Ma nem kaptam szabadnapot, és nincs is kinek világítsak itt Vásárhelyen, úgy hogy bementem dolgozni, mint rendesen, kiosztották a munkát, mint a napszámosnak, rendesen, de én éreztem, és ott vibrált a levegőben, hogy ez a nap az, amelyik más, mint a többi. 89 évvel ezelőtt ezen a napon indult el a közszolgálati rádiózás Romániában, és én 1993-ban pont ezen a napon csatlakoztam rá a rendszerre. Akkoriban és most is a rádióhoz mindenki úgy került be, hogy előbb gyakornokoskodott, aztán jött a versenyvizsga. Én, mint frissen végzett mérnök, 92-ben egyszerűen csak Kolozsváron akartam maradni, nem érdekelt milyen munkát kapok, az első álláshirdetésre jelentkeztem, ami úgy szólt, hogy Hírszerkesztőt keres az Eastern Press Service magán hírügynökség. Azt se tudtam mi az, hogy hírszerkesztés, de gyorsan jelentkeztem. Felvettek a magyar tudásomnak köszönhetően, és amikor egy évre rá a rádió meghirdette az állásokat, már „tapasztalt” hírszerkesztőnek számítottam. De addig a poklok-poklát éltem meg, egy hónap után el akartam menekülni, otthagyni mindent, ami nem az én világom, én a számok és az alkatrészek világát ismerem csak, mondtam, és kiálltam stoppolni a váradi útra. És mit ad Isten, egyszercsak ottterem előttem Radu Munteanu volt Autocad-programozó tanárom, mintha a semmiből öltött volna testet, szinte megörültem neki, hogy van kinek elpanaszoljam a szívfájdalmam. Amikor aztán megkérdezte, hogy és most merre-merre, azt válaszoltam, hogy nem számít, csak minél messzebb Kolozsvártól. “Igen, és akkor mész a szüleid nyakára? Hát ezt tanítottuk mi nektek az egyetemen? Megfutamodni? Menj most szépen vissza az ügynökséghez, és kérj bocsánatot, amiért ma kivételesen késtél!” Igenis! válaszoltam, és visszasiettem azonnal, mint aki parancsot teljesít (nekem a tanáraim mindig energiát adtak), és megrőkönyödésemre mindenki úgy tett a cégnél, a főnököm is, mintha észre se vették volna, hogy több mint két órát késtem.

Ezután jött be a rádió az életembe. Jelentkeztem, felvettek a jelentkezők listájára, de továbbra is bejártam az ügynökséghez dolgozni. Mert nekem fogalmam se volt erről a gyakornokoskodásról. A versenyvizsgáig még volt egy jó hónap. Aztán egyik reggel, amikor épp kutyagoltam az ügynökség felé, ami a főtérről átköltözött közben a sétatér melletti egyik mellékutcába (nyilván pénzhiány miatt, mert aztán nemsokára meg is szűnt, és azóta a tulaj rég Kanadába emigrált), odahúz mellém egy autó, és kiszól a sofőr nagy búgó hangon: A rádióhoz igyekszik? Az akkori főszerkesztő, Csép Sándor volt, akit a Magyaradásból ismertem, és számomra ikonikus, legendás figura volt már akkor. Most hogy mondjam, hogy nem, mert nekem még van állásom!? Nagyot nyeltem, és rávágtam, hogy igen, persze, beültem az autóba, és végleg búcsút mondtam a hírügynökségnek, anélkül, hogy felmondtam volna. Amúgy se volt munkaszerződésem, nem fizettek utánam járulékot, el is veszett az az évem, de 24 évesen az ember nem gondol a nyugdíjazására, járulékokra, és ledolgozandó éveire. Legyakornokoskodtam azt a hónapot, és felvettek a második munkahelyemre, a Kolozsvári Rádióhoz.

Az első rádiós napom a temetőbe vezetett, ugyanis november elsejei dátummal alkalmaztak, és volt kolleganőm, Márkus Etelka, aki most tévés, és akinek szintén sokat köszönhetek, kiküldött a Házsongárdi temetőbe, hogy az embereket kérdezgessem a világításról. Na, pont én hiányoztam nekik! Megzavarni az emlékezést, de hát az újságíró általában a jelenlétével mindig valamit vagy valakit megzavar. De azért nem volt nagy visszautasításban részem, és lehet azért is szeretem most is az utcai ankétokat. Ott kóboroltam a sírok között, már el is tévedhettem, amikor teljesen véletlenül találkoztam Serbán Marika énekesnővel, persze nem ismertem, csak  feltűnt, hogy egy idősebb hölgy a Dsida Jenő sírboltja előtt rendezgeti a virágokat. Gondoltam, aki egy rég elhunyt költőnek visz virágot, azt nyugodtan leszólíthatom. Így ismerkedtünk meg, megtudtam tőle, hogy a rádiónál sok felvétel készült vele, és a riport se lett túl rossz. R7-es magyar magnóra rögzítettem (a hetes több mint valószínű a kilogrammok számát jelölte, mert azt cipelni egy teljesítmény volt!), majd rádiós szalagra másoltam át, akkor még nem számítógépen dolgoztunk, és az akkori osztályvezetőnk, Feri bácsi elképedve nézte, hogy én már tudok vágni! Aztán az eredményt meghallgatva, nem volt annyira elragadtatva, az adásbakerült összeállításomat visszahallgatva,  kiderült, hogy a szóvégeket dúrván lenyestem.  Akkor még ollóval  vágtuk ki a szüneteket meg a bakikat, és ragasztószalaggal ragasztottuk össze a szavakat. Ha egy szótag véletlenül leesett a földre, és szükség volt rá, ott keresgéltük a sok szalagdarabka között, hogy vajon melyik is lehet az?

Ma 24 éve, hogy rádiózom, most már a Marosvásárhelyi Rádiónál, rosszul, jól, kevésbé rosszul, nem tudom, de köszönöm a rendszernek, hogy megtartott, kivárta, hogy menet közben fejlődjek, bepótoljam a bepótolnivalót, én a csetlő-botló mérnök, és köszönöm annak a sok embernek, akit mi csak úgy egyszerűen interjúalanynak hívunk, hogy annyi mindenre megtanított.

Egy másik volt kolleganőm, Szabó Kinga, azt tartotta, hogy a rádiózás egy felületes műfaj, mert nem tudsz elmélyülni a dolgokban, nincs rá időd, holnap már új témával foglalkozol. Sokszor úgy gondoltam, hogy szerettem volna kutató lenni, laborban dolgozni, vagy egy zenekarban játszani, vagy képzőművész lenni, mindegy, csak olyan területen dolgozni, ahol csak egy dologra koncentrál az ember. A rádiónál nincs idő elmélyülni, viszont lehetőség van az élet minden területére betekintést nyerni.

Egyszer nagyon-nagyon régen (in a galaxy far far away…) egy nagy-nagy sörözésen valakinek azt mondtam, hogy ő az életem értelme, és ezt akkor halálkomolyan gondoltam, pedig annyi minden lehetett volna már akkor az életem értelme. Ennyi év után, most lehiggadva, azt mondom, hogy a Rádió az életem értelme, ha a Rádió nem lenne, nem járnék biciklivel munkába, nem kocognék, nem lenne alkalmam izgalmas riportokat készíteni csillagászatról, földhöz közelítő kisbolygókról, kalotaszegi csűrszínházról, EKE-múzeumról, világutazásról, állatvédelemről, zaklatásról, és most nem írnék blogot…..RÁDIÓ szeretlek 🙂

U.I: Aztán végül csak kaptam ma egy félszabadnapot, így elmehettem világítani is…

A képek a Remeteszegi temetőben készültek.