Nem akartam erről mesélni, de ha már ez a szó szerepel a facebook-os ajánlásomban, akkor röviden elmesélem, milyen rossz szájízű emlékem kapcsolódik hozzá. Ötödéves egyetemista voltam, amikor felszedtem egy gitáros srácot, mindig buktam a zenészekre, azt se tudom, hogyan szedtem fel, és a nevére sem emlékszem, vagy talán sose is tudtam a nevét. Szemüveges volt, nagydarab srác, és olyan szerénynek, esetlennek tűnt, talán a dioptriái miatt, de valójában nem volt az! Orvosis barátnőm, amikor megismerte, meg is jegyezte: na ez való hozzád! Merthogy én is olyan félszeg és esetlen voltam, azzal a különbséggel, hogy én aztán tényleg az voltam, nem szimuláltam egy szikrát sem! Ez a nagymenő srác, mert tulajdonképpen egy álruhás nagymenő volt, meghívott Vásárhelyre szilveszterezni, amit a lányom miatt visszautasítottam (vásárhelyi volt, ha magára ismer, nem bánom, ha rámír, csakhogy megmondja végre a nevét!), mert a vakációkat otthon töltöttem, és nem láttam a módját, hogyan utazhatnék el pont ünnepek alatt. Januárban, amikor visszamentem az egyetemre, véletlenül találkoztunk, nem volt megbeszélve, és valami párkányon ültünk benn az egyetem óriási halljában. Hogy imádtam azt az épületet, csak azért mesteriztem tíz évvel később, hogy még egy kicsit ottlehessek, és abban az illuzióban ringathassam magam, hogy még mindig odatartozom. Nagyon nehezen nőttem fel, féltem a kegyetlen felnőtt világtól, a végtelenségig egyetemista szerettem volna maradni. Talán lélekben most is az vagyok, ha figyelembe vesszük, hogy a művészeti egyetem teatrológia szakának egyik óráját is látogattam majdnem két évig, gyakorlatilag március közepéig, amikoris beütött a pandémia. Vajon tényleg a teatrológia volt-e? Ebben se vagyok már biztos, olyan rég történt, mintha évek teltek volna el közben, a lényeg, hogy egy ideig képzeletemben újra diák lehettem.

Ott ültünk tehát azzal a Lacival, most ahogy leírtam ezt a nevet, mintha úgy rémlene, hogy ő is Laci volt, egy nagyvagány, nőcsábász Laci, lógott le a lábunk arról a párkányról, és akkor megkérdezte, miközben nem nézett rám, csak előre, maga elé, sunyin, hogy: Máskülönben? Talán meg is ismételte a szót, látva, hogy nem válaszolok. De én már akkor is ilyen frezáta voltam, mint most, csak ennek nem voltam még egészen tudatában! (Ez meg a mostani Lacim mókás kifejezése, így nevezi ő viccesen az ilyen szédült nőket, mint amilyen én vagyok.) Szóval semmit nem válaszoltam, nem reagáltam, mert megértettem, hogy ejtett, ennyi volt, vége, és azt is sejtettem, hogy a téli vakációban összejött valakivel. Egy olyan lánnyal, akinek volt lehetősége vele szilveszterezni, és akit gitárjátékával ezután bűvöl majd el, és akivel énhelyettem a továbbiakban bulizni fog.

Még két emlékezetes sztorim van vele. Elmentünk ketten buszbérletet váltani nekem, még a kapcsolatunk elején, ha nevezhetem ezt kapcsolatnak. A bérlethez kép is kellett, és a főtér közelében, a Memorandumului utcában (nem tudom, hogy hívták akkor azt az utcát, amely a Monostor felé vezet), betértünk a fényképész stúdióba. Az elülső teremben ott ült egy asztalnál a nő, aki vette fel a rendelést, én bementem hátra a kivilágított szobába, hogy lefényképezzenek, ő meg kinn maradt, hogy fizessen. S hallom a nő kérdi, milyen névre legyen a nyugta? Ő pedig, az a Laci, vagy hogy hívták (biztosan tudom, hogy banális neve volt, ha lehet egy név banális, ezen csak azt értem – amíg valaki meg nem sértődik, az én Lacimat is beleértve -, hogy hétköznapi név, nem Arnold, nem Osszián és hasonlók, ha Szentandrási Zenóbiás lett volna, biztos megjegyzem!), azt felelte kicsit elbizonytalanodva és tétovázva, hogy fogalma sincs, nekem mi a nevem. Ezen a fotós néni jót nevetett, és mindhárman felderültünk. Nagyon nevetséges helyzet volt, és a fényképész asszony valószínűleg utána elmerengett a mai (vagy akkori) fiatalok futó kapcsolatairól. A fénykép mondhatni szuperül sikerült, van az arcomon valamilyen kis huncutság, a mosolyom olyan sejtelmes, minden idők egyik legjobb képe lett, ami rólam valaha készült. Persze, teljesen megtévesztő, mert én, mint már említettem, nem ilyen vagyok, nem jellemző rám sem a huncutság, sem a dörzsöltség. Ahogy neki a külseje és a megjelenése volt az, mármint megtévesztő, azt hiszem, nekem is a legtöbb fotóm félrevezető a jellememet és egyéniségemet illetően. Azt képzelné az ember, hogy egy belevaló csaj vagyok, közben egy beszari, frusztrált kisnyusziként éltem le mindmáig az életemet. Na, de ne becsüljem ennyire alá magam, megárt az önbizalmamnak! És nem szabad lenne ennyire kiadnom sem magam, mert visszaélhetnek vele az ellenségeim, ha vannak ilyenek, remélem nincsenek 😉

A harmadik Nagymenőlacis sztorim pedig egy KMDSz bulival kapcsolatos. Nem volt jegyünk, de mégis elmentünk, annak reményében, hogy valahogy csak sikerült besurrannunk, és az összes szobatársam velünk tartott. A mérnöki bentlakásról tudni kell, hogy két-két szoba kommunikál egymással, takarékossági okokból a mosdó közös, így hát tulajdonképpen 7 szobatársnőm volt, nyolcadmagammal laktunk együtt, rendszeresen átjártunk a másik szobában lakókhoz, magyarán, mindennaposak voltunk egymás szobájában. Szóval a magyar bulira, ami a Béke téri diákházban volt, kilencen indultunk, újdonsült barátommal együtt, a programon Nagy- Bandó András humorista is szerepelt. A többi programpontra egyáltalán nem emlékszem. Csak arra, hogy ott álltunk a bejárat előtt, és nagy gondban voltunk, mi lányok, mert az őr, egy nagydarab ember, szigorúan ellenőrizte a jegyeket. Errefel Nagymenőlaci egyenesen odamegy hozzá, gondolom nem fogta el semmiféle kisebbrendűségi érzés a hivatalos személlyel szemben, ahogy engem még mindig, még a gázszámla leolvasó egyenruhás emberrel szemben is elfog, odament, és lezserül kijelentette: Am vorbit cu domnul Nicu! így románul, egy magyar rendezvény bejáratánál, majd meg se várva a választ, hátraszólt nekünk, és hívóan meglendítette a karját: Gyertek csajok! A kapuőrnek meglepetésében leesett az álla, még mielőtt elgondolkozhatott volna azon, hogy ki az ördög is az a Nicu, Lacibarátom határozott fellépésének hatására, önkéntelenül kitárta szélesre az ajtót, hogy bemehessünk mindannyian, s mi, lányok, megszeppenve, kikerekedett szemekkel be is oldalaztunk, mukkani se mertünk, amíg be nem értünk a nagyterembe, nehogy tétovázó, zavart viselkedésünk elárulja a turpiságot.

Utána már csak az a kép él az emlékemben, hogy a fal mellett, a lépcsőn, ülök az ölében, Nagy-Bandó süti el egymásután a poénjait, és arra gondolok, hogy ilyen hímet választhatott magának hatvanezer évvel ezelőtt a barlanglakó, bőrruhákban gyűjtögető őslány is. Akkor döbbentem rá, hogy ez egy igazi nagymenő, és addigi, vele szemben tanusított magabiztosságom egyszeriből elillant. Ezt ő is megérezhette, így hát lebuktam, és hamarosan megintcsak kiszolgáltatva, magamra maradva, egyesegyedül álltam a Nagyvilágban …