Turisták és bringások

Soha nem lesz már olyan csodálatos, gondtalan egyetlen üdülés sem, mint eddig volt, mert ezután már csak ez a szerencsétlen vakáció borus emléke fog kísérteni, valahányszor a tengerpartra utazunk! Csak itthon döbbentem rá, hogy pont azt az utolsó, döntő szócsatát nem jegyeztem le! Végig ismételgettem magamban, jegyzeteltem a kocsiban, hogy ebben a rámzúdult lelki terrorban mindent próbáljak a lehető legakkurátusabban észbentartani. Hogy előbb ő vágta a fejemhez: eddig értelmes nőnek tartott! Amire én sajnos elfelejtettem, mit válaszoltam, aztán meg ő, hogy nekem elgurult a gyógyszerem! Nem tudom már felidézni tisztán, csak azt, hogy amikor lezajlott köztünk a heves szóváltás, miközben Tibor egyre vadabbul vezetett, a hitvese hátulról férje ülésének támlájára borult, mint akinek hirtelen sírógörcse támadt, és környékezi a szívroham. Akkor érezte ő, a védelmező, odaadó férfi, hogy neki ismét támadásba kell lendülnie, erősebb szavakat kell használnia, mert kedves felesége most ezt várja el tőle: amíg neki rohama van, és teatrálisan összeomlik, addig a férjnek meg kell torolnia a családon esett súlyos sérelmeket. Ekkor már én is érzékeltem, felmértem, hogy kikkel van dolgom, hogy alvilági figurákkal keveredtem összetűzésbe, és keménynek kell lennem, ha nem akarom, hogy a verbális agresszió során kicsináljanak!

Hátrafordult, és durván rámszólt: szerencsém van, hogy Laci neki a barátja, mert ilyen kiabálás mellett képtelen koncentrálni a vezetésre! Gondolom, az következett volna, hogy másképp kirakna a kocsijából! Ez “a szerencséd, hogy nagyanyádnak szólítottál” stílus ingerelt fel leginkább. Azt válaszoltam, én akinek soha nincs kéznél egy jó replikám se: Kibírtál te többet is ott a börtönben! Ahhoz neked semmi közöd! – vágta rá mérgesen, mire én: Nem, persze, hogy semmi közöm hozzá! Vigyázz Laci, mert még megkésel ez az alak! Ez bármire képes! Nagy képmutató vagy te kisapám! Az egész életed egy nagy színjátszás! (Ami utóbb be is bizonyosodott, hiszen kiderült, hogy titkos szeretőt tart, pedig akkor nekem ezt nem volt honnan tudnom!) Te ezt honnan veszed? – kérdezett vissza, s gúnyorosan elhúzta a száját, mint aki biztos lovon ül. Ekkor ösztönösen megéreztem, hogy nincs már fölényben, én állok nyerésre! Ismerem én a fajtádat! – vágtam vissza, amire váratlanul elhallgatott, csend lett, és neje készülődő szívrohama is érdekes módon elmaradt. Csak abból látszott, hogy barátunk ideges, hogy egyre gyorsabban vette be az éles kanyarokat. Addig meg túl lassan haladtunk: Jaj, mi nem megyünk soha gyorsan, bölcsködött azelőtt a hitvese, mi nézelődünk, megnézünk minden várat, kikeressük a neten, hogy mit kell tudni róla, meg-megállunk, ha fontosabb műemléket találunk. Tudod, amikor ott, hol is van az a Kemény kastély? Most az a Géza örökölte, nagyon jóbavagyunk vele, anyai ágon leszármazott. Kemény János volt az édesapád munkatársa, ugye? És azokat a jó kis színikritikákat írta! Arrafelé menet egyáltalán nem úgy tűnt, hogy érdekelte volna bármi is a tájból, szóhoz sem hagyott jutni, az ablakon is csak lopva tudtam néha kipillantani. Mindig feléje kellett legyek fordulva, azt se tudtam, merre járunk, mert váltakozva hol népes családfáját sorakoztatta fel, hol a családtagok erényeit méltatta, hol pedig a kettőjük szerelmének végetnemérő, csodálatos részleteit ecsetelte.

Mintha egyfajta dolog lett volna érvényes arrafelé, és egy egészen másfajta visszafelé. Mindig az az igazi gyümölcs, amit az erdőből szedsz, a bokorról! Az a málna, az az áfonya! Nem az, amit a piacon veszel, vagy te termelsz meg! “Na és a medve, az hol volt, amikor szedtétek a málnát?” – kérdezte az én figura párom, akinek nagyon hálás voltam ezért a kérdésért, mert én akkor már némasági fogadalmat tartottam, túszként éltem meg azt a borzalmas hazafeléutat, olyannyira, hogy nem szóltam, amikor pisilnem kellett, akkor sem, amikor megfájdult a fejem, és amikor megszomjaztam, inkább előszedtem a benzinkúti vásárfiát, a túlédesített, félüveg prigátot a válltáskámból, és azt hajtottam fel. A meleg lötty szerencsémre csodát tett velem, mert a hasító fejfájásom vezényszóra megszűnt. Lehet, a cukorszintem esett le, azért hasogatott a fejem, tény hogy a zöld ital egyből orvosolta a problémámat.

A medve, az ezúttal távolmaradt! – kacagta el magát Irén, felfogva a helyzet komikumát, mert addig, az öt nap során, egymást túllicitálva ecsetelték a medveveszélyt, a faluban a harmadik szomszédjukhoz is bement, ott volt az udvara végibe, a szomszéd meg ijedtében úgy beszaladt, hogy a vaskaput se csukta be maga után. Még a temetőbe se mernek már kijárni az emberek a halottjaik sírjához, tiszta gazos a temetőkert, teljesen ellehetetlenítette az életüket a fenevad. Nem értem, ilyenkor miért nincs nekem is alternatív ajánlatom: Tudjátok mit? A medvekérdést nem fogjuk megoldani most itt négyesben, beszélhetnénk valami kellemesebb témáról? Csak ennyit kellene megjegyeznem, ennyit kellene kérnem, semmi többet! Ennyi miatt a medveellenesek sem haragudhatnak meg? Vagy igen? Mert miért bosszantod a nagyit? Mert a nagyit lehet bosszantani!!! – még egy hároméves gyerek is rájön erre! A kis unokaöcsém filozófikus elméletét magamra kellene tetováltatnom jóllátható helyre, hogy mindig emlékeztessen: csak azt lehet ugratni, ingerelni, aki hagyja magát, és én nagyonis az a fajta vagyok, aki vevő az ilyen aljas provokációkra!

A vakáció előtt milyen szuper terveket szőttünk! Mi fizetjük a szállást, ők visznek a terepjárójukkal, az üzemanyagot ők állják, befér minden csomag kényelmesen, visszük a bicajokat is, hisz – Tibor szerint – Irén is szívesen kerékpározik néha. Corbu megfelel a célnak, olcsó is, kijön a két szoba ára az én vakációs jegyeimből, van a panzió udvarán úszómedence, onnan pedig Vadu is, Corbu partja is közel fekszik, és ezeken kívül, még felfedezhetünk eldugott helyeket, aztán egy napon a Deltába is kiruccanunk!

Azzal indult a kirándulás, hogy lemondtuk a bringák szállítását, mert négyes szállítót nem kaptunk kölcsön, aztán szépen esett a Delta is, merthogy Irén nem bírja a csónakot, csak a szárazföldi járgányokat viseli el. (De nem értem, ezzel a fóbiájával miért nem volt tisztában az úticélunk meghatározása előtt?) És különben is baj van a szívével, vérnyomáscsökkentőt szed (amit minden második reggel elfelejtett bevenni, és emiatt is folytonos feszültségben éltünk), ha eleredne az eső, nem lenne képes visszatekerni a szállásra, és akkor csak gondot okozna nekünk. Ő pedig nem akarja, hogy nyűg legyen a nyakunkon, a világért sem! Mint azok a felelőtlen hegymászók, akik eltévednek, vagy képtelenek lejönni a hegyről, és a fiatal, önfeláldozó hegyimentők életét teszik kockára. Ha nem vagy gyakorlott hegymászó, akkor ne mássz a hegyre! – mondta ki a szigorú szentenciát. Megint nem volt kéznél a válaszom: Könyörgöm, azok a hegyimentők erre képezték ki magukat, bajbajutott embereket menteni, tudták, hogy ez bennevan a pakliban, amikor erre a szakmára vállalkoztak! De hallgattam megint, mint a sír, vagy mint egy idióta!

Mint akkor is, amikor a felelőtlen, eszement biciklisekről mondott véleményt, akik a közúti forgalomba bemerészkednek, aztán ha elütöd őket, mehetsz a börtönbe! Nem gondolnak arra ezek az agyalágyultak, hogy milyen kockázatnak teszik ki a tisztességes embereket, a sofőröket?! Ha tőle függene, ő rendeletbe adná, hogy csak biciklisávokon közlekedjenek! Ezért kellene azokat is már kiépíteni. De addig várjanak az eszetlen, önző bringások, akik csak saját magukra tudnak gondolni! Mondta mindezt, miközben jól tudta, hogy bicajjal járok munkába. Itt, ennél a pontnál, meg mertem jegyezni, hogy pár olyan “rendes, becsületes” sofőrrel azért találkoztam négy éves biciklis pályafutásom során, akinek a szemében a kerékpáros egy nemlétező szereplője a forgalomnak, aki átnéz rajtunk, hiába van előnyünk, nem veszi figyelembe. Mert egy bringás sosem közlekedhet nyugodtan, még ha minden szabályt be is tart! Mindig ébernek kell lennie, meg kell bizonyosodnia afelől, hogy megadják-e neki az elsőbbséget, vagy sem, és a kocsiból való kiszálláskor a sofőrök belenéznek-e a visszapillantó tükörbe, hogy véletlenül nem közeledik-e egy mit sem sejtő kerékpáros, akire esetleg rányitják az ajtót. Az útkanális fedőkről nem is beszélve, amelyeket muszáj kikerülni, de hogyan, ha a hátad mögött megállás nélkül jönnek az autók? Meg a széleken feltüremkedett aszfaltról, ami miatt nem tudsz pont az úttest szélén haladni. Ezért nem kell a forgalomban biciklizni! – volt megint Irén ellentmondást nem tűrő válasza. De tudjam meg, az ő családja is kerékpáros, a fia, a menye, és a két kicsi unokája hétvégeken mindig kimennek a természetbe, télen síznek, korcsolyáznak, minden lehetséges sportot űznek. A fia megvette a legújabb motoros szerkókat, és ő nagyon félti emiatt az új szenvedélye miatt. És mondanom sem kell, hogy triatlonozik vagy hogy a csudába hívják!? – még gondolkozott is kicsit, hogy vajon nem hagyott ki semmit a világon fellelhető szabadidős tevékenységek közül? Ő maga is fiatalabb korában bicajjal ingázott egyik faluból a másikba, amikor meg Budapesten élt, mindennap gyalog ment 15 km-t a munkahelyére, ledolgozta a tíz órát, adott esetben 12-t, és utána, azon a hosszú távon, hazagyalogolt. Aludni egyáltalán volt időd? – de ezt sem volt alkalmam megkérdezni, mert már mondta is, hogy éjszakára legtöbbször varrnivalót vállalt. Most is rossz alvó, egész éjjel megy a tévé a hálószobájukban, de azért napközben soha nem szokott lepihenni. És véget nem ért az idillikus, szorgos család tökéletes múltjának és jelenének villogtatása…

Itt a fia egy nagymenő vállalatnál dolgozott, munkásként kezdte, de feltornászta magát vezérigazgatónak, nincs ugyan diplomája, de végül kiérdemelte a szakmai elismerést, és feketén vásárolt magának egy mérnöki diplomát is. Bezzeg én, gondoltam, még a kiizzadt egyetemi oklevelemmel se vittem sokra! Na de így van ez, ha az ember nem ügyeskedik. A fia azonban nem volt elégedett az itthoni 4000 eurós fizujával, és kivitte a családját Ausztriába. Tavaly ősszel költöztek ki, és neki elsőre elég jó munkahelyet sikerült találnia, a felesége ugyan még csak beteggondozó egy öregotthonban (a filozófia diplomájával! – mert ezt hozzá kell tenni!), de majd csak kialakul. A fiának van önbizalma, kijelentette, direkt munkásként akarja kezdeni, hogy aztán ismét befuthasson, mert be akarja bizonyítani magának és mindenkinek, hogy a karrierjét ott is meg tudja csinálni! Csak azt nem értem, a feketepiacon beszerzett okmánnyal miért nem kezd kinn is valamit, vagy lehet macerás az elismertetése? Fél, hogy lebukik? De nem kérdeztem meg, mert úgyis mindenre lett volna egy kacifántos magyarázat. Lacipárom este beismerte, hogy már neki is zúgott a feje a bizonyos családtagok vagy családhoz tartozó személyek felmagasztalásától. De Irén ilyen bőbeszédű, ilyennek kell elfogadni – próbált oktatni, mert ő mindenkit elfogad olyannak, amilyen…

Az én idegzetem meg apránként, lassan kezdte felmondani a szolgálatot…

Mindig volt valami kis szúrás, tüske, amivel mindketten próbáltak felhúzni, ingerelni, ő is és Tibor is, akit neje következetesen a hivatalosan bejegyzett nevén szólított, még véletlenül sem becézte, nem szólította mondjuk egyszerűen Tibinek. Mintha én Lacit Lászlóként emlegetném, hogy akkor más se engedje meg magának, hogy a becenevén szólítsa! Miféle buta etikett ez, valamiféle tiszteletadás, vagy a tisztelet megkövetelése? – nem tudom, de már másoknál is tapasztaltam a fura jelenséget.

A párom az ő párjával elől ment a part felé Gura Buhaz-on, még ezt sem jegyezték meg rendesen, mert végig Buhazului-nak emlegették, nekem wifihíján nem ment az internetem a jó telefonomon, ami az adott helyzetben fényképezőgépként szolgált, a rossz képeket készítő, bérletes telefonom meg itthonhagytam, így hát elfogadtam a településneveket, úgy ahogyan ők használták. Ez is vadkemping, alig tartózkodtak páran a parton, távolságtartás garantálva, mégis nem a homokos parton, hanem jó messzire telepedtek le a víztől, a növényzet tövében. Ha a zöldövezet távolabb kezdődött volna, akkor még messzebb vernek tanyát. Odaérek, mondom, basszus, én a tenger közvetlen közelében akarok lenni! Fogtam a törölközőmet, és otthagytam őket! Azért jöttem, hogy ez alatt a pár nap alatt a tenger közelségét élvezzem! Házaspár barátaink azzal érveltek, hogy Irén fullad, a szíve nem bírja azt az erős tengerszagot. Most nekem is azt kellett volna mondanom, hogy aki nem bírja a tengert, az menjen a hegyekbe, de mindig valahogy leblokkol az agyam, nem tudok megfelelni, ehhez is rutin kell ám!

A természet megbosszulta magát, bevettem a kefét, mert tenyérnyi meduzák úszkáltak a vízben, amelyek aztán délutánra általában eltűntek, visszahúzódtak, de minden partszakaszon, ahol megfordultunk, délelőtt jelen voltak a vízben. Azért bemerészkedtem én délelőtt is, de egyszer éreztem ahogy oldalbadöf úszás közben egy tompafejű kerek valami, egyszer meg a kezem beleakadt egy írtózatos, kövér ujjba, nyilván egy testes meduza lába lehetett. Amikor panaszkodtam, a pasas elkezdett nekem kiselőadást tartani, hogy tisztában kell lennem azzal, hogy a tenger egy élővilág, és a meduza bármilyen nagy is, planktonnal táplálkozik, nem jelent veszélyt az emberre, azt se látja, hova úszik, csak sodródik az árral. Könnyű megnyugtató infókkal szolgálni, amikor te magad egy teljes nap során nem ülsz többet a vízben, mint összesen tíz percet. Az is lehet, hogy igaza van, nem néztem még utána, de emlékszem, exférjemmel a Mediterrán tengeren, Tunéziában volt egy meduzás szezonunk (azt is tudom, hogy 2009-ben volt, megjegyeztem az évet, mert akkor voltunk együtt egy kolleganőmmel és családjával, a kolozsvári reptéren találkoztunk össze, és kiderült, egy szállodában fogunk lakni, azóta meghalt szegény fiatalon), és exférjemet is, engem is megmart az “ártalmatlan”, puhatestű, tengeri lény, egy jóval kisebb példány, mint a mostaniak. Akkor még fogalmam se volt, hogy ekkora mutánsok létezhetnek. Nekem csak helyi allergiás tünetem lett, kipirosodott a marás helye, mintha szunyog csípett volna meg, Radu viszont két napig lázasan nyomta a szállodai ágyat. Nem hatottam meg őket, csak annyit válaszoltak egykedvűen, hogy szervezete válogatja!, és továbbra is érveltek, kardoskodtak a meduza ártalmatlansága mellett. Olyan nehéz példálózni olyan társaságban, ahol a füllentés és a “fabulálás” napirenden van, mert az ilyen emberek magukból indulnak ki, ha ők eltúloznak dolgokat, megtoldják egy kis fantáziával a történetüket, akkor az ő észjárásuk szerint, más miért ne tehetné meg ugyanezt?

A sokkhatás már az úton elkezdődött. De a polkorrektség elvei miatt ezt az írást, azt hiszem, sehol sem közölhetem le, még ha sikerülne tökéletesre csiszolgatnom is soraimat. Én azonban őszinte ember vagyok, mindent úgy mesélek el, ahogy volt.

Mi Lacival az állataink miatt négy éjszakásra terveztük a kiruccanást. A terv azonban már az elején azzal módosult, hogy ők kedden éjszaka akartak indulni, két órakor, úgy hogy minket azelőtt nap, a munkából jövet, Tibor kivisz falura hozzájuk, ott vacsorázunk egyet, beszélgetünk, aztán két óra felé elindulunk, hogy reggelre odaérhessünk. Laci a hajnali 5 órát javasolta, hogy alhassunk is egy kicsit, mert nem jó hótt fáradtan megérkezni, az a nap nagyjából el van veszve. A panzióba amúgysem lehet 2 óra előtt becsekkolni, 12 után takarítják a szobákat, azt ki kell várni. De ők még csak azért is ragaszkodtak az éjjeli két órához. Most kapcsolok, nem másért, kimondottan csak azért, hogy ne úgy legyen, ahogy mi szeretnénk! Végül egy olyan köztes megoldást találtunk, hogy mégse menjünk el itthonról azelőtt nap délután, hanem hívtunk egy taxit éjfél után 1 órára, amely “csekély” 100 lejért ki is vitt hozzájuk, húsz perc alatt. Már startból plusz költségre álltunk velük szemben, de nem baj, kicsire nem adunk!

Tibor éppen pakolta fel a cuccokat, amikor odaértünk, a fél éléskamrát magukkal vitték, ez is frusztrált, mert én nem vagyok az a sütögetős-főzős típus, nem sütöttem fasírtot, rántotthúst, és egyebeket, amiket ilyen esetekben a rendes háziasszonyok nem hagynak ki. Az emeletes ház alsó szinti konyhájába ültünk be kávézni. Ahogy beléptünk megcsapott az a leírhatatlan bűz, ezt meg kell említenem, bármennyire is polkorrekt szeretnék lenni. Aztán sorban odajöttek hozzánk a kutyák, előbb egy fekete spániel, akit, amikor megláttam, meglepetésemben felkiáltottam: Jé, mekkora füled van! Hát az a fül úgy nézett ki, mint az állatvédő szervezetek elrettentő kisfilmjeiben, amikor nyugaton kimentenek a felelőtlen gazdiktól egy-egy elhanyagolt, gondozatlan, ápolatlan, szutykos négylábút. Több éves kosz és ételmaradék volt rárakódva, mint a guanó, és a sok rárakódás a földig érővé növesztette a szerencsétlen kutya füleit, úgy vonszolta őket, mint nagy koloncokat. Életemben nem láttam ilyet, még tévében sem, pedig mondom, állatbarátként sok animal planet-es filmet néztem végig életem során. Jött a másik cocker, egy tarka vagy sárga, már nem emlékszem pontosan, annyira sokkolt a látványuk, az is ugyanilyen lerakódásos füleket cipelt a fején. Aztán volt még két kis bichonféleség, azok is mindketten rettenetes állapotban, elnőtt, bozontos, koszos szőrzettel, azokat a fiúktól örökölték, mondták, aki – mint tudjuk – nemrég telepedett ki külföldre.

Nem tudtam eldönteni, hogy a büdösség a kutyáktól származik-e, miattuk van, vagy a ház maga bűzös ennyire. Nálunk is sok az állat, utóbb egy újabb cicával is megszaporodtunk, de hozzájuk képest, esküszöm, nálunk szanatórium van! Gondoltam, most már értem, miért olyan furcsán büdösek mindig ezek az emberek. Hozzák magukkal a szagot a házból, pedig a vizet is bevezették, benti mosdójuk, fürdőszobájuk van. Felkérezkedtem a vécére, az emelet is, mint az egész ház maga, ilyen undorító, orrfacsaró szagot árasztott, pedig a berendezés ízlésemnek megfelelő volt: kényelmes fotelek, sok könyvespolc, ízléses festmények a falon. Jó, lejárt az első kellemetlen meglepetés, elindultunk. Irén elkezdte mesélni, hogy ő nem bírja az illatokat, ezért majdnem soha nem tusol tusfürdővel, se szappannal, mindig csak sima vízzel mosakszik. Atyaúristen, ez a nő hallja egyáltalán, miket beszél? Ezek abszolút nincsenek tudatában annak, hogy ők mennyire “tisztátalanok”? Csak oldalpillantásokat mertem Lacimra vetni, elől ült a sofőr mellett, ott kussolt. Mi, a két nő, hátul utaztunk.

Aztán valahogy előjött, mint téma, az amerikai zavargások, és hogy nem lehet már írni, még irodalom szintjén sem, csak olyan dolgokról, amelyek nem sértik a színesbőrűek érzelmeit. Szegény Olivia de Havilland megérte a 104 évet, és biztos abba halt bele, hogy tudomására jutott, az Elfújta a szél tiltólistára kerül. Még elröhögtük, hogy a Tom és Jerry-t is hamarosan betiltják, mert fekete a házvezetőnő, és a rajzfilmben csak a bokáját mutatják! Aztán kifejtettem, hogy én igazán szorítok a négereknek is, a cigányoknak is, kívánom, hogy érvényesüljenek az életben, semmi bajom nincs velük! Elmeséltem, hogy Kispetriben, ahol annak idején sok roma család élt, nagyapám hogyan oktatott ki, mielőtt a zsúrba mentem volna, hogy nehogy visszautasítsak egy cigánylegényt, ha felkér táncolni, mert a fiúk összefognak ellenem, és ülhetek a padon, árulhatom a petrezselymet, többet senki nem fog felkérni.

És ekkor Irén, minden bevezető nélkül, simán bejelentette, hogy ő tulajdonképpen cigány származású, csak nem szokták nagydobra verni. Gazdagcigány családból származik, mesteremberek voltak a szülei, kovácsműhelye volt a nagyapjának, sok munkás dolgozott náluk, és sok állatot is tartottak, ez az ő családi házuk, ahol most laknak. Hát, ha meggondolom utólag, eléggé barnásbőrű meg feketeszemű, de rengeteg ilyen fehérember is járkál a világon, akinek az átlagnál sötétebb a bőrszíne. És a fogát sem csináltatta meg, alul alig van foga, ő is, meg a férje is nagyon foghíjasok, ami a mai társadalmunkban elég visszatetsző, értelmiségi körökben, és bárhol, forgolódni ilyen szájjal elég ciki. De lehet nekik nem számít, őket ez nem érdekli! Nem támadt fel bennem előítélet, Isten látja a lelkem, hogy szimpatizálok a romákkal, szeretem őket, segíteném a rászorulókat, amennyire tőlem telik, csak elkezdtem összerakni a puzzle darabkákat. Ez a megjátszós, kényeskedő stílus is valahogy beleillett a képbe, habár most megint az előítélet rabja vagyok, tudom. Sok magyar nőt ismerek, aki ezen a téren nagyonis túltesz Irénen, és egyeteme is van, sőt elitértelmiségi kategóriaszámba megy. Ilyen közegben is nemegyszer fordult elő velem, hogy mesélem a magam hihetetlen, de hiteles történetét (mert nem fogtam volna neki írni, ha nem kényszerítenek rá életem csavarintos eseményei), és csak annyit mondanak rá: AHA!

Ezek még az üstököst se hitték el nekem! Mondom, annyi hasznunk lesz ebből a hajnali utazásból, még ha hullák, zombik is leszünk első nap, de legalább megpillanthatjuk a Neowise üstököst, azt tanácsolják a csillagászok, hogy hajnali fél 4 és 5 óra között kell keresni a Vénusz csillag közelében, július végéig látható a tiszta égbolton. Pont 5-kor megállunk egy benzinkútnál, július 29-dike van, kiszáll Tibor, és megjegyzi kissé gúnyorosan: Ott a Vénusz, és nincs ott mellette semmi üstökös! Minthacsak én találtam volna ki az egészet!

Tiborról tudni kell, hogy tizenvalahány évvel fiatalabb, mint Irén, ezért próbálja öregíteni magát mindenáron, hosszú szakállt növesztett, talán ezért is hagyja elhullani a fogait, és nem megy fogorvoshoz, hogy kevésbé legyen szembetűnő a korkülönbség köztük. Laci meg, aki szintén fiatalabb nálam, próbál minden tőle telhetőt elkövetni, hogy fiatalos maradjon. Ez a lényeges különbség kettőjük között. Irén azt vallja magáról, hogy ő egy átlagos nő, aki átlagon felüli pasit kapott magának. Ezt többször is elismételte az öt nap alatt, és nem tudtam eldönteni, hogy erre mit kell most válaszolni: nem is vagy átlagos, és Tibor sem átlagon felüli! Utóbbit őszintébben tudtam volna kijelenteni! Mert egy pasi, aki ennyire képes elhagyni magát, csak azért, hogy kényelmes élete legyen egy módos nő oldalán, az egy here, egy “trântor”, egy senkiházi. És ez a pasi, a sportos alakjával, képes térdig bemenni a tengervízbe, és ott álldogálni 5 percig, mint egy vénember, aztán meg kijönni, csupán azért, hogy idősebb párját ne frusztrálja azzal, hogy beúszik a tengerbe. Bezzeg engem frusztrálhat a megjegyzéseivel, abban senki nem állítja meg! Mert ez volt végig a kisded szórakozása, nekem ellentmondani! Éreztem is már az elejétől, hogy kisül, szikrát szór a levegő kettőnk között. Ő is tisztában volt vele, mennyire elítélem, és ezért egy percig sem lazsált, továbbra is csesztetett minden aprósággal. Azt mesélte korábban, hogy sportoló volt, gyöngyélete volt a Ceau idejében, csak eltört a keze, és abba kellett hagynia, valami labdajátékot űzött, kosarazott, vagy ilyesmi, természetesen profi szinten. Meg szenvedélyes síző, a mostoha fiától most kapott ajándékba drága bakancsot, amit valóságos kincsnek nevezett. S vajon Irén hogy viseli a hegyekben, ha sízni mennek? Ül a panzió vendéglőjében félnapokat egyedül, mint odaadó feleség? Vagy ilyenkor mivel szokta elütni az időt?

Nem tudom elhinni, hogy Tibor ne kívánná meg az úszást, és képes négy napon keresztül a partról, tisztes távolból nézni a tengert? Képes bemenni két percre, hogy aztán gyorsan vissza is jöjjön a párja mellé a pokrócra. Mondom a vízben Lacinak, hogy ez a diabolikus nő vagy sakkban tartja valamivel, de nagyon, vagy a férje ennyire idióta, hogy ilyen áldozatot képes hozni, mert akkor nagyon szánalmas, már a szánalmasnál is alábbvalóbb! Miért kellene Irénnek megsértődnie vagy zokon vennie, ha időnként úszkálna velünk egy kicsit? Látod Laci, mi a különbség kettőnk között? Én sose korlátoználak semmiben, amiben örömöd leled? Sőt, engem boldoggá tesz, ha látom, hogy ragyog a szemed! Válaszként kaptam egy sovány puszit, és nagyon jólesett!

Mégis a végén megkaptam a magamét, hogy a barátaival hogy beszéltem!! Hogy engedtem meg magamnak ezt a hangnemet!?

Harmadik nap szelesebb volt az idő a megszokottnál, és méretes hullámok alakultak ki délutánra. Hát ez nem a legjobb! – jegyezte meg Tibor megjátszott gondterhelten. Én pedig alig vártam ugrálhassunk Lacival a hullámokban, még le is filmeztük magunkat a bicajos fejkamerámmal. Előbb egyedül mentem be, és a hullámok kicsit elsodortak balra, elég messze a lepedőinktől, szóval nem voltam a szemük előtt. Mikor kijöttem, Irén azzal fogadott, hogy már aggódtak miattam, mi a fenéhez kezdenek, ha bajba kerülök, akkor ők is bajban lesznek! Basszus! Az ember már semminek nem örülhet, mert mindig másokra kell gondolnia, hogy ne okozzon kellemetlenséget és felesleges idegeskedést az ismerőseinek?! Mint a geci biciklis, aki direkt elütteti magát!

Hazamentünk, persze, mint mindennap, időnap előtt, mert megárt a tenger szaga, a sós aerosol árt a szívnek ugyebár. A szobáink szemben voltak, letusoltunk, valamit nálunk felejtettek, s Laci át akarta vinni nekik, bekopogott hozzájuk. Néma csend. Úgy háromnegyed óra múlva átjönnek a mi szobánkba, hogy bocsi, de ők éppen szeretkeztek! Laci majdnem elkacagta magát, láttam rajta, hogy nagyon nagy erőfeszítésébe kerül komolynak maradnia. Jó na, szeretkezzenek nappal is, éjjel is, kit érdekel, mindenki úgy csinálja, ahogy megszokta, de muszáj ezt is az orrunkra kötni? Vagy ez is az általános “frusztrációs terv” ördögi része volt? Jó, hogy nem mesélték el, hogyan csinálták! A férfiak látnak fantáziát a fogatlan nők performanszát illetően, hogy most gonosz legyek én is és gusztustalan!

Próbáltunk napirendre térni efölött is. De nem is sejtettük, hogy mi jön még!! Lementünk a teraszra sörözni, hoztak egy óriási nagy, két és félliteres törkőpálinkás palackot, persze, nem sok fogyott belőle, Irén azt mondta, ő is megissza alkalomadtán, de Tibor az nem iszik, megveszik a sört Karácsonyra, és Húsvétkor kidobják, s veszik az új adagot, ami szintén nem fogy el, ott áll a hűtőben hónapokig. Laci biza jócskán iszogat, azzal álltatja magát, hogy csak hétvégén, amikor a páleszt sörrel vegyíti, de hétközben meg üdítővel issza a Garonne-t -panaszkodom én, mint mindig, de aztán az alkoholismus témájáról, ami nyilván uncsi, Irén hamar áttér a kapcsolatuk részletes történetére. Regénybeillő sztori… főleg ahogy elkezdődött!

Tibor az apjával dolgozott a bútorgyár tervező részlegén, persze mindketten mérnöki diploma nélkül, egyértelmű! Aztán a változás után egy saját műhelyt alapítottak. Előbb nem tudom hol és kinek dolgozott, mármint Tibor (képtelen voltam követni, mert gyorsan peregtek a kalandos események), de nagyon nagy tőkére tett szert, külföldre is jártak a kollegákkal, és a Hiltonban szálltak meg, rengeteg lóvéja volt, szórta a pénzt, sok barátot kisegített anyagi gondjából, nem érdekelte, mire költ. Rendszeresen vacsorázott elegáns vendéglőkben, ezt a szokást a házaspár mai napig megtartotta, minket is majd elvisznek jó helyekre, ígérték, ahol őzgerinc és medvetalp és különbnél különb ínyencségek vannak az étlapon. Nem tudom, hogy magyarázzam, de engem, mint állatbarátot, ezek a “mágikus” szavak valahogy nem hoznak lázba! Lehet azért is mesélték, hogy megint felborzolják az idegeimet, mint az aznapi szél a tenger hullámait. Mint amikor Laci említette Tibornak, hogy hazahozott egy kiscicát a motorházban. Erre Tibor rávágta: Én is, de hazáig széttrancsíroztam! Miért jó az, ha valakinek az érzelmeit, idegrendszerét feszt próbára tesszük … na mindegy, már semmin nem csodálkozom! Pár dolgot tudtunk egymásról, régi ismerősök vagyunk, de nem túl közeliek. Tavaly összefutottunk Eforie Nord-on, egy napot kirándultunk együtt Tuzlára, ahol elég kellemes időt töltöttünk, ezért döntöttük el, hogy idén kipróbálunk egy közös nyaralást. Óriási tévedés volt!

Szóval, meglett az asztalosműhely, jól ment, persze, és került egy kliens, aki készpénzzel fizetett. Jött először, jött másodszor, jött harmadszor, nagy tételben vásárolt, negyedszerre számlával fizetett, és jó sok árut rendelt. Nagy kamionokkal szállította el a terméket, drága bútorokat, és aztán felszívódott. A csekkje pedig hamisítvány volt, kiderült hogy fantomcég, bottal üthették a nyomát, még az autók rendszámai is hamisak voltak. Jó, jó, jegyzem meg, de hova került a sok bútor, valaki csak felismerte egy lakásban vagy valahol, nem apróságokról van szó! Irén már magyarázta is: Kiderült a rendőrségen, el se hagyták az országot! Hitvese pedig (úgy látszik nem volt jó a szinkronizálás): Ki tudja hova, Ukrajna, Oroszország! Lehet azt tudni? És mi következett? Hát az, hogy el kellett adniuk mindenüket – hogy kifizessék a nyersanyagot, a munkások bérét, – a hétvégi házat is beleértve! És akik addig jóbarátok voltak, akiket pénzzel segítettek, azok mind hátat fordítottak nekik, cserbenhagyták őket. Még a Tibor barátnője is lelépett. Ő és az apja ki kellett költözzenek falura (az anyja már nem élt ekkor, vagy ebbe halt bele, erre a részletre már nem emlékszem). Az Irén falujába, ahol Irén kocsmárosné volt. De csak minőségi zene szólt ám a kocsmájában, és aki koszosan lépett be, azt elküldték egy szappannal a Küküllőre mosakodni! Hihi! Szóval, falusi viszonylatban elit kocsmának számított az övé, Irén pedig, mint kocsmárosné és elvált nő, bárkit megkaphatott volna, sokan is próbálkoztak nála, 16 évestől 70 évesig, “De tudod hogy van? A tisztességet csak egyszer lehet elveszíteni!” Irén állta a sarat rendületlenül, nem is sejtette, hogy a jövendőbelije pár hónapja már a faluban lakik.

Tibor pedig ingázott be Vásárhelyre, munkábajárt, nem volt mit tennie, meg kellett élnie valamiből, el kellett tartania apját is, és egy szép napon lekéste a reggeli buszt. És akkor a következő buszig, hogy elüsse az időt, beült Irén kocsmájába. Érdekes, hogy addig soha nem fordult meg a fejében, hogy betérjen. Persze, aki józanéletű, az nem tér be, csak – mint az adott esetben – ha rá van kényszerülve! Na és megszerették egymást szinte azonnal, a rokonlelkek hamar megtalálják a közös hangot, volt olyan, hogy zárás után órákon át beszélgettek, közös ízlés, közös olvasmányélmények, stb.

Aztán egy szépnap reggelén bejön a helyi rendőr nagy dölyfösen, – aki korábban sikertelenül próbálta Irén kegyeit megszerezni -, és kárörvendően újságolja: Nem jön többet a barátod, elvitték bilincsben! Irén megrőkönyödött, nem hitte el, bezárta a kocsmát, és szaladt hamar a Tibor apjához, akit összetörve talált, mert a hír igaz volt! Ugyanis az történt, hogy a fals számlára az állam azért elvárta volna, hogy Tibor az adót rendesen kifizesse, amit ő természetesen elmulasztott. Hét hónapra ítélték, és négyet töltött le belőle. Jó magaviselet, tiszteletadás az őröknek, stb. Százan voltak egy teremben, de soha nem esett bántódása, mindenkinek tudott a nyelvén beszélni, egy forradást a bal karján azért felfedeztem, de nem mertem kérdezni, hogy az mitől van? Úgy nézett ki, mintha valaki roncsolásig megszorongatta volna a felső karját.

Irén közben hűségesen gondját viselte kedvese apjának, aki a végén náluk hunyt el 82 éves korában, az ő családi házukban, gondolom a másikat, amiben Tiborék laktak annak idején a faluban, közben eladták, vagy az csak bérbe volt véve, nem tudom, ilyen apróságokra nem tértek ki, és mi sajnos Lacival nem tudunk rákérdezni dolgokra, részletkérdésekre, amelyekből fény derülhet az igazságra. A mi hősnőnk minden héten kitartóan látogatta bajbajutott szerelmét, akit itt, Vásárhelyen tartottak fogva. Elfelejtettem írni, hogy mielőtt visszavonult volna vidékre, Tibor hónapokig hobózott Magyarországon, így mondta, mert gondolom ezt elegánsabb, hipibb kifejezésnek találta, mint a csövezés szót. Még egy, szintén önként homeless-séget vállaló ügyvéddel is megismerkedett. Egy baromira intelligens fazon volt, művelt, finom úriember, az ügyvédi irodáját is fenntartotta erre az időszakra. Aztán pár hónap után visszament az irodájába, hogy folytassa megszokott, civilizált életét. Jó kis életiskola! Valami hasonlót vállalnak a remeték is, hát nem?

Ami pedig a kirohanásomat illeti a hazafelé úton, annak ellenére, hogy némasági fogadalmat tettem (amit sajnos, most már bánom, hogy megszegtem!), azt végülis az előző esti, utolsó teraszos, biciklis vitánk váltotta ki:

Irén később jött le a teraszra, és azzal kezdte, hogy a tévében látta, megint elütöttek egy bunkó biciklist Bukarestben, és a szegény sofőrt kirángatták a kocsiból, és majdnem agyonverték, és ahogy mesélte, szinte sírt felháborodásában. A teatralitás az erőssége, gondolom észrevettétek. És akkor én felálltam az asztaltól, és jó hangosan, szinte kiabálva kifejtettem a véleményemet, hogy itt Romániában a kutyások és a bringások másodrangú állampolgárok, akik jobban tennék, ha észheztérnének, és felhagynának a hülye társadalombomlasztó hobbijaikkal. Itt nálunk csak az autósoknak van létjogosultságuk, az egész társadalom őket szolgálja, és előttem ne beszéljen folyton így, fogja vissza magát, mert én biciklis vagyok, és tudja meg, engem sért ez a hozzáállás! Kikérem a bringások nevében! És felrohantam a szobámba.

Na ezért nem beszéltem hozzájuk utolsó reggel, indulás előtt, pedig felküldték nekem a presszós kávét is, nem ittam meg, inkább ittam egy saját ásványvizzel kikavart ness-kávét, amihez csak vészhelyzetben folyamodok, mert szokta marni a gyomromat. Kibírtam hallgatni, hogy milyen jó volt a Ceau idejében, végighallgattam, hogy milyen jó tervezőmérnök volt a hitvese is, meg annak az apja is diploma nélkül (a tábláját még most is őrzik), a sok hencegést fia talpraesettségéről, az ő szorgalmukról, ahogy reggeltől estig dolgoztak (és ma sincs ez másként), a dicshimnuszokat a többi turistanőtársunkról, akik ott sürögnek már kora reggel a konyhában, este pedig vacsorát főznek a családjuknak. De ne gondoljam, hogy az a nő, aki egész nap zokszó nélkül a karján hurcolja visítozó, hisztiző kisgyerekét, s amellett a konyhán is teljesít, az egy egyszerű asszony!? Nem ám! Az egy orvosnő! – világosít fel Tibor a harmadik nap borongós, felhős reggelén. Mondom: Hozok én is most egy nagy áldozatot, és megyek egyet úszni a lehűlt vizű medencében! Mire Laci: Azt hittem, összekapod magad, és sütsz gyorsan egy kürtőskalácsot! Imádom néha ezt az embert, még ha nem is áll ki mellettem, legalább megnevettet!

Mindent elviseltem, de ezt a kerékpárosokat ért rágalmat már nem tudtam megemészteni. Ezért szaladt ki a számon, amikor két biciklis mellett elhaladtunk, útban hazafelé, valahol Brassó előtt, hogy itt vannak a geci biciklisek! Na és a többit tudjátok!

Egy ideig csámcsogtam magamban ott a hátsó ülésen a durva kijelentéseimen, amelyek egy sátorosné szájából sem hangzottak volna hitelesebben. Odamondtam neki keményen, könyveltem el, furán hangzik, de elégedett voltam magammal, és úgy látszott csattanós válaszaim megtették hatásukat, mert, mint meséltem, csend lett, habár Tibor láthatóan egyre ingerültebben vezetett, a szakállát simogatta, és egyik cigarettát gyújtotta a másik után, az ablakot meg csak félujjnyira eresztette le, jó kis füstben ücsörögtünk mindannyian, de betegeskedő hitvese se mert megszólalni emiatt. Szerencsére Laci, amikor ő dohányzott, le merte húzni az ő felőli ablakot, nem többnyire, csak egy arasznyira! Ilyenkor, még ha dohányfüsttel keveredve is, de kicsit cserélődött a levegő a kocsi belterében. Így büntetett a nagymenő, meg a gyorshajtással. Volt is egy rizikós helyzetünk, amikor majdnem nekimentünk egy előttünk hirtelen lefékező autónak. Laci itthon elmesélte, hogy ő már látta a veszélyt, az anyósülésről reflexből nyomta a nemlétező féket, még mielőtt felbőszült sofőrünk reagált volna, de figyelmeztetni nem merte, hogy fékezzen már ő is! Félt tőle. Persze, nem attól, hogy megkéseli, hanem az újabb konfliktustól, amit ez a megjegyzés kirobbantott volna. Mert ő ilyen meghunyászkodó, békülékeny, béketűrő típus. Megjegyzem, velem azért nem mindig ilyen…

Megkaptam aztán tőle a magamét később a taxiban! A főtéren kirándulótársaink letettek, kérték, hogy számoljuk ki, mivel tartoznak, mondtam: ez a ti és a Laci biznisze, Laci a barátotok, én az ellenségetek vagyok, kíméljetek meg most a számítgálás terhétől! És leintettem egy taxit. A taxis nyilván magyar volt, mert ilyenkor mindig magyart fog ki az ember, mindent értett, idős, bölcs bácsi, mosolygott a maszkja alatt, hallva, hogy Laci hogy hánytorgatja fel nekem a viselkedésemet. Te mit szólnál, ha én Erzsi barátnőddel így beszéltem volna? Nem engedhetsz meg magadnak ilyen hangnemet a haverjaimmel szemben! Stb, stb. Én pedig még mindig ott tartottam, hogy sajnáltam: kiszálláskor nem volt alkalmam egy logikus dolgot kifejteni: A geci biciklis csak az életével fizet, ha elütik, az ártatlan sofőr meg mehet a dutyiba, két évvel talán megússza, de utána ilyen életművész lesz belőle, mint amilyen te vagy, haver! És ilyen tudásra csak ott lehet szert tenni! A hűvösön!

Nincs lelkifurdalásom, a kemény, rágalmazó szavaim ellenére sem. Onnan tudom, hogy nyugodt lelkiismerettel alhatok (persze, nem aludtam egy szembehunyást sem az éjjel!), hogy amiután kimondtam az utolsó sértő mondatot is, Ismerem én a fajtádat! (pedig itt én is blöfföltem, honnan is ismerhetném, sose volt dolgom börtönviselt emberrel!?), mindenki elhallgatott, nem volt replika, ezt már meséltem, de egy 15 perc sem telt bele, és úgy beszélgettek ismét kettesben, aztán Lacival hármasban, mintha mi sem történt volna. Vajon Márta hugom hazajött már Magyarból? Elmegyünk a Lali temetésére, ha meghal? Ezt a földvári várat is meg kéne nézni egyszer közelebbről! Csak azok az emberek tudnak ilyen gyorsan napirendre térni ilyen erős sértegetések után, akik megszokták ezt a stílust, és akikre ráillenek az ilyen és effajta jelzők.

Laci este az ágyban, miután engem rendreutasított, próbált kiengesztelni (ő már csak ilyen): Azért hidd el, nem rossz emberek! Azért van olyan büdös a házukban, mert sokan meghaltak ott, az Irén szülei, a Tibor apja, meg tán még egy pár állat is…

Az üdülés második éjjelén volt egy furcsa álmom: egy nagy sovány fekete-fehértarka kutya került elő valahonnan, mintha hozzánk tartozott volna, és bőrbetegségben szenvedett: undorító, zsíros korpa fedte mindenütt a testét, mindent összekorpázott a lakásban, ahova letelepedett. Ahova csak lefeküdt, ragadós, lisztes foltot hagyott maga után. És én, aki amúgy imádom a kutyákat, még én is viszolyogtam tőle. Nem értettem az álmom, Irénnek is elmeséltem másnap a parton, kagylószedés közben, akkor még szívélyes beszélgetést folytattunk. Ő se tudta mire vélni, pedig érdekli az álom téma, jártasnak tartja magát az álomfejtésben.

(Az álmok szimbólumok, s korpa közé keveredni…, hogy szájbarágós legyek 😀 )

Itthon másnap a szemközti, idős szomszédasszonyom, amikor meglátott, az udvarról rámköszönt, és az almafáink termése felől érdeklődött, aztán megjegyezte, hogy az almák azért olyan fejletlenek, mert zavarja őket a diófa árnyéka. Pedig az a szegény fa, már nem is vet árnyékot a gyümölcsfáinkra. Nyilván a másik, a tőszomszédasszonyom elpanaszolta neki, hogy az óriási diófája kivágása miatt hevesen tiltakoztam, és csakis és kizárólag a Laci könyörgésére hagyta meg a fa egyik fő ágát, amely az udvarunk felé nőtt… Hogy lehet ennyi színejátszó ember ezen a világon, és hogy lehet, hogy ezek is mind körém tömörülnek!?

2 thoughts on “Turisták és bringások

  1. jakszi

    “Azért hidd el, nem rossz emberek! Azért van olyan büdös a házukban, mert sokan meghaltak ott, az Irén szülei, a Tibor apja…” Ez a málnaszem a habos a tortán! Gratulálok, csodásak voltatok!

    Like

    Reply
    1. ludasmanyi Post author

      Köszi szépen! Nehezen fedezem fel a kommenteket, és elsőre azt hittem, idézőjeles a csodás szó! Márminthogy te is engem ítélsz el :)) De aztán rájöttem, hogy ki szól hozzá, ki a Jakszi, és megnyugodtam 🙂 Köszi, hogy olvasol! 🙂

      Like

      Reply

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s