amelyre nyertem egy jegyet, vagyis valaki nyerte a rádiónknál, de nem tudott utánajönni, és azt mondtam: elmegyek, mert szeretek nosztalgiázni. A meghívón az állt, hogy Retropoly, a 90-es évek legnagyobb slágereivel. Marosvásárhelyi sportaréna. Az egyik óriásplakáton azt olvastam, hogy Csepregi Éva is fellép, és én a Neoton Familia Szédült napraforgó című nagylemezét annak idején nagyon szerettem. Persze az a hetvenes években jelent meg, vagy nyolcvanban, azt hiszem, amikor én 12 éves voltam, és nagyon tudtam azonosulni azzal a szédült lánnyal, akiről énekeltek. Mert szórakozottságban és álmodozás terén nem volt párom. Gondoltam, hátha elénekelnek pár régi, általam is jólismert slágert, hát felvettem az Udvarhelyen nemrég vásárolt 13 lejes pepita, szinte bokáig érő “új” turis ballonkabátomat, és imádkozva-reszketve, hogy nehogy a bicikli lánca bekapja a szélét, elindultam a sportcsarnok felé. Kiváltottam a jegyem, és a kék vízálló karkötőt is felrakták a jobbcsuklómra. Örömömre a második sorban találtam üres helyet, beültem, de rá kellett jönnöm, amikor az előadás elkezdődött, hogy ez a kilencvenes évek periódusa egészen kimaradt az életemből. Sejtettem, hogy valamelyik idősebb énekesnő Zoltán Erika lehet, de nem mertem megkérdezni a mellettem ülő, lelkesen tapsoló szomszédomat, hogy Tessék mondani, akkor melyik a Zoltán Erika? És Csepregi Éva vajon mikor lép színre? Olyan ciki lett volna. Csak ültem ott, pár számra emlékeztem halványan, La la lé, részegen hazafelé meg Titkos üzenet száll a széllel meg Ölelj nemtomhogy. És csak Danics Dórát ismertem, mert abban az időben, amikor ő megnyerte, még néztem az exférjemmel az X faktort, és azt is előreláttuk, hogy ő fogja megnyerni. Eszembejutott az a kislány is, az egyik Magyar Rádiós kabaré kolozsvári felvételének estéjén, aki megkérdezte tőlem a magyar színházban: Néni, itt most vicceket fognak mondani? Óh, akkor én nem értek majd semmit!

Most akkor az értelmiségi magyar közönség a könyvvásáron van, és a kevésbé értelmiségi itt van? – tettem fel magamnak a költői kérdést? De mit jelent egyszerű embernek lenni? Vagy bonyolult embernek? Az agysebésznek is lehet szegényes az érzelmi világa, ahogy az utcaseprőfiú is lehet egy hősszerelmes. Ahogy én is az voltam 18 éves koromban.

Ha nem kötött le az előadás, hát nosztalgiáztam én magamtól! Négy hónap múlva töltöttem volna a 18 évet, amikor megjelent a színen a Feketefiú, nem volt néger, dehogy, csak annyira fekete volt a karján a bőr, mintha kormos vagy mocskos lett volna, és én akkor ébredtem rá, amikor a sötétzöld szemében elvesztem, hogy én addig nem tudtam, mi a szerelem. Nekem fogalmam se volt, mi ez az érzés. Egy házibulin táncoltunk a kerekszobában (nem gyerekszobában!), olyan hexagon alakú volt a szoba, és jól lehetett körbe-körbe repülni, és ő, a Feketefiú repíteni azt tudott, aztán elkísért a buszhoz az esőben, és csókolóztunk a megállóban, a hátamon pedig csíkokban folyt le a víz. És ekkor ő azt mondta: Tündérritka a bőröd!

Évekig, talán évtizedekig, sok-sok kapcsolat és szakítás és újrakezdés után se tudtam kiheverni azt a nyári esőt. És három héttel azelőtt, mielőtt betöltöttem volna a 19-et, terhes lettem, és utána elmentem felvételizni a mérnökire, és egy ugyanilyen pepitamintás kiskosztümös lány ült előttem a fizika vizsgán, mintha bűvölt volna az a fekete-fehér szabályos színkombináció, és csak arra tudtam gondolni, miközben mindenféle hülye nyakatekert megoldásokat találtam a bonyolult fizika feladatokra (sose értettem a fizikát :)), hogy Írj-írj, te nyomorult, ez az utolsó esélyed! Persze ezt az üzenetet a tudatalattim közvetítette a józaneszem felé, mert nekem fogalmam se volt, mi történik a testemben, mondtam, hogy álmodozó tipus voltam, csak azt éreztem, hogy szorít az egyetlen gálaszoknyám.

Aztán négy hónappal a 20-dik évem előtt anya lettem, és három héttel előtte pedig feleség. És ebben a stílusban folytattam a tyúkszaros kis életem, ahogy Laci-párom mondaná, fordított világként éltem meg mindent. 27 évesen egy másik buliban kinéztem magamnak a második exférjem, aki jó pár évvel volt idősebb nálam, aztán együtt felneveltük a lányomat, és utána jött egy újabb csavar, mégjobban bonyolodott a sorsom, de hogy miért, ezt most nem árulhatom el. Hallottam, azt pletykálták rólam, hogy B.E . férjhezment egy huszonötéveshez, inkább hagyta volna meg a lányának! Persze, ez félig sem igaz, mert a jelenlegi páromnak csak a fogát kell megnézni, és rögtön rájön az ember, hogy nem huszonötéves. Úgy működik ez, akárcsak a kutyáknál: férfiak korát a foguk és a körmük alapján kell megítélni.

Ott ültem a musical-en, körülöttem a saját generációm, a kisebb-nagyobb gyerekeikkel, vagy talán nem is az én generációm volt ez, hanem fiatalabbak nálamnál, és én nem tudtam beleélni magam a történésekbe, pedig a díszlet az annyira eredeti és ötletes volt, nagy fehér plakátokra vetítették ki a hátteret, a Balatont, a strandot, Budapestet, a forgalmas utcákat, a luxus vagy kevésbé luxuslakás-belsőket, mosdót, orvosi rendelőt. De én nem ismertem senkit D.D.-n kívül, úgy tűnt, az egyik színész vagy énekes hasonlít Tony Curtis-re, amikor fiatal volt, és a Van aki forrón szereti-ben nőnek öltözve játszott, a másik színész meg mintha Mel Gibson lett volna, fiatalabb korában ő is, mert az ember mindig keresi az ismerős arcokat, és a támpontokat, hogy biztonságban érezhesse magát.  Csak Csepregi Éva megjelenése késett. Eszembejutott az is, hogy terhes egyetemistaként gyalog jártam a bentlakásból az egyetemre, félórás út volt, és mindig ezt a dalt dúdoltam: „a villamos visz a hídon át, látom nem jössz többé, és látom közben, azt a soha nem múló éjszakát”, az elejét elfelejtettem, csak ezt a pár sort tudom felidézni. Soha nem is hallottam többé, eltűnt ez is, ahogy a Feketefiú, az idő homályába veszett, habár lehet a youtube-on megtalálom, ha keresem (a dalt, akarom mondani). Volt egy kis piros naplóm abban az időszakban, és Louis Aragon Aurelien-je volt a kedvenc könyvem, amit háromszor olvastam el, és onnan kiírtam ilyen idézeteket, hogy “legyen bár egy mocsoktalan dolog az életben…” , és a könyv hatására tisztán akartam megőrizni ezt a szerelmet, hogy a testiség ne szennyezze be, mintha csak egy hősszerelmes lovag lettem volna a lovagok hőskorából.

Mindenkinek megvan a maga kis gügye slágere, ahogy itt mellettem ezeknek az extázisban lévő embereknek is. Nem ítélem el őket, hisz én is szerettem gügye dalokat, csak nem pont ezeket, hanem például azt, hogy „Mért mondják rám, szegény kislány, pedig én semmit nem csináltam?!”  És abban a kerekszobában a Cherry cherry lady-re keringtünk körbe-körbe azon az emlékezetes, sohasemúló éjszakán azzal a többet soselátott Feketefiúval. Akiről nem tudtam, hogy ő is, és ő nem tudta rólam, hogy én is…

Lejárt a retro musical két felvonása, vastaps, és nyomulás ki az ajtókon, nem volt éppen teltház, de azért jó sokan összegyűltünk, és mindenki boldogsághormonokat árasztott magából. Én is a régi emlékeimtől, meg attól, hogy ők boldogok, mert ha nevetnek körülötted, egy idő után önkéntelenül te is nevetni kezdesz. Magam elé képzeltem ismét a Feketefiút, és rájöttem, hogy milyen gazdag nekem (is) az érzelemvilágom, hogy ennyi éven át, mint egy fekete gyémántot, őriztem az emlékezetemben. A parkolóban a sok-sok autó mind gazdára talált, én is megtaláltam a fekete kerékpáromat, bekapcsoltam a lámpákat rajta, felvettem a láthatósági mellényt, és a féluszályos pepita kabátommal, vigyázva felültem féltett fekete paripámra, és én, a hősszerelmes katona, a sok retropartis autó között lavírozva, hazakarikáztam. A német second-hand bringám vitt, repített a hídon át, finoman fogtam a féket, pedig azt tanácsolták, ha csúszik, kell hagyni, hogy menjen, és bevillant hirtelen, hogy az a híd, az lehet, hogy éppen ez a híd…