Olyannyira, hogy még szobrot is állítottak a bringásoknak. Láttam fiatalokat, időseket, lányokat, bravúros bicajos csajokat, hátratett kézzel húztak el melletem a folyóparton, és láttam rengeteg bicikliutat, és furcsálltam, hogy az átjáron is szabad felülve átmenni, sőt még fogózó is van, hogy nyugodtan várakozhassanak a biciklizek, amíg zöldre vált a lámpa. És biciklis utánfutókat is láttam, van aki a gyerekét szállítja benne, van, aki a házi kedvencét.

De a kuszukat babakocsiban vagy kutyakocsiban is tolták, és nem örültek, amikor lefotóztam a számomra furcsa menetet. Ilyet 2011-ben Floridában is láttam az egyik Mall-ban. De akkor nem is volt még okostelefonom.

Mondjuk ennek a kedvencnek mentségéül szolgáljon, hogy gipszben volt az egyik lába. Rendes a gazdija, hogy ilyen állapotban is kiviszi. Üzenem ezt anyuméknak, akik még a kert tetejéig se hajlandóak elsétálni a Bodrival! Ez asszem a híres Getreide Strasse-n volt, amely a top 10 Salzburg látnivalók között szerepel.

Aztán a bicajt ötletesen fel lehet használni reklámra és szállítóeszköznek. Ez a háromkerekű járgány például úgy van kialakítva, hogy elől van a két kereke, és arra van felszerelve a mindenféle, itt például egy neves vendéglőnek a kifutófiúja, talán, viszi ki a rendelést. De ki lehet állítani a bejárat elé is egy reklámkerékpárt, ezt már nálunk is csinálják, de ott mozgatható is az erre a célra használt bringa. Annyit mondom a kedves páromnak, hogy ezt mi is megcsinálhatnánk, de süket fülekre találok!

A turisták nagy élménye a fiáker. Lépten-nyomon találkozik az ember velük, a baj csak az, hogy szegény lovakat a forgalomba is behajtják, és már tüntettek az állatvédők, hogy tiltsák be, mert a nyári forrósságba pár ló belepusztult ebbe a hajszába. De nem hiszem, hogy betiltanák, túl nagy rá az igény.

Bírtam a női kocsisokat. Gondolom a japán turisták is nagyon élveztek velük utazni. Különben az egész várost ellepték a japánok, Salzburgban valóságos japáninvázió van, mindenütt ott vannak a keleti turisták, főleg a Mozart szülőháza előtt, ahol szinte csak én voltam fehér ember. Ott állnak, miután kijöttek az épületből, és őrülten fotóznak. Pedig kívülről nem lenne semmi érdekes azon a sárga házon, ha a táblát levennénk róla, persze.

A fiákereket lefényképeztem felülről is, a múzeum felső teraszáról, ott is eltöltöttem volna legalább egy fél napot, mármint a múzeumban, de sajnos 3-kor értem oda, és négykor már zárt, és hiába tettem magam, hogy nem veszem észre, hogy záróra, kíméletlenül terelgettek kifelé.

Ott se szabad fényképezni, és ezt komolyan is veszik, de azért én lopkodtam pár képet, bocsánatos bűn, kellett a bloghoz 🙂

Ne kérdezzétek, hogy ez ki vagy kinek az alkotása. A katalógust is 16 euróért árulják a neten. Majd ha megveszem, megmondom.  Mária szobor valamilyen századból, gondolom egyértelmű. Sajnos nem volt időm jegyzetelni, mondom, hogy kutyafuttába jártam végig az egész múzeumot. De a nevét azért megjegyeztem: Salzburg Domquartier, ez is bennevan a top 10-ben. És van ott egy Picasso szobor is:

Valamilyen magányos nő, vagy valami hasonló a címe. Majd utánanézek. Jó kis beszámoló 🙂

És a múzeum összes alkalmazottja kerékpárral jár munkába! Amikor sikerült kizavarniuk az utolsó turistát is, és tőlem is megszabadultak, sorban ültek fel a bringájukra, hogy végre hazamehessenek.

Én is elkullogtam, és a Mirabell parkban egy utcazenésszel találkoztam, aki arra bíztatta a járókelőket, hogy spóroljanak a vízzel! Save water, dink wine!

Ez a felhívás, és itt van ő maga:

A kutyás néniken kívül (akik nem tudhatták, hogy én is az ő oldalukon állok, mint állatbolond) mindenki mosolyog, tényleg igaz, hogy​ nyugaton mindenki olyan lezser, ott lehet igazán kandi kamerával megviccelni az embereket! Lefotóztam a Jehova tanuit is, mert mulatságosnak találtam, hogy a japánokat akarják megtéríteni (nem látszik a képen, de ott felül japánul ír valamiket, valószínű azt, hogy hamarosan eljön a világvége). És a hölgyek még kedvesen pózoltak is nekem:

Említettem a múltkor, hogy Blanka lányommal megmásztuk a Gaisberget, és irigykedve néztem, hogy suhannak lefele a bringások a tökéletes aszfalton, és annyira de annyira kipróbáltam volna én is! Kérdi a lányom: Nem félnél? Mondom, dehogyis, imádok lefele száguldozni! Erre, hogy ő biza fél! Mondom, ezt nem hiszem el! Nem vall rád! S kiderül, hogy a párja megy elől 120-assal, ő meg utána “csak” 80-assal, mert gyorsabban nem mer! Na, gondoltam, én meg itt dicsekszem a kis 50 km-es sebességemmel!

A Gaisberg-en ilyen “játszótér” van felnőtteknek. A hintát lefotóztam minden szögből, hogy Lacimnak kiadjam feladatba jövőre az elkészítését.

Magányos sétám során találtam egy turkálót is, de hétfőn zárva volt, mint ahogy a múzeumok szoktak :)) És oda egy alagúton keresztül jutottam, amely szintén elbűvölt, mint maga a város minden zege-zuga. Ez csak a gyalogosok és a kerékpárosok alagútja. S mindez kb egy csekély töredéke annak, amiről mesélni szeretnék.