Rekviem egy kiskutyáért

akiből nem lesz családi kutya…

Nemrég egy barátom elújságolta, hogy kutyát fog venni. Ilyenkor mindig mindenkinek próbálok a lelkére beszélni, hogy de az családi kutya legyen, aki a házban lakik, része az életednek, mert ezzel te kapsz többet! Természetesen most se jártam sikerrel. Ez olyan, mondtam volna neki (de nem adott rá lehetőséget), mintha valakit, akinek víziszonya van, próbálnál meggyőzni, hogy milyen csodás úszkálni mélyen benn a tengerben. Ha egyszer nincs meg a hajlam – pedig nem ugyanaz az eset, hiszen az állat nem követeli meg, hogy az életed kockáztatásával megtanulj úszni, vagy bármit is tégy, ami veszélyes lehet rád nézve – akkor ezt nem lehet erőltetni. Ja persze, dehogynem, hogyne lenne veszélyes, mondanátok, hiszen ott a szőrallergia, és a sok más allergén elem, mondom én is, miközben a Milo a lábamnál alszik, emiatt kellett megtanulnom összegömbölyödve elaludni, mint a macskák, már nem is tudnék másképp, csak magzatpózban, és most is, amikor gépelek, a Cica a lábamon pihenteti a fejét, és olyan tekintettel néz rám, mintha azt mondaná, hogy a világ legtermészetesebb dolga a hálószobában együtt lenni! Ő el se tudná képzelni másként, mert ebben nőtt fel.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ez Didi és Első Pici, aki sajnos csak 4 és fél évet élt, nem volt annyira ragaszkodó, mint Második Pici, és nem volt olyan figura macsek, mint a Cica, de azért nagyon szerettem, és az ölemben halt meg. Ő volt az első lény, akit láttam meghalni, és azóta tudom, hogy az állatoknak is van lelkük, és ugyanúgy távozik egy sóhajtással, mint az emberi lélek…

Ez az állapot még onnan ered, amikor az ősember és az állat együtt vadászott, együtt melegedett a tűznél, a kutya várta az ételmaradékot, és a macska a simogatást az elfogott egerekért hálából. Ebben az egyben meg tudtunk egyezni jövendőbeli kutyásgazdi barátommal, hogy az embernek is a természetben a helye, nem pedig egész nap a házban a számítógép előtt (de most akkor hogy üzennék neki, és nektek, ha nem itt ücsörögnék!?) – és ha már muszáj benn, fedél alatt élni, akkor én inkább behozom a természetet magammal, nem akarom kirekeszteni az ajtón túlra az állataimat. Szerettem volna neki elmesélni, hogy mennyi mindent kapsz egy kutyától, ha vele “szimbiózisban” élsz, ahogy én tettem/szem, és most nem a közhelyes dolgokról akarok itt papolni, hogy mennyi szeretetet és feltétel nélküli ragaszkodást ad, meg hogy a kutya szeret akkor is, ha rossz vagy, ha csúnya vagy, ha túlsúlyos vagy, ha ideges vagy, legfeljebb átveszi a stresszt tőled. Az a természetközeli élmény, amit a házba bevarázsol, azt nem lehet leírni, ahogy néz le rám most is a Pici-cica a szekrény tetejéről, mint egy fülesbagoly a fáról, és eltölti az egész hálószobát zennel. Senki nem hiszi el nekem, hogy magunkat fosztjuk meg valamitől, nem az állatot, ha kinn tartjuk az udvaron, esetleg ketrecben, kennelben, na erről nem is akarok hallani! Mert az a szegény pára soha nem fogja megtudni, milyen a gazdival együttaludni, számára ez nem létező lételem. De mi, emberek, hallhatjuk mástól, olvashatjuk könyvekből, hogy mennyire jó (ajánlom Csányi Vilmost). Persze, ez azzal jár, hogy vagy takarítasz elég gyakran, szinte egyfolytában, vagy a kutya lábát mosod meg minden alkalommal, mikor a házba bejön (így volt ez Didivel a hetediken), vagy elfogadod, hogy poros, szőrös lakásban élsz, szőrös ruhákban jársz, legfeljebb leszoksz arról, hogy feketét viselj, inkább szürkét hordasz, amin nem látszik annyira. (Így van most Macival, Miloval, Neroval, Picivel és Cicával!) Jó kis reklám családi kutyatartásra :))

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

2012-ben Barcarozsnyón Didivel, egy rockzene fesztiválon, nem nagyon szerette a zenét, kicsit meg is süketült tőle. Kétszemélyes sátorban aludtunk hárman Lacival, de valahogy elfértünk, ugyanis Didi, ha kinnmaradt a sátor előtt, egész éjjel ugatott, ilyenkor átment házörző üzemmódba!

Öt éve Vásárhely külvárosában, házban lakom három családikutyával, kutyagyermekkel (!), mégis hiányérzetem van, mert ez a három kutya legtöbbet egymással kommunikál, nincs időm velük eleget foglalkozni. Amikor Koloszváron éltem, 7 órás műsorunk volt a rádióban, kb háromszor jártam be hetente a studióba, Didi-kislánykutya pedig teljes mértékben része volt az életemben: elvittem a rádióhoz, együtt mentünk szabadtéri koncertekre, bevásárolni, várt engem a nagyáruház előtt, még kérdezték is az ismerőseim: Tegnap a Kauflandba voltál, ugye? Láttam Didi milyen hűségesen várt a bejáratnál! Volt olyan is, hogy az üzlet előtt nem volt hova kikötnöm, és megkértem – nem parancsoltam rá, csak megkértem .- hogy itt szépen várjon meg! És ő el nem mozdult onnan, amig ki nem jöttem a boltból. Ha meséltem róla nemkutyásoknak, láttam az értetlenséget az arcukon, vagy azt, hogy Ez állatbolond! El kell hagyni, mondja... Nem értették, és nem értheti csak az, aki együtt él a kedvencével, hogy Didi több volt nekem egy kutyánál, és minden családikutya több egy egyszerű állatnál. Ha sétálni mentünk, vele soha nem féltem éjjel se, a Monostoron se, ahol annyi mindent történhet, vagy történhetett volna, de nem történt. Csak jó! Egyszer egy bulizó férfitársasággal is találkoztunk az éjjeli sétánk során, és az egyik pasi kivált a csoportból, és adott nekem egy szál rózsát, azért, mondta, mert szeretem az állatokat! De Didivel ugyanúgy lehetett az erdőben is sétálni, sötétben is szaladni, éjjel kettőkor is, vele mindenütt a természetben otthon voltam, mert azt éreztem, hogy biztonságban vagyok, nem egyedül vagyok, az erdő a miénk, az enyém és a Didié, nincs ott semmi félelmetes, hiszen minden zegét-zúgát alaposan ismerjük. Didi persze sokkal jobban, mint én: ha elásott egy csontot, másnap pontosan tudta, hol keresse, ha elhagyta a labdáját, mert megunt vele játszani, másnap emlékezett rá, hogy melyik fának a tövében hagyta. Ha mentünk az erdei ösvényen, és jött egy útelágazás, ő ment elől általában, visszanézett, hogy most akkor merre, és én csak mutattam neki, most jobbra térünk, és ő jobbra tért. Sokszor megmosolygom az olyan dolgokat, amikor tudósok felfedik, mire jutottak a kutyák tanulmányozása során, ezeket a gazdik, a családikutyás-gazdik rég mind tudják: hogy egy kétéves gyermek szintjén vannak, érzelmileg is, és értelem szempotjából, de lehet néha bölcsebbek egy aggastyánnál, és hogy mosolyognak, amit pár évvel ezelőtt fedeztek fel az “elméleti” kutatások során. Én nevezem elméleti kutatásoknak, mert szerintem nem kell ahhoz 25 év elteljen, hogy erre valaki rájöjjön, elég ha vesz egy kutyát, vagy örökbefogad, és együttél vele. Csányi Vilmos állatmagatartáskutatót ezért tisztelem és szeretem annyira, mert minden kutyát közelről tanulmányoz, úgy értem kedvencei vele élnek a lakásában, és a diákjai még farkaskölyköket is neveltek, hogy megértsék jobban a farkasokat, és ezzel együtt az ember legjobb barátjának eredetét. De már kezdek csalódni benne is, mert látom ő is visszakozik, fél, hogy kiközösítik: ilyen kijelentéseket tesz a Nők lapjában, hogy a kedvenc állata az ember, vagy ilyesmi, nem tudom pontosan felidézni. Mert sietek, mert kedves barátom közben lehet már beszerezte azt a kicsi kutyakölyköt, amely vagy aki (számomra aki), egész éjjel nyivogott, mert kinn a lábtörlőn alszik, vagy egy kosárban, de mindenképpen magányosan, érthető, hogy sír, hiszen most választották el az anyjától, és neki, a barátomnak, máris telelett a hócipője a négylábuakkal, és az álmatlan éjszakával, amit a kis fránya jövevény okozott! Ahogy a víz is csak akkor a te elemed és a társad, ha áldozatokat hozol érte, ha legyőzöd a halálfélelmed, ha hajlandó vagy az ő törvényeinek megfelelően viszonyulni hozzá, ha megadod kicsit magad neki, a kutya is akkor tökéletes társ, ha kilépsz valamennyire a  komfortzónádból, átvészeled azt a hat hónapot, amig megtanul szobatiszta lenni, elkezded sétáltatni, és sétáltatod még akkor is, ha történetesen nincs hozzá kedved, ha esik az eső, hull a hó, hidegen fújnak a szelek, és ez a séta napi rutinná válik.

521989_3733615589354_1774037522_n

Voltam vele egy keverék-kutyakiállításon is, megnyerte a legidősebb örökbefogadott kutyusnak kijáró díjat (11 éves volt), kapott ajándékba egy télikabátot, kár hogy abban nem fotóztam le. Amikor először ráadtam a minusz 10 fokban, úgy vonult az utcán, mintha díszmagyarban lett volna, lépkedett nagy komolyan és ünnepélyesen, és persze nem végezte el a dolgát, nem szaladgált, úgy hogy muszáj volt levessem róla 🙂

Most Karácsony előtt a szerkesztőségben beszéltünk arról, hogy kéne megint jótékonykodni, és egy kedves kutyás kolleganőm megemlítette, csak úgy félénken, hogy mi lenne, ha az állatmenhelyeknek gyűjtenénk!  Nem járt sikerrel. Én már meg se merek szólalni, rögtön jön a reakció, hogy amig a gyerekotthonok nélkülöznek, addig nem gondolhatunk az állatokra. Pedig minden állatban ott szunnyad egy potenciális hűséges, megértő, együttérző néma társ, aki meghallgat, ha bánatos vagy, és elkísér mindenhova, és partnered lehet bármiben, mert a kutya akkor boldog, ha a gazdijával töltheti az időt. És annyi ember szenved a magánytól, de nem tudja magát rávenni, és nem is kompatibilis a kutyatartással. Égnek áll a hajam, amikor hallom, hogy a tömbházban tartott kutyák depressziósak, igen, ha nem viszed sétálni, de nem szomorúbb, mint egy udvaron tartott kutya, aki csak akkor látja a gazdáját, amikor az hazajön, és neki enni ad! Aztán meg bemegy egy ajtón, amit ő nem léphet át soha, bezárkódik egy nagy óriási emberólba, ami számára  szigorúan tiltott hely. Az én három kutyám se olyan boldog, mint amilyen Didi volt, aki teljesen része volt az életemnek.

Ne azért fogadjunk örökbe kutyát, ne azért mentsünk meg egy kóbor állatot, mert megsajnáljuk, és jót akarunk cselekedni ezzel! Azért vegyük magunkhoz, mert önzők vagyunk, és igazi társat akarunk magunknak nevelni belőle, aki mindig ráér, aki sose un ránk, akinek mindent elmondhatunk, és akivel szaladni lehet, úszni, sízni, kirándulni, hegyet mászni, biciklizni, még motorozni is. (Sokan mondják, hogy állatkínzás ejtőernyőzni a kutyával, nézzék csak meg annak az állatnak az arckifejezését, mennyire örül, hogy együtt repülhet a gazdival, akiben tökéletesen megbízik (ezért nem fél a magasban)! Ugyanaz az adrenalinéhség van benne is – de persze ezt is csak a családikutyás gazdik képesek felfedezni. Minden állatnak van arcmimikája, csak meg kell ismeri azt az állatot, a macskának is, annyira látom a Picin és a Cicán, amikor boldogok, elégedettek, vagy lehangoltak, mindent tisztán látok már. Egyszer elmentem szaladni egyedül, és a Maci – a kislánykutyám, látva, hogy öltözködöm, először azt hitte, őket viszem sétáltatni. Ezért becsaltam őket, mind a hármukat, a házba jutalomfalattal, hogy ne lássam a szomorúságot és a csalódást a pofijukon, és alattomos módon megszöktem tőlük. Mikor félóra múlva hazaértem, azt a leírhatatlan megbántódást, ami a Maci arcára kiült viszontlátva engem, azt nem tudom felejteni, bocsánatot kértem tőle, és megígértem, többet soha nem szaladok nélkülük … Állítsatok már le!

scan0054 másolata

Didi át tudta venni a szomorúságot is, nagyon empatikus volt, ha feküdt mellettem, és felsóhajtottam, ő is azonnal sóhajtott egy nagyot, mintha azt mondta volna: Hiába na, ez az élet! Nincs mit tenni!!

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s