Sose induljatok el ezzel a nővel lovastúrára! Ez egy komoly figyelmeztetés! Én is nagyon megszívtam most a hétvégén! Csakhogy tudjátok: ez Bea barátnőm, Bethlendi Istvánnak, a Nagykalotai Lovarda tulajdonosának hitves felesége, akikhez olyan nagy izgalommal megyek mindig túrázni, de most – mivel nem az ismerős terepen voltunk – Beának sikerült engem öt perc alatt elbátortalanítania. Idegen hely, Magyarország! Eger melletti lovastanya, Nagy Norbert ügyvéd rezidenciája, hozzák a lovakat a legelőről, kikötik, tanakodunk ott mi nők, hogy melyiket válasszuk, erre Bea, hogy ő nem is tud jól lovagolni, és hogy ezek vajon szelídek-e, és millió kétely és kérdés, és nekem már a gatyám reszketett, és ráadásul ott volt még a múltheti hír, hogy egy ismerős hölgy leesett a lóról, ki akarta védeni az esést a kezével, és eltört a csuklója! Meg hogy mekkora mázlim volt nekem, hogy a múltkor megúsztam medencetörés nélkül azon a kemény, köves úton a Radnai havasokban! Na jó, na, ezt nem Bea mondta, de most mindent a nyakába varrok! De inkább, mielőtt felhívna, és kérdőre vonna a durva kijelentéseimért, kezdem az elején!

Meghívtak múlt hétén a Heves megyei barátaink, Tóni, Sanyi, Balázs, Adorján, Sipi, István, Bendzsi, Norbi, Attila, Gábor és biztos kihagyok valakit (a cowboykalapos sármos urakat, de ők majd ott lesznek a képen!), egy hosszú hétvégére, hogy ismerjük meg az ő vidéküket, és az ő lovaikat, ne csak mindig itthon, a mi térfelünkön találkozzunk!

Csak Bánffyhunyadra kellett eljutnom, onnan már vittek (Beáék), szállítottak, fogadtak, leszerveztek mindent (Tóniék). Első megállónk a Tiszatónál volt, Poroszlón, ahol meglátogattuk az Ökocentrumot, nem tudom a Duna Deltában van-e most már ilyen (96-ban jártam ott utoljára), de itt nagyon de nagyon olyan (A fenti kép a kilátótoronyból készült)! Most először láttam Vizát, a magyar őshalat, Bea már ott elkezdett stresszelni: Ditke, az akváriumban nem szabad fotózni! Jó, Rómába is ez áll mindenütt, de az olaszok már lemondtak arról, hogy a turistákat lépten-nyomon figyelmeztessék, és különben is az én telefonomnak nincs villanófénye, úgyhogy szerintem nem zavarta meg túlságosan a halak nyugalmát.

A család: István, Bea, Emma, a tízéves lovas és a kicsi Gábor. Bezzeg most jól fog, hogy mégis fotóztam!

Kicsónakáztunk a tóra is, most tudtam meg mi a káka, pedig a Marosparton is van belőle elég. Van ott mindenféle vizimadár, olyan is, amelyik szalad a vizen, szárcsa vagy mi, az ökocentrumban még pelikán is. Aztán találkoztunk Tónival, a főlómesterrel (állatorvos doktor), aki az egész túrát leszervezte (órányi pontossággal!), és elmentünk egy halászcsárdába vacsorázni. Azt hiszem most ettem először igazi halászlevet, harcsával, korhelymódra. Isteni volt, valahogy a kispetri nagymamám paprikás tokányára emlékeztetett, a paprikás ízesítés miatt persze. Hiába na, a paprika az általánosan magyar íz itt is ott is! Onnan Tóni vezetésével eljutottunk egy poroszlói tanyára, Aranyosi Dombi Lovastanya, 78 hektáron fekszik, hiába a síkság, be se látni az egészet. Van ott minden, szürkemarha, állatsimogató kisnyuszikkal, kíváncsi kecskékkel, és persze gyönyörű fajlovakkal. István, a kisebbik testvér (a gazdaságot a család egymagában látja el, mindent megtermelnek, amire szükségük van, István foglalkozik a lovakkal, a lovastáborok szervezésével, és a vendéglátással, apa-anya és nagytestvér a mezőgazdasági részével) kikocsikázott velünk a tanyára, még vaddisznót is láttunk, és a Tisza-tó partján, a töltésen is végigmentünk. Azt mondják az első benyomás mindig meghatározó, sose jártam még az Alföldön, csak átutazóban. Hát nagyon beleszerelmesedtem ebbe a végtelen tájba: balra nézel, 10 km, jobbra nézel, 20!

Reggel Beával felkeltünk még napfelkelte előtt, ott 6 óra volt, de nálunk már 7. Kimentünk mozogni egy kicsit, amig a gyerekek fel nem ébrednek. Ő tanított engem karatézni, én meg őt jógázni. És közelről lefényképeztük a szürkemarhákat, olyan tiszteletet parancsolónak és kicsit olyan félelmetesnek tűntek, akár a kalotaszegi bivalyok. Ahogy szúrós tekintetüket rámszegezték, az volt az érzésem, hogy a velőmig látnak!

 

Volt egy ló is egy külön karámban, akivel barátkoztunk, úgy akarta érvényesíteni akaratát, hogy kaparta a földet. Úgy értelmeztem én, hogy közölni akar valami fontosat velünk, csak mi nem értjük a pataszavát! Amikor aztán a többieknek is megvirradt, várrt a forró kávé és a finom reggeli. Ebben a lovastársaságban, majdnem István-társaságot mondtam, egyre szaporodnak az Istvánok – amikor a vendéglátónk édesapja kijött, kezet nyújtott, Bánrévi István – mondta, szinte én is Bódizs Istvánként mutatkoztam be!

Lili, kanca létére, egy szupererős ló, és szereti repíteni a kocsit. Ott aztán a bakon Istvánnal mindent megbeszéltünk a másfél órás utazás alatt, a tisza-tavi horgászástól kezdve a lovastáborokig. Vannak emberek, akik beköltöznek a saját kis lakócsónakjukba, és ott élnek hónapokig, nyáron, azt esznek, amit fognak. De jó élet lehet, ha fürödni akarnak, az ablakból egyenesen fejest ugorhatnak a vízbe! Hazaérve pedig Emmát felültették egy szép magas lóra, és István tartott neki egy kis kiképzést a karámban. Aztán pedig Ilike, a barátnője – akiről utóbb derítettem ki a neten, hogy profi sportoló – bemutatott pár akadályugrást.

Én ilyet csak filmekben láttam, de ott az Alföldön, ez olyan természetes, mint nálunk a feketepályás sízés!

 

Beszélgettünk még kicsit a hazai lovazásról is vendéglátónkkal, s indultunk tovább, Tóni már körözött minket, hogy fél háromra Szilvásváradon kell lennünk! Szivünk szerint még maradtunk volna, de elbúcsúztunk azzal, hogy hamarosan Erdélyben találkozunk, és elindultunk a lipicai lovak fellegvára felé.

De előbb útbaejtettük a Stühmer mintaboltot és csokigyárat. Eszembejutott a Charlie és a csokigyár, tudjátok, amelyikben Johnny Depp játszik, és könnyű volt a mesevilágba beleképzelnem magam. Azoknak az édességeknek nem lehet ellenállni, meg is lett az azonnali kevésbé kellemes hatása, de az utóhatása is, itthon a mérleg világosan megmutatta, és a hasamon a háj mennyisége!

Gábor csak fagyizni akart, és ez a gyermeki falánksága az egész turnét végigkísérte, azt hiszem négy napig szinte csak fagyin élt, de kutya baja se lett. Nem mint az én kis hároméves unokaöcsémnek, akit még a széltől is óvnak, és mégis mindig valami baj éri.

Szilvásváradon úgy megbámultam a kocsiból a lovasstadiont, majd kiestem a Tóni autójából, mintha még a ménesnél magánál is érdekesebb lenne! Mert sose láttam olyat, azt hittem a lovasbemutatók és a lovassportok általában mindig a nyílt téren zajlanak! Most röhöghetnek rajtam az egri cowboy-ok! Egyenesen az Állami Ménesgazdasághoz mentünk, ahol szintén túrakocsiba ültettek, és elkocsikáztunk a főbb attrakciók megtekintésére. A dombon volt a kancaménes, a Bükk fehér sziklái (így nevezik őket). A lipicai lovak általában szürkék (mint tudjuk, fehérló nincs, az a szakszótárban szürke, a szürkés-pettyes, az almásderes, és van vércse almásderes is). 104 lovat kezdett hajtani felénk a csikós lefele a dombon, és Tóni odaszólt: Figyeled, hogy egyből vágtába ugrasztja a lovát! Az egyik csikó feje beszorult a deszkakerítésbe, szerencsére volt állatorvos a közelben (Tóni személyében ugyebár), és a mi Istvánunk is értette a a módját, hogy kell ilyen esetben eljárni.

Innen ellátogattunk a csődörökhöz, akiknek semmi dolguk nincs ezen a világon a fedezésen kívül, és ott volt a lovasmúzeum is. Most tanultam meg, hogy mi a sallang. Ezek a régi szavak úgy bennünk élnek, de a jelentésüket már nem is ismerjük, csak regényekben olvastuk valamikor. Hát az valami ilyesmi, díszítés a ló fején vagy szügyén (és persze átvitt értelemben is használják, lehet csak utóbbi szövegkörnyezetben találkoztam a kifejezéssel, ki tudja). Itt Bea már nem mondta, hogy nem szabad fotózni! Ez a nő most kinyír, ha legközelebb találkozunk (ami persze elkerülhetetlen, és biztos a közeljövőben bekövetkezik!!).

Volt kocsimúzeum is, egy hatalmas útépítésre használt kocsival a múlt század elejéről. Azt biztos négylovas fogat húzta. De nemcsak az volt, sokféle hintó meg fogat mindenféle korból, majd ha arra jártok, megnézitek!

Szilvásváradról – ahol akkor szombaton éppen lóversenyt rendeztek, minden irányból jöttek a sok lószállítóval a település felé – átmentünk a Mátyus lovasudvarba. Itt van szállodai és vendéglő rész, és van lovardarész. Még lófuttató is van, Bea szerint baromság, ő ha itt dolgozna, azzal kezdené a napot, hogy minden lovat kora reggel meglovagolna. Ha éppen nem lenne nő a közelben, akit lefrusztráljon! (Jó na Bea, levághatod a fejem legközelebb!! Most énrajtam a sor, hogy megszivassalak, pedig most magamból kellene inkább hülyét csinálnom, megérdemelném!) Onnan átmentünk a Nagy Norbi ügyvéd tanyájára, itt olyan gyakori, hogy valakinek tanyája legyen, mint nálunk a hétvégi ház a hegyekben. Az kisebb, mint az Aranyos Dombi, “csak” 8 hektáron fekszik, és egyetlen ember, szintén István, látja el az összes feladatot, a baromfiudvart, a lovakat, a júhokat, a szamarakat, cicát, kutyát, és főz a vendégeknek a saját maga tervezte grillezőn. Még borpincét is ő maga épített sajátkezüleg. Hozták nekünk készségesen a lovakat a legelőről, s itt kezdődött az én kálváriám! Amiután Bea barátnőm belémrakta a frászt, végül nem nyergeltem fel, hagytam, menjenek ők vágtázni, én inkább szelfiztem a szamarakkal. Most életemben először kerültem szamárközelbe (magamat leszámítva), valahogy ez eddig kimaradt, és elbűvöltek  ezek a kedves, barátságos, simulós állatkák. A magas lovak után most már nevezhetem őket nyugodt lélekkel állatkáknak, gondolom. El is határoztam, hogy inkább szamarat veszek, mint lovat, Jézus is azon vonult be Názáretbe, akkor nekem miért lenne kevés egy nagyfülű barátsága?

Szamarak és lovasok

Ezután az én nemlovaglásom után jött csak az igazi buli! Ismét megerősödött bennem a tudat, hogy százszor jobb valamit rosszul csinálni, mint bele se fogni! Akkora nagy űr tátongott bennem ezután a kudarcélmény után, és amikor a gazdaságot vezető nemtudomhányadik István még meg is jegyezte, amikor facebook ismerősök lettünk, hogy : Te nem lovagolsz, de a profilképeden lóval vagy!!?  azt hittem ott menten elsüllyedek szégyenemben! Adorján kínált itallal, odasúgtam neki, inkább ötször estem volna le arról a magas lóról, mintsem, hogy ezt a megsemmisülést elviseljem! Nem is viseltem el, jól berugtam, azóta se hevertem ki rendesen! Bendzsi remek paprikást főzött az üstben, azt álltuk körbe, miközben benn a konferenciateremben levetítették a vendégeknek a mi Radnai lovastúránkat. Persze én is ott voltam a képkockákon, de már annyira valótlannak tűnt az egész, mintha meg sem történt volna. Gondolkoztam is azon, hogy én most már feladom ezt a meddő próbálkozást. Vagy nem adom fel, de akkor miért voltam olyan nagyszamár, hogy nem pattantam fel abba a fránya western nyeregbe, hiszen a kápába fogózhattam volna, ha nem érzem magam biztonságban. Itt is van ilyen Vásárhelyen a remeteszegi ismerősömnél, Ritz Zolinál, ültem már ilyenben, neki is van western nyerge, elől azzal a kényelmes fogódzóval.

Sany, Tóni, Adorján, Balázs, és a meglepetés vendég, Móni! Háttérben István, egyik a sok közül!

Az evészet után beruccantunk Egerbe, az esti kivilágítás tökéletes fényben tüntette fel az egri várat, a lovasszobrot Dobó Istvánnal nemrég áthelyezték, de megtaláltuk, Bea felpattant ott is a lóra, Balázs gyorsan követte példáját. Hogy alul hol írta apró betükkel, hogy a szoborra felmászni tilos, azt a félhomályban nem lehetett látni! Sétálgattunk a belvárosban, meglátogattunk egy romkocsmát is, ahol nagy élvezettel olvastam, hogy Fontos! Ittas személyeket kiszolgálunk! Na ez pont én vagyok, gondoltam, s rendeltem egy bubisvizet!

Mi jut eszembe arról, hogy Eger? Gárdonyin és az Egri csillagokon kívül? Hát az egri bikavér! Rengeteg szőlős mellett haladtunk el a tanyai látogatások során, a Norbi nyolc hektáros lovastanyája is szőlősök közé van beékelve, és itt a szőlőutakon kocsikáztattak a Mátyus lovasudvar túrakocsiján is. A távolban a város terült el, meg a 900 méter magas  “csúcs”, ami nekik hegynek számít, de nekünk csak afféle magasabb domb, a mi erdélyi Istvánunk élcelődött is, hogy na ott fenn már leesett a hó biztosan!

Itt egy kis magánrepülőtér a Mátyus közelében, erre kocsikáztattak

Vasárnap délben aztán elbúcsúztunk a Mátyustól, hazafelé menet Egerben még egyszer megálltunk, sétálgattunk világosban is. Engem a legjobban a Gárdonyi ülőszobra és a Tinodi Lantos Sebestyén szobor hatott meg, mintha ott lapult volna a szellemük is a bronzalkotásokba zárva. Hiába mind halogattuk, csak eljött a búcsú ideje is, Tóninak mindent megköszöntünk, a szervezést, a profi túravezetést, a sok türelmet, és persze az ő és a fiúk kedves vendéglátását, elbúcsúztunk Mónitól is, aki menet közben csatlakozott hozzánk, ő már járt Beáéknál Nagykalotán lovagolni, és most csak azért utazott le Miskolcról, hogy velünk találkozhasson.

Tele élményekkel, leamortizálva elindultunk a Hortobágy felé, ami engem megint teljesen lenyűgözött, mert hegyi embernek az az igazi élmény, ha síkságot lát, és vadludakat V alakban repülni. Még egy őzike is próbált átkelni az úton, de szerencsére meggondolta magát, és visszafordult a mező felé. Nem is tudtam eddig, hogy van Hortobágy település, ott megálltunk babgulyást enni, ez volt készen, s nekünk nem volt túl sok időnk várakozni. Lefényképeztem az amerikai sivatagokra emlékeztető kaktuszt, Aranyosi Dombi István mondta, hogy nyáron még 43 fok is van, egyszer egy szürkemarhájának felforrt a feje a napon. Végülis ez a klíma az én gyerekkori, párciumi-szilágysági klímámtól nem áll annyira távol, talán azért olyan kedves nekem a vidék.

Nem volt nagy távolság, ha úgy vesszük, Nagyváradtól számítva Eger csak 150 km, el se hiszem, mert nekem elég hosszúnak tűnt az út hazafelé (biztos Bea miatt :)). Váradtól Bánffyhunyadig még 87 km a távolság. Igaz, hogy én még Bánffyhunyadtól kb 3 órácskát autókáztam, de megérte a fáradtságot is, a Bea okozta stresszt is, a másnaposságot is, és a tanulság pedig az, hogy ha Heves megyébe szeretnék még valamikor életemben lovagolni, pár vágta-leckét nem árt venni, mert ott a lovak is hevesebb vérűek, s az Alföldön vágta nélkül nincs lovaglás!

Végezetül köszönet még egyszer fiúk a remek élményért! Ez itt az Emma lovasrajza, amit csak úgy pikk-pakk két tollvonással megrajzolt útban hazafelé, és titeket ábrázol mindegyikőtöket külön-külön! Ismerjétek el, hogy ez a kislány minden szempontból tehetséges! És Bea remélem megbocsát, amiért végig kíméletlen voltam vele 🙂

Itt pedig egy igazi alföldi western lovas: