A viszkis, a filmek és a bunkósbot

Ez a bejegyzés nem a filmről szól, és nem is annyira a viszkis személyéről, csak kihasználom én is a marketingfogást, hogy vele pózolok. De azért mégis azzal kezdem, hogy nagy izgalommal mentem el a marosvásárhelyi vetítésre a kultúrpalotába, megjegyzem, dolgozni! De amikor valami olyasmit csinál az ember, amit nagyon szeret, azt nem fogja fel munkaként, ezt tudjuk. Nem olyan mint egy városi tanácsülés, ahol majdnem semmit nem értek, de nem is fárasztom magam különösképpen, hogy utánajárjak a dolgoknak, dokumentálódjak, szégyen vagy nem szégyen, egy idő óta, ami nagyon érdekel, arra becsületesen felkészülök, ami pedig kevésbé, arra nem fordítok sok időt. De ne mondjátok meg a főnökömnek! :))

Erre az alkalomra egész előző nap “keményen” készültem, megnéztem a dokumentumfilmet, elolvastam A viszkis kritikáit, megnéztem pár tévéműsort, azt is, ahogy egymásnakestek Tvrtkoval, még két Antal Nimród filmet is megnéztem, a Kontroll a Videán sajnos akadozott, de bár inkább a Ragadozók akadozott volna 🙂

Szóval amiútán a kis kolleganőm felváltott az ezúttal is elhúzódó soros  tanácsülésen (egy napra esett a két esemény), ahol most kivételesen mindent értettem, és szorgalmasan tudósítottam is emailben a rádiót, átmentem a városházáról a kultúrpalotába. Épp időben, mert már gyülekeztek a népek, de még sikerült találnom egy jó helyet az első sorban, újságíró kolleganőm mellett. És olyan de olyan Tiff-es fílingem támadt. Pont mint amikor Alain Delon jött a tavaly Kolozsvárra, ne üssetek agyon, valószínű azért éreztem így, mert a TIFF is menekülés számomra, ha legalább egy napra eljútok, menekülés a hétköznapi számlás-tartozásos és anyagi gondokkal terhes világomból, és a napi, sokszor elég uncsi rutinból. Ott ültünk Erika kolleganőmmel, és valami olyan érzésem volt, de csak a Tiff-es fíling miatt, hogy most egy olyan 70-es évekbeli francia bűnügyi filmet fogunk látni, amilyent a nagy szívrabló-férfiideál jelenlétében vetítettek a tavalyi Tiff-en. Azzal a különbséggel, hogy itt az exbankrabló jött el a közönséggel találkozni. Azért valamennyire meg tudom érteni a 90-es évek közhangulatát, hogy modernkori Rózsa Sándort láttak benne, főleg akkor, amikor a rabló bankok Laci-férjemnek nem adnak  P.O.S. kártyaleolvasót, mert szerintük nem elég nagy a forgalma. Hogy fejlődjön egy kis cég, ha a bank nem előlegez neki a bizalmat?

Nem vagyok én elég okos ahhoz, hogy a filmről véleményt mondjak, csak azt mondhatom, amit éreztem, hogy vannak benne jópofa jelenetek, és az üldözéses rész nagyon profi, de ha semmit nem tudok a történetről, és nem azon töröm a fejem végig, hogy mit kérdezek majd okosakat a főhőstől, akkor sokkal nagyobb élményt jelentett volna számomra a mozi.

És kissé már telítődtem akkorára a sztorival is meg a filmekkel is. Hogy miért? Most egy nagyon durva esetet kell elmesélnem, és ez is a kiváltóoka annak, hogy ma elszántam magam ismét blogot írni. Egy hete érlelődik bennem, és nem is hittem volna, hogy tudok erről valamikor beszélni.

20170928_191812Én a dombon

A legutóbbi blogbejegyzésem után felhívott Bea barátnőm Nagykalotáról (a lovardás), hogy ha csak az a vágyam, hogy egy lovam legyen, akkor ő ajándékoz nekem egyet! El se hittem, mit váltott ki a vallomásom. Szárnyakat kaptam, mintha táltoslovat ígértek volna, és lelkesen szaladtunk fel a dombra Lacival a kutyákkal. Mint mindig, Milo, a fehér-fekete-kétszínű hízelgő, szabadon, a Maci, a sárga, szófogadatlan, pórázon. Egyszer Milo eltűnik, aztán gyorsan szalad vissza, és utána a felső utcai szomszéd, kikelve a képéből, a bunkósbotját forgatva a feje fölött, mint egy fergeteg, rohan felénk. Hirtelen meg se ismertem. Kérdem Lacitól, ez mit akar, ez nem Alexandru, aki juhokat tart? Dehogynem, Milo biztos megkergette a juhait! Odaér Lacihoz, aki lejjebb állt, közelebb hozzá, és szépen fejebúbján koppintja a cifrán kirajzolt juhászbotjával. Én csak a rajzokat láttam a vastag boton, a népies motivumokat, és azt, hogy Laci lehajtott fejjel áll ott, meg se mozdul, még a szeme se rebben, esküszöm, Jézust juttatta eszembe, így állhatott, amikor a töviskoszorút a fejére húzták. Aztán észheztértem, odarohantam én is nagy vitézül (néha esküszöm, az az érzésem, tesztoszteron munkál bennem!), és ráordítottam, hogy akkor most az én fejemre is húzzon egyet, de jó nagyot, amekkorát csak bír, és Lacit kérem, hogy közbe filmezze! Azt mondta nekem: Esti o femeie nebuna! De láttam, kicsit ledöbbent, nem számított arra, hogy a nőstény agresszívebb lesz a hímnél, aztán megfenyegetett, hogy járunk mi még erre, és még azt is mondta, hogy nézzük meg milyen az udvarunk! Én meg csak egyre azt hajtogattam, mintha nem is hallottam volna, miket hord össze, hogy ez agresszió, és találkozunk a rendőrségen! Ez az egész spontán jelenet két perc alatt lezajlott, ő nagy medvelépteivel visszabaktatott a juhaihoz a másik dombra.

Én meg nem tudtam lenyugodni. Elküldtem Lacit megfigyelőkamerát vásárolni, fel is szerelte hátul a ház falára, hogy villogjon,  hogy Alexandru lássa, mi van a mi udvarunkon (ha ő nagytestvér módra figyel minket fentről, akkor mi is figyeljük őt innen lentről), aztán meg sopánkodtam egy rendet, hogy már értem a nők miért keresnek maguknak nagydarab férfiakat, mert ez nemcsak ősi ösztön, hanem nagyonis gyakorlatias meggondolásból történik, például az ilyen esetekre. Ha egy ugyanolyan oroszlánnal találja szembe magát a szomszédunk, mint amilyen medve ő maga, akkor sokkal higgadtabban folyt volna le ez a beszélgetés. Persze Laci megsértődött, meg is tudom érteni, nem ő tehet róla, hogy nem született óriásnak. Aztán felhívtam egy rendőr ismerősömet, akinek elpanaszoltam az ügyet, azt válaszolta, ha nem sebes a feje az áldozatnak, az agressziót nem lehet bizonyítani, nincs mit tenni, a feleség pedig nem szerepelhet tanuként, és még ha le is filmeztem volna, a felvétel már nem számít bizonyítéknak, köszönjük meg a kedves honatyáinknak! – ez volt az utolsó mondata. Na ezzel nem mentem sokra. Még elkeseredettebb lettem: Laci, te fel tudod fogni, hogy engem megaláztak? Laci pedig (mintha őt nem alázták volna meg!) csak nézett rám a békés-őzike szemeivel. Te tudod, hogy mivel? Nem azzal, hogy azt mondta… Laci: Tudom, nem azzal, hogy bolondasszony vagy, azzal, hogy azt mondta, hogy néz ki az udvarunk!

20170919_201110Laci és Maci

Utána nem tudtam kimenni az udvarra napokig, kuksoltam a házban, akkoris ha sütött a nap, és késő éjjelig filmeket néztem, újranéztem. Kezdtem a Taxisofőrrel, aztán folytattam Thelma és Louise-zal, Született gyilkosok, Testről és lélekről, Holtpont (Keanu Reeves, a szörfös betörőkkel), Egyenesen át („Jó nap ez a halálra!”- amikor végzős orvostanhallgatók tetsz-halált indukálnak egymásnak), A nagy Lebowski („Tudod, a Töki kibírja!…Jó tudni, hogy itt van valahol a Töki, így könnyebb nekünk, bűnösöknek!”)

Aztán lenyugodtam, és végül utolsó éjjel megnéztem a Solarist, mind a két részét. És ezután jött A viszkis bemutató. Mostanában, ha „drogozni” akarok, lezsibbasztani az agyam, mindig filmet nézek. Olyan ez, mint a futás vagy bicajozás, azzal a különbséggel, hogy előbbihez, a másik két meneküléstipussal ellentétben, semmiféle erőkifejtés nem szükséges. Ez a legegyszerűbb módja annak, hogy bármiféle szer vagy alkohol nélkül, elfeledd minden búdat-bánatodat. A filmek elhitetik veled, még ha csak ideig-óráig is, hogy nincs lehetetlen. Azt hallottam, hogy akinek mindene megvan, akinek az Isten mindent megadott, arról levette a kezét, akire meg csapást mér, abban látja a potenciált, annak lehetőséget nyújt a fejlődésre. Én tehát szerencsésnek mondhatom magam, a Jóisten még nem vette le rólam a kezét, mint ez az eset is mutatja. Ezért hányódtam annyit jobbra-balra az évek során, ezért van ilyen hányatott életem most is a mi kis 50 négyzetméteres házunkban, ahova az utcán elhaladók méltatlankodva pillantanak be, nemtetszésüket fejezik ki, látva a mi kis rendetlen udvarunkat, amit három kutya tapos sárosra, ahol deszkarakások mindenfelé, ahol a két improvizált kiskertemet a négylábuak télire teljesen tönkretették, a kerítésként szolgáló hálókat szétszakították. A mi kis mucskos házunk (a kutyák mancsaitól sáros bejárti ajtónkkal), lényegesen elüt a szomszédok villáitól.

De Laci azt ígéri, tavaszra szép lesz minden, amikor elmegyek Beához Nagykalotára ismerkedni a lovakkal, lovagolni tanulni, és a kicsike lovamat elhozni, amire remélem rászolgálok majd a mesebeli három napból álló esztendő alatt. Míg én odaleszek, az én kis őzikeférjem elintéz mindent, rendbeszedi az udvart, a hátsó kertet, a bejáratot, és rendezi a kapcsolatot a szomszédokkal. Amúgy a Kincsem után eldöntöttem, hogy az első adódó alkalommal elmegyek egy lovastúrára. Akkor azt hittem ez is csak pillanatnyi fellángolás, a film hatására. De úgy tűnik több volt annál…elindított valami csodálatosat….Hogy idézzem most a sztár Ambrus Attilát: Félig nem lehet meghalni, nem lehet szeretni, ahogy félig bankot rabolni sem lehet.

Miért éljünk „rendes” életet, ha késpengén táncolva is élhetünk? 🙂

A Bea egyik lova, lehet pont az enyém 🙂 10645224_10206279129001483_557094430122667049_n

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

w

Connecting to %s