A két maszkurás-madár

Tudjátok, hogy én mindig őszinte vagyok, most is mindent el fogok mesélni kertelés nélkül, még akkor is, ha azt fogjátok mondani utóbb, hogy bediliztem. Vállalom ezt a kockázatot!

Gyerekkorom óta imádom az erdőt, Kiss Erzsike osztálytársnőmmel elsős korunktól fogva bejártuk Újlak majdnem összes erdejét, tisztását, kerestük a kökörcsint meg a kakasmandikót, és egy percig sem gondoltunk arra, hogy valamitől félnünk kellene. Ő volt az idegenvezető, ő ismerte jobban a jó viráglelő helyeket, és én követtem, amerre vezetett. Egyszer egy erdei út végén, ahol a tisztás kezdődött, nem tudom már hogy hívják azt a helyet, Simoni Pusztának, vagy Lonkának, összekeverem már, de három fehérruhás alak libegett át előttünk kb száz méter távolságban. Nem ijedtünk meg, még csak meg sem lepődtünk, mert a gyerekek soha semmin nem lepődnek meg. Egy idő után aztán már nem voltam benne biztos, hogy ez valóban megtörtént, vagy csak egy hamis emlék a gyerekkoromból.

Volt Újlakon, ahol felnőttem, egy öreg néni, Garas Erzsóknak hívták, ő mesélte, hogy régen, valamikor az ő gyerekkorában, beszélték, hogy ment egy ember éjjel az erdei ösvényen egyik faluból a másikba, és egyszercsak észrevette, hogy előtte halad egy másik ember, nagy sietős léptekkel. Megörült, gondolta siet, utoléri, menjenek együtt az út hátralevő részében, de amikor utolérte, köszöntötte illedelmesen, hogy Jó estét! , nem volt ott már senki. Mintha az erdő elnyelte volna. Annyira imádtam ezt a bizarr történetet, pedig szinte kivert a hideglelés, ahogy hallgattam. Annyiszor megfogadtam, ha hazamegyek, felkeresem Erzsók nénit, és megkérem, hogy még meséljen ehhez hasonló dolgokat, de soha nem került rá sor.

Nemrég egy dokumentumfilmet néztem a rejtélyes eltűnésekről, és szó volt benne az amazonászi esőerdők rejtőzködő törzseiről, akiknek az életét csak szateliten lehet megfigyelni, és akik úgy ismerik az erdőt, egy antropológus szerint, hogy pontos leírást tudnak adni egymásnak egy gyümölcsöt termő fáról, amely több kilométerre fekszik, úgy mintha csak azt  mondanák, hogy Szabadi utca 25 szám. Milyen jó nekik, irigyeltem meg őket, nincsenek számláik, kötelességeik, csak a termőfát kell megkeresniük. S akkor eszembejútott, hogy szaladtam én évekkel ezelőtt, minden este, sötétedés után drága megboldogult Didi kutyámmal, a kolozsvári Bükkben. Nem azért nem féltem, mert velem volt a kutyatársam, hanem mert az erdőben nincs mitől félni. (Ezt vallja Kerezsi Laci bácsi is, a Mohos láp és a Szent Anna tó gondnoka, akivel szombaton a turisztikai műsorban beszélgettem). Én akkor erre nem is gondoltam, hogy félni kéne valamitől, mert mással voltam elfoglalva.  Éspedig a szerelemmel. 35 éves voltam, de 25-nek néztem ki, egyesek szerint. És belezúgtam egy fiatalemberbe, hónapokig viaskodtam az érzéssel, és vele is. Utoljára, mielőtt végleg elutazott volna, haton söröztünk egy földszinti tömbházlakásban, és nagyon vigyáztam arra, hogy az ital ne szálljon a fejembe. De valahogy vele ez sosem sikerült, mindig mintha módosult tudatállapotba kerültem volna a közelében, de hát, ha meggondoljuk, a szerelem is egy módosult tudatállapot. Ha nem lenne az, nem követnénk el szerelmesen annyi őrültséget.

cikkek_10153

Fotó: Sipos Zoltán

Ez a szerelem pedig abban merült ki, hogy mindig veszekedtünk, sosem voltunk egy hullámhosszon, most is így nyilvánultunk meg, a dolgok pár órán belül ismét elfajultak. Odajutottunk, hogy egymásnakestünk, ő ki akart tuszkolni az ajtón, ez sikerült is neki, a többiek meg próbáltak minket szétválasztani, aztán az egész társaság kitáncolt a lépcsőházba, onnan, mintha csak egy komikus korekgráfiát követtünk volna, lekeveredtünk a pincelejáratba. Nagyon nevetséges helyzet lehetett, mi ketten ordítottunk egymásra, a többiek csitítottak, és akkor előttem egy pillanatra elsötétült a világ, és nem hallottam, nem láttam már semmit, csak az Ő parázsló fekete szemeit láttam maga előtt. Annyira fura volt és ijesztő: két nagy szem a koromsötétségben, a kísérteties csendben! Lehet csak a pillanatnak egy töredéke volt ez, aztán újra hallottam a cimboráim, a kiabálást, és lezajlott, lezárult a konfliktus. Hazamentünk.

Utána kezdtem el Didivel az erdőben szaladni, minden este, megvártam, hogy besötétedjen, felöltöztem, tornacipőt vettem, és elindultunk felfelé a Mehedinti utca árokparti járdáján. 7 perc volt onnan a D10-es tömbháztól az erdőszéle. Aztán felérve a sportpályákra, a víztároló mellett balra kanyarodtunk, és máris lehetett szaladni. Didi nagyon élvezte, számomra elég nagy erőfeszítés volt, de minden este végigcsináltam, elértük a két erdő közötti sávot, a tisztást, ahova utat építettek (aztán abbamaradt az építkezés), ott szaladtunk felfelé a dombtetőre, és amikor felértünk, a tetőn volt egy bokor, annak volt két szétágazó ága, az elágazás éppen hogy csak megtartott. Ott ültem, és gondolkoztam, meditáltam hosszú percekig a két parázsló szemen. Egy kollegámnak elmeséltem, és  figyelmeztetett, hogy így születnek a fóbiák, ha az ember sötétben bóklászik a vadonban. Fóbiás nem lettem, szerencsére, egyszer történt csak meg, hogy szélvihar készülődött, zizegtek a fák, hajladoztak jobbra-balra, és én elkezdtem szaladni visszafelé, és minél gyorsabban szaladtam, annál hangosabb volt a természet zúgása, megbotlottam egy gyökérben, elestem, akkor kicsit pánikbaestem, de ez nem viselt meg túlságosan, továbbra is folytattam az erdei futást, és a bokronülve való elmélkedést. De választ a kérdésemre nem találtam…

cikkek_10148

Hogy miért kezdtem el megint itt Vásárhelyen is az esti erdei szaladást? Nem tudom most mit keresek, de nincs itt se mitől félni, sötétben nem jár erre senki (vagy ki tudja? :), és a Nerót is magammal vihetem. A Nero a szomszéd kutyája, aki átköltözött hozzánk, és sose járt pórázon. Így hát, amikor elülnek a tyúkok, és a felső utcában elcsendesedik az élet, már nem közlekednek az autók, hátul, a kiskapun kimegyünk, Maci velem, pórázon, és a két fiú, Milo és Nero szabadon. Keresztülvágunk a kertünk háta mögötti kis mezőn, át az úton, és fel a dombra, onnan pedig már csak 2 perc az erdő. Az erdei utat világosban kitanulmányoztam, semmi akadálya a futásnak.

20170919_201440

Ugye tudjátok, hogy én soha nem hazudok? Sok történetem alá tudom támasztani fotókkal, vagy a barátaim, a szomszédaim a tanuim, hogy a valóságot mesélem. Most ezúttal nincs tanum, és csak az őszinteségem a garancia arra, hogy igazat beszélek.

Szóval vasárnap este szokás szerint megint felmentem, szaladtam az erdő mélye felé, szaladtam visszafelé, már jó fáradt voltam, lehet megint egyfajta módosult tudatállapotba kerültem, és lehet ez a magyarázat, hiszem a futással is van úgy, hogy elkalandoznak a gondolataid, és hirtelen nem tudod, merre jársz éppen. Nem tudom, lehet valaki felvilágosít, de egyszercsak úgy száz-százötven méterre, kissé oldalt, nem az erdei úton, ott szaladt előttem két nagyméretű fura fehér-fekete tarka madár, ugráltak, akár a kenguruk, dájng-dájng! Az első gondolatom az volt, hogy valaki a közeli faluban struccot tart, és kiszabadultak, és most itt portyáznak az erdőben. Aztán észbekaptam, hogy a futómadarak, ahogy a strucc is, rendesen szalad, egyik lábát teszi a másik után. És nem fehér-fekete tarka, hanem szürkés-barnás. Ezeknek a fehérsége szinte világított a sötétben. De akkor ezek mik? Farsang van még, ez valami maskara, lehet gyerekek, de hogy van gólyavékony lábuk? Egy percre megálltam, közben eltűntek a szemem elől, és olyan nyugtalanító érzés vett rajtam erőt, mintha rajzfilmfigurák elevenedtek volna meg. Mint amikor Petrucáról, a travi művészismerősömről kiderült, hogy nem is nő, hanem tulajdonképpen férfi. De ez valahogy még sokkolóbb volt, mert ő mégiscsak létező személy, és tudtam addig is, hogy travik léteznek, csak nehéz volt megszokni, hogy ezután férfiként kell viszonyulnom hozzá. De ezekhez a nemlétező jelenségekhez hogy viszonyuljak? A józan eszem azt mondta, hogy ilyen állat nincs is, és a szemem meg azt, hogy hogyne lenne, itt szaladnak előtted! Az is fura volt, hogy a kutyák észre se vették őket.

Tegnap este azon gondolkodtam, hogy írok a Hihetetlen magazin szerkesztőinek, hátha van a világon még egy ember, akinek hasonló élményben volt része.  De aztán elvetettem az ötletet, Laci párom azt tanácsolta, ne szóljak erről senkinek, mert őrültnek fognak nézni. Hát most már újra okom van minél többet szaladni este az erdőben. Amíg ezt is (és mást is) feldolgozom….

IMG_0973

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s