Annyit gondolkoztam, azt a sok szépséget, amit ott láttam, hogyan vessem papírra!? Fél napokat jegyzeteltem, menyasszony-lányommal megmásztuk a Gaisberget, felmentünk a várba, végigjártuk a Mirabell parkot, a templomokat, a Domquartier múzeumot, végigsétáltunk a híres Getreide sétálóutcán, bementünk a Mozart szülőházába, a lakóházába, bemerészkedtünk a Szent Péter templom katakombáiba. Még a Szent Sebastian sírkertjébe is betévedtem egy este hazafelé menet, és nagy meglepetésemre felfedeztem a Mozart özvegyének, Constanze-nak a sírját, meg a Dopplerét (az orvosét, akiről elnevezték a Doppler effektust), meg a Paracelsus síremlékét, mind ott van, és én csak úgy magamtól odataláltam! És voltunk Zell am See-ben, a síparadicsomban, sétáltam a csodás tó partján, legalább ötszáz képet készítettem, a kislányom lagzijáról nem is beszélve, és most mégis csak azt a szegény korházi asszisztensnőt látom magam előtt, a kétségbeesett arcát, és hallom siránkozó hangját, amint panaszolja, hogy ő volt valaki valamikor, és most, hat hónapja csak a ganélé fröcsköl naponta az arcába!
A Gaisberg-en
Arrafelé elvittek a lányomék, visszafelé meg, gondoltam, igénybeveszem a Romfour szállító társaságot. Akkor még semmit nem tudtam róluk, a nevüket sem ismertem, csak annyit hallottam, hogy létezik egy járat Salzburgból Szebenbe, felhívtam a neten talált számot, és beprogramáltattam magam október 16-dikára. Oroszos kiejtéssel beszélt a diszpécsernő, feltételeztem, hogy Moldova Köztársaság-beli, és a bizalmam kicsit azonnal megingott irányukba, mit jelent az előítélet. Tizenhatodikán aztán majdnem percnyi pontossággal értem jöttek a lakás elé (mert ezek házhoz jönnek). Egy kisbusz volt, két sofőrrel, viszonylag könnyen megtalálták az új lakónegyedet, amit Blanka lányom szerint még a taxisok is nehezen találnak meg, mert nincs rajta még a google térképen. Hiába na, a keleti ember feltalálja magát, és az ösztönei is működnek, nem kényelmesedett úgy el, mint a nyugati! Néztem, hogy elől van három hely, hátul négy, ők ketten vannak, megéri ezeknek csupán 5 embert szállítani? Megnyugtattak, hogy csak három utasuk van, velem együtt, szóval a kényelem garantált! Blanka is elcsodálkozott, mert meglepetésünkre a csomagtartó tele volt csomaggal. Azt mondták 40 kilónyi súlyt hozhatok magammal. Kérdi anyám telefonon: És lesz annyid? Hát, mondom, valahogy összeszedjük, hogy legyen, még beteszek két téglát is, ha szükséges! Engem felpakolt a lányom ruhával meg finom pihepaplanokkal, úgy néztem ki tényleg, mintha új életet kezdeni indulnék Romániába! Vagy az összes vagyonom menekiteném haza. A csomagtartóban meg azért volt annyi utazótáska és bőrönd meg doboz, mint később kiderült, mert a cég utasnélküli csomagszállítással is foglalkozik.
Ahogy felültem, a nemvezető sofőr rögtön beindított egy jó kis mánélé CD-t, és rámkacsintott. Nu-mi pasa de banii care cheltuiesc, am placerea sa chefuiesc! Ráébredtem, hogy ezek itt azt hiszik, én Blankánál dolgozom, a házvezetőnője vagyok, vagy a bébiszittere, vagy ki tudja micsodája, főleg, hogy első látásra nem hasonlítunk egymásra egy szikrányit sem! Nem viszonoztam a mosolyát, a vezető sofőr háta mögött még jobban összehúztam magam, odalapultam az ablakhoz, és elszörnyedve láttam, hogy az meg vezetés közben macifüles, maciorros szelfit készít magáról a messenger alkalmazással. Atyaisten! Gyorsan bekötöttem magam! Annyi kisbuszbalesetről hallani!
Igy jutottunk el Kopfenbergbe, ahol egy lilásan kivilágított szűrreális madárszerű szobor körül forgolódtunk a bekötőúton, amit nagyon szerettem volna közelebbről látni és lefotózni, de nem sikerült. Ahol megálltunk, egy várkastély felé vezetett felfelé az út, onnan a közelből vettünk fel egy szászrégeni férfit. Nagyon beképzeltnek tűnt, modern, márkás cuccokat viselt, három sörrel volt felszerelkezve, csak egy kis kézipoggyásza volt, és amint felszállt, bejelentette, hogy ő cigizik. Fel is bontotta rögtön az egyik dobozos sört, és nagyon gyorsan fel is hajtotta. Na, gondoltam, csak ez hiányzott, semmi más, egy alkoholista dohányos! Mi jön még?! Félóránként megállunk, hogy ő elszívhassa az adagját? De nem történt semmi ilyesmi, mert hamarosan hátrahanyatlott a feje, és spontánul elaludt, jó hosszú időre. Mehettünk a harmadik személyért. Az Graz előtt lakott valahol, egy csendes kis városban, luxuslakásban. Később jöttem rá, hogy idősek rezidenciája. Nagyon beszédes oltyán nő volt, nekem startból antipatikus. Már megint az előítéletek! Átmentünk Magyarországra, és Budapest után megálltunk egy kamionos parkolóban. Nem vagyok finnyás, de annyira bűzös volt az a hely kint is, hogy a mosdó meglátogatása után, azonnal visszamenekültem a kisbuszba. Minden sarkon sötét alakok beszélgettek. Benn, az üdítőkön kívül egyetlen fajta szendvicset árultak, mindenki azt ette az asztaloknál. És mintha kint sokkal büdösebb lett volna, mint bent a vendéglőben. Ezt a fonákságot soha nem fogom megérteni!
A cég régen tombolát is árult, most inkább ebédet ad. Egy egész ipar épült a vendégmunkás vándorlás köré.
Akkor kezdtem összebarátkozni a campulung-i csajjal. Mondta, hogy egy öreget gondoz, de a felesége is él még, velük lakik. Az öreg csak vegetál, hát mondom akkor nem húzza sokáig! Így van ez már négy éve, javított ki, ő csak kesztyűvel dolgozik, és minden kolleganőjének tanácsolja, hogy használjanak kesztyűt, nehogy elkapjanak valami bőrbetegséget. Az öreglány szeszélyeit már megszokta, fel se veszi, de sok kolleganője már az első hónap után feladja. Három éve dolgozik kinn, ez a harmadik munkahelye, és mindenhol végigvitte, értsem ezalatt azt, hogy a beteg elhalálozásáig. Látszott rajta, hogy egy belevaló nő, nem lehet megtörni, se kétségbeejteni. Mindent úgy fogad el, ahogy van. Azt hittem, nincs férjnél, meg is kérdeztem tőle, hogy van-e szünete napközben, ki tud-e menni a városba, van-e alkalma ismerkedni? Reméltem, hogy egy ilyen talpraesett nő csak talál egy rendes férfit, aki elvegye, és kimenekítse ebből a rabszolgaságból. Van mindennap két óra szünete, mondta, de otthon várja a férje és a négy éves kislánya. Ezt tisztáztuk, és azt is, hogy egyelőre annyit tud németül, hogy megértesse magát, és ő is megértse, amit mondanak neki. A családjával minden este skype-on beszélget. Említettem neki a borzalmas zenét, amivel itt az úton kínoznak, azt válaszolta, ő erre is felkészült, mindig van nála füles, és hallgatja telefonról a saját zenéjét. Az arca erősen vörhenyes volt, de ez őt láthatóan nem zavarta, és ettől még a vonásai szépek maradtak. Nagyon megkedveltem, összepuszilóztunk, úgy váltunk el a határon, mint jóbarátok. Bár én is ilyen lehetnék! – gondoltam magamban. Ettől a fiatal oltyán nőtől van mit tanulni! Életbölcsességet, főleg.
A Pietricica pihenőhely: reggel 7-kor, a parkolóban egy roma gyerek olcsó, de márkás parfümöt akart ránktukmálni, a végén már potom 8 euróért is!
A román határ és Várad után aztán egy másik szörnyűséges pihenőhely következett, a Pietricica vendéglő, ahol ebédet is adtak. Én parasztcsorbát rendeltem, nem volt nagy a választék, de annak is csak a levét szürcsölgettem. A kenyér “vattakenyér” volt, annak ellenére, hogy a héja alapján házikenyérnek tűnt. Az asztalra tejfölt tettek ki a többieknek, a pacalleves mellé, végül kentem egy tejfölös kenyeret, habár Blanka három napra való kajával csomagolt fel. Nem tudtam mire megy ki a dolog ezzel az ebédeltetéssel, hát arra ment ki, hogy ott aztán négy órás kényszervárakozás következett. Ez nálam nem volt belekalkulálva a pakliba, de valahogy eltelt, kibírtam. Rengeteg kisbusz várakozott a tágas parkolóban, amikor a fenti képet fotóztam, még csak pár futott be. Elosztottak bennünket, mint a táborozni induló gyerekeket, úticél szerint. Ott váltam el a campulung-i csajtól, a buszunk Suceava felé vette útját, nekem pedig át kellett ülnöm a vásárhelyi buszra, amelyen már 12 hely volt, és be kellett várjuk az összes járatot, amíg megteltek a helyeink. Akkor hallottam, hogy volt az úton egy szokásos baleset is, az egyik autóvezető elaludt, nem volt vészes, “csak” nekiment egy másik autónak, nem sérült meg senki, de időbe telt, amíg az utasait átvette egy kollegája.
Ez már a vásárhelyi kisbuszról készült, a Pierticica parkolóban megnőtt a forgalom. Csak lesifotózni mertem, nehogy megverjenek!
Itt a Pietricica-nál ismerkedtem meg az asszisztensnővel, akit életemben nem fogok elfelejteni. Már úgy ült fel, hogy bemutatkozás után a facebookon megmutatta a profilképét, hogy ő az onkológián dolgozott egy pár hónappal ezelőtt, és négyezer lejes fizetése volt. És közben reszketett a hangja, majdnem elsírta magát. És én is majdnem, vele együtt. Volt ott még egy németországi gyári munkás, olyan negyvenes pasas, szintén vásárhelyi, az próbálta vígasztalni, és a lehetőségeket ecsetelte, hogy hogyan kereshet elviselhetőbb munkahelyet. Adela ugyanis egy tehénfarmon dolgozott, több tíz tehenet fejt és gondozott naponta, és nem is a magasszárú gumicsizma zavarta, ami tönkretette a lábát, hanem a farm tulajdonosának stílusa, aki egyfolytában ordít rá. Döbbenten hallgattam, ahogy teljes meggyőződéssel kívánta, hogy bárcsak megbolondulna az az ember a sok ordítástól! A negyvenes pasi halkan megkockáztatott egy kérdést: nem maradhatna itthon egy pár hónapra, amíg nem talál valami jobbat? Nem, szó se lehet róla, jön a tél, van egy iskolás lánya! Kérdem, és nem dolgozhatna ugyanúgy az egészségügyben ott is, mint itthon? Óh nem, hát nem ismeri a nyelvet! Mondom az isten szerelmére, asszonyom, tanulja meg már azt a németet!! Jaj nem lehet, nehéz, és ő már nincs abban a korban, hogy idegen nyelveket tanuljon!
Bánffyhunyad határában is megálltunk, ahonnan a romapaloták jól látszanak.
Mellettem egy maroshévízi fiatal barna menyecske ült (a busz addig ment az útvonalon, amíg mindenkit haza nem szállított), a Trónok harcát nézte telefonról. Kérdem, ő hol dolgozik? Egy béna fiúra ügyel. Most harmincéves, 18 évesen autóbalesete volt, még a hajtásija se volt meg, akkor tanult vezetni, és nyaktól lefele teljesen lebénult. De beszél és nagyon okos. Kérdem: maga megtanult németül? Óh, legyintett, rendesen megtanulni sose lehet azt a nyelvet! Ott még az orvosok is dialektusban beszélnek, ő hiába próbált itthon leckéket venni! Ő annyit hajlandó megtanulni most, amennyire éppen szüksége van, hogy elboldoguljon. Kérdem: az a sérült fiú ragaszkodik magához? Hát persze, hogy ragaszkodik, hisz csak vele van éjjel-nappal. Saarland-ban élnek, a francia határ mellett, a fiút ezért Marcel-nek hivják. A család egy héten egyszer benéz, hogy megvan-e mindenük, nincs-e szükségük valamire, de különösebben nem törődnek vele. Van egy huga is férjnél, az egyszer egy héten telefonál. Ő pedig 24 órából 24 órát vele van, éjjel is, hol a párnáját kell megmelegíteni, mert fázik a feje, hol pedig vizet kér. Ő két hétig alig alszik valamit, csak elbóbiskolni tud éjjelente a kanapén, a fiú szobájában, aztán hazajön Hévízre, pihen, miközben dolgozik helyette a váltása. Kérdem: nem kimerítő ez magának? Óh, neki a kávé lett a legjobb barátja! Szegény újlaki nagymamámra gondoltam, aki ezt 61 évig csinálta egyfolytában a mozgássérült nagynénémmel, nem váltotta fel senki, nem fizettek érte, nem panaszkodott, és mégcsak nem is kávézott!
Marcel sokszor megoldja a kisfia matekháziját, az elküldi neki messengeren a képet, és Marcel-nek van egy írószer a szájában, aminek a segítségével a számítógépet használja, úgy ír (mert csak a fejét tudja mozgatni), és tartja a kapcsolatot a világgal. Időnként a városba is szoktak ketten menni, a motoros kerekesszékét is ő maga irányítja az állával. Mikor a toplica-i hölgy leszállt cigizni a következő parkolóban, Adela a negyvenes pasinak odasúgta: Prost sa fii, noroc sa ai! A hülyének szerencséje van! Nem jobban el tudnám én látni az a béna fiút, mint ez az együgyű nőszemély?! De amikor az “együgyű nőszemély” visszaszállt az autóba, kedvesen érdeklődött tőle, hogy milyen ügynökséggel jött ki Németországba, és vajon nem tudna neki segíteni, hogy ő is találjon magának egy hasonló beteggondozói állást. Aztán megint csak siránkozott, hogy a románoknak ugyanazért a munkáért 10 eurós órabért fizetnek, miközben az osztrákoknak 40 -et. Cigányoknak tartanak bennünket – fakadt ki! Rumänien zigeuner! – igy hívnak! – sipítozott! Istenem, ennek nem lesz jó vége! – gondoltam magamban. Annyira átéreztem a lelkiállapotát, aggódtam érte, meg voltam győződve, hogy az idegösszeomlás határát súrolja. Már attól tartottam hazáig se bírja ki ép ésszel! Meg akartam jegyezni, hogy én a helyében előbb hat hónapos fizetésnélküli szabadsággal próbálkoztam volna, mert akkor most visszamehetne a korházba folytatni a szakmáját, és ezek után biztos beérné 4000 lejjel is, de jobbnak láttam, ha hallgatok. Miért növeljem a kétségbeesését szegény asszonynak? Hátha ez az ignoráns toplica-i menyecske mégiscsak segít neki majd jobb állást találni! Azért nevezem ignoránsnak, mert tett egy olyan kijelentést, hogy ha neki sokat pofáznak, ő úgy otthagyja őket, mint a pinty! Keres magának jobb helyet! Meg akartam jegyezni, nem sajnálja azt a szegény fiút, aki úgy ragaszkodik hozzá?! Nincs egy csepp részvéttel se iránta? De úgyse lett volna értelme…
Ne feledkezzünk meg a régeni dohányosról sem, ő is ott ült a közelünkben parfümfelhőbe burkolózva (ezzel, tudjuk, el lehet viszonylag jól rejteni az árulkodó alkoholszagot). Hallgatott, várta járjon le az út, tudjon cigizni, nem árult el magáról, a munkájáról abszolut semmit, és mintha kicsit remegett volna a keze, meg az arca is időnként fájdalmas kifejezésbe torzult, de végig hallgatag maradt. Nem tudtam eldönteni, hogy ennek is az idegét tette tönkre az osztrák főnöke, vagy az alkoholizmusa miatt remeg, vagy az alkoholizmusa a munkakörülményeinek a következménye? Magambaszálltam kicsit, volt időm 24 óra alatt bőven elgondolkozni a román “migránsok” sorsán, meg a sajátomén. Ez egy dráma, ami 27 éve folyik, persze nem mindenki éli meg drámaként (lásd a campulung-i és toplica-i eseteket), de a legtöbb családtag szenved: aki otthonmaradt, az hiányolja a távollévő családtagot, aki meg gürcöl külföldön azért a pár száz euróért, az meg a honvágy és a kiszolgáltatottság érzése miatt. Van, aki feltalálja magát, lásd a toplica-i és a campulung-i nőket, meg a negyvenes gyári munkást, és van, aki összeomlik, mint a korházi asszisztensnő. Mert ő ahhoz volt szokva, hogy fölényeskedjen a betegeivel, most meg ő került kiszolgáltatott helyzetbe. Ezért olyan megalázó neki ez a szituáció, és elviselhetetlenebb, mint annak, aki sose volt hatalmi helyzetben. Amióta a rabszolgaságot az emberiség feltalálta, azóta ez a kényszer, hogy uralkodjunk, hogy megalázzuk társainkat, hogy éreztessük a hatalmunkat, visszaéljünk a helyzetünkkel, semmit nem változott. Ráadásul, Adela szerint a farmtulajdonost még polgármesternek is megválasztották. Egy ilyen kényurat! Mert velük, a falubeliekkel, és mindenkivel a községben, kedves és szolgálatkész, csak rajta és a munkásain éli ki zsarnoki hajlamait.
Egy kolduló romániai nő üzenete a Mirabell park közelében: Van két gyerekem, a férjem elhagyott, a lakásom elvesztettem Romániában, kérem segitsenek! Semmi extra, csak a szokásos! Itthon legfeljebb csak a gyerekek száma lenne nagyobb a papíron!
Alig aludtam valamit a 24 óra alatt a két buszon, de valahogy mégis feltöltődve értem haza, cseppet sem éreztem magam fáradtnak, és hálás voltam, hogy itthon lehetek, hogy beülhetek egy taxiba a Voiajor-nál, ami csekély 12 lejért elvisz a könyvesüzletig, ahol Laci-párom várt rám, és megörült nekem, meg a vásárfiának. Boldog voltam, hogy viszontláttam a Forradalom utcabeli üzlettársakat, meg az itthoni Csangó utcai jószomszédokat, meg az összetajkolt kis mézeskalácsházunkat (ami inkább sóskifli, mint mézeskalács). Mind az öt állatom kitörő örömmel fogadott, és hordta be lelkesen a talpán a házba a sok port meg bacilust. De legalább ez az én házam, az én bacilusom, az én poros-mocskos kis vittyillóm, amit az én szerény kis fizetésemmel hála istennek fenn tudok tartani! És nem is vágyom többre, csak jó szóra, kedvességre, és néha talán elismerésre. Nagyon szánakoztam Adelán, de én, a helyében, a tehéngané-lapátolás közben is azt a kurvára nehéz nyelvet tanulnám! (Amit különben a tíz nap alatt nagyon de nagyon megszerettem!)
Blanka bevallotta, hogy már nem is meri mondani az osztrák ismerőseinek, hogy Romániából származik, mert egyből elkezdik mesélni neki, hogy “Egyszer kibéreltem egy lakást egy román vendégmunkásnak, s képzeld, a szemtelenek, tizen laktak benne!” Meg országunk hallatán számonkérik, hogy “Blanka, te tudsz arról, te tisztában vagy vele, hogy Romániában kinozzák az állatokat, és az emberek a kutyájukat kidobják az utcára?!” És megnyugodhattam, hogy tényleg valós az örökbefogadás, nem a bőrükért viszik ki az elárvult négylábuakat, ahogyan a rémhirekben terjesztik. Ausztriában sokan három kutyát is örökbefogadtak már innen, Blanka legalábbis sok ilyen esetet ismer.
ludasmanyi 