 82-dik évéhez közeledett. Ő is szeptemberi, mint Bözsi nagynéném, és ugyancsak 34-ben született. Virágot vittem neki a sajtótájékoztatóra, egyáltalán nem készültem kérdéssel, csak látni akartam élőben, és izgatottan súgtam neki a harmadik sorból, amikor egy kedves kolleganőm kérdésébe belefoglalta néhai édesanyja gondolatait, hogy az egyszerre látta őt törékenynek, akit meg kell óvni, és harcias asszonynak, amazonnak, aki bármikor érvényesíti akaratát. És amikor Sophia Loren válaszolt, és válaszát ilyenformán kezdte, hogy “Tell your mother…”, én semmiképpen nem akartam, hogy kényelmetlen helyzetbe kerüljön, kézzel-lábbal integettem, lázasan súgtam: “She is dead!”, és árva kolleganőm is próbált szabadkozni, értésére adni a nagy színésznőnek, hogy nem lehet már átadni az üzenetet. Mire ő, a díva, aki egészen természetes dologként fogta fel, hogy egy ilyen kényes szituációban súgjanak neki, és rögtön meg is értette a lényeget, hisz, mint minden előadóművész, szájról is jól tud olvasni, így fejezte be, laza eleganciával nem éppen szerencsésen indított mondatát: “… in your mind, my dear, in your mind!” Arra már nem emlékszem, kiesett a memóriámból, hogy ezt az ellentmondásos jellemzést hogyan fogadta, igazat adott-e az elhunyt édesanyának vagy nem, csak azt tudom, hogy a végén sokan tolongtak körülötte, sokan akartak vele fotózkodni, én meg csak a virágcsokromat szerettem volna neki szerényen és mindenáron átadni. Aztán azt is az ő megszokott természetességével vette át, és meglepetésemre jól magához szorított, olaszparasztosöregasszonyosan magához ölelt, én pedig azt habogtam zavaromban, hogy “la più grande attore del mondo”, persze hibásan, mert csak a színész szót ismertem olaszul, a színésznőnek egészen másképp kell mondani (attrice), de én ezen a félmondaton is rengeteget törtem a fejem, míg a találkozó zajlott, mert ragaszkodtam hozzá, hogy az anyanyelvén fejezzem ki hódolatomat, ő megértette, értékelte a gesztust, és jól megpuszilgatott. Akkor hagytam el az első marosvásárhelyi rádiós kismagnómat, zavarodottságomban ottfelejtettem az asztalon, a Ramada hotel konferenciatermében. De nem bántam, ha ez is volt az ára a találkozónak, megérte nekem. Később kolozsvári kolleganőm átküldte a hanganyagot az ő magnójáról, így azt fel tudtam használni egy beszámoló erejéig. Na, ez a képen látható szürkés-drappos trikó története, és nagyon értékes a maga kopottságában, mert a nagy filmsztár megérintette kezeivel.

És én már megint szabadságon vagyok, nem mentem tekerni a kollegákkal (most zajlik a Gurul a rádió), mert nem tartom már magam erre képesnek, és berendeztem ezt a kis mini-irodát magamnak itt az előszobában, a ministúdióm a konyhában hagytam, két hétig rá se nézek! Amikor pedig nem itt tartózkodom (egy órája ültem ki 🤣!), főzök, mosok, takarítok (Laci után is, aki a minap hátul összeeszkabált egy fészert, s amikor mindennel elkészült, akkor jutott csak eszébe, hogy le kéne csiszolni a tartógerendákat. Képzelhetitek mi por és fűrésztörmelék keletkezett ott?! Azt is ma sepertem össze magamban puffogva!), és közben hangoskönyveket hallgatok, és minden telefonom le van halkítva, szóval, akit érdekel, csak messengeren vagyok elérhető, mert a facebookról nem jelentkeztem ki. Egyelőre 😊.

Szóval ez a kis tákolmány (ezt is kedves páromnak köszönhetem) itt nekem most a menedékem, a mentsváram, az elefántcsonttornyom, és úgy érzem itt magam, mint a kétezres években a petrimama falusi házának fenti teraszán, ahol az unokanővérem hintaszékében a Szerelem a kolera idején-t olvastam, pont egy ilyen érzelemről álmodoztam, és a szemközti óriásfenyőkben gyönyörködtem. A fenyők biztosította ózondús hegyilevegőt is élveztem (volna), ha nem szívtam volna inkább a falusi boltból vásárolt, ismeretlen márkájú cigarettát, amelynek fehér dobozán ott volt a Duty free felirat – ezt a tényt sehogyse tudtam magamnak megmagyarázni, de nagyon izgalmasnak tartottam. Pedig akkor még lehetett utazni … Most is lehet, ismerőseim facebookon megosztott exotikus fotói rá a bizonyíték, de sokkal többe kerül, csak a négy teszt, az már 1200 lej, s a repülőjegyek is drágábbak, hisz a gyér utaslétszám miatt a gépek kénytelenek kitérőket tenni. Szóval, én mint szegényember (szegényasszony 😅) elégedjek meg azzal, ha a képzeletem útján visszautazhatom az időben, és a nagyanyám ósdi, avittszagú teraszára repíthetem vissza magam. De ez az időutazás sokkal de sokkal többet ér nekem! Nem cserélném el semmilyen körutazással! Még az áprodott szag is stimmel, úgy látszik, nagyon erős a fantáziám, mert itt a mini-romirodámban is ugyanazt az ismerős illatot vélem felfedezni, mert számomra jószagú, jólesően szippantok időnként a levegőbe.

Közben műszakváltás történt, a burmillapofa Pici vette át Kicsicica helyét, már a kalappal is szemez, de egyelőre megelégszik azzal, hogy a polc széléről tekintsen ki a nagyvilágba, ami számára a szemközti szomszéd fáinak madarait jelenti.

A képzeletemet a körülmények is alakítják. Nemrég, még a bezártság idején, amikor attól féltünk, hogy létfenntartási gondjaink lesznek, vásároltunk egy nagyon olcsó szappant, most bontottuk meg a napokban, és csodák-csodája, pont olyan az illata, mint régen a kispetrii nagymamám lavórja mellett állandó jelleggel szolgálatban lévő, szintén olcsó bolticikknek az “aromája”. Amikor erre rájöttem, a csomagolását már rég eldobtam, és a kuka is ki volt már téve a kapu elé, szemetesnap lévén. Itt erre mifelénk egyszer egy héten viszik el a háztartási hulladékot. Gondoltam, tán csak nem szégyen a saját szemetemben kukázni? Félretettem minden szégyenkezést, vettem a fáradtságot, kimentem, kipakoltam a fél láda tartalmát a kerítés mellé, s majdnem az alján, de végül csak megtaláltam a keresett papírcsomagolást. Annyira megörültem neki, letettem a kút tetejére, és gyorsan lefényképeztem:

Hogy ezentúl csakis ilyet vásároljak! Hihetetlen, hogy ez lenne az a szappan, amit 20 évvel ezelőtt petrimama is használt? Nem kivehető a képen, de azt írja rajta, hogy mandulakivonattal. Valószínú, hogy egy bóvli, két lejért mi más lehetne, és azért olyan az illata, mint annak idején a nagymamáménak volt, mert az is valami olcsó cucc lehetett. Nem számít, engem ezzel most nagyon boldoggá tettek: sokkal többször mosok kezet, mint azelőtt, (azelőtt is sokszor mostam, ugyebár covid és hasonlók), és kézmosás után odatapasztom a tenyerem az arcomra, és szívom, szippantom be a kellemes emlékeket idéző, sajátos falusiszappan kipárolgást. Most már itt van nekem a romirodám, amely az egykori beüvegezett tornác illatát árasztja, és itt a szappan is. Ennyi nekem épp elég, hogy tökéletesnek érezzem az életemet. A nagyáruházban pedig megvehetem a petrii kiskert egy szegletét, ahol nagyanyám ribizlit, málnát és feketeribizlit termesztett, mert most kapható olyan fagyasztott gyümölcskeverék, amely mindhármat tartalmazza. Egészen hozzászoktam a jéghideg koktélhoz, csak az elején reszelt kicsit a torkom evés után, de most már a szervezetem a szívemre hallgat, amely azt súgja neki: itt vagy a csodakertben, és csemegézel! 😋

Erről a kertről Lacinak mindig az a humoros eset jut eszébe, amikor a nagyanyám szomszédja a tűzfala mentén, amely pont ott volt a ribizlis tövében, (vagy jobbanmondva a ribizlis bújt meg a szomszéd házának közvetlen szomszédságában), szőlőlugast akart magának kialakítani, s csak úgy futólag megemlítette mamának, hogy ő az ősszel ledug oda pár szőlőtövet, mire nagyanyám felkapta a fejét, és csak annyit jegyzett meg komoran: Székely úr, az nem marad meg!

Már miért ne maradna meg, Erzsi néni? – kérdezte a szomszéd (akkor még csak hitetlenkedve, a megrökönyödés csak ezután következett!).

Hát azért, mert én azt onnan kiszedem! Mert az én petrimamám sose maradt adós a válasszal! 😀.

Valamilyen csattanóval kellene most befejeznem, vagy lekerekítenem a történetet? Kanyarodjak vissza Sophia Loren-hez, és mondjam azt, hogy testközelből a nagy sztár is egy nyolcvanéves öregasszony, aki szeretetet, megértést, együttérzést igényel és sugároz? Aki magánemberként ugyanolyan hétköznapi, mint bármelyikünk? Aki ugyanolyan szerető nagymama öregkorára? A fantáziátokra bízom, én most egyelőre folytatom időutazásom itt a romirodámban, frissen mosott kézzel 😉!

Már akkor is erre gondolhattam (József Attila fordítása): Elena Farago
Egy ember…
 

Egy ember ment az úton este,
ment, dalolt csendben az úton.
Dalolt, talán hogy így elvesse
nagy útja gondját – nem tudom.
Dalolt, talán mert szép az este,
vagy mert anélkül rosszul esne,
hogy egymagában van úton.
 
A kapuban, csak álltam ottan,
ő ment, amerre útja tért.
És egyszercsak fölsóhajtottam,
nem tudnám megmondani, mért.
Elment s elfogott engem ottan
– a kaput elhagyni nem tudtam –
a vágy az egész életért.
 
Talán úgy van, hogy minden ember
áll egy este a kapuban
s a vándorról, ki arra ment el,
nem tudja, bús-e csakugyan –
s tán sóhajt egyet minden ember
s míg elborong, azon mereng el,
hogy az ő útja messze van.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s